2010. 04. 27.

Gemenci futás

Kötelességeim úgy hozták, hogy pár napot Gemencen, illetve annak környékén töltsek el. Szeretem az ilyen kötelességeimet :)

Úgy voltam vele, hogy nem sűrűn adatik meg az ember számára, hogy olyan szép helyeken sportolhasson, mint például Gemenc. Ezért az elengedhetetlen cuccok közé becsomagoltam a futócipőt is – hátha lesz alkalmam az ottani erdőségekben szaladgálni egy keveset.

Egy kicsit időkihasználónak tűntek az ottani programok, így csak az egyik nap sikerült beiktatnom a sport eme féleségét.

Este fél 7-kor sikerült elindulnom, a célom a Duna volt, mely közúton 7-kmre helyezkedett el szállásunktól. Azonban nem szerettem volna végig betonon utazni, így erdei környezetet választottam – inkább legyen hosszabb, de kényelmesebb.

Sokat hallottam már róla, hogy Gemenc vadállományát tekintve igen gazdag. Ennek első jeleit saját megtapasztalásomból akkor véltem felfedezni, mikor egy kicsit sárosabb útszakaszhoz érkeztem és a vaddisznó nyomok annyira sűrűn helyezkedtek el, hogy nyom nélküli talajrészlet nem is igazán létezett. Ezen kívül olykor egy-egy széláramlattal sikerült a vadak illatát az oxigénnel együtt beszippantanom. Az erdő egyébként is nagyon szép volt; változatos, izgalmas, természetes – vagy legalábbis természetközeli -, egyszóval /azaz kettővel/ magával ragadó.

Kb 3-4. km-emet taposhattam, mikor jobb oldalt egy tisztásabb területet pillanthattam meg. Első ránézésre nem volt semmi különös; fák, cserjék, dús fű, azonban léptem még kettőt-hármat és a nagy robaj segített azt is észrevenni, amit addig nem: egy szarvas csorda legelészett éppen, akiket jelenlétem felzavart. Először 10-12-t számoltam, nagyobb-kisebb bikákat, teheneket, borjakat. Velem egy irányban szaladtak, kb 100 méterre tőlem. Nem tudom, ők vagy én féltem-e jobban, de talán ők, mert az élmény szépsége jobban eluralkodott rajtam, mint a félelem. Ahogy szaladtak egyre sűrűbb részeken, egyre többen és többen lettek, már 20-an is lehettek. Némelyest szem elől tévesztettem őket, csak nagyjából tudtam már, hogy merre lehetnek, viszont az együtt futás továbbra is fennállt. Ahogy futottam, folyton felriadtak és futottak még egy kicsit, megálltak, majd így történt még ez párszor. Mondtam is magamban, hogy milyen kis buták: ha ellenkező irányba riadtak volna fel, már nem lenne velem gondjuk. Aztán egy kicsit megszaporázták a lépteiket és előttem az úton áthaladtak a bal oldalra. Ekkor tűnt fel igazán, hogy milyen sokan is vannak. Annyira, hogy még a telefonomat is volt időm elővenni, fókuszálni vele és két képet készíteni, amiből az egyik lett csak használható – valamennyire.
Aztán a másik oldalra való átállásuk ideája nem tűnhetett számukra megfelelőnek, mert cirka 50 m múlva vissza is tértek a korábbi oldalra és folytatták útjukat velem kelet felé. Ekkor azonban egy olyan erdőrészlethez értek, mely nagyon sűrű, nagyon sötét és nagyon biztonságosnak nézhetett ki számukra, ide húzódtak be és mozdulatlanul megvárták, míg kikerülök a látómezejükből. Örültem az élménynek, majd a kelet felé vezető út megszűnni látszott, két lehetőségem maradt: észak vagy dél. Mivel tudtam, hogy a közút délre található és onnan biztos kikeveredek a Dunához, így azt választottam. Nyilván élménydúsabb lett volna végig az erdőn keresztül menni, csak helyismeretem hiányában ezt nem vállaltam be. Viszont a betonútig vezető erdei út tartogatott még egy találkozást. Ezúttal inkább lehetett okom félelemre, ugyanis csíkos malacos vaddisznókkal találkoztam. Szintén a jobb oldalamon vettem őket észre, egy kisebb nyiladékban voltak. Jelenlétemre a malacok és vélhetőleg a kan odébbálltak, az anya pedig felém fordult, megállt a farkát az égnek meresztette. Megálltam én is, miközben farkas szemet néztünk, azon gondolkoztam, hogyan tovább. A vaddisznó nem mozdult továbbra sem, én meg valamerre mentem volna, szóval cselekedtem. Folytattam az utamat, mire a mérges állat tartotta még egy kicsit magát, majd ő is távozott.

Egy mocsaras területre érkeztem, aminek köszönhetően a futásom sebessége jelentősen csökkent. Sokat kellett elhajolgatnom, nagyokat ugranom vagy éppen sok rövidet, de biztosat lépnem, így más izmok is kivehették a részüket a sporteseményből. Nem sokkal odébb egy kisebb vízfolyás vágta el a köztem és a betonút közötti részt. A hordalékát alkotó fák egy gátszerű formává alakultak, amit én hídnak használtam és átkeltem a túlpartra.
 Onnan még egy kis futás kellett és elértem az utat. A Dunáig hátralévő részt innen futottam. Nem volt jelentős a forgalom, főleg az út mellett lévő fűben próbáltam futni, ahol nem volt ilyen rész, ott ha kellett, lehúzódtam. Baja fényei már messziről látszottak, viszont a távolság nem nagyon akart csökkenni. Jöttek sorra a km jelző táblák, de csak lassan csökkent a rajtuk lévő szám. Végül megpillantottam a város kezdetét jelző táblát, onnan nem messze a Duna folyam táblát, gyors fényképezkedés, aztán indultam vissza, mert sötétedett és várt a bajai halászlé… :)

Készült egy kép magáról a Dunáról és rólam, a szálláson meg is mutattam néhány társamnak, azonban a technikának köszönhetően elveszett.

Hazafele már nem tértem be az erdőbe – nem is láttam volna igazán, meg a vadakat sem akartam zavarni. Végig a közút mellett, illetve rajta futottam, néztem az egyre sötétülő tájat, ami még onnan is csodás. Végeredményben 16 km-re jött ki a táv, ahogy számolgattam és a változó talajviszonyok miatt valamivel több mint másfél órára.

Visszaértem éppen időben, már tálalták a halászlevet, ettem egy jót, felfrissültem és boldogan gondolhattam vissza az élményekre.

2010. 04. 10.

Nagyerdei marathon

Az előző bejegyzésem futóversenyének szervezői úgy gondolták, a versenysorozat megkoronázásaként szerveznek egy marathont a Nagyerdőn. Erdei körülmények között még nem nagyon volt ilyen fajta megmérettetésre példa, így egy különleges versenyen vehettek részt a hosszú távon futni vágyók.

Futótársammal már régóta beszélgettünk róla, hogy jelentkezzünk-e rá, végül pozitívan döntöttünk, és megkezdtük a felkészülést.  30-35 km-nél többet egyikőnk sem futott /az oldalon olvasható korábbi marathonomat nem mondom marathon futásnak, mert vhol ezen a határon végzett ki a távolság és belegyalogoltam/. Úgy voltunk vele, hogy a marathoni táv egy cél, amit el kell érni, tehát nem felé edzettük magunkat, így a versenyen várhattuk az első alkalommal való teljesítésből fakadó öröm érzetet.

Teltek múltak az edzésekkel töltött km-ek mögöttünk, elérkezett a verseny előtti nap, mikor a szervezők egy úgynevezett „tésztapartival” kedveskedtek a versenyzőknek. Ez arról szólt, hogy tájékoztatást kaphattunk a verseny összes csínjáról-bínjáról, megkaptuk a rajtszámunkat és a személyre szóló chip-ünket, valamint egy ajándék pólót. Aztán pedig jött, amiről a nevét kapta a rendezvény: a tészta; volt húsos, volt vegetáriánus, finom volt. Jöttek a tézisek az időjárás előrejelzésének milyenségére. Ezek végeztével pedig mindenki mehetett nyugalomba helyezni magát, hogy másnap energiával dúsultan indulhasson a nagy menet.

Reggel nem kellett nagyon korán kelni, mert 11-kor volt rajtolás. Amikor ébredés után felhúztam a redőnyöket nedves környezetet láttam a szabad ég alatt. De már nem esett. Kimentem az erkélyre, hogy érzékelhessem testemen az időjárás adottságait; nagyon kellemes és friss volt, éppen jó! Jó előérzetem volt. Előző nap hallottam egy reggeli ajánlatot: mézes kifli. Kerítettem is ezt is, azt is. A méz egy különlegesség volt: barackpálinkával dúsított. Korábban még nem kóstoltam, most itt volt az alkalom, nagyon finom volt.

Fejben rendeztem még a gondolataimat egy kicsit, aztán elindultam a helyszínre. Már sokan kint voltak, kezdett rajtam eluralkodni a verseny serkentő hatása – nem bántam.


Megérkezett a futótársam is. Megbeszéltük, hogy végig együtt futunk, így mindkettőnknek jó lesz, mert egymást támogathatjuk, valamint a beszélgetéssel jobban telik az idő és elterelődik a figyelem az erőkifejtésről.

Egyik kedves ismerősünk sok dolgát félretéve kijött minket támogatni szavaival és jelenlétével az első két körre és a verseny végére, sokat jelentett nekünk.

Hamar 11 óra lett, a lábak elkezdték végezni a feladatukat. Sokan voltunk, eleinte még előttünk is, mellettünk is, mögöttünk is sporttársak voltak, aztán ki-ki a maga tempójában futva szépen kialakult a sorrend.

Úgy nézett ki a verseny, hogy az erdőben kijelölt kb 5,3 km-es kört kellett 8x lefutni.

Az első 2 kör szépen ment, 1 óra alatt teljesítettük. A rá következő 4 kör is az addig megszokottak szerint történt. Az út mellett egy sátornál osztogattak vizet, izotóniás italt, csokit, banánt, nagyon szerettem azt a részét a körnek. Egy másik ismerősünk pedig a kör közepe táján bíztatott minket, elsősorban persze a feleségét, de ha már ott voltunk, akkor nekünk is kijárt a kedves szavakból.


Így fogytak a körök. Változatos mezőny volt: akadt egy 15-20 főből álló csoport, akik igazán odatették magukat, velük gyakran találkoztunk is – mikor éppen előzgetésbe fogtak. Voltak, akik szépen a maguk tempójában szaladtak, talán inkább a futás öröméért, mint a versengésért. Ha így volt, akkor mi is ebbe a kategóriába tartoztunk. Akadtak olyanok is, akik magasra emelték a mércét, és nem tudtak megfelelni az elvárásaiknak, így belegyalogoltak a futásba vagy feladták. Nekem személy szerint az volt a célom, hogy úgy sikerüljön teljesíteni a távot, hogy egyszerre mindig csak maximum egy lábam éri a földet /ez a futás: mindig vagy 0 vagy 1 láb éri a földet, ezzel ellentétben a gyaloglás esetében 1 vagy 2 láb áll kapcsolatban a talajjal/. Az 5. kör közepétől egy kis hányinger és fáradtság okozott kevésbé jó közérzetet, ami a kör végére megszűnt, a korábbi elhivatottsággal vittek tovább a lábaim.

Az utolsó 2 körünk már lassabb volt, 37 percesek. De bírtuk, futottunk, és sikerült összehozni, átfutottunk a célvonalon, nem kellett többet futni, jó volt, hogy vége volt. Az igazat megvallva nem hiszem, hogy a maximumot nyújtottuk volna, talán egy 10-15 perccel szebb eredményt is el tudtunk volna érni, így 4:37:20 lett a végeredmény, de első végig futásra abszolút jó! Nem úgy értünk be a célba, hogy ’Jajj, Istenem, nem bírom tovább, muszáj lefeküdnöm ide a fűbe egy kicsit!’. Meg is jegyezték sokan, hogy nem nagyon látszott rajtunk fáradtság jele.



Így a blogon keresztül is gratulációmat fejezem ki a futótársamnak nagyszerű teljesítményéért, nagyon erős volt végig és köszönöm neki, hogy ott volt végig mellettem!

Aztán kaptunk még egy érmet, bezsebeltük az elismeréseket és hazaindultunk ebédelni.

Az „utórezgés” csak annyi volt, hogy a következő 2 napban fáradtabb volt a lábam, mint szokott lenni, plusz az arcom egy kicsit lebarnult.

A verseny szervezésével maradéktalanul meg voltam elégedve, tehát köszönet illeti őket a munkájukért!

Tudom, nem volt egy túl részletekbe menő leírás, de egy marathont megélni kell, nem beszélni/írni róla, így kívánom, hogy mindenki tapasztalja meg, aki vágyakozik utána!