Interjú Vad Péterrel, aki Európa-szerte kerékpárral mássza meg a magasabbnál magasabb hegyeket

Honnan jött az ötlet, hogy magas hegyekre biciklizz fel? Mikor és hol volt az első ilyen élményed?

A kerékpározás iránt érzett szenvedélyem egészen kisgyerekkorom óta kísér és ösztönöz. Általános iskolásként még Debrecen utcáin, valamint a Nagyerdő ösvényein bóklászva indultam „felfedező útra”. A debreceni Nagyerdő egy részéről még térképet is készítettem…😊 Felnőttként kezdetben a Zemplén, Bükk, Mátra és az Aggtelek útjait, emelkedőit fedeztem fel. Akkor még ezen tájegységeket vonattal közelítettem meg, ami izgalmas, azonban igen időigényes és behatárolt közlekedési forma. A világ akkor nyílt ki igazán számomra, amióta autónk is van…a közösségi videómegosztó oldalakon fellelhető kerékpáros túrabeszámolókat nézve jött az a hirtelen gondolat, hogy az Északi-középhegység nagy részét már bejártam, miért ne mehetnék messzebb is…miért ne kereshetnék fel magasabb hegyeket is?  Bár – úgy tapasztaltam, hogy - a hobbikerékpárosok többsége inkább kerüli az emelkedőket, engem elsősorban azok vonzanak: feltekersz a hágóra/csúcsra és ott vár a jutalom – a kilátás és az élvezetes gurulás! Bár így belegondolva én szinte jobban szeretem a felfelé vezető utat, mint a gurulást…nem tudom megmagyarázni: amint látok egy emelkedőt, egyből rám tör az érzés, hogy ezen fel kell másznom. Ez egyfajta mazochizmus: élvezem a szenvedést!

Az első külföldi utam a felvidéki Királyhegyre (1946m, Alacsony Tátra) vezetett, mely Szlovákia legmagasabbra vezető aszfaltos/murvás útja. Ez a 11 kilométeres, 10.6%-os átlagmeredekséggel rendelkező kaptató adta a végső bizonyosságot: én hegyeket akarok mászni! Nagy lelkesedésemben azon a nyáron elmentem a Déli-Kárpátokba is és megmásztam az Urdele hágót, valamint föltekertem a Balea-tóhoz a Transzfogarasi úton.

Hogyan készülsz fel a túráidra? Szoktál külön edzeni rá? Mi alapján tervezel? Van egy sokoldalas hegy listád, amin pipálgatod, ahol már jártál? :)

Év közben indoor cycling edzésre járok. Itt – bár remek az edző – nem azt csinálom, amit a többiek, hanem a saját kis edzéstervemet követve erősítem a lábaimat. A „kinti szezon” számomra tavasszal kezdődik, amikor is párszor kimegyek az Északi-középhegységbe tekerni egy-egy napra. Az azévre tervezett külföldi túra előtt 1-2 héttel mindig a Mátrába megyek: ha viszonylag könnyedén meg tudom csinálni az Abasár-Kékestető-Galyatető-Kékestető-Abasár útvonalat, akkor felkészültem.

Van egy könyv, amire kerékpáros „bibliámként” tekintek…Pete Goding – Hegynek fel című műve. Ez a kiadvány Európa legjelentősebb kerékpáros emelkedőit veszi górcső alá a pár száz méteres domboktól a 2000m feletti hágókig. Elsősorban ebből a könyvből, valamint különböző túrabeszámolókból és internetes cikkekből inspirálódva terveztem meg a túráimat. Ritkán van olyan, hogy az autót ugyanott tudom hagyni, ahol az előző nap: minden este a másnapi túra kiindulópontjáig vezetek, ott éjszakázok az autóban, majd onnan indulok másnap a kalandra és oda is érkezek vissza.  Első körben kinézek egy tájegységet, országot, illetve annak egy szegletét, ahol több felfedezésre váró „bakancslistás” emelkedő is megtalálható. Ha hágóról van szó, akkor el kell döntenem, melyik oldalról mászom meg. Általában a szebbik oldalon szeretek mászni, hiszen ott van idő nézelődni. Egy érdekes dolgot is megfigyeltem ezzel kapcsolatban: általában a szebbik oldal a nehezebb (a „szépség” és a „kihívás” általában kéz a kézben járnak: ahhoz, hogy az ember valami szépet lásson, azért meg kell „szenvedni”!). Több száz kilométert is hajlandó vagyok kocsival vezetni, csak hogy a kiszemelt oldalról másszak. Jó példa erre a 2020-as túrám, ahol egyik nap a Stelvio-t, másnap meg a Gavia hágót másztam meg az előbbit észak, az utóbbit dél felől, miközben ha mindkettőt az ellenkező oldalakról mászom, akkor a kiindulópont ugyanaz lett volna, Bormio városa. 😊  Visszatérve a felkészülésre: az emelkedőknek letöltöm a profilját, melyen ott a távolság, meredekség, szint, stb. Ezek alapján tudom, mire számítsak, mennyire lesz megterhelő az út. Erre remek oldal pl. a climbfinder.com.

A „pipálgatás” egy klasszikus fényképalbum bővítgetésével zajlik: minden nagyobb emelkedő megmászásáról bekerül pár fotó és adat is…ezt az albumot nézegetve szívesen nosztalgiázok hideg téli estéken a kanapén. 😊 Továbbá minden egyes túrámról készítek egy rövid videót, mely a legnépszerűbb videomegosztó oldalon bárki számára megtekinthető.

Mesélj a biciklidről, mit lehet róla tudni? Illetve tudom, hogy nem e-bike, de néhány combosabb emelkedőnél nem szoktál elgondolkodni, hogy esetleg jól jönne egy kis elektromos rásegítés? :)

Egy 12 éves Caprine Voyage trekking kerékpárral szoktam túrázni. Megbízható márka, sajnos már több éve megszűnt a gyártása.  Régi, nem könnyű, az alkatrészek nagy része az évek alatt természetesen már kicserélődött („Thészeusz hajója, Thészeusz hajója-e” paradoxon itt is tetten érhető 😊 )…Szeretem, mert nem csak aszfalton, hanem murván, földúton, ösvényen is el tudok vele menni (a szélesebb gumi, valamint a teleszkóp miatt), így sokkal szabadabb vagyok, mint lennék egy országútival.

Mitől lesz „mászókerékpár” egy átlagos trekkingből? A megfelelő áttételrendszer megkomponálásától! Nálam elől 22 fogas a legkisebb fogaskerék, míg a hátsó fogaskoszorún 32, 34 és 36 fogasak a legnagyobbak. Kevésnek tűnik a 2 fognyi különbség, azonban hegyen rengeteget számít. A 36-osat ált. csak 12% fölött használom.

Őszintén szólva mindig szánalommal néztem azokra a „bringásokra”, akik a combosabb emelkedőkön 20km/h-val elhúznak mellettem nagy büszkén az elektromos kerékpárral. Persze más, ha valaki már idősödik, vagy sérülés miatt nem bírja az emelkedőket, de úgy vettem észre, hogy egyre több jó erőben lévő fiatal is ezt a könnyebb utat választja. Persze nincs ezzel gond, mindenkinek a saját dolga, döntése. De teljesen más érzés és teljesítmény „csalás” nélkül feltekerni egy emelkedőre…akkor elmondhatjuk, hogy: „megvan!”… Amíg bírom, addig maradok a hagyományos eszköznél. 😊 

Mi kerül a táskádba, aminek mindenképpen ott kell lennie nálad?

A túráimra sok mindent szoktam magammal vinni, nem figyelek a grammokra, mint a nagy outisok: szerszámok, pótbelső, halkonzerv, 1,5 literes tartalékvíz, csúcscsoki, keksz, szőlőcukor, csősál, esőkabát, kutyariasztó, naptej, akciókamera, stb. Kényelmes vagyok: inkább cipekedek, de szeretem, ha minden fontos dolog nálam van. Ráadásul még magammal kell vinnem ugye az autós táskámat is. Ezek a felszerelések egy bővíthető, csomagtartóra rögzíthető táskában, valamint egy váz- és egy kormánytáskába vannak beletuszkolva.

Egyedül vágsz neki ezeknek az utaknak. Ez döntés/megszokás miatt van így vagy eddig nem sikerült még egy ilyen „hegyi bolondot” találni? :)

Édesanyám mindig bíztatott, hogy találjak már valakit, akivel együtt tekerhetek, mert az csak biztonságosabb…de én magányos farkas vagyok. Ezeken az 1-2 hetes túráimon kimozdulok az otthoni környezetemből, komfortzónámból és a kitűzött célokat elérve, feltöltődve térhetek haza.  Van pár ismerősöm, akik szeretnek itt-ott külföldön is tekerni, akik lehet, hogy velem is tartanának, ha hívnám őket. De egyedül szeretek ilyenkor lenni… tekerés közben átgondolom az elmúlt tanévet (tanárként dolgozom), tervezgetem a kórusom jövő évi műsorát, stb. Ráadásul nem szeretem azt sem, ha rám várnak, meg azt sem, ha nekem kell másra várni.

Ha van kiemelhető, melyik volt a legizgalmasabb, legmegpróbálóbb hegy, amire eddig feltekertél?

Egyértelműen az idei túrám „királyetapját” mondanám, ez pedig a Passo della Forcella volt.  Ez a hágó Olaszországban található, a híres/hírhedt Monte Zoncolannal szemben. A Zoncolant a korábbi években már kétszer is megmásztam: először a klasszikus oldalt, Ovaro felől, majd tavaly a még annál is nehezebb útvonalon, Priola felől (mindkétszer esőben). Több más nehéz emelkedő (Kitzbüheler horn, Grosser Oscheniksee, stb.) megmászása után úgy éreztem, hogy talán elég erős leszek feltekerni Európa második legnehezebb (aszfaltos) emelkedőjére, a Forcella-ra.

A hágó 1827 méteren van és csupán 9 kilométere Ovaro városától…ezalatt azonban 1321 méter szintemelkedést kell leküzdeni, ami azt jelenti, hogy az átlagemelkedés 14.9 %! No most ez nem azt jelenti, hogy a 9 kilométer végig 14.9 %, az „viszonylag” egyszerű lenne, ugyanis egy idő után „rááll” az ember lába erre a meredekségre. Azonban itt nem ilyen egyenletes az emelkedés…arról van szó, hogy  az első 2,5 km 7-8% között van, az utolsó kilométer pedig bőven 20% felett… a maximum meredekség 28.8 %. Ezeket a meredekségeket már nem lehet leírni, ki kell próbálni…ha az ember – főleg trekkinggel – nem hajol kellően előre, akkor simán hátraesik! Ez a folyamatos előrehajolás pedig eléggé megterheli a derekat is (főleg, ha van pár plusz kiló az emberen, mint pl. rajtam). A pihenés utáni elindulás pedig egy újabb nehézség: csakis oldalra, az út nyomvonalával szinte derékszöget bezárva lehetséges az elindulás (egyébként biztos a hátraszaltó). Büszke vagyok, hogy erre a hágóra is – a kerékpár tolása nélkül - fel tudtam tekerni.  

Találkoztál már váratlan nehézségekkel vagy veszélyes helyzetekkel a túrák során?

Az egyik legveszélyesebb helyzet talán az volt, amikor száguldottam lefelé a Gavia hágóról és egy hosszú, kivilágítatlan alagútban egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy juhnyáj van közvetlenül előttem! A kerékpárom agydinamós lámpája egyébként is elég gyenge, így éppen az utolsó pillanatban észleltem a veszélyt és meg tudtam állni…a vicces az volt, hogy sehova sem akartak elmozdulni, pásztor meg nem volt sehol. Szerencsére pont jött egy autó hátulról, ami végre megvilágította az állatokat. Folyamatos dudálás, tapsolás közepette valahogy utat törtünk magunknak és kikecmeregtünk az alagútból.

Kutyák is támadtak már rám, azonban az ultrahangos kutyarisztóval és egy darab kolbásszal mindig győztesen kerültem ki a küzdelemből 😊

Hogyan befolyásolja az időjárás a túráidat, és hogyan készülsz fel az esetleges változásokra?

A 7-10 napos túráim idejét általában már nyár elején tudom, azon nem nagyon tudok változtatni, maximum 1-2 napot. Ez azt jelenti, hogy ha kifogok egy esős időt, akkor ez van, ott helyben kell improvizálni. Tavaly például nagyon rossz volt az idő, csak hat napra mentem és állandóan figyeltem a radarképet, hogy hova mond esetleg kevesebb esőt…sikerült is az ötből három mászást úgy időzíteni, hogy napos időm volt! Azonban másik kettőn (Mangart és a Monte Zoncolan Priola felől) széjjeláztam. Felfelé nem gond esőben tekerni, lefelé azonban igen veszélyes. Tavaly vettem egy egészen jó kis esőkabátot, mely legalább a felsőtestemet már 100%-osan védi. Hosszú távon persze nem kényelmes egy esőkabát sem, akármennyire is jó, márkás, lélegző, stb.…ha nem kívülről, akkor egy idő után belülről ázik át az ember az izzadás miatt.

Van-e nagykedvenced, ahova bármikor, bármennyiszer visszamennél? Vagy mindegyik ilyen? :)

Tulajdonképpen mindenhova visszamennék! Minden egyes célpontomat vissza tudom idézni, milyen érzés volt oda felmászni, milyen körülmények között tekertem, milyen volt a panoráma felfelé, és hogy milyen látvány fogadott a csúcson. Nem tudnék választani, hogy melyek voltak a legszebbek, így mondok három helyszínt, ami hirtelen eszembe jut: az olaszországi Gavia hágó (dél felől másztam), az osztrák Kaunertaler gleccserút, valamint a Dolomitokban a Sella ronda, ahol ugye négy hágót kell megmászni a körön. Eszméletlen látványos és változatos mindhárom…

Mi szokott történni a legmagasabb ponton? Milyen érzésekkel érkezel fel a csúcsra?

Boldogság tölt el és egy olyan elégedettség, mint amilyet egy sikeres koncert után érzek,  ahol én játszottam hangszeren, vagy vezényeltem a kórusomat. A csúcson először elkészítem a kötelező csúcsfotót, majd körbenézek, letelepszek a fűbe, megeszem az elemózsiámat. Ha van souvenir bolt, akkor bemegyek és veszek matricát, valamint hűtőmágnest. Ha már úgy érzem, hogy ideje indulni, akkor felszerelem az akciókamerát és nekiállok az ereszkedésnek…így visszagondolva azonban volt olyan is, hogy 5 percet maradtam a csúcson – pl. a Colle dell Agnello-n – mert 5 fok volt fenn és orkán erejű szél…hiába nyár közepe volt, pulcsiban, sapkában, kesztyűben és csősálban gurultam lefelé… 

Ha jól tudom, többnapos túrákra szoktál menni. Ilyenkor hogy oldod meg a csomagok elhelyezését? Ott van nálad / a szálláson / a kocsiban?

Kezdetben még kempingekben sátoroztam, azonban hamar váltottam: már egy pár éve a kocsimban alszom. Először vezetőülésen, azonban az nem volt túl kényelmes, mert nem tudtam rendesen kinyújtani a lábamat. Idén kicsit átalakítottam a kocsit: kiszedtem az anyósülést, illetve megfordítottam, lehajtottam a hátsó ülést is és ezekre raktam egy matracot, így a nem túl nagy kocsiban is viszonylag kényelmesen és nagyjából vízszintben tudok aludni. A megfelelő „szálláshely” kiválasztása is rendkívül fontos. Szeretem az olyan út menti megállókat, piknikező helyeket, ahol csak én vagyok, nincs szem előtt és esetleg van egy pad, netalán még víz is. Előny, ha nem nyílt terepen van, hanem erdő mellett, így a szükséges higiéniai és egyéb dolgokat is el tudja intézni az ember.  Minden cuccom az autóban van, csak a már fentebb említett dolgokat viszem magammal a túrára.  A sátorral az volt a baj egyébként, hogy körülményesebb, drágább és helyhez kötött…az Alpokban ugye bármikor eshet az eső és utáltam egy-egy zuhé után vizesen elrakni a sátrat. A „lakókocsiban” történő alvásnál általában a tisztálkodás, ami körülményesebb, de azt is meg lehet oldani. Ha autópályán megyek, az egyszerű, mert a benzinkutakon, vagy a különböző megállókban tudok zuhanyozni. Az autópályán kívül tourinform irodák vagy bevásárlóközpontok illemhelyein, kinti kutaknál, vagy patakban szoktam megoldani. Volt már olyan is, hogy beszöktem egy-egy kempingbe. Ha nem találok semmit a környéken, akkor az otthonról hozott 2 literes flakon segítségével „zuhanyzok” valahol az erdőben.

Milyen tanácsot adnál valakinek, aki most szeretne belevágni a hegyikerékpározásba?

Mint mindenben, itt is a kezdet, az elindulás a legnehezebb…hogy rászánja magát az ember és bátorságot merítsen… aki nincs hozzászokva, annak az elején biztos félelmetesnek tűnik, hogy mennyit kell autópályán levezetni a célig…aztán hogy lesz megoldva ez meg az… azonban ott kiderül, hogy minden nehézségen felül lehet emelkedni és ha az ember kellően felkészült és megtervezett mindent, akkor könnyedén teljesíteni tudja a kitűzött célokat.

Pár fontos jótanács:

• Legyünk tisztában a képességeinkkel! Ne akarjunk egyből egy nap alatt 100 kilométert és 3000 szintet menni.
• Gondoljuk át: alkalmas-e a kerékpárunk hajtása (az áttételek milyensége) a mászásra. Ha tudjuk, hogy mondjuk az egyik emelkedőn lesz egy viszonylag tartós 15-16%-os szakasz, akkor menjünk el például Martonyiba (Aggteleki Nemzeti Park) és másszunk fel a Szárhegyre, hogy leteszteljük az állóképességünket és hogy nem kell-e esetleg hátulra egy nagyobb fogszámú fogaskerekekből álló koszorú.
• Gps természetesen elengedhetetlen az autós navigációhoz
• Jól tervezzük meg a túránkat és mindig legyen B terv, illetve cserelehetőség, ha rosszra fordulna az idő
• ALAPSZABÁLY főleg a népszerű helyeken, de végül is mindenhol: időben kezdjük meg a túrát! Én általában 6:00 órakor indulok, így elkerülve a nagy forgalmat. A sok motoros, lakókocsis, stb. nagyon el tudja rontani az élményt, úgyhogy ez rendkívül fontos. Mire nagy lesz a forgalom, az ember már fent is van, vagy legalábbis az út nagy részét már nyugalomban (és ráadásul nem a legnagyobb melegben) tette meg.
• Gurulás előtt mindig ellenőrizzük, hogy minden fontos dolgunk megvan-e. Nem hagytuk-e a fűben a telefont, autóstáskát, vagy a pénztárcánkat. Kellemetlen, ha 500m gurulás után vesszük észre, hogy valami fennmaradt.
• Csősál és esőkabát mindig legyen az embernél, mert lehet, hogy a hegy lábánál 25 fok van, a csúcson meg 6. Nagy hidegben és szélben pedig nem nagy élmény a gurulás…továbbá ajánlom a naptejet is, mert 2000 méter felett már nagyon tud égetni a nap.
• Kerékpározás közben rendszeresen igyunk és bizonyos időközönként együnk is valamit. Én a szőlőcukorra, kevés kekszre és energiazselére esküszöm.

-      Mi a következő nagy célod a hegyikerékpározásban, és hogyan tervezed elérni?

Rengeteg hágó van még, amit szeretnék felkeresni és megmászni. Régóta vágyom már a svájci Alpokba, továbbá a Pireneusokba is. Ez utóbbi azonban igen messze van kocsival, így valószínűbb, hogy Svájc lesz a következő úticélom. 😊

Nagyon köszönöm az interjút!

Péter youtube csatornájának linkje, ahol az útjairól részletes beszámolókat oszt meg, a következő: https://www.youtube.com/@vadpet

Fotók: Vad Péter

Tannuszosítva 3.0

Nem tudom, diagnosztizáltak-e már levegős gumi fóbiát vagy tömör gumi mániát, de sanszos, hogy a kettő közül valamelyikkel rendelkezem :P

Tudni illik a kék single speed és az arany váltós keróm is tömör gumikon robognak, ha robogtatom őket és most egy újabb bringa érkezett a kis bicikliparkomba egy Puch Vienna személyében. Nyilván ő még levegős gumival volt szerelve és kínálva, dehát ezen átmenetileg túl tudtam magam tenni. Aztán hazahoztam és nézegettem, hogy hogy lehetne minél hamarabb tömör gumira cserélni ezt a csúf levegőset. Az arany váltós éppen egy kis betegségben szenved, tehát arra gondoltam, hogy míg meg nem gyógyul, a rajta lévő Tannus-okat átszerelem az új szerzeményre. Ekkor jött a váratlan meglepetés, vékonyabb felni belső szélességgel rendelkezik, mint a donor példány, ráadásul a gumihoz adott 3 tartó tüske szett egyike sem volt olyan rövid, hogy ebbe a keskeny árokba beférjen.

Szóval gyorsan fellapoztam az internet kínálta digitális oldalakat, hol találhatnék ehhez a felniszélességhez megfelelő gumikat. A német Amazon pont kínált nagyon jó árban egy barna színváltozatot, szóval gyorsan be is dobáltam belőle kettőt a kosárba, kifizettem, és vártam a futárt, hogy hozza már :)

Hamar megérkezett, meg is kezdtem gyorsan a patkolást. A tüske szettből a legkisebbet kellett igénybe vegyem, valamint a mérethatárokból is az alsót súrolta a felni, így a gumi kicsit szuszakolósan, de végül szépen a helyére csusszant.

   

A kezdeti guruláson mindent a vártak szerint tapasztaltam, ez a keménység (100-110 psi) és szélesség kombó pont jó is lesz aszfaltos túrázgatásokhoz, de azért gravel kerókkal meglovagolható terepeket már inkább a másik két kerómmal fogom betervezni :)

Mallorca-i vitorlázás

 Isten segedelmével sikerült idén Mallorca-ra is eljutni és vitorlázni ott egy jót. Előzetes útitervet nem készítettünk, amolyan freestyle-impro-vitorlázás volt ez, melynek keretében gyönyörű helyekre sikerült eljutnunk. Bár nem voltam még Mallorca-n szárazföldi turistaként, de biztosan egészen más világ hajóval felfedezni a sziget zigeit-zugait :)

Videómban ezekből a szép élményekből válogattam össze egy pár képkockát.

Balatoni vitorlázás 2021

 A már-már hagyománynak számító éves balatoni vitorlázásunk videós összefoglalója.

Balatoni vitorlázás 2020

2020-ban lassan jött a nyár, a sok eső és a sok szél miatt valahogy mindig csak a tavaszt éreztük. Aztán gondoltunk egyet és elmentünk vitorlázni a Balatonra, lesz, ami lesz alapon :) Lett jó szelünk és szép időnk - persze emellett esős és hideg pillanatok is beköszöntek néha, de nem zavartak, mert a vitorlázás nagyszerűre sikeredett! A Balaton vizének színe mint mindig, most is gyönyörű volt, mely a videón is szépen visszaköszön, nézzétek meg! :)

Tannus-teszt bő 1000 km távlatából

Több mint 1000, városban és városon kívül megtett km után úgy gondolom, megadatott a jog, hogy nagy tapasztalati tőkémből véleményt formálhassak a Tannus tömörgumijairól.

2018 nyár végén – őszén bekaptam egymás után nagyon sok (6) defektet, amik előtte sem bántak velem túl szűk markúan, valahogy mindig megtaláltam azt, amibe nem kellett volna belemenni. Ismerős volt már korábbról a Tannus, ami tömörgumijai megalkotásával vált híressé – legalábbis nekem már akkor szemet ütött, illetve gondolatmagokat ültetett az agyamba, amik néha elgondolkoztattak azon az utópisztikus ideán

miszerint, bármikor bárhova megyek, bármin megyek is át, a gumim mindig kemény lesz, mint egy jó féle bika töke :)

Hát ezután a 6 egymás utáni defekt után nem is kellett más, megkerestem, hol juthatok leghamarabb egy pár ilyen gumihoz – még az ára sem érdekelt, persze megnéztem és szisszentem egyet, de aztán mégis csak jól átgondolva, hogy a gyártó 7000-8000 km-re garantálja, tökéletes befektetésnek címkéztetett a pénztárcám számára és már írtam is a mailt Hajtás Pajtáséknak, hogy namármostaztán tessék elküldeni nekem egy pár, felnimre illő Tannus tömörgumit. Ehhez persze meg kellett állapítani a felni 2 pereme közti belső távolságot, ami jelen esetben 19mm volt. Ehhez egy 32-es illik, ami méretében jócskán túlmutat a korábbi 23-25-ös méreteken, de valamit valamiért (lehet, tanácsos lett volna bevásárolni egy szett vékonyabb felnit is, de mint fentebb említettem, szerettem volna mihamarabb a ’végtelenül elrettenthetetlen’ élménnyel felruházva róni az utakat).

Pár nap múlva már nyúzhattam is – szó szerint - fel a felnikre a gumikat, ami tök tapasztalatlan állapotomban kb 1 órába került kerekenként. Jól oda kellett figyelni, mert korrigálásra nem igazán van lehetőség; ha már feltetted, akkor legalább egy másik tüske szett kell, hogy újra feltehesd, mert az előzőt vagy el kell vágni, vagy úgy elhajlik, hogy utána már használhatatlan lesz.

Felkerültek hát a szép új tappancsok, úgy örültem, ki is próbáltam, még a szomszédnak is gyorsan bemutattam új szerzeményemet, hogy büszkélkedhessek vele :) Szép piros színével ki is tűnt a többi bicikli közül, még idősebb nénik is megjegyezték, hogy de kis pofás bicikli lett ez így :)

Elsőre a legszembetűnőbb különbség a levegős gumikhoz képest, hogy kanyarokban másként viselkedik. Ez nem tud úgy deformálódni nyomás hatására, ezért az irányítása is másként működik, de ez pár km után már át is áll alapbeállításra.

Többektől hallottam: félnek, hogy nehezebb a gumi, illetve lassabban lehet vele haladni, mint a levegős konkurenciával. Hát, mindkettőt meg kell cáfolnom. Persze pontos statisztikáim nincsenek, de azt állíthatom, hogy egy adott szakaszt, melyet korábban 13 perc alatt tettem meg, ezzel nem volt ritka, hogy 11 perc alatt is sikerült.

Térkő. Na, ezt nem annyira szereti; a térkövek rései között menetelve olyan, mintha ki akarna esni a kerék, vagy kompletten az egész bicó alólad. Szerencsére nem esik, szépen átmegy rajta, valószínűleg itt is az az eset állhat fenn, mint a fentebb vázolt kanyarodási eltérésben, hogy más az anyag deformitása.

Itt épp a másik biciklimre kerül fel a Tannus, mert annyira bejött, hogy arra is vennem kellett egy párat! (ezeket már a velove.pl-ről vettem, ott pár ezerrel olcsóbban meg lehet szerványolni)

Városba tehát nagyon ajánlom, penge kis dolog, tényleg még az üvegszilánkokon is úgy mehetsz át rajta, hogy a lelkiismeret legkisebb szikráját sem kell magadban elmorzsold, hogy ’Na, te béna, hát nem belementél, most megint javíthatsz defektet, na elő azzal a foltozóval!’ 

Ééés, kiemelt élményorgazmussal tölt el, mikor látsz egy bazinagy tüskét kikandikálni a gumiból, elkezded kihúzni és nem követi az egészet egy hótnagy sziszegés a levegő eltávozásától, mert _nincs_több_levegőőő_! :)

Városon kívül szinte észrevehetetlen a különbség. Ide azért már talán még jobban illene, illetve érdemlegesebb lenne egy véknyabb kerékméret a kisebb súrlódás végett, de nemrégiben a Balatont is minden további nélkül forogta körbe, semmi panaszom nem lehet rá!

Azóta már csak úgy nézek a biciklisekre, mint akik még hisznek a levegős kerekekben és akik tudják, hogy a Tannus-sal jó tekerni, tehát Tannus-ra fel :)

Balaton-kör 2019

Videós összefoglaló:

A nagy Cobranco-interjú

Az elősztori

Aki kicsit is otthon van a kerékpározásban, a kerékpártúrák világában, esetleg érdeklődést mutat környező útvonalak felfedezésére vagy csak a "fíling kedvéért" szeret tartalmas videókat nézni, az nagy valószínűséggel találkozott már Cobranco nevével és munkásságával.
Pár éve én is találkoztam és a Youtube csatornáján található videóit nézegetve felmerült bennem pár kérdés, amelyeket fel is tettem neki, ő pedig készségesen válaszolt.
Kedves Olvasóim, fogadjátok most szeretettel és érdeklődéssel ezt a beszélgetést :)

Az interjú

BLePister: Hogy kezdődött az egész, ahogy elkezdtél biciklizni, videózni, youtuberré válni?

Cobranco: Érdekes a történet, bár a kérdést ketté választanám. A bringázás gyerekkori szenvedély, lakótelepi idétlenkedésnek indult, majd ahogy benőtt a fejem lágya, elkezdett érdekelni a világ, az utazás. Akkoriban egy nyugat európai több hetes kirándulás nem a magyarok pénztárcájához volt szabva, tehát találnunk kellett egy költséghatékony megoldást, amivel bejárhatjuk Európát, úgy, hogy nem rokkanunk bele anyagilag. Ekkor jött újra előtérbe a kerékpár és azóta már szenvedéllyé nőtte ki magát, immár 30 éve. Persze nekem is volt mentorom, az első túratársam, aki akkor már profiként járta a környező országokat és belevitt ebbe a kalandos életbe.
A videózás szinte egyidős a túráimmal, ugyanis nekem már a kilencvenes évek elején is volt mozgófilm rögzítésre alkalmas eszközöm, igaz, még az a VHS-féle, „vállrólindítható” fajtájú, amivel rögzítettük ugyan az eseményeket, meg is van mind az archívumban, de valószínűleg soha nem kerül bemutatásra, mivel a mostani „Cobranco-filmek”-hez szokott közönségnek csalódás lenne, mivel mind tartalmilag, mind szövegügyileg nem felel meg a mai kor követelményeinek. A „youtuber” szót nem szeretem, nem is érzem magam annak, mert nálam ez nem volt tudatos, persze tudom, hogy divatos szóval élve az lettem.
Az egész úgy kezdődött, hogy 2008-ban elfogytak körülöttem a túrapartnerek és hiába kerestem a fórumokon társat, a szokásos sablonszöveg nem segített. Akkor azt találtam ki, hogy megpróbálok „roadmovie” stílusban bemutatni egy ilyen túrát, részletekbe is belemenve, hogy körülbelül mindenki lássa, miről is van szó. Én magam is meglepődtem, milyen sikeres lett.

B: Mit szeretsz benne? És mi motivál, hogy újabb és újabb utakra indulj?

C: Említettem, ez nálam az évek folyamán szenvedéllyé vált, megismerni a világot élőben, nem csak a képernyőn keresztül. Menni, de nem az a cél, hogy eljussak A-ból B-be, hanem a mozgás, a látvány. Kiszakadni a mindennapokból és teljesen mást csinálni, mint egyébként. Ez engem feltölt mentálisan és fizikailag is. Apai örökség, hogy genetikailag is imádom a természetet, élvezem a nap sugarát, a szél simogatását, egy patak csobogását, az ősz színeit. Furcsa módon az évek múlásával ez a motiváció csak nőtt.


B: Hogy jött a Cobranco név?

C: Ez egy többször felmerülő és visszatérő kérdés. Bár filmjeimben erről még nem beszéltem, de akik állandó látogatói a honlapom vendégkönyvének, ott mát többször esett szó róla. A név valójában egy gúnynév, ami a gyerekoromra vezethető vissza. Az egyik általános iskolás osztálytársunkat ugrattuk ezzel, a szó, az igazi nevének amolyan kifordított szinonimája volt.
Az egész húsz évig feledésbe is merült, míg nem 2007-ben regisztrálnom kellett valamilyen nicknévvel a youtube-ra és hirtelen ez ugrott be. Ennyire egyszerű, tulajdonképpen egy véletlen szüleménye.

B: Más sportokat is űzöl?

C: Gyerekoromban versenyszerűen úsztam, ezt még most is űzöm, igaz már csak hobbiból. Főiskolai éveimben aktív teniszező voltam, amit sajnos a térdeim miatt már nem igazán csinálok. Általános iskolásként profi pingpongos voltam, olyannyira, hogy még Rózsa Gyurit is legyőztem egy TV-műsorban korcsolyával a lábamon :) Mára leginkább a kerékpározáson kívül a gyalogtúrázás van jelen az életemben.


B: Útjaid közben nagyon sok információt ismertetsz meg velünk az éppen aktuális helyekről. Honnan tudod ezeket? Útikönyvekből? Netán idegenvezető vagy? :) Apropó, civilben mi a foglalkozásod?

C: Huú…hirtelen de sok kérdés… a végén az apropó mögé bújtatva a foglakozás :)
Kezdem ezzel. Amikor úgy döntöttem, hogy egy nicknév alatt regisztrálok, azzal az is eldőlt, hogy a magánszférám nem lesz publikus. Persze a filmekben „vakkantok” el dolgokat, a szemfülesek ebből rakosgathatják a mozaikot, de az Én életfilozófiám az, hogy nem az a fontos, ki vagyok, sokkal inkább, hogy mit csinálok. Úgyhogy ezt a kérdést most megint kikerülném, de hogy ne keseredj végképp el, „Nem, nem vagyok idegenvezető!”
Ami a kérdés első felét illeti, a filmek tartalmi része mindenféle, látszólag nem összeillő témakörökből áll. Az útközbeni idétlenkedésektől /amit csak közjátéknak hívok/ egészen a komoly földrajzi, történelmi és még sorolhatnám infóig minden megtalálható. Azért ilyen széles a paletta, hogy mindenki, aki a veszi a fáradságot és velem tart virtuálisan az útjaim során, megtalálja számításait a filmjeimben.
A kérdés gondolom a komolyabb témákra irányult. Ezek nagy része az érdeklődési körömből adódóan alapból is megvannak, persze hazudnék, ha azt mondanám, nem nézek utána egy két dolognak a túra tervezésekor.

B: A túráid hosszát elnézve sok szabadnap kell egy-egy ilyen útra. Hogy tudod megoldani a szabadságokat?

C: Megint rafinált a kérdés, maradjunk annyiban, hogy olyan a foglalkozásom, hogy meg tudom oldani .)

B: Vannak olyan utaid, amikor nem kamerázol?

C: Tulajdonképpen szinte csak olyanok vannak. Amikor összefutok nézőkkel, a legtöbbször az első kérdés, hogy „hol van a kamerád”. Mindeni azt gondolja össze vagyok nőve a kamerámmal. Az igazság az, hogy ez egy nagyon nehéz műfaj, ha jól akarom csinálni sokszor már az élvezeti faktor határait súrolja, ezért mára már egy-két kivételtől eltekintve csak a nagycsomagos túráim kerülnek rögzítésre, a többi maradék 80% élménybringázás, túrázás.


B: Edzesz külön a túráidra? Ha igen, hogyan?

C: Az igazat megvallva nem különösebben. Én alapvetően egy nagyon kényelmes, ha őszintébben akarom magam kifejezni, lusta ember vagyok, ami az évek folyamán csak fokozódik. A hangulatom nagyon függ az időjárástól. Sajnos a mi égövünkön a tél nem valami kellemes, sokszor van köd, szürkeség, ez engem lehangol, nincs kedvem semmihez. Viszont, ha tavaszodik, kikukucskál a nap, beindul nálam a „kémia” és mint akit besóztak, irány a hegyek. Itt visszakanyarodnék az eredeti kérdéshez, nekem minden tavasszal, az előbb említett okokból elölről kell kezdenem a sportszezont, mivel a hónapokig tartó semmittevés lenulláz.
Másfél hónap alatt „felszívom magam” a tavalyi szintre, és itt jön a válasz a „hogyan” kérdésre: Nincs hogyan! Nincs edzésterv, nincs itiner, kinézek az ablakon, süt a nap, felülök a bringára, vagy fel a bakancsot, irány ki, oszt jó napot. Egy idő múlva azt veszem észre, hogy formában vagyok.
Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy keményebb Alpok-túra előtt nem sűrítem tudatosan a bringázások számát, illetve az idén a Dolomitokra készülve, talán minőségileg is, külön a szintekre edzettem, de nem megszállottam, csak úgy kényelmesen :)

B: Milyen más előkészületek szükségesek, hogy megvalósuljon egy túra?

C: Először is kell egy jó terv. Régen sokkal több volt a spontán rész, talán egyik filmemben beszéltem is erről az időszakról. Volt olyan, hogy egy kereszteződésben pénzfeldobással döntöttük el merre tovább. Így szinte „véletlenül” jutottunk el először 1996-ban a Dolomitokba, ami felejthetetlen élmény volt.
Persze volt hátránya is, mivel sok volt a túrában a passzív rész, az üresjárat,a látványtalan ingerszegény tájakon tekergés kerékpárral bizony sok időt vett el feleslegesen.
Most az internet korában már célirányosan tervezünk, egyrészt kevesebb az időnk, másrészt nőttek az elvárások is.
A másik, talán még az elsőnél is fontosabb tényező, ami nem konkrétan előkészület, de a leglényegesebb része egy sikeres túrának, az időjárás belövése. Konkrétan a túra időpontjának a legoptimálisabb időhöz igazítása. Ez a legnehezebb feladat főleg hegyvidéki túráknál, de megvannak rá a bejáratott praktikák.
Természetesen a túrának van logisztikai része is, eljutás a helyszínre, parkolás, anyagi részek tervezése, de ezekről a filmjeimben elég részletesen szoktam értekezni.


B: Figyelsz a táplálkozásodra?

C: Ez talán meglepő lesz…Nem. Csak, mint itthon, sőt…talán még úgy se. Az ilyen típusú túrákon a rendszeresség nem mindig oldható meg, mivel nem hotelekben szállunk meg, ahol kilenckor a villásreggeli tálalva van.
Ami a táplálék minőségi részét illeti, régebben a spórolás dominált, most már többet járunk éttermekbe, többet ínyenckedünk is. De nincs benne tudatosság, csak ami ízlik és semmi más. Főleg nem a manapság divatos unalomig reklámozott táplálék kiegészítők, sport hülyeségek…


B: Mi nem hiányozhat? Volt már, hogy mégis kimaradt a csomagból?

C: A kérdést inkább úgy tenném fel, mi ami itthon marad. Mivel az lenne a legjobb, ha fél lakást el tudnánk vinni. De ugye a műfaj sajátosságaiból adódóan ezt nem is olyan könnyű. Ami a pakolásnál a legfontosabb, kompromisszumokat kell kötni.
Vannak persze alapdolgok: útlevél, pénz, biztosítás, meleg öltözék, profi hálózsák stb., ami zsigerből megy, de,nekem nagy hibám, hogy a részletekre nem nagyon adok, ami egyben előny is, de, ha valami kell akkor nincs ott…ebből kifolyólag nemhogy volt már, hogy kimaradt valami a csomagból, hanem mindig van. De eddig mindig megoldottuk.

B: Egy-egy túra teljesítése után mi a bevett szokásod? Lazítasz sokat vagy beleveted magad a dolgos mindennapokba?

C: A „vagy” nem jó szó, inkább az „és”.A lazításra szezonban nem nagyon jut idő, mert már ott a következő terv, a második inkább kényszer.


B: Mit üzennél azoknak, akik a sportnak nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget?

C: Nagyon nem jól teszik.
Az üzenetem talán annyi, ha mást nem, gondoljanak talán egy kicsit a jövőjükre is. Statisztikai tény, hogy a mozgásszegény életmódot folytató honfitársaink 7 évvel kevesebbet élnek, mint akik sportolnak.
Én szerencsés helyzetben vagyok, mert a hobbim a túrázás /akár gyalog, akár kerékpárral/ sport nélkül nem megy. Tehát össze tudom kötni a kellemest a hasznossal és még élvezem is. De tudom, sok embernek, ha nincs motiváció, csak kényszerből sportolnak /mert mondjuk muszáj fogyni/, sokszor kínszenvedés.

B: Melyik volt a legemlékezetesebb utad?

C: Furcsa módon, mindkét helyszín ugyanahhoz a régióhoz kötődik. A 2012-es első balkáni túrám, amolyan expedíciós túrának lett tervezve, de egy új korszak kezdete lett.



A másik a tavalyi Albán túrám, ami egyben egy montenegrói ismétlés is volt, ami a maga kiszámíthatatlanságával, vadságával, visszahozta a korai bringatúráim hangulatát.



Az örök szerelem, az Alpok, ami egyik évben sem maradhat ki és a szezon csúcsát is jelenti, mondhatni már-már rutinként csináljuk, mégis kiemelném a 2015-ös Célpont:Svájc túránkat, amit talán a remek idő és a leírhatatlanul gyönyörű táj miatt mindenképpen feltenném a dobogóra.

B: Van-e olyan álom helyszín, ahova nagyon vágysz, de még eddig nem sikerült eljutni?

C: Van, több is. A legkülönlegesebb, mondjuk úgy elérhetetlen szerelem a világ másik végén Új-Zéland, nyilván csak álom marad.
De nem kesergek, Európában, sőt a közvetlen közelünkben is van sok irigylésre méltó hely, ami epekedve vár :)


(Képek és videók forrása: Cobranco magánarchívum)

Akiknek az interjú olvasása közben megjött a kedve és szeretne még több videót / információt megnézni és megtudni Cobrancotól / Cobrancoról, az az alábbi linkeken tájékozódhat:

Cobranco honlapja:
http://cobranco.hu/

Cobranco Youtube csatornája:
https://www.youtube.com/user/cobranco/featured

Balaton-kör 2018

1. nap

2. nap

3. nap (pihenő nap)

4. nap

5. nap

Videóbeszámoló a IX. Transzbükki átkelésről

XIII. Balatonkerülés

Idén hatodmagammal vágtam neki megkerülni kedvenc tavamat, a Balatont.
Hoay Chin és Szilvi uraik, Csabi és Peti társaságában érkeztek, valamint Barna jelentkezett még, hogy szívesen jönne. Csabi és Barna már nem először látogatnak el velem a tóhoz ilyenféle tevékenység űzésére, a többiek mind újoncok voltak, nekik tudtam újat mutatni :)
Az odaérkezést vonattal oldottuk meg, Petivel és Szilvivel Debrecenből indultunk, a többiek Pesten csatlakoztak hozzánk. Nem volt még kimondott tömeg a szerelvényen, mert egy csütörtöki napon vágtunk bele a kör teljesítésébe - vállalva ezzel, hogy a vasárnapi hazaúton sanszos lesz a nem kívánt tömeg.

1. nap: Balatonakarattya - Tihany

A vonatról lepattanva visszamálháztuk a gépeket, előkészültünk és szép lassan, a kezdeti bemelegítő tempót megszokva meggurultuk az első kilométereket. Kenesénél a parkon áthajtva kigurultunk a Balatonhoz, üdvözöltük egymást, mert az elkövetkező négy napban sok időt fogunk együtt eltölteni :)
A vonaton ettünk-ittunk, így ilyen jellegű töltekezésekre való létesítményt nem kellett keresnünk, a haladással foglalkoztunk, mert ez az első nap mindig ilyen, hogy a nap fele elmegy az ideutazással, ha meg még távot is szeretnénk teljesíteni, ahhoz tekerni is kell. Nem is volt ezzel senkinek panasza, szépen surrogtak a kerekek az aszfalton mögöttem, egy-egy kisebb nem várt igazításra persze megálltunk, de az előremenetelünket nem tudták nagyban akadályozni.
A szállásunk ezen az estén Tihanyban várt ránk, úgy gondoltuk, előtte még beugorhatunk a Csopak (vagy inkább Balatonarács) környezetében található Guruljon az élet mindenkinek világbüfébe egy kis ezt-azt elfogyasztani, hát, többnyire a következőket fogyasztottuk:

Miután újra tele voltak a tankok, igyekezetünket a jelenlegi pozíciónk és szállásunk közötti távolság ismételt csökkentésére fordítottuk.
Balatonfüreden csak átgurultunk, közben persze gyönyörködtünk a szépségeiben, illetve serényen kerülgettük a rengeteg ott tartózkodó embert. Átérve rajta már nem volt messze Tihany. Hogy hamar odataláljunk, izzítottam a navigációmat, csak sajnos nem a legkényelmesebb útvonaltervezésre volt állítva, így egy olyan szakaszon is át kellett vágnunk, ahol legjobb esetben is csak tolni tudtuk magunk mellett paripáinkat. Persze ki gondolta volna, hogy Tihanyon belül ilyen utakkal találkozhatunk, a lényeg, hogy átértünk a második bekötőútra, ahonnan még egy kis telefonos segítséget elfogadva beengedést nyerhettünk a Zsuzsa Apartmanba. A szállást nagyszerűnek találtuk, volt helyünk bőven. Itt kicsit szusszantunk, majd a már sötétbe burkolózott Tihany belvárosát igyekeztünk felfedezni, valamit valami jó kis vacsorázó helyet keríteni, hogy másnapra is meglegyen a kívánt energia :)
Hosszas keresgélés után a Tihanyi Retro Pizzériára esett a választásunk, ahol bár nem pizzáztunk, mégis nagyon finomakat ehettünk.

2. nap: Tihany - Badacsonytomaj

A reggelt a nagy mozgás előtt egy kis mozgással indítottam, a félszigeten futottam egy kört, csodás helyeken jártam, nagyon jól esett és kellemes is volt így indítani a napot.

Mire visszaértem, a többiek már összepakolva vártak. A szállásadónknál kiegyenlítettünk a kiegyenlíteni valót, megköszöntünk ott tartózkodásunk lehetőségét és utunkat a Badacsony felé vettük. A lábak már edzettebb mivoltukban pörgették a pedálokat, a tempónk emelkedett. Tegnap egy barátom a családjával tekert velünk szembe, ajánlottak egy halsütőt Aszófőnél, azt terveztük, hogy ma reggel beteszteljük, ám még zárva volt, mikor ott tekertünk el. Végül Zánkáig mentünk, ahol egy kis enni-innivalóval pótoltunk vissza a már addig elégetett kalóriákhoz.
Újra nyeregbe pattantunk, de nem sokáig maradhattunk ott, mert Szepezd után egy éppen defektet javító bandától kérdeztem meg, hogy kell-e segítség, mondták, hogy nem, gurultam tovább és én is megkaptam, amit valószínű ők is :( Egy kis kényszer megálló következett tehát, amit nem a leggyorsabb javítás után mellőztünk is.
A nap már emelkedett, egyre melegebbet is adott, mi meg egyre inkább úgy gondoltuk, jó lenne majd valahol megállni strandolni. Révfülöpre esett a választásunk, ott parkoltuk le a bringáinkat és vetettük magunkat a Balaton üdítő hullámai és habjai közé. Közben eszegettünk is ezt-azt. Badacsonytomaj már a közelben volt, így nem kellett sietnünk, élvezhettük a szabadságunkat, maximálisan kihasználhattuk az időnket. Miután eleget pihentünk, telefonáltam a szállásadónknak, hogy készüljön, hamarosan érkezünk, így innen már meg sem álltunk, csak gurultunk célunk felé. Vagyis a Badacsonynál már nem volt elég a gurulás, tekerni is kellett, mert a Sandra Vendégház a tengernél némelyest magasabb térszínen helyezkedik el. Vendéglátónk nagyon kedves volt, mindenféle eligazítást kínált nekünk, merre menjünk, hol vacsorázzunk, mit ajánl, így már-már mint a helyiek vetettük bele magunkat egy kis városi sétálgatásba. Az elmondások alapján a legszimpatikusabbnak a  Muskátli Étterem és Cukrászda tűnt, azt vettük célba és nem sokára meg is találtuk.

Ismételten ettünk-ittunk egy jót, lassan záróráig maradtunk és jöttünk, hogy még azért aludni is tudjunk a harmadik nap megpróbáltatásai előtt.

3. nap: Badacsonytomaj - Balatonlelle (a vége egy külön szakaszon)

Másnap reggel Petivel beszéltük, hogy fel kéne ugrani a Kisfaludy Kilátóhoz, , hát fel is ugrottunk, a vége felé már kicsit mászós volt, meg el is fáradtunk egy kicsit, de megérte a látványért!

Kicsit később értünk fel, mint szerettünk volna, a Nap már magasabbra kelt annál, mikor még szebbeket fotózhattunk volna róla, de így sem volt hiábavaló az igyekezetünk :)
A szállásra visszaérve összeszedelődzködtünk, kicsekkoltunk, és megkezdtük körünk leghosszabb, de legkevesebb emelkedővel tarkított útvonalát.
Az edzett lábak nem ijedtek meg a fenti badacsonyi Római úton menni - ez a főútnál sokkal esztétikusabb környezetben vezet, illetve a biztonságérzet is jóval több rajta.
Nem sokára Keszthelyre értünk, a Festetics Kastély látogatását nem hagytuk ki, nyaltunk egy jó fagyit és lőttünk ott egy közös képet:

Egy közeli kútból feltöltekeztünk vízzel, majd továbbcsorogtunk a déli part felé.
Balatonmáriafürdőig tudtunk megállás nélkül haladni, ott azonban a Florida fagyizó megálljt parancsolt, hogy egy kicsit lehűtsük magunkat a portékáival.
Innen tovább indulva Petinek sikerült egy ujjnyi vastagságú fadarabbal átdöfetnie a hátsó kerekét. Szakértőn hozzálátott és pikkpakk orvosolta is a problémát. Ilyenkor mindig kicsit elcsendesedik mindenki és nagy gonddal nézi a maga elé táruló utat, nehogy ő legyen a következő, aki miatt meg kell állni. De hát nincs abból semmi, ha meg kell állni; ha meg kell állni, hát meg kell állni :)
A Hydra SmartBottle ott volt velünk, a kulacstartómban, mikor monotonabb szakaszok következtek, lőttem vele egy kis zenét, hogy legyen, ami a hangulatot emeli és a tempót diktálja :)
Fonyódnál még szusszantunk egyet, de a Nap már lassan lenyugvóra járt, így igyekeznünk kellett, hogy még Lellére oda tudjunk érni lámpa nélkül. Ez már nem sikerült sajnos, csak estére értünk oda a Pelso Apartmanházba, de nem volt gond így sem a szállás elfoglalásával.
A pocakunkban már készítettünk helyet valami finomságnak, rövid egyeztetés után a méltán híres és a balatoni halsütők közül 1. helyet elnyerő Nádfedeles Halsütőbe mentünk, hamarosan már nem is volt olyan sok hely a hasunkban :) Még kisétáltunk a kikötőbe, ahonnan amúgy csodás kilátás nyílik az északi partra, most csak a települések fényeit láthattuk, de az is nagyon szép és hangulatos volt.
Visszaérve aludtunk egy jó nagyot és készültünk utolsó távunkra.

4. nap: Balatonlelle - Balatonakarattya

Barna a visszafelé induló vonatra nem vette meg előre a helyjegyét, ma reggel tervezte és ugrott be ezért az állomásra, de sajnos már minden hely elfogyott, sajnos csak egy későbbire kapott. Ez már előrejelezte, hogy délután nem az ürességtől kongó vonattal fogunk hazaindulni.
Ez kicsit kedvünket szegte, illetve gondolkoztunk, hogy Barnának mi legyen a sorsa, de mondta ő, hogy nagy fiú már, nem fogják ellopni, eltölti az időt valahogy hasznosan :)
Szép, monoton pedálcsapásokkal haladtunk településről településre, csak egy-egy rövidebb tankolásra álltunk meg.
Siófokon jártunk kicsivel ebédidő előtt, ott beugrottunk enni egy Mustafa gyrost, de hogy ne a korábbi évekhez hasonló rohanás legyen ennek az egész csodaszép kirándulásnak a vége, gurultunk tovább idejében, hogy a vonat menetrend szerinti indulását elérjük.
A balatonvilágosi panorámánál azért még persze lőttünk egy (két) képet, azokból íme álljon itt egy:

Onnan meg már nagyjából csak gurulnunk kellett az állomásig. Sokan vártak felszállásra, nem hagyhattuk magunkat, fel kellett préselődjünk nekünk is. Barnától azért még elköszöntünk, megköszöntük neki a szíves részvételét és jó utat kívántunk.
Sajnos nem volt jó így ez, Csabi és Hoay Chin egy másik vagonban kaptak helyet, mint mi, az elején csak telekommunikációs eszközökkel tudtunk egymásról,  nagyon szétszakadt a kiscsapat, pedig szerettem volna egy konklúziót vonni a 4 napból, gratulálni az újoncoknak, akik már hivatásos tókerülővé avattattak, megköszönni az öregrókáknak, hogy újra eljöttek és tekertek egy jót. Szuper napokat tudhattunk magunk mögött. Sporttevékenységben, utazási- és kulináris élményekben töltekeztünk és gazdagodtunk, nem hiába telt el ez az időszak. Nagyon jól bírta mindenki a vezetésemet, egy rossz szót sem hallottam - persze ettől függetlenül gondolhattak rosszakat :) Köszönöm mindőtöknek, hogy ott voltatok és részesei voltatok ennek a jó kis kalandnak!

U.i.: Barna vonatjával még további problémák is voltak, el se vitte egészen Pestig, mert különböző üzemzavarai voltak. Barna valahol Martonvásár környékén döntött úgy, hogy elég is volt ebből a társaságból, inkább hazateker onnan, szóval neki még aznap egy jó adag kilométer belekerült a lábába. Respect, Barna!

Ladányi duathlon

Bolondok napja lévén gondoltam, jó volna valami "bolondságot" művelni :) Csabi már mondta, hogy ezen a napon náluk, Püspökladányban futóversenyt fognak szervezni, amiről már mesélte korábban is, hogy nagyon jó volt, így ezt most én sem szerettem volna kihagyni. Különböző távokra lehetett jelentkezni, a leghosszabb a 21 km-es félmarathon volt, így nevezéskor mi mást, mint azt választottam elérendő célnak.
Azonban, hogy egy fokkal még több kihívás legyen benne, úgy döntöttem, hogy ha nem lesz viharos szél / eső vagy bármi más, ami megrendítene a biciklizés iránti vágyamban, akkor a Debrecen - Püspökladány távot kerékpár háton teszem meg.
Előző nap már látszott, hogy az időjárás nem lesz eme tervem meggátlásának mérvadó tényezője, így munka után el is kezdtem előkészülni a megmérettetésre. Átgondoltam és összeszedtem, mi mindent kell magammal vinnem, majd elővettem a biciklis hátizsákomat és elkezdtem belepakolászni. Az ivótasakot izóitallal töltöttem meg, ez el is vett egy jókora részt a rakodórekeszből. Jött a szerelő- és az elsősegély táska, a pumpa, melyeket a futás utáni termálozásra szánt fürdőgatya és törölköző páros követett, majd még pár energiaszelet, némi zseton, kulcsok, iratok és máris csak nehezen sikerült becipzározni a tatyót :)
Számítgattam, hogy ha nem pont a 10:00-s rajtra akarok begurulni/beesni, akkor mondjuk ha 60 km távolságról beszélünk és egy húszas tempót viszonylag fáradtság nélkül ki lehet vitelezni, akkor ha 6:30-kor elindulok, az még némi 'ember tervez, Isten végez' jeligéjű folyamat bekövetkeztét is engedi megtörténni anélkül, hogy újra kéne bármit is tervezni.
6-kor keltem, hogy még egy tál müzlivel megalapozhassam a napi tápanyagbevitelt. Kinéztem, hogy milyen idő van, felhőket nem láttam, viszont a levegő egy kicsit megdidergette a bőröm felületét, ahogy a meleg lakásból kiléptem a gangra, így a felső aláöltözetemet még magamra öltöttem. Kerestem még a vékony, "átmeneti" sapkámat, hogy még azt is magamhoz veszem, ha úgy adja az igény, de nem találtam meg, így anélkül vágtam neki az útnak.

Útvonal tekintetében nyilvánvalóan nem a 4-es számú, nagy forgalmú főútra gondoltam, hanem a Hajdúszovát felé vezető, Földesen és Bárándon keresztül vezetőre. Így is vettem az irányt, ám mikor a nyílt, szántóföldekkel körülvett szakaszra értem, a hűvös levegő egészen átjárt mindenfelől. A sapkám iránti vágy elő is került, azonban sapka nem volt, mentem tovább, hátha hamarosan a nap melegítő ereje lohaszt némelyest a vágyon. Hát, nem lohasztott, szóval a kreativitásomat vettem elő, ennek következtében pedig a táskámból az úszónacimat és abból csiholtam magamnak ideiglenes tökfedőt. Kicsit bőnek mutatkozott, de a napszemüvegemmel sikerült stabilizálnom a helyzetet. Az érzet benne teljesen hasonlatos volt a sapka viseléséhez, szóval sikerült kipipálni ezt az akadályt. Természetesen mindezt azzal a mottóval tettem, hogy a divat és esztétika oltárán fel lehet és fel is kell áldozni olyan dolgokat, melyek funkcionálisak és az egészség megőrzésben nyújtott szerepkörbe abszolút beleillenek :)

Az út minősége teljesen szuper volt, egyedül Szovát után egy darabig volt rázós, aztán megint magára talált és egészen jól kerékpározhatónak bizonyult. Földest elhagyva azonban egy táblával találkoztam, ami jelenlétemet igyekezett elűzni, mégpedig olyan formában, hogy a járművemet tiltotta az előttem álló szakaszról. Némi gondolkozás után arra jutottam, hogy nekem Püspökladányba kell érnem időre, és mivel opcionális útvonalat nem ajánlottak fel nekem, így maradni fog ez. Maradt is. Kicsit magasabb tempóra kapcsoltam, hogy mielőbb túl lehessek ezen a távon, de a tábla kint léte jogos volt: az ostoba és a kretenizmus kóros tüneteit produkáló sofőröknek lehetett a térségben országos találkozójuk, ugyanis autóikkal és kamionjaikkal rólam tudomást sem véve tették meg különféle manővereiket, így csupán centik segítettek engem a továbbhaladás folyamatának biztosításában - tisztelet annak a sajnos nagyon kevés kivételnek, akik józan ésszel felérve, a táblás tiltás ellenére egyenrangú félnek tekintettek és tisztességes távolságban haladtak el mellettem.
Báránd után csökkent a forgalom, már nyugodtabb volt a tekerés, hamarosan meg is érkeztem Ladány határába, mikor egy helyzetjelentésnyi időre leparkoltam egy fához. Csabitól már volt egy nem fogadott hívásom, így gyorsan vissza is hívtam, és örömmel meséltem, hogy már látom a várostáblát, hogyan tovább?, mire ő mesélte, hogy hát ő még most fog indulni Debrecenből, mert ilyen-és-olyan körülmények miatt estére a városban kellett maradjon, de fog érkezni, a rajtnál vélhetőleg találkozunk. Az unokatesójával, Lacival azért lebeszélte, hogy vezessen ki engem a futás helyszínére, merthogy ő is indulni készül.
Találkoztunk is a megbeszéltek szerint, háromnegyed körül már ott is voltunk átöltözve, rajtszámmal a pólónkon, felkészülve a versenyre, de Csabi még sehol. A szervezők már a rajvonal mögé terelgettek minket, voltunk egy páran, de a 250-ben maximált létszámot nem értük el - nem is baj!
Elindult hát a mezőny, mi Lacival a végéről indultunk és szépen jöttünk előre, ahogy tudtunk. Azért ahogy tudtunk, mert a pálya sok helyen szűk, egy lépéshelynyi utakon vezetett, ahol előzni nem volt biztonságos - ezért sem volt baj, hogy nem volt túlzottan nagy tömeg.

Fotó: Futó Daru S.E.

Az első kör nekem arról szólt, hogy megismerjem a terepet, mert sok kanyar volt, egy-két kisebb fel-le szakasz is tarkította, összességében viszont nagyon szép, arborétum környezetben tehettük meg egymás után a kilométereket.
Csabi és Laci a 14.000m-es távra neveztek, nekik 4 kört kellett teljesíteniük, nekem 6-ot, szóval volt még lehetőségem egy párszor gyönyörködni a tájban. A negyedik kör végéig minden ment szépen, Laci akkor húzott el mellettem és teljesítette a saját szakaszát.

Fotó: Futó Daru S.E.

Fotó: Futó Daru S.E.

Ekkor mintha egy kicsit elfáradtam volna, mert alacsonyabb fokozatra kívántam kapcsolni, azonban lépéseket hallottam magam mögött, elég közel és gondoltam, ha rácsatlakozok erre a ritmusra, és ő is hozza ugyanezt, az még jól is jöhet, hogy tudjam tartani magamban a lelket, a lábaimban pedig a tempót a végéig. Így is volt, megőriztem az iramot és nemsokára mögöttem megszólalt a lépések tulajdonosa, Marcsi, hogy ő is jónak találja ezt az ütemet, illetve elmondta magáról, hogy ő futás közben szokott beszélgetni, így egy-két rövidebb témát meg is beszéltünk útközben. Ennek köszönhetően igen hamar azon vettem észre magam, hogy az utolsó kör vége felé járunk, valóban nem volt már sok hátra. Marcsi egy hajrát megindított én meg csak mentem a nyomában :)



Nagyon eget rengető időeredményt nem vártam ettől a futástól, a kicsit több mint 2 órás befutásnak azért mégis tudtam örülni. A célban gratuláltunk egymásnak Lacival és Csabival, később Marcsival, és ezúton is repül nekik a gratuláció!

Fotó: Futó Daru S.E.

A szervezőknek hálás köszönet, hogy ilyen szuperül megalkották ezt a versenyt, örülök, hogy részt vehettem rajta!
Célbaérés után átgurultunk Csabiékhoz, ahol az Anyukája már királyi lakomával várt minket, aminek elköltése közben koccintottunk egyet a nagy győzelmekre és megbeszéltük a tapasztalatokat. Csabi, mint kiderült, 10 perc késéssel a rajt után ért oda, csak ezután tudta megkezdeni a táv leküzdését.
Ahogy rendes futóknál szokás, átugrottunk még a helyi termálfürdőbe kicsit lazítani, megpihenni.
A visszautat a fentebb említett veszélyek miatt már nem vállaltam be keróval - szufla lehet, lett is volna hozzá, de a tapasztalt körülményeket jobbnak láttam elkerülni, így vonatra szálltam és hazadöcögtem.
Szuper kis nap kerekedett ki ebből a bolondos április elsejéből, azt hiszem, sikerült egészen jól eltölteni :)