VI. Balaton-hódítás

A 2005-ös Balaton körbetekerés óta hagyományként nyaranta /kivéve a 2008-ast/ elmegyünk és ismét meghódítjuk a nagy tavat. Eddigi Balaton-hódításaim során idén tapasztaltam a legtöbbet – mind vendéglátókban, mind látványosságokban, mind élményben.
A tavalyihoz hasonlóan a megvalósítás előtti pár hétben még tizeniksz emberből állt a fix csapat, aztán sok sporttárs lemorzsolódott a vad, embertpróbáló, küzdelmes élet viharában, így maradtunk négyen. A nemi arány rekordot döntött: az eddigi maximum 1 most 2-re emelkedett, valamint 50% részvételi aránnyal vívta meg a tekerés harcát. Egyedül voltam vezető, a fennmaradó három személy Balaton-szűznek neveztethetett.
Csütörtökön indultunk vonattal a szokásos Balatonakarattyára. Minden rendben ment, kevés biciklissel kellett osztozkodnunk a vagonon. Kicsit késve meg is érkeztünk, aztán a vonatról már egyből a biciklire szálltunk le és bele is kezdtünk a kör teljesítésének első szakaszába. Korábban még nem tekertünk együtt, szokni kellett a tempó diktálását, de az első 10-12 km-ben kialakult a fejemben a dolog, hogy a 16-ot szépen tudja tartani a csapat, a 18 még annyira megy, hogy kicsit kevésbé beszélgetősen, de működik a táv fogyasztása. Így haladtunk szép, egyenletes tempóban, helyenként megállva, lenézve a partra, kilátásban gyönyörködve, pihenve egy-egy emelkedősebb rész után vagy megtekinteni ezt-azt.


Első állomásunk Balatonfüred volt, viszonylag hamar vendégének is tekinthetett minket a város. A lányokat a parton és a csomagoknál hagyva egy fürdőhelyen csobbantunk egyet a hullámzó vizű, nem éppen pancsolós hőmérsékletű tóban. Találtunk egy oroszlános műemléket, megmásztuk, nézelődtünk, szusszantunk egyet, aztán visszaúsztunk a partra. Néztünk egy vacsorázó helyet a Tagore-sétányon, elköltöttük – kevésbé volt minőségi, mint amilyenre számítottunk, de legalább tettünk vmit a pocakunkba –, majd szállás után néztünk. A kemping árának magassága miatt úgy döntöttünk, este a vadonban hajtjuk álomra fejünk. Leltünk is hamar megfelelő helyet, ám ekkor már a sötétség kezdte átvenni a hatalmat a nappal felett, szóval igyekeznünk kellett a sátorállítással.
Reggel nem az első napsugarakkal keltünk, pocoltunk még kicsit, csak aztán indultunk tovább utunkra.

Tihanyig nem is igazán álltunk meg, ott viszont kipróbáltuk az új kerékpárutat. Ahol már vége volt, mi nem végeztünk, tekertünk tovább és fel is mentünk a városhoz, egy parkos, padokkal tarkított részen megreggeliztünk. A Belső-tó kilátásában tekerhettünk magasabbra és magasabbra, nemsokára egy vásársoron keresztül a Tihanyi Apátság lábánál fotózkodtunk.

Egy másik úton a meleg ellen fagyival fegyverkeztük fel magunk, egy időre megnyertük a csatát. Miután nem volt hűtőanyagunk, csak a menetszél, így a további tekerészést választottuk, azonban külön váltak útjaink – a lányok a betonúton visszaereszkedtek a tihanyi bekötőútig, mi pedig még elnéztünk a barátlakásokhoz egy szűk ösvényen. Országúti, jól felmálházott biciklivel igazán kalandos út lett belőle, de hál’ Istennek komolyabb baj nem történt.

Egy forrásnál vételeztünk vizet – meg pár szúnyogcsípést, ha már ott voltak és hajlandók voltak rá. Innen már nem volt messze a bicikliút, találkoztunk a lányokkal, ültünk még egy kicsit, aztán az időt elnézve vissza kellett pattanni a nyeregbe, mert még sok út várt minket a Badacsonyig. Az utazó sebességet növeltem 19-re – kalkulálva az előző napi edzést. Mondhatni csak a komolyabb emelkedők után álltunk meg lazítani, azt leszámítva monoton haladtunk. A balatonszepezdi úton a kútnál még feltöltekeztünk, hűsítettük magunk, aztán továbbindultunk. A badacsonyi szállásunk egyre csak közeledett még bőven világosban meg is érkeztünk, jól teljesített a csapat. Villám sátorállítást követően látogatást vettünk a nem messzi, badacsonylábdihegyi kertvendéglőben, és ha már meglátogattuk, enni is kértünk. Adtak is, ám nem minden részlet klappolt, például az ételek dizájnja vagy a tájjellegű ételek elkészítési módja.


Azonban jól belaktunk, még egy üveg bodzaborral meg is öntöztük a fogyasztott ételeket. Visszatértünk a sátrakhoz, majd a zuhanyzóban megszabadultunk az addig felgyülemlett kosztól és felfrissültünk, már csak egy dolog hiányzott: aludni egy jót, melyet megtettünk azonnal, nem kellett unszolni.
Reggel még kislattyogtunk a partra, megnéztük a déli partot, aminek bő 2/3-át le is kell tekernünk. Ez a napunk szinte végig sík terepen vezetett. Keszthelyig megint szaladtunk egy jót. Ott evett mindenki egy menüt a sétálóutca elejéhez felvezető úton található étteremben,

jóllakva felmentünk a kastélyhoz, majd fotózkodás után

tovaindultunk. Még erősebb lett a csapat, növeltem az utazósebességünkön, már a 20 is szépen ment. Itt inkább az egyhangúsággal volt baj, mint a szinttel. De lehetett azért nézelődni: lenyűgöző üdülők, szép parkok, kilátás az északi part hegyeire. Nem üzletrontásként írom meg, de a balatonkeresztúri Dám kisvendéglő nem épp a legvendégbarátabb üzletpolitika híve, ezt sajnos tapasztaltuk. Nem baj, kedvünket nem lehetett elrontani, innen már nem volt messze Fonyód, ahol a kikötőben a kilátásban legelésztetve szemünk, pihentünk, ettünk-ittunk. Következő megállónk Balatonlelle volt, ahol az Albatrosz étteremben szálltunk csatába éhségünk ellen. Na, ott nagyon adtak az étel kinézetére, még az étlap is nagyon bájos volt.
Az ételek ízére sem lehetett panaszkodni – ám én az ebéd hatására még kevésbé voltam kívánós, így csak egy levest és egy desszertet rendeltem, de kulináris élvezeti mutatóm elég magasra tört. A szállásunk a következő településen várt, Balatonszemesen, valamivel 9 után értünk oda, már sötétben. Szállásadónkat egy kedves ismerősünk személyesítette meg, ezúton is köszönet neki érte!
A reggeli is finom volt, azzal feltöltekezve indultunk vissza Akarattyára, hogy elérjük a hazafelé induló vonatot. A csapat tovább edződött, nem volt baj már a 21-22-es tempóval sem. Siófok után dobtunk még egy fagyit, a balatonvilágosi nagy emelkedő után még szusszantunk egyet, pár pillanatkép megörökítés, aztán már csak a céltelepülésünkön ettünk egy utolsót a balatoni klímán és tengerparti hangulatban. Időben az állomásra csorogtunk, a vonat még késett is, de nem múlt, megjött és megindultunk visszafelé, kevésbé kellemes körülmények között, de több élménnyel, mint odafele. Három újabb Balaton-hódítót avattam, gratulálok nekik!

Balatoni táv az Alföldön

Kifundáltam egy útvonalat az Alföldön, ami a balatoni távval megegyező. Reméltem, hogy hasonló élményekkel fog megajándékozni. Azonban a balatoni táv nem jelenti azt, hogy a táj is olyan magával ragadó lesz, elmesélem, hogy alakult ez a tekerés.

A cimborámat, akivel a balatoni egynapos köröket szoktuk tolni, sikerült rávennem, hogy útitársamul szegüljön ezen az úton.
Szegült is, nem nagyon kellett unszolni. Kitűztünk egy napot, aztán nem lett jó, toltunk rajta egy hetet, az se lett jó, toltunk még egyet, aztán már nagyjából oké is lett volna, de egy nappal mégis arrébb tettük – az időjárás jelentések biztatóbb adatokat közöltek keddre, mint hétfőre. Az indulás időpontját a nap keléséhez igazítottuk, hogy ne kelljen a nappali hőségben sokat tekerni, a találkozási időpontot fél 5-ben állapítottuk meg. Lett belőle ¾, de nem is baj, mert eléggé ködös hajnalra kelhettünk, az meg még marasztalta a sötétséget. Cirka 4:50-kor meg is indultunk az utunknak: Tiszafüred, ott egy tókerülés és vissza Debrecen.

Szépen bemelegítő tempóban kerekeztünk 25-27 km/h között, aztán Kismacs után jöhetett az utazósebesség felvétele, 28-29-ben kiegyeztünk.

Az idő cudar volt: hideg, enyhén szeles, ködös – mely megakadályozta a szemüveg viseletét. Már reggel a találkozási pontra indulván megállapítottam, hogy vmi melegebb felső elfért volna, de bíztam benne, hogy miután felszáll a köd, erős melegedésbe indul a levegő – lévén, hogy július végének napjait éljük.

Hortobágyig toltuk is szépen, ott egy kis pihenőre megálltunk. Megállapítottuk, hogy jó tempóban haladunk. Füredig már csak egy nyeregszemlére álltunk meg – figyeltem, hogy miért nyomhatja jobban a bal combomat, mint a jobbat. Egyenesnek ítéltem, így nem igazítottam rajta. Plusz az erőm is fogytán volt, így azért is jó volt megállni egy kicsit. Füreden túlmentünk a gátra menő úton, így a terv aként módosult, hogy átmegyünk a hídon, és túloldalról visszafele kerüljük meg a tavat. Az átlagunk itt 26,9 volt, szépen jöttünk, a köd már eddig feloszlott. A hídon az élő Tisza után egy csárda mögött szusszantunk még egyet, barátkoztunk pár kölyökkutyával, beigazítottam a nyergemet, mert még mindig zsibbasztotta a bal lábam, majd tovaindultunk. Csüggedésre utaló tekintetemre és szavaimra komám igyekezett biztatóan fellépni. Az utóbbi napokban kicsit tompa voltam, mintha motoszkált volna bennem vmi, most hatványozottabban éreztem, erőm hamar el is folyt.

Mire átértünk a hídon, az eső is elkezdte a dolgát, esett. Volt nálam egy széldzseki, amit esőkabátnak hoztam el, viszont a csepergő intenzitáson felül nem igazán hatékony, de azért felvettem. Hamar átázott, de a testemmel felmelegítettem a vizet, így nem volt gond, a szelet meg legalább tudtam vele törni. Inkább a társamnak tett be jobban a hűsítő időjárási körülmény, ellenben velem még fejfedője sem volt, ami pedig sok hőeltávozást akadályozott volna meg.

Megbeszéltük, hogy alábbhagyunk az erőltetett mentettel, lazább, 24-25-ös tempóban folytatjuk. A gáton egymás mellett haladva és beszélgetve oly hamar teltek a kilométerek, hogy már csak azon vettük magunkat észre, hogy a kiskörei vízierőmű hatalmasságát szemlélgetjük, miközben tekerünk rajta keresztül Abádszalók irányába. Tervezgettük, hogy eszünk vhol egy jó forró levest, mely nemcsak átmelegít, de erőt ad hazajutni. Találtunk is egy hajón lévő éttermet még a település előtt a gáton. Gondoltuk jó lesz, betértünk. Azonban ebédet még nem adtak, csak reggelit, mert 10 óra tájában érkeztünk. Egy kicsit elkeseredtünk, de egy teára beneveztünk, majd szétnéztünk a reggelik között, hogy mi segíthetne rajtunk. Rendeltünk azt is, mert kissé cefetül voltunk már. A tea életem legpocsékabbja volt, de melegsége a szívemhez közelivé tette. A reggeliből háromszor annyit el tudtam volna képzelni, de nem elégedetlenkedtem, legalább az emésztés nem fog tőlem további energiát elvonni. Az étteremben volt egy monitor, ahol időjárási radarkép volt látható az országról. Megfigyelhettük, hogy csak az országnak ezen részén volt csapadék, sehol máshol, pech.

Továbbindultunk, mert egy helyben ülni vizes ruhában szabad, hideg levegőn nem épp a legkellemesebb időtöltés. A gáton továbbhaladva pillantottunk meg egy táblát, mely pizzáról és grill ételekről tanúskodott, valamint 10%-os biciklis kedvezményről. Talán jobban jártunk volna… :)

Innen már nem volt messze Tiszafüred, ismét hamar fogyott előttünk és nőtt mögöttünk a táv. Be is csatlakoztunk a 33-as útra, és hazaindultunk. Egyenletes és mérsékelt tempót nyomtunk – miattam. Cimborámon láttam, hogy neki ment volna gyorsabban is, de szolidaritásból csökkentette a sebességét – szegény, sajnáltam.

Megbeszéltük, hogy Hortobágyon pihenünk, addig menjünk, de egy defekt már hamarabb megállásra késztetett minket. A nagyjából 20 perces kiesést a szél a táv vége előtt 45 km-rel segített vmennyire visszahozni, mögülünk fújt, igaz, nem túl keményen, de hátszélből minden erősségű áldás. Úgy 10 km-en nyomott minket, mi meg igyekeztünk a lendületet kihasználva haladni, ment is a 28-29. Ezután alábbhagyott, sehonnan se fújt, de a lendület bennünk maradt és folytattuk az utat – bennem meg az erő továbbra is csak fogyott és fogyott. A nagyhegyesi körforgalom utánra pozícionáltuk a megbeszélt hortobágyi pihenőt. Annak tájékán már egy kis szédülés is úrrá lett rajtam. Ott viszont a buszmegállóban ücsörögve egy kicsit, kekszet majszolgatva sikerült regenerálódnom, visszatért belém a lélek, tudtam, hogy innen már csak egy szaladás, aztán jöhet a pihenés.

Újra nyeregbe pattantunk, toltuk megint a jó kis sebességeket, de még mindig éreztem, hogy visszahúzó erő vagyok. A látóképi emelkedők legyőzése után előreálltam tempót diktálni, onnan már 30 felett jöttünk végig.

Sokminden nem látszik, inkább csak bizonyítófotónak egy ölelkezős kép:

Az elismerés a cimboráé, nagyon jól bírta, én inkább kolonc voltam, de sikerült teljesíteni az elvártakat. A tekeréssel eltöltött idő igen jó, még a balatoni 10 órán belüli tekerésnél is valószínűleg jobb /azon nem tudtunk ilyen adatot mérni/, bár itt többet pihentünk, a reggeli és a defekt is elvett sokat az időből.

Összegezve a táv jó volt, a táj kevésbé. A Tisza-tónál láttunk szépeket, de a 33-ason haladva igen monoton, látványban szegény, unalmas, tehát össze sem lehet hasonlítani egy balatoni tereppel. Legközelebb igyekszem úgy kitalálni az útvonalat, hogy lehetőleg szép helyeken vezessen.

Táv: 206,57 km

Összes idő: 10:43:00

Tekeréssel eltöltött idő: 8:16:33

Átlagsebesség: 24,9 km/h

U.i.: az időjárás előrejelzésekben pedig már egy napra előre sem tudok bízni, nem erről volt szó... :)

A Visegrádi hegyek hódítása

Úgy alakult, hogy egy hétvégét pár cimborával Esztergomban tölthettünk, kettőnknél bicikli is volt, így vétekként éltük volna meg, ha nem megyünk legalább egyszer tekerészni ide-oda a Visegrádi hegyekbe. El is érkezett egy nap, mikor össze tudtuk hozni; az eredeti terv egy pár óráról szólt, aztán továbbhúzódott.
Úgy szerettük volna, hogy a Duna mentén tekerjünk, ez jó is volt, mert az Euro Velo 6-os bicikliút ott vezet, így a választás jól esett.
A biciklis komám:
Elindultunk Visegrád felé, viszont Szobnál komppal kellett volna átkelni, ami eléggé drága volt, plusz óránként járt és még ~40 percet várni kellett volna a következőre, így folytattuk az utat inkább az országúton - persze mellénnyel kiegészítve kinézetünket. Ahogy tekertünk, néhol felbukkant mellettünk a Duna, néhol emelkedősebbre váltott az út, néhol településeken keltünk át, néhol pedig kellemesen lejtős terepen tekerhettünk, az út minősége csak helyenként volt rázós, egyébként nagyon ínyünkre való. Nemsokára Visegrádon voltunk, itt még letekertünk a kompkikötőhöz - ha Szobnál átmentünk volna a Dunán, itt hozott volna vissza az út -, terveztük még, hogy felmegyünk a fellegvárhoz is. Bár onnan lentről elég magasnak tűnt, de bevállaltuk. Megindultunk felfelé, viszont inkább toltuk a biciklit, mint tekertük, mert elég meredek arrafele, és a single speed-emet vittem, nem a váltóst, így emelkedőhöz képest nagy áttétellel buktam is az ilyen szakaszokat, biciklis komám pedig szolidáris volt és ő is tolta, ahol olyan volt. Felértünk, lőttünk pár fotót a szép panorámával, visszatelefonáltunk a szállásra, hogy nem fogunk visszaérni a tervezett ebédre, mert eléggé elhúzódott az idő. A hegyek hódítói:
Felfele az úton láttunk egy kutat, terveztük, hogy lefelé jövet megállunk itt tankolni, mert fogytán volt már a vizünk.
Így is tettünk, jöttünk le a hegyről szép tempóban. Meg is álltunk a kútnál, nagyon finom vizet lehet ott csapolni, feltöltekeztünk, aztán mikor indultunk volna tovább, éreztem, hogy az első kerekem lapos. Áhh+ - mondom. De volt nálam minden - vagyis úgy gondoltam. Le is szereltem gyorsan, ki a belső, elő a pumpa, hogy megnézzem, hol a sérülés. Ekkor vettem észre: nincs nálam a szelepátalakító, a másik táskámban hagytam a szálláson. Kicsi volta miatt nem akartam egyik szerszámos készletembe se tenni, mert hogy akkor elkallódik, így gondoltam, jó lesz a táskám első zsebében, amire nem is gondoltam, hogy onnan is ki kéne pakoljak. Tényleg minden volt nálam: gumjavító készlet, szerszámkészlet, pótbelső, pumpa, még elsősegély csomag is, az ég adta világon minden, csak ez a kis apróság egyedül nem, ez maradt otthon. Esztergom pedig 30 km-re volt. Nem volt mit tenni, ismertem egy módszert ilyen esetekre: fűvel kitömni a külső gumit. Nem lesz beton kemény, de arra elég, hogy megvédje a felnit a felütésektől és ne vágja szét a felni a külsőt. Megcsináltuk a dolgot, elindultam, hááát, elég döcögős lett; 20-szal lehetett neki annyira tolni, hogy ne legyen nagyon gáz, de még haladjunk is. Hamar hazaértünk, nem lett végül semmi probléma a keróval, csak engem fárasztott le ilyen módon tekerni, de vissza is nyertem hamar az energiát, a szálláson megjavítottam a bajt, és már csak az evéssel és a pihenéssel kellett törődni - az pedig általában kellemes tevékenység.
Szép nap volt, szép helyeken jártunk, izgalmas megtapasztalásban volt részem; sokáig fogok rá emlékezni :)

U.i.: azóta, ha a single speed-del járok, a nyakláncomra fűzve hordom a szelepátalakítót.

Critical Mass - 2011. tavasz

Ha jó idő, akkor tavasz, ha tavasz, akkor Critical Mass :)
Így volt ez idén is, amikor a megszokott útvonalon (Békás-tó - Pallagi út - Nagyerdei körút (Klinikák felé) - Egyetem sugárút - Füredi út - Böszörményi út - Pesti utca - Nyugati utca - Széchenyi utca - Kossuth utca - Burgundia utca - Rákóczi utca - Hunyadi utca - Bethlen utca - Hatvan utca - Kossuth tér) végigcsordogált a több ezer bicikliből és biciklisből álló tömeg az aszfaltfolyókon - azügyben, hogy a forgalom egyéb járművel közlekedői jobban figyeljenek a kerékpárosokra, hogy a partnerkapcsolat abban az irányban is működjön.

Úgy terveztem, hogy most nem a cimborákkal tekerek, hanem megvárom, míg nagyjából mindenki kiözönlik a Békás-tóról, és a sorban előrearaszolva a kalapomra rögzített kamerával veszem az eseményeket. Találkoztam gyönyörű lányokkal, egykerekezőkkel, egy skidelővel, egy 180°-os ugrással és egy monociklivel is - számos más érdekesen megépített vagy izgalmasan díszített fantasztikum mellett.
Rendkívül jó volt látni ezt a biciklis tömeget egészében, nézzétek meg Ti is! ;)

II. Nagyerdei Maraton

Az Oxigén Klub megrendezésre kerítette a II. Nagyerdei Maratont. Részvételem nem volt kétséges, viszont futótársam tanakodott rajta, fusson-e vagy sem. Végül az utóbbi mellett döntött és amellett, hogy segítségül fog szolgálni a verseny alatt frissítők és biztató szavak által.
A 11 órai rajt előtt már ott is voltunk a helyszínen. A versenyt megelőző napon bizonytalanság fogott el; le fogom-e egyáltalán tudni futni, ha igen, mennyi idő alatt. Még egy álmom is volt, ami szerint 5 óra 20 perc lesz a célba érésem ideje.
Az emberek már melegítettek, sorakoztak a rajthoz, lassan én is odabattyogtam. Még pár utolsó nyújtás, melegítőmozdulat, mielőtt mindenki nekivág a hosszú távnak. Eldördült a pisztoly, ennek hatására az embertömeg is megindult. Szépen lassan kialakultak a tempó szerinti elrendeződések és az első kör végére már nagyjából szét is húzódott annyira, hogy akadálymentesen lehessen sportolni. Egy kis cetlin vittem magammal a korábbi marathon köridejeinek listáját. Az első körön a korábbihoz képest nyertem 3 percet. Megörültem neki és azzal a hittel, illetve tudattal magamban futottam tovább, hogy szerezhetek még így értékes perceket és talán a végén jobb idővel végzek.
A bizonytalanság azonban még mindig ott motoszkált a fejemben, de a jó tempó diktálása kezdte feledtetni. A második kör végén tudatta a hangosbemondó, hogy a 15. helyen állok. Jó volt hallani, mivel a tavalyin kategóriámon belül 38-ként futottam át a célon. Gondoltam, erre inni kell és be is dobtam egy pohárka izotóniás italt a frissítőpultoknál. Jól esett, mert már kezdett száradni a szám. A sebességem érzetem szerint nem lanyhult, de ezt megerősítették az időadatok is, a félmarathont két órán belül értem el, megközelítőleg 20 perccel korábban, mint anno.  További elszántságot adott ez a tudat, így nem lankadtam, igyekeztem megtartani azt, amit időben nyertem. A fáradtságérzet azonban lassan-lassan hatalmába kerített, de próbáltam felülkerekedni. Ez nagyjából 1 perces pluszt jelentett korábbi köridőimhez képest. Hatodik köröm befejeztével hallottam magam mögött a hírt: a marathon első helyezettje a cél felé közelít. Gondolatban elismerésemet fejeztem ki és ittam erre is – immáron az izotóniás italt kiegészítve egy adag vízzel. Csodás volt az, ahogy a fáradtsági szintem egyre nőtt, de a sebességemből - bár súlyos megerőltetések árán, de - képes voltam csak nagyon keveset odaadni neki. Így ment a hetedik kör is, onnan pedig az utolsó már úgy, hogy csak futottam és nem érdekelt semmi, éreztem, hogy jó időt megyek. Futótársam a kör végén becsatlakozott hozzám, és futva mellettem támogató szavakkal sarkallt, hogy húzzam meg, bírjam ki, mert már tényleg csak nagyon kevés van hátra. Bejöttek a szavai, szót fogadtam és nem sokat, de az utolsó ~50 métert már mindent beleadva egy utolsó sprinttel koronáztam meg. Hihetetlen teljesítményt produkáltam, melyet nem tudok mással magyarázni, mint Isten segítő munkája. Nem úgy kell elképzelni ezt, hogy megjelenik a felhők között és sugároz belém energiát, hanem úgy – ahogy meg is éltem, – hogy az emberek, akik tapssal vagy bíztatással szurkoltak a köreim során, olyan löketet adtak mindig, melyek nélkül talán egyszer-egyszer meg is álltam volna. Mindig meg is köszöntem nekik – sokat segítettek.
Futótársamnak is köszönöm, hogy végig kitartott, hogy mindig támogatott és táplálta bennem a reményt, hogy képes vagyok négy órán belül lefutni a távot!

Hivatalos mérések alapján 3 óra 53 percbe telt 42195 métert szaladnom. Ez több mint 44 perccel kevesebb, mint a tavalyi, tehát km-enként bőven egy percet javítottam. Ezennel elmondhatom magamról, hogy vagyok fele olyan jó, mint a világ legjobbjai :)

Kategórián belül 27-ből 11. helyezéssel /amúgy 110-ből 52./ a célban fáradtan, frissítőt iszogatva:

Megnyugtató volt látni a célban, hogy nem csak nekem alakult ki robotmozgásom a lemerevedett lábaim miatt, hanem nagyjából az intenzíven futók mindegyike gyakorolta ezt a mozgáskoordinációt. Köszönettel tartozom még az Oxigén Klub szervezőinek is, kiemelten Cseke Istvánnak és Áts Lászlónak nagyszerű munkájukért, de a többi segítő nélkül se lett volna olyan hangulatos és kellemes légkörű a verseny, amilyen volt.
Végül pedig egy grafikon, mely összeveti a tavalyi köridőimet az ideiekkel:

(a futós képek forrása: http://www.frissoxigen.hu)

Tisza-tó Marathon - meghiúsult

Hosszútávfutásra szántam el magam, ugyanis jövő hét szombaton megrendezésre kerül a II. Nagyerdei Maraton és már régen futottam hosszabbat, így illett rá edzenem vmilyen szinten.

Tegnapelőtt biciklivel körbejártam a Debrecen Marathonom kitűzött útvonalát, nagyrészt jó is, de van benne azért bőven olyan rész, ahol muszáj megállni /lámpák, kereszteződések/ vagy minőségben leromlott részek, illetve hangulatromboló körülmények, így változtatásra fog sor kerülni. Azonban nem volt alkalmam mára megtenni, ma pedig úgy voltam vele, hogy körülbelül ma van annyi időm, hogy akár egy marathon is beleférjen, azt követően talán egyik nap sem lesz ilyen.

A választás tehát a Tisza-tóra esett. Eredeti tervem úgy szólt, hogy legurulok Füredre vonattal, elindulok dél felé, megkerülöm a tavat, elérem Poroszlót, ez akkor távolságban 34 km, amit úgy egészítek ki, hogy túlszaladok rajta 4 km-rel, illetve onnan vissza, fel a vonatra és irány haza. Két baj is volt a tervezéssel. Az egyik, hogy a bikemap.net útvonaltervezőjét használtam /minden elismerésem az övék, nagyon jó kis ketyeréjük van, szépen lehet vele távolságot mérni, viszont a Tisza-tó nem úgy van rajta jelölve, ahogy az valójában elterül – pl. aszerint Abádszalóknál nincs is Tisza-tó, így a számítások igencsak alulbecsültettek/. A másik, hogy kicsit nagyképű voltam tájékozódási képességemet illetően, ugyanis csak úgy távolról pillantottam rá, hogy hol is van a füredi vasútállomás és ahhoz képest mennyit is kéne menni, hogy elérjem a tavat.

Jöjjön tehát a sztori, hogy alakult úgy – ahogy nem számítottam rá.

Reggel szépen felkészültem, hátamra felkerült a táska; benne két csokis szelet, két pogácsa, öt csomag gabonakeksz és két liter víz a táska tartályában. Rajtam egy sportatléta, póló, plusz egy vékony pulcsi, rövidgatya. Füredig minden gördülékenyen ment – bár pár percet késett a vonat, 8:21-re ért be. Leszálláskor még megkívánta az idő a pulcsit. Nagyjából belőttem, merre is kéne menni, el is indultam arra. Kezdtek előbukkanni a város ismerős helyei, de egy utcát elkavartam, gondoltam, majd odébb átsorolok rá. Átsoroltam, de nem arra, hanem megint egy másikra. Azt sem bántam, úgy voltam vele, ez is arra visz, jó lesz. Igyekeztem a sínt követni, tudván, hogy az úgyis a 33-as mellett visz a Tisza-tavon keresztül – tehát egy idő után bele kell csobbanjak a vízbe, ha úgy folytatom, de nyilván nem úgy fogom tenni, hanem a gáton megállok és balra fordulok. Hirtelen egy szántó került elém, melyen futva meg is találtam a sínt. Gyanús volt, hogy már se város, se tó, csak sín meg odébb egy közút. Vajon melyik lehet az – morfondíroztam és próbáltam találgatni, ha azon futok hova vezethet. Be is melegedtem, így a pulcsi a derekamra, a póló a fejemre került. Figyeltem az égtájakat jelző jeleket, az irányom nagyjából megfelelt, de vmi gyanús volt. Egy másik szántó következett, amin nemsokára egy kerítéssel találtam szemben magam, azon táblákkal, melyek igyekeztek onnan távol tartani. Ekkor a sín és a közút már mögöttem voltak, de én makacsul arra éreztem a tavat, amerre az orrom vitt. Végül csak meg kellett fordulnom, így egy felesleges U alakot belevettem az útba. Őrző kutyák hangját lehetett hallani minden irányból, védekezni nem nagyon tudtam volna balszerencsés esetben, bicska nem volt nálam, így egy márványtömböt vittem magammal – amit az út szélén leltem –, míg rizikós helyeken jártam. Visszakeveredtem, és a betonúton folytattam utamat. A távolban apró házak sziluettjei rajzolódtak ki, annyira kíváncsi lettem, hogy szaporábbra vettem a tempót, minél előbb tudjam, hol is vagyok egész pontosan. Nemsokára jött is az információ a tábláról. Tiszaszőlős. Hoppá! Azt azért megnéztem előzőleg, hogy milyen településekkel illene találkoznom – legalább távolról, ha úgy futok, ahogy terveztem, ez köztük volt, csak éppen jóval dél-keletibb irányban, mint a gát, tehát egy másik sínt követtem, mint amin érkeztem a vonatommal. Na, nem baj, legalább jó úton vagyok, csak így hosszabb lesz a táv – ahogy egy másik térkép tanúskodott róla. Szőlősön a településközpont térképe előtt megálltam nézelődni, illetve a kútból ittam, hogy ne a tartályból fogyjon. Folytattam utam, mert a térkép mutatta, hogy dél felé haladva elérhetem Abádszalókot. Az meg kecsegtetően hangzott, ugyanis az már a tó sarkában van, tehát ha azon túlkerülök, már csak három településen kell átmennem és megérkezek Poroszlóra. Nem sok futás után elém is került egy tábla, miszerint ha jobbra veszem az irányt, 10 km múlva Szalókon lehetek. Ekkor volt 10 óra. Ha sikerül a ~10 km/h-s tempót tartanom, 11 órára már ott is lehetek, és ha 25 km-en belül van Poroszló, elérhetem a 13:31-es vonatot. Nagyon azért nem volt biztató, ugyanis ha esetleg lassulok vagy ne adj Isten, meg kell állnom vmi miatt, már le is késem és jöhetek a két órával későbbivel.

A jobb lábam talpában kisebb fájdalom alakult ki, mint amikor a zokni meggyűrődik és nyomja azt. De nem történt ilyen, egyszerűen csak fájt.

Szaladtam egy darabot, majd arra lettem figyelmes, hogy az út jobb oldalán kimagaslik egy földtömeg és hosszan el is vezet. Nagyon azért nem volt magas, tehát esetleg egy másod gát lehetett, de áttértem arra és a földút jót tett a lábamnak. A közút elkanyarodott, a földút ment tovább – ekkor gondoltam rá, hogy talán nem volt jó ötlet és lehet, hogy ezzel kerülőt teszek. Nem sokkal később a földút használaton kívüli szakasz jellegűvé vált, több volt a gally, az ág és jobban be volt nőve. Az egyik fa ágán egy piros-fehér szalagszakaszt pillantottam meg: valószínű futás vagy túra volt erre nemrégiben. Aztán egy traktor nyomait véltem felfedezni. Hatalmas mélyedéseket vájt a földbe, melyek vagy vízzel voltak tele, vagy szimplán olyan sárosnak lehetett tőlük lenni, mint egy vaddisznó dagonyázás után – így jobban tettem, ha inkább guggolva futottam ágak-bokrok alatt. A sok extrém helyzet, ide-oda kacskaringózás, jól megmunkált pályaviszonyoktól való eltérések éreztették velem, hogy olyan, mintha tájfutnék. Egyébként szép volt ez az erdei szakasz: őzek szöktek előttem jobbról-balról, madarak csicseregtek, kellemes volt a klíma. 10:45-kor azonban a távolban megpillantottam egy magasabb gátat – na ez volt az, amit már reggel óta kerestem.
A betonozott gát, amit már Euro Velo bicikliútként is használnak. Rá is tértem azonnal, itt volt a tiszaderzsi csónakkikötő. A sok megpróbáltatás után itt éreztem vágyat rá, hogy leülhessek a tóba benyúló földnyelvre és lógathassam egy kicsit a lábam a vízbe. Egy térkép ragadta meg a figyelmem. Kicsit kusza volt, de amit kiolvastam belőle az az volt, hogy a következő település már Abádszalók, de nem is kell elmenni addig, mert egy út már korábban átvisz a túlsó partra. Nagyszerű! Ez táplált is bennem egy kis pozitív tüzet, folytattam is a táv leküzdését. Ahogy egyre haladtam, úgy vettem észre, hogy a túlsó part egyre közelít hozzám – gondoltam, nemsokára itt is lesz az áttérési lehetőség. De nem jött. Régóta futottam már és semmi. Egyszer csak egy házikó jelent meg előttem, amiből azt mertem következtetni, hogy itt esetleg vmi érdemes lehet. Hosszan benyúló földnyelv volt, el is indultam rajta. Át is értem a túlpartra, azonban olyan sűrű nádtenger volt, hogy nem lehetett benne haladni. Próbáltam, előre is jutottam 15-20 métert, de visszafordultam mert végeláthatatlan volt. Visszatértem a gátra, később láttam, hogy a nádban lévő fasor takarásában az addig hittnél legalább háromszor olyan széles víztömeg bújt meg. Fúúú - mondtam –, jobb, hogy nem is próbálkoztam tovább és felötlött bennem a feladás gondolata. A combom külsejében az a fájdalom jött elő, amit a legelső marathonomkor éreztem, plusz az idő sem nekem dolgozott, csak telt és telt és nem lehetett látni semerre sem egy település apró jelét sem. Már csak sétálva folytattam az utat – de azt nagyon relaxáltan: nyugodtan kekszet rágcsáltam, nézegettem a tájat és időnként vizet kortyolgattam. Pár száz méter múltán mintha házak körvonalait láttam volna meg a távoli fák között, de még nagyon messze voltak… Legújabb tervem úgy nézett ki, hogy a legközelebbi településről busszal bemegyek Füredre vagy Poroszlóra és vonattal hazajövök. Csak az első feltétel nem volt még meg: a település. De haladtam-haladtam, egyre közelebb értem a házakhoz, amik folyamatosan többen és többen lettek, mire már majdhogynem biztos voltam benne, hogy Abádszalók lakóinak otthonait látom. Egy kikötő is igen kivehetővé változott – ám emlékeimben élt az abádszalóki kikötő, ami nagyon nem így nézett ki és nem is a város ezen részén volt. Ekkor lett kétséges bennem, hogy esetleg nem is Abádszalók. De mi más lenne? Talán elkerülte a figyelmem útközben? Nem lehet olyan tájba simuló, hogy ne legyek rá figyelmes. Tehát meneteltem még és nemsokára megbizonyosodtam: tényleg Abádszalók, csak egy másik kikötője, nem az, amiben már jártam. Gyors térképelemezgetés, megállapítottam, hogy ha a főutcájára kiérek, biztosan találok helyközi megállóhelyet. Igyekeztem is, mert már 12:35 volt. Egy háznál éppen vendégek érkeztek, akiket egy idős úr fogadott. Mikor rámnézett, széles mosoly terült szét az arcán és úgy hallottam, azt mondta a többieknek: „Micsoda sportos ember!” Pedig ha tudta volna, mit adtam fel… Valószínű ő is ilyen lehetett zsengébb időszakában, aztán felébreszthettem benne néhány emléket. A főútra kiérve kelet felé, kb 200 m-re találtam egy buszmegállót, de nekem éppen visszafele irányba kellett volna. Nem vettem észre, hogy az út másik oldalán azzal egy vonalban pont van egy – és ott jött pont a busz ki egy utcából. Nem tudtam, milyen, merre tart, de elkezdtem rohanni. Megállt a megállóban, rohantam tovább, már felszálltak rá, továbbindult, de még mindig nem láttam rajta a táblát, merre megy. Lassítottam és hamar le is tudtam olvasni Abádszalók – köztes település /el se olvastam/ - Tiszafüred. Ez kell nekem, intettem neki, hátha. És megállt. Hálát adtam az Égnek és a sofőrnek is, megvettem a jegyet, aztán pihenő üzemmódba kapcsoltam. Viccesen ironikusnak találtam, hogy milyen hamar Tiszaderzsen voltunk, én meg mennyit izzadtam, míg onnan Szalókra értem. Telt az idő, a busz meg még felfűzött pár félreeső települést is, így hosszú volt az út Füredre, még el is kellett terveznem, hogy fogok a buszmegállótól a vasútállomásig eljutni – egyáltalán milyen a földrajzi elhelyezkedésük egymáshoz képest. Már 13:15 volt és még a városban kacskaringóztunk, figyeltem a táblákat, utcákat, hátha ismerős vmi. Ismerőssé vált az az utca, amin reggel elindultam tévelyekkel teli utamra. Ekkor esett le, hogy a buszállomás épp a vasútállomás mellett van. Nagyon örültem neki, hogy nem kell még tovább keresgélni, fizikailag teljesíteni. Adtam a sofőrnek egy csomag gabonakekszet köszönetem jeléül.

A vonat késett pár percet, így a jegyvétel is bőven belefért még, aztán élményekkel teli, sok cikázó gondolattal a fejemben, fáradt lábakkal hazazötykölődtem.

Végeredményben – ahogy itthon megnézegettem –, körülbelül 30 km-t tehettem meg, ebből ~5 km-t gyalogoltam. 11:30-kor adtam fel, tehát ~3 óra volt a 25 km – igen változatos, bizonytalan terepen. A Tisza-tó 1:0-ra vezet ellenem, de járok én még majd arra – ha más nem, a hű paripámmal meghódítom…

Sportsüti

A napokban kaptam meg egy már korábban fogyasztott és tetszésemet nagymértékben elnyerő süti receptjét. Alapja zabpehely, melyről tudni illik, hogy rendkívül egészséges, 17 könnyen emészthető fehérjét, 7, az emberi szervezet számára nélkülözhetetlen aminosavat, 7% zsírt – melynek 70-80%-a telítetlen zsírsav – és a gabonafélék közül a legkevesebb szénhidrátot /50-60%/ tartalmaz. Jelentős élelmi rost-, ásványi anyag-, /Ca, Mg, Fe/ és vitaminforrás /E és B1/. Valamint – hogy tovább soroljam erényeit – igen tápláló, emellett nem telít el, tehát sportoláshoz teljesen jó.

Álljon akkor itt a közkincs:

• 15 dkg zabpehely /vagy zabpehely alapú müzli/
• 10 dkg puha margarin
• 10 dkg cukor
• 10 dkg finomliszt
• 1 tojás
• ½ teáskanál őrölt fahéj
• ½ teáskanál szódabikarbóna vagy 1 csomag sütőpor
• 1 csipet só
• 10 dkg csoki (ét, tej egyaránt oké) feldarabolt állapotban

Túl sok konyhatündéri jellemvonást nem igényel az elkészítése, mindössze annyi a „speciális munka” vele, hogy az olvasztott margarint a cukorral és a tojással habosra verjük. Ha ez megvan, minden mást, amit a felsorolásban olvashatunk, összemixeljük ezzel az eleggyel. Sütőpapírral bélelt tepsibe kanállal kis kupacokat alkotunk /azon gondolkoztam, hogy egybe is ki lehet teríteni, aztán ha kész, csak szépen felvágni és akkor olyan, mint a müzli szelet/, és 175°C-on 10-15 percig sütjük. Mikor elkészülnek, még puhák, de ahogy hűlnek, úgy keményednek.

A süti megismertetéséért köszönet futótársamnak, a receptért pedig futótársam unokatestvérének!

Fekete... és Fehér

Ebben a blogban sok-sok pozitív bejegyzés került eddig az Olvasó szeme elé. Azonban – mivel nem minden ilyen fehér, a sportteljesítményeim tekintetében is – akadnak olyan időszakok, amikor inkább fekete a helyzet, mint fehér.

Ilyen ez a mostani is. Nem mondom, biciklizés terén nem mutatok gyengülést, viszont a futás mezején meglátszik a különbség. Összehasonlítva a tavalyi futóverseny sorozattal, idén lomhább vagyok, még csak megközelíteni sem tudom az akkori önmagamat. Akkor hetente 3x futottam, most hetente egyszer. A felsőtest edzéssel is némileg leálltam, mert hideg, esős idők járnak és olyankor nem jó kimenni a kondi-parknak nevezett crossfit pályára. Még valamennyire fényezhetem magam azzal, hogy havonta egyszer 3-4 órás futásokon veszek részt.

Hogy számokban is érzékeltessem a futóteljesítményemet: tavaly még a 40 perces határral harcoltam – bele sem gondolva, hogy esetleg nem sikerülhet. Most kétszer jutottam el versenyre, az elsőn bő 44 perces eredményt produkáltam, verseny közben pedig azt éreztem: „Ez most de jó idő lesz, talán a legjobb!”. A másik versenynél mellettem szól az, hogy az erdei terep helyett havas és csúszós beton pálya fogadott, így ott csak 48 és fél perc alatt sikerült a célba érkeznem. Igaz, itt mások is gyérebb eredményt nyújtottak.

Testileg is meglátszik a „tunyaságom”, egy kis hasam is nőtt, ami védőpárnaként feszül a kockás izmaimra takarván azokat – annak ellenére, hogy nem ez a cél.

Épp most jött a telefon: holnap megyünk megint hosszút futni, kb. 30-31 km-t, ugyanis készülünk az áprilisi Nagyerdei Maratonra. Igen, mégsem olyan fekete ez a bejegyzés, mert nem hagyom annyiban az ilyen dolgokat, teszek ellenük: hetente ismét három alkalommal edzem a felsőtestemet, háromszor futok, tehát a régi énem visszatért és erősebb lesz, mint valaha volt, izmaim lankadatlanul fognak segíteni a megteendő métereken és az újonnan kitűzött célok elérésében! Egy új korszak beköszönte következik :)

(A képek forrása: http://www.frissoxigen.hu)

Hegyeket hódító Single speed

Reggel érkezett a hívás, hogy mit csinálok a mai napon. Beszámoltam róla, aztán jött, hogy miért is a kérdés. Lemondtam hivatkozva arra, hogy kötelességem lesz délután, letettem. Gondolkoztam egy kicsit, hogy miért tettem, hisz az a kötelességem annyira azért mégsem kötelező. Így hát újabb telefonbeszélgetés; belementem, mert egy zempléni tekerészésre nem mindig van alkalma az alföldi embernek.  

Gyors összekészülődés tehát, be a kocsiba és irány Tokaj. Az ég szép kék, sehol egy felhő. Szél azért fújdogált, de reméltük, hogy alábbhagy, illetve majd a hegyi részeken jobban megakad. Ahogy haladtunk egyre közelebb, úgy lett az ég is egyre felhősebb, mígnem egészen be is borította a szemünk elé táruló égboltot. A szerencse az volt, hogy vékony volt, így hamar fel is szakadozott, majd mire megérkeztünk, nagyjából el is tűnt; gyorsan jött, gyorsan ment.

Útközben tervezgettük, merre menjünk, mekkora körre vállalkozzunk. Az idő igen jelentős korlát volt, ugyanis már 11 órára járt, és este 6-ig jó lett volna meglenni a távval, mert utána már sötétedik.

Nekiláttunk a tekerésnek. Tarcal felé indultunk szép tempóban, így nemsokára be is értünk a városba. Mivel nem egy rohanós túrát szerettünk volna, ezért egy-két helyen megálltunk. Így volt ez a tarcali bányatónál is. Elég eldugott helyen van, érdemes ellátogatni oda. Ettünk pár falatot és továbbindultunk.

Nem pedáloztunk sokat, betértünk a Gróf Degenfeld Kastélyszálló díszes udvarára, ahol beleszippanthattunk a szőlő és bor illatával teli levegőbe.

Tarcalt Mád, Mádot Tállya követte. Tállyán található a 9 db 'Európa közepe' emlékmű egyike.
Ugyanis nehezen tudják eldönteni, hogy pontosan hol is helyezzék el ezt a középpontot, így 9 hely verseng ezért a címért. Egy érdekes olvasmány erről: link. Annyiban azonban megegyezhetünk, hogy Magyarország Közép-Európa része - és nem Kelet-Európáé.
Nem mondható el, hogy végig fel vagy le kellett volna menni, elég változatos volt a terep; egyszer fel, egyszer le vagy éppen fordítva.

A szél végig követett minket – nem kímélve erőnket. Nemsokára Abaújszántó következett. Itt beszéltük meg, hogy nem egyenesen tovább megyünk, hanem kitérünk jobbra Boldogkőváralja irányába.  Itt jött a legkeményebb rész. Olyan szelek voltak, amik a lejtőkön is úgy tartottak, hogy tekerni kellett ahhoz, hogy egy kicsit legalább gurulni tudjunk. Nem is beszélve az emelkedőkről. Single-speed lévén a nagyon erős emelkedőket nem vettem be, inkább toltam, meg ne sínylődjön a lánc. De nem is azokban volt a nagy kihívás, hanem azokban az ’éppen hogy emelkedőkben’, amiken nem is látszik, de emelkedik és ezt jó hosszan meg is teszi. Ettől függetlenül csak tekertünk, mert különben nem halad az ember. A vár aljánál megbeszéltük, hogy felnézünk a várba, ha már itt vagyunk. A vár lábától szép kilátás nyílt meg nekünk, azonban a levegő párásságát tekintve nagyon messze nem lehetett ellátni.

Utunkat folytattuk észak felé, de nem sokáig, mert a Fony, Tolcsva táblánál eltértünk jobbra. Itt szintén fárasztott minket a szél – biztos nem volt kit zargatni, hát minket megtalált. Magas hegyeket láttunk magunk előtt, melyek jelezték, hogy itt még bizony tekerni kell, hogy a túloldalra átkeveredhessünk. Megtettük, amit kellett, a távolban már látni lehetett Regéc várát is. A településre érve sem tűnt azonban közelebbinek, mert a várat a településen túl egy 2,5 km-es mellékúton közelíthetjük meg. Ide érve azonban már nem úgy néz ki a terep, mintha sokat kéne felfele tekerni, mivel elég magas térszín az ottani rész. Be is igazolódott ez a tézis: 13 km-en keresztül csak lefelé vitt az út ~100 m sík vagy felfelé rész kivételével - ehhez pedig még az társult, hogy egy darab autó nem volt semerre. Igazi élmény az ilyesmi. Nyilván ha a másik irányba mentem volna ezen a lejtőn, nem ezt mondom, de így mindenképpen megismétlendő. Vmi komolyzene, ha ment volna a háttérben, még biztos dobott volna a hangulaton. Huzamosan bő 30-akat pumpáltam ki a kis paripámból, de ha átlagban akarnánk nézni, olyan 34-35 lehetett. Ahogy lement ez a szakasz, továbbra sem volt vészes a helyzet, vagy lejtett, vagy sík volt a terep, szóval lehetett neki adni a lendületből. A Tolcsva vége tábla után egy nagy üveg 6 puttonyos aszúval találkozhatunk, látványnak nem rossz.

Ezt követően az út a 37-es főúton keresztül vezetett Vámosújfaluba. Itt Olaszliszka, Szegilong és Szegi következtek a Bodrog mentén, szintén lehetett tekerni az átlagjavító sebességeket. Nemsokára Bodrogkisfalud, majd Bodrogkeresztúr is elérkezett, ahonnan az Eurovelo tábla jelezte: Tokaj 6 km. A Bodrog mentén és a Kopasz-hegy árnyékában hamar eltelt ez a táv is, aztán már az autónál pihenhettünk. Egy kis tápanyag-visszapótlást, teázást követően elhagytuk ezt a fantasztikus tájat. Remek napot és tájakat hagyhattunk magunk mögött, kár lett volna kihagyni, jó döntés született reggel.

Táv: 106,32

Teljes idő: 6:47:00

Tekeréssel eltöltött idő: 5:43:23

Átlagsebesség: 19,2