Túra a Tiszára - winter edition

Nem egyszer olvastam/hallottam már, hogy a kerékpározás szezonális tevékenység. Én ezzel nem értek egyet, biciklizni mindig lehet, sőt, szinte mindig jobb, mint autóval vagy tömegközlekedési eszközökkel. Jelen esetben tekintve a havas-jeges helyzeteket épp beszédtémába került a minap ezeknek az előnye. Mikor reggel mész biciklivel a munkába, látod, hogy az autósok nagyban takarítják az éjszaka során rárakódott havat vagy jeget, esetleg a kiálláshoz szükséges utat. Az is megesik, hogy be se indul a kocsi a hideg miatt. A tömegközlekedők pedig 5-10 vagy még több percet késnek a célbaérés tervezett idejéhez képest. Persze biciklivel sem leányálom a közlekedés, csak jól oda kell figyelni és nem túl gyorsan menni.
Volt egy olyan tervem, hogy végrehajtsam a Tisza-túrát hideg időben is. Sokszor vagyok úgy vele, hogy bánom a hidegtűrésem szűk határait. Talán ez a tulajdonság változtathatatlan, én azért próbálom fejleszteni magam ilyen téren is.
Sok szabadidőmet kihasználva kitűztem egy napot, amikor előrejelzések szerint enyhe szelek tombolnak – mert a biciklista legnagyobb ellensége talán a szél.
Így esett a választás a pénteki napra, mikor 4 km/h-s szelek fújtak, viszont a dolgok nem úgy alakultak és szombat lett a dologból, amelyik napra már 11 km/s szeleket jósoltak – néha eltántorodok amúgy az előrejelzésektől, ez alkalommal is utóbb visszatekintve téves volt a jóslás.
A Tisza-túra ez alkalommal nem teljes egészében a korábban teljesített Debrecen-Balmazújváros-Tiszacsege-Tiszafüred-Hortobágy-Debrecen téli kiadása, csupán a Debrecen-Balmazújváros-Tiszacsege-Balmazújváros-Debrecen – a hideg idő és a rövid nappal miatt.
Szóval szombat reggel 8-ra terveztem az indulást. Lett belőle fél 10 a mostani alvásszeretetemből adódóan – amúgy nem vagyok egy lustálkodó típus. Reggelire dobtam egy teát, egy kockasajtos zsömlét és egy Sport szeletet.
Rendesen felöltöztem, hogy ne legyen megfázás, se az esetleges esésből adódó komolyabb ütődés. A málhatáskába került egy másfél literes forró vizes palack, egy literes termoszba forró hárstea egy kis mangalica tepertő kenyérrel és zsömlével, 2db Sportszelet és 2db pótbelső. A biciklire került egy szerszámkészlet, a kulacsba langyos víz.
Nem sokkal az elindulás után észleltem, hogy nem hoztam magammal sapkát, pedig azt is beterveztem. Aztán elvetettem a visszafordulás ötletét, gondoltam, úgyis dús a hajam, nem lesz rá szükség. Istennek mondogattam dolgokat és kértem, hogy óvjon, amíg úton vagyok.
Szép ütemes tempóban haladtam, az út állapota is megfelelő volt – se jég, se hó, néhol még szárazulatok is előfordultak, így lehetett adni a kövér gázt a paripának egészen Balmazújvárosig. Ide fél 11 után pár perccel érkeztem. Ez után jött az, amitől egy kicsit tartottam. A Balmazújváros és Tiszacsege közti útszakasz gyér forgalma miatt 15-20%-ban teljesen hóval, jéggel fedett.

A többi százalékban 3 keréknyomnyi sávban tiszta, elhanyagolható százalékban pedig nagyrészt tiszta. Ez egy 35 km-es távolságot jelent a Tiszacsege melletti /ha jól tudom, ároktői/ kompátkelőig. Szóval itt már jobban oda kellett figyelnem, hogyan biciklizek. Kezdetben csak ismerkedő szinten kóstolgattam a körülményeket, hogy kitapasztaljam a tulajdonságait. Aztán nagyjából megszoktam és rájöttem, hogy ha végig egyenesen megyek egyenletes tempóban és jól odafigyelek, hogy mit csinálok, akkor nagy gond nem lehet. Így alakult, hogy a korábbi tiszta úton diktált menetsebességhez képest csak 2-3 óránkénti kilométercsökkenést produkáltam. Azért egy pihenőre megálltam. Éreztem, hogy nehezen mozog a szám, picit megdörzsöltem a kezemmel a bajszomat és csak úgy peregtek róla a jégdarabok. Na mondom, jó hideg van. Amúgy -4 és -7 °C közötti értékeket mértem. Gondoltam, iszok egy kicsit, de pórul jártam; a kulacs vize befagyott. Egy pár cseppet kinyertem, de igazából nem is voltam szomjas. A termoszt meg nem akartam megbontani, mert többéves termoszos tapasztalataim bizonyították, hogy az egységben az erő elv alapján minél több van a termoszban, annál tovább lesz forró a tartalma. A szemem kicsit érzékennyé vált, mert a szemüvegemen van egy párátlanító rés, ami a menetszél egy kis részét beengedi a szememhez és valószínű a hideget nem kedvelte a szemem. A sapkát pedig hiányoltam, mert nem kevés hőt veszthettem fejtetőn keresztül, ráadásul a füleim is elviseltek volna egy kis védelmet.

Továbbindultam. Egyenletes tempóban haladtam, közeledtem a célhoz. A nyár végén tapasztalt monoton érzést sikerült feledtetni a folytonos szükségszerű koncentrálással. A Polgár felől érkező útra térésem után láttam a táblát, hogy Tiszacsege már csak 6 km. Jó közel. A városba érkezve egy kisebb tömeget pillantottam meg, láttam, hogy egy karitatív szervezet gulyáslevest osztogat a rászorulóknak. Hmm, gondoltam beállok én is :) Aztán Anyukám isteni gulyáslevesére gondoltam, egy kicsit elszorult a szívem, hogy ez az óhaj most nem teljesülhet, aztán hamar letekertem a Csegén keresztül vezető utat, fel a gátra, le a gátról, aztán dél előtt negyed órával meg is érkeztem a kompátkelőhöz.

Megfagyva:

A legeslegelső dolog az volt, hogy töltöttem magamnak egy pohár jó forró hársteát. A második dolog az volt, hogy töltöttem magamnak egy másik pohár jó forró hárs teát :) Aztán a magammal hozott mennyeinek tűnő manna felének elfogyasztása került sorra, amit egy Sport szelettel fejeztem be. Evés közben – ha már ilyen hideg dolgokról van szó – megpillantottam egy jégmadarat.

A Tisza a kompátkelőnél:

Aztán az órámra pillantottam és hogy még sötétedés előtt /délután 4 óra/ hazaérjek, útnak indultam. Egy vendégmarasztaló szél azonban elkezdett fújni. Addig nem is észleltem /ilyen az ember, hogy a jó dolgokat észre sem veszi/, hogy odafele úton szinte nem is volt gondom a széllel. Tehát gondoltam, csak átmeneti szélről van szó, majd eláll, addig tekerek kicsit erőltetettebben. De nem akart elállni. Nem pont szemből fújt, inkább oldal-szemből, de kellően zavaró volt így is. Aztán a balmazújvárosi útra térésemkor mivel az irányom változott, így az addigi oldal-szembe szél oldalszéllé módosult számomra. Egy idő után azt vettem észre, hogy a derekam bal oldalán fura fájdalom van, mintha terhelném, aztán felfigyeltem rá, hogy nem egyenes a biciklim, hanem oldalra dőlő, ahonnan a szél fújt. Tehát rá kellett feküdnöm a szélre, olyan erős volt. Egy vasúti átkelő mellett elhaladva hallottam, ahogy az arra figyelmeztető táblákat még meg is zörgette, olyan komoly erővel tombolt. Jelentősen csökkentette az erőmet, az átlagsebességemet pedig hazavágta. A hőérzeten pedig közel egy tízessel dobott a szél - nem pozitív irányba. Le is tettem róla, hogy meglesz a 20-as átlag. Hiányoltam a szélmentes erdősávokat. Amikor olykor egy-egy útba esett, nagyon jó volt, hogy feljebb kapcsolhattam és 22-23-ra emelhettem a szintet. De szeretem az erdőket! Nem csak ezért, amúgy is. Nagyszerű dolgok. Ha több területen lennének, nem kellett volna Koppenhágában sem összegyűlniük a fejeseknek. De itt tartunk, egyre kevesebb van belőlük.
Egy busz előzött meg. Kitette az elakadásjelzőt és megeresztett két vékony hangú dudát. Nem tudtam, mit akarhat, de betudtam egy ’hajrá!’-nak. Megköszöntem.
Nézegettem a kilométereket jelző táblákat, számoltam, mikor jön már Balmazújváros, mert oda terveztem egy másik evészetet-ivászatot. Ismét egy teljesen jeges szakaszra érkeztem, pont arra gondoltam, hogy milyen jól hozzászoktam az ezen való vezetéshez, mikor hirtelen olyan történt velem, mint a 'Puff Daddy - I'll be missing you' klipp elején, kicsúszott alólam segédeszközöm. ’Hoppá’ - mondom. Hála Istennek nem volt senki az úton rajtam kívül, de nem is nagyon estem be az út közepe felé - meg vélhetőleg jobban is vigyáztam volna, ha tele az út. Esni megtanultam a biciklis éveim során, így ez alkalommal sem ütöttem meg magamat sehol. Az útitársam sem sérült meg. Visszatért belém a tisztelet az út iránt, és visszavettem az arcomból.
Nemsokára megérkeztem a városba, gyorsan ettem, ittam és feltettem a lámpákat, mert már kezdett sötétedni. Elhagytam a várost, számolgattam, hogy legjobb esetben körülbelül mikorra érkezek haza, mikor lehetek már végre melegben. Átértem a Keleti hídján, és be is következett egy tényező, ami meggátolta, hogy a legjobb esetben hazajuthassak; egy kedves kis defekt a hátsóban. Ejj, pont erre vágytam már. Gyors eszközölés, helyreállítás. Két 3 kg körüli magát vérengző fenevadnak tettető kutya próbált meg elrettenteni a területen maradásomtól, aztán tekintélyt parancsoltam és maradtam még annyit, hogy az utolsó korty teámat megihassam. A szerelés némileg fel is melegített - furcsának találtam. Közben már nagyjából rám is sötétedett, tehát a napszemüveg védelmét sem élvezhette már a szemem, így kellett már visszatérnem a 33-as útra, onnan pedig legalább a kismacsi elágazáshoz, hogy fényben mehessek és jobban lássanak a forgalombeli partnerek. Utána is következett egy rövidebb sötét szakasz, de azon hamar túljutottam. Már Debrecen fényeit látva könnyebb volt a tekerés is – annak ellenére, hogy a szél szakadatlanul fújt velem szemben. 15:58-kor érintettem a város kezdete táblát, aztán a városi cirkálás után hazaérkeztem.
Teljes idő: 6 óra 2 perc, teljes megtett táv: 120,8, átlagsebesség 19.9 /épp nem lett meg a 20/. Összehasonlítva a nyárival talán annyi szól mentségemül, hogy az alacsony hőmérséklet miatt ennek kiegyenlítésére is energiát kellett szentelnem, valamint jelen esetben az út 50%-ában kellett küzdenem a széllel, a nyár végi túra alkalmával csak 35-40%-ban.
Élménynek jó volt, tapasztalatnak főleg, most már tudom, milyen hóban-fagyban hosszabb távon tekerni, de a szemem egy kicsit megérezte, igyekszem rehabilitálni.

U.i. 1.: azóta intenzív havazásba kezdett, szóval tulajdonképpen még jól is sült el az időpont választás.
U.i. 2.: utam során településeken kívül biciklistákkal nem találkoztam, így a szezonalitás tényét ellenzők táborában kevesen lehetünk

Első Marathonom - edzés nélkül

Régi tervem, hogy teljesítsem a marathoni történelmi távot. Egy beszélgetés során ez a terv megerősítésre talált, és hétfőn elkezdtem tervezgetni, melyik nap jöhetne szóba – még idén, amikor a hideg még nem idéz jégcsapokat a bajszomra és mikor még a Nap is képes vidám langyosságot teremteni – még ha csak pillanatokra is –, hogy ne maradjon nagyon késői dátumra. A terv amúgy egy kicsit merész volt, ugyanis az eddig leghosszabb, egybe lefutott távom olyan 13-14km lehetett, amit most majdnem egy 30-assal akartam megfejelni - tehát edzés nélkül kívántam neki vágni a nagy távolságnak.
Időjárás-előrejelzések tömkelegét végigvizsgálgatva esett a választás szerdára, amikor is a szél is csak 7 km/h-val hasít bele olykor az ember arcába és mikor még van rá esély, hogy Nappal találkozzak – merthogy változékony idővel jellemezték ezt a napot az ország északkeleti térségében.
A tervezgetéssel nem is volt semmi gond, sikerült mindent úgy intézni, hogy ne szóljon bele a szabadidőbe cirka 10 órától délután 4-5 óráig. Hétfőn egy városi hosszabb futással adtam is egy alaphangulatot az izmaimnak szerdára. Az egészségem a tetőfokán állt, még kedd este sem volt semmi észlelhető, minek utána szerda hajnalban torokfájással keltem. Gondoltam, inkább nem hiszem el, biztos csak álom, alszom tovább, hátha mire ténylegesen felkelek, bebizonyosodik, hogy tényleg csak álom volt. Nem csak álom volt, valóban fájt a torkom, ráadásul egy kicsit nyomott is voltam. Na mondom, jól kezdődik. Ismerek egy mondást, miszerint minden nagy sikert egy erőteljes kudarc/akadály előz meg, amivel Isten kipuhatolózza, hogy igazán akarjuk-e a sikert. Nos, én igazán akartam, így nem állított meg ez az akadály.
Így történt, hogy szépen felöltöttem az időjáráshoz szerintem legmegfelelőbb öltözéket; jó rétegesen a fokozottabb védelemért. Az övtáskába került pár falatka az elengedhetetlen energiadús mangalicatepertőből, amit társaság gyanánt egy Sport szelet XL-lel egészítettem ki. Gondoltam ennyi elég lesz. Micsoda optimizmus! A 7 decis kulacsomat színültig töltöttem langyos vízzel. Stopperóra fel a karra, napszemüveg fel a fejre, irány a bicikli.
Eltekertem az újonnan nyílt sámsoni úti Pennyhez, mert korábbi felfedezésemnek köszönhetően igen tágas biciklitárolót helyeztek ott el. A láncot, a vázat és a hátsó kereket egybe leláncoltam, elbúcsúztam a paripától és elsétáltam az Acsádi út és Sámsoni út kereszteződésébe /innen 21km a Vekeri-tó és onnan vissza a marathoni táv/. Sóhajtottam egyet, felszívtam magam és neki indultam az addig még ismeretlennek.
Nem erőltetett tempóban, csak úgy a kocogás és a futás határán valahol. Gondoltam, ezzel a sebességgel ki lehet futni a Világból is, csupán szökellni kell egyik lépésről a másikra, mint a kecses őz.
Az időjárás felhős volt, és egy kicsit hideg. A táv eleje némileg nyögvenyelősen alakult, de mire bemelegedtem – ez úgy a 4. – 5. kilométer tájékán következett be –, erősebbnek éreztem magam. Sikerült az ’orron be – szájon ki’ levegővétel, ami eddig – fokozottabb teljesítéskor nem jött össze. Ezt a torkom szerintem meg is köszönte volna, ha tudna beszélni. Mindeközben valahogy így nézhettem ki:

36 perc 2 másodpercbe telt, míg elértem a Panoráma utat, 40 perckor az órámra pillantottam és arra gondoltam, hogy a jó kis Rock ’n’ Roll paripámmal ilyenkor már volt, hogy a tó partján üldögéltem és pihentem. De ez most nem az a sport volt. 53:33-kor a Vámospércsi utat, 1:24:40-kor már a bánki utat kereszteztem.
Út közben szépen beosztva kortyolgattam a kezemben lévő kulacsból a vizet, de igazán nem is kívántam, inkább a tudat miatt ittam, hogy szükségem van rá.
A táv felét, a Vekeri-tóig vezető utat 1 óra 56 perc és 54 másodperc alatt sikerült teljesítenem.
Ekkor jött a turbózás, mert kezdtem érezni a vádlimban és a combjaim külső oldalán, hogy bizony feszülnek. Betermeltem a tepertőt és a csokit, mert úgy gondoltam, most vagyok a legramatyabb állapotban és később nem lesz szükségem spannolásra. Ismét micsoda optimizmus! - sajnos a naivitás szintjén elképzelt előrejelzések...
Úgy voltam a dologgal, hogy már csak egyszer kell megtenni annyit, mint amit eddig és nem arra gondoltam, hogy egy igen hosszú utat kell már megint futni, hogy otthon lehessek.
Hallottam olyanokat, hogy utazásokkor a hazafelé vezető út mindig hamarabb teljesül, mert az embert a szíve is húzza. Nekem is húzta volna, csak kevésbé képes helyváltoztató mozgásra, mint a lábaim, szóval ebben a történetben nem igazán jutott főszerephez.
Az optimizmusom és a lábaim folytatták tehát tovább a fizikai megpróbáltatást.
A kulacsot már kívánásból is a számhoz emeltem, miután a korty vizet a szájüregemben öblögetve melegítettem, nedvesítettem a száraz részeket, aztán lenyeltem.
Odafele vezető úton találkoztam egy holtponttal, amit sikerült is szépen legyőznöm és haladtam tovább. Most viszont 25-28km környékén mintha találkoztam volna egy másikkal. Úgy voltam vele, hogy átlépem ezt is és vígan futhatok tovább. Harcoltam vele nagyokat, csak nem akart megszűnni. Ekkor szembesültem vele, hogy ez már nem holtpont, hanem a fizikai végső határaimnak közeledte. Ajaj, gondoltam, akkor hiába az optimizmus. Az időket már nem mértem, annyira szenvedtem. Egy edzés mottóra gondoltam, miszerint ’Szenvedj és izzadj!’. Mindkettőt maradéktalanul teljesítettem.
Hősiesen bevallom, nem sikerült egybe lefutnom a marathont. 30km-től 1-2km-enként 100 métereken sétával tehermentesítettem magam, hogy ne az várjon rám, mint az eredeti történetben közölt futóval, hogy a végén összeesett. Akinek tehát említettem, hogy képes vagyok akármeddig futni redukált tempóban, elnézést kérek tőle ezúton is és visszavonom ezt a kijelentést.
Azt még megnéztem, hogy mikor érek az Acsádi útig. 3:38:12-kor következett ez be. Rémes romlás az addigi átlagban.
Na nem baj – mondom, ez az első, elég, ha 5 órán belül teljesítem. Úgyis olvastam egy edzéstervet amatőröknek, amiben egy 12 hetes edzéssorozattal készülnek arra, hogy 5 óra alatt teljesítsék a távot. Én meg szinte csak úgy ’durrbele’.
Szóval annyira rossz mégsem volt a helyzet. Már csak egy 6-os táv választott el a végcéltól.
Volt nálam egy ezres biztonság kedvéért, ha történne valami. Eddig nem történt, szóval a táv teljesítésének megünneplésére gondoltam, bemegyek majd egy boltba és meglepem magam némi csokival, yoghurttal és hasonlókkal. Ez éltetett az utolsó km-eken. De egybe csak nem ment, az a pár méter séta mindig jól esett. A finalista hajlamom most valahogy nem volt képes kibontakozni, így a végét sem húztam meg - nem is nagyon bírtam volna.
Lassan csak elértem a Debrecen táblát, innen már tényleg nem volt sok, azt már végigfutottam. A teljes táv 4:32:40-be telt, jó félórás romlás az odaúthoz képest.
Nyújtottam egy kicsit, be a boltba, le a polcról, amit a szemem megkívánt, irány a pénztár, jöhet a jól megérdemelt tápanyag-bomba. Fizetés után a boltban – ott melegebb volt, mint kint – legurítottam az áfonyás yoghurt-ot, dobtam egy croissant-t és egy Sport szeletet. Aztán kiszabadítottam a biciklimet és a verítéktől jól átázott ruháimban kicsit fázva hazaindultam. Nem volt egyszerű, mert a jobb combom /nyilván a jobb lábammal inkább fejtettem ki erőt és az jobban kikészült/ a pedál-nyomáskor meg se akart mozdulni, mintha képtelen lett volna erőt kifejteni. Ez valószínűleg így is volt. Azért csak hazagurultam. Azóta pedig elkezdődött a megkönnyebbült regenerálódás időszaka.

Túra a Tiszára

A hét elején nézegettem az időjárás előrejelzést, hogy melyik nap kéne egy hosszabb biciklitúrát beiktatni. A választás a szombati napra esett, mert akkorra már nem mondtak annyira meleget, de mégis tiszta idő várhatta a szabad ég alá kívánkozókat. Előző napi hírekben már mondták is, hogy a kirándulók nyugodtan használják ki a hétvégét!
Így is lett, szombat reggel elindultam a Debrecen - Balmazújváros – Tiszacsege – Tiszafüred – Hortobágy – Debrecen körre. Lássuk tehát a részleteket:
Mire összepakoltam a dolgokat, amiket vinni akartam és kigurítottam a biciklit az utcára, 7:16 volt. El is indultam nagy elszántan, viszont 500 méterre szép hazámtól eszembe jutott, hogy otthonmaradt a gumiszerelő készletem. Gondoltam, ha nem fordulok vissza érte, biztos, hogy lesz defektem az úton, ha visszafordulok érte, ennek az esélye jelentősen csökken. Így az utóbbi mellett döntöttem, most mibe kerül az a plusz 1 km egy ilyen hosszú úton? Immáron birtokomban volt minden szükséges, kezdődhetett a nagy menet. A sok lámpa és a városi forgalom hátráltatott a menet folyamatosságában. A Metrónál a lámpa ismét megfogott. A Nagysándor telep felől egy traktor fordult ki elénk egy ekét vontatva. Nem ment gyorsan, de ahogy a lámpánál várakoztam pár autóval egyetemben, egyre távolabb jutott. Zöldet kaptunk, és indultunk ki a városból, 7:35-kor sikerült elhagynom a Debrecen táblát és 1,5 km után becsatlakoztam a traktor mögé. Gondoltam, megelőzöm, de mivel 28-30-as tempóval haladt, így úgy határoztam, inkább kihasználom a szélárnyékát és adok a sebességátlagomnak egy kis hátszelet. Egészen a Látóképi Csárda előtti vasúti átkelő előtti emelkedőig mentünk együtt, mígnem az emelkedő előidézett nálam egy 2 km/h-s sebességcsökkenést, a traktoros viszont folytatta a 30-as menetét – nyilván a lába a gázpedálon nem érezte, hogy a motor nagyobb fordulaton pörög, de neki erre nem is kell figyelmet fordítania, csupán tartania magát a korlátokhoz.
Mindegy, én csak tekertem és tekertem, a vasúti átkelő előtt 30 méterrel hallottam valami fura hangot az első kerekem felől. Na mondom, itt gond lesz. Egy kicsivel később láttam, hogy egyre laposabb lesz, gyorsan le is szálltam, nehogy a felnim bánja – vagy a felnim által a külsőm. Így az út mellett eltoltam a Látóképi Csárdáig, ahol megnéztem a hiba okát 7:52-kor. A belső két, egymáshoz közeli helyen lyukadt ki. Gondoltam, beragasztom, de aztán okosabbra gondoltam – otthon úgyis több időm lesz, majd ott megoldom, úgyis van nálam 2 vacsi új pótbelső. Az egyikre ki is cseréltem, készítettem egy életképet a dologról, benyomtam egy Sport szeletet, majd 8:08-kor továbbindultam Balmazújváros felé. A forgalom nem volt jelentős, 8:36-ra be is értem a város kezdete tábláig. Miután kiértem a városból, egy kis fékbeállítás miatt meg kellett állnom. Aztán ahogy továbbhajtottam, a szél mintha nem tetszését fejezte volna ki, hogy elhagyom a várost és mindenképpen vissza akart oda fújni. Nekem azonban nem ez volt a szándékom, haladtam Tiszacsege felé. Se közel, se távol nem volt egy fa se, csak nagy pusztaság, így nem volt, ami segítségemül szolgálhatott volna a szél elleni harcban. Tekerés közben láttam madarakat, ahogy velem együtt repülnének, de csak mozgatják a szárnyukat és egy helyben maradnak a levegőben. Aztán cirka fél óra erőltetett menet után fasorokat pillantottam meg az út mellett. Hasonló lehet a szomjas vándor élménye a sivatagban, mikor oázist pillant meg. Tudtam, hogy a fák némi védelmet fognak nyújtani a szél ellen, és így is lett. Ezután váltakoztak a kopár pusztai és a fasoros szakaszok, de többnyire nem volt ellenségem a szél. Ami volt is, inkább oldalról próbált másfele sodorni, azokat meg ellenkormányzásokkal sikerült legyőznöm.
Hosszas, települések nélküli meneteléssel még 10 előtt elértem Csegét – mondjuk éppen 10 előtt: 9:59-kor. 10:12-kor pedig megpillantottam a kompátkelőnél a Tiszát, a célomat. Kicsit gyönyörködtem benne, pár fotó, majd a gáton Füred felé haladtam – kerestem egy beállót, ahol megreggelizhetek, mert a csokin kívül még mást nem ettem. Találtam is egyet nemsokára /10:39/, cirka 25 deka kenyeret megettem 2 mangalicatepertővel – tele van energiával, ami nagyon kellett. Desszertként megettem még egy banánt és egy másik Sport szeletet is – gondoltam, most kelleni fog az energia – a későbbiekben kiderül, hogy mennyire volt helytálló a gondolatom. Még egy kis fotózkodás a biciklimmel és a Tiszával, majd indulás tovább.

11:02-kor visszatértem a gátra, beüzemeltem az mp3 lejátszómat, amire most hangoskönyveket tettem fel /Gerard Durell – Állati történetek; Paulo Coelho – A Zahír/ - ezek segítettek a monoton tekerést kevésbé monotonná tenni. Csak a fél fülem foglaltam el vele, nehogy baj essen abból, hogy nem hallottam valamilyen külső zajt, aminek forrása hatással lehet a testi épségemre.
A gáton végig szélmentes volt az utam, így hamar elértem Füredet, 11:43-kor már a városban gurultam.
Miután kiértem a városból, megálltam pihenni, valamint egy hangjegyzetet is készítettem az időpontokról, nehogy elfelejtsem őket /onnan tudom most ilyen pontosan/.
Volt ott egy tábla, ami azt jelezte, hogy Debrecen 67 km-re található. Addig 25-27 km/h-kat vígan hajtottam, szóval gondoltam, egy szűk 3 óra alatt teljesítem a távot. Gondoltam…
Az egyeki leágazásig nem is volt semmi probléma, haladtam szépen, viszont attól kezdve a szél olyan tüntetésbe kezdett a hazajutásom ellen, hogy 17-19 km/h-ra lecsökkentette a menetelemet, időnként olyan erőssé fejlődött, hogy a 14-et is komoly erőfeszítésbe tellett kitekernem. A kilométerek nagyon lassan teltek. Például a ’Debrecen 48 km’ és a ’Debrecen 44 km’ tábla között legalább 10 km-t éreztem. Ennek ellenére rendületlenül tekertem, mert tudtam, ha megállok, nehezebb lesz újra felvenni a ritmust, azáltal elérni a lendületet, ahonnan már kevesebb erőt kell befektetni a szinten tartásba. Mégis néha olyan szelek kerekedtek, hogy muszáj volt pihenőt tartanom. 14:30-kor tartottam ott, hogy megközelítőleg 30 km választott el a megpihenéstől, tehát a 15:00 órai hazaérkezésem reménye szertefoszlott. Egyre kevesebb hajtani akarást éreztem a lábaimtól, így megálltam és újra a mangalica remek tulajdonságait hívtam segítségül. Egyik pihenő alkalmával az árokból:

Sikerült újult erővel útnak indulni, de a szelek hamar eltántorítottak. Ettől függetlenül tekertem tovább. Próbáltam olyan pozíciókat felvenni, melyek legkevésbé teszik légellenállóvá a testemet. Ezek azonban hosszú távon kényelmetlennek bizonyultak.
Olykor 1-2 percre a szél alábbhagyott, ezeket az időszakokat kihasználtam, feljebb váltottam és beleadtam apait-anyait.
Viszont ahogy fogyott az energiám, egyre többször kellett megállnom. A látóképi fel-le szakaszokon ismét egy nagy erővesztésen estem át. Az utolsó felfele szakasz után félreálltam és hatalmas késztetést éreztem, hogy egy kicsit lefeküdjek a fűbe. Eleget tettem a késztetésnek, de jól esett!
Továbbindultam, nem volt már sok hátra, így az az idea fűtött, hogy mindjárt vége. A szél pedig továbbra is csak fújt. Az egyeki leágazástól a Debrecen tábláig a táv eloszlása szerint erős szelek 65%-ban, enyhébb szelek 25%-ban, szélcsend pedig csak 10%-ban volt. Beérve a városba úgy éreztem, hogy ez a szakasz legalább 2x olyan hosszú volt, mint a Debrecentől Egyek leágazásig megtett táv.
De sikerült, 16:06-kor elhaladtam a város kezdete tábla mellett, egy kis városi gurulás után 16:26-kor megérkeztem haza.
Összességében egy remek út volt, legjobban a Tisza menti szakasz tetszett, legkevésbé az előbb említett gyilkos-szakasz. Nem csak szelességét tekintve, hanem kopársága miatt is. Autóval keresztülhaladva tűrhető, viszont biciklivel meglehetősen egyhangú.
A forgalom egész nap nem volt jelentős.
Élménynek, emléknek tökéletes, későbbiekben Tisza-tó kerüléssel ki lesz egészítve, hogy 200 km felett legyen a túra.

Útadatok:
Táv: 170,5 km Idő: 7:38 Átlagsebesség: 22,3 km/h

Villamosverseny II.

Új bicikli - új esélyek. Gondoltam hát, újra versenybe kelek a debreceni villamosok egyik képviselőjével. Ezennel az 504-es próbálta meg magát, hogy milyen sikerrel, az a későbbiekben kiderül.
Neki volt a testvére:

Az új bicikli egy jó kis outi - az a retro fílinges fajta. Rendesen lehet vele menetelni, abszolút jó kis gépezet. Mászkáltam már vele néhány 100 km-t, de csak most jutott eszembe, hogy korábban játszottam egy villamosversenyzést, és kéne egy refresh-t alkotni. Róla van szó:

Elmentem tehát a Nagyállomásra, hogy bevárjak egy éppen induló villamost. Jött is hamar, pedig már készültem, hogy na, most akkor 1-2 percet lelkileg-testileg rápihenek a dologra. Ez elmaradt, lett belőle egy szűk fél perc, aztán következhetett a móka. Indítottam egy szép kis rajttal, le is maradt a szegény kis kék masina, de az első lámpánál újra egy vonalba kerültünk. Következett tehát egy újabb start, gondoltam, ezzel elmegyek a következő zöldig, onnan majd visszafogottabban mehetek. Gondoltam, de a piros az piros marad és ott is megkaptam a parancsot, hogy 'na-na, várjak egy kicsit'. 40 mp volt az a kicsi, nem sok, de arra elég, hogy az a fránya villamos beérjen. Nem baj mondom, ennyi előnye hadd legyen, úgyis megkapja majd a magáét. Meg is kapta, olyat rajtoltam ezennel, hogy elértem a következő lámpát, sőt, még az azt követőt is. De örültem akkor. Hát még akkor, mikor beértem az ő előtte menő villamost is, az 506-ost. Na mondom, kapnak ezek a villamosok... Őt is megelőztem, olyannyira, hogy azt a szakaszt én teljesítettem hamarabb, mikor keresztezi a villamos az utat, szóval a lámpája sem fogott meg. Csak tekertem és tekertem, semmi sem volt képes megállítani. A következő lámpa cirka 200 m-re volt előttem, láttam, hogy vált, bele is tapostam a 'gázpedálba', hogy elérjem, de úgy érjem el, hogy még az utána lévő zöld is meglegyen. Kemény kis bicikli az enyém, így hát sikerült vele :)
Már csak 3 lámpa volt hátra, az 506-os villamos sehol, nem hogy az 504-es... Az első lámpa megálljt parancsolt, de indulásból a másodikat is elértem, így 1 db lámpa volt már csak a cél és köztem. Mit ad Isten? Még egy villamost értem be, ez már egy régi típusú, a 494-es rendszámú. Elértem az utolsó lámpához is, a régi villamos is jóval mögöttem. Rápillantottam a telefonom órájára, 20 percnél tartottam. Zöldre váltáskor még azt az utolsó pár métert megtettem, 21 perc alatt teljesítettem a távomat. Bebújtam egy árnyékos részre lepihenni, számokat vetni. Ennek a km órának a számításait figyelembe véve 8,9 km volt a táv, tehát 8,9/0,35 az annyi, mint 25,4 km/h. Ha ezzel a távolsággal számolunk, az előző teljesítményem átlaga, a 28 perces dolog 19,1-re jön ki. Javítottam 7 percet és bő 6 km/h-t. Aztán várakoztam és csak várakoztam, hogy mikor érkezik már az a bűvös 504-es villamos. Beérkezett a 494-es, 4-5 percre rá az 506-os is, aztán végül, nagy sokára, 11 perccel utánam bevánszorgott a végállomásra ő is. Gondolatban kezet ráztam vele, megemlítettem neki a részvét fontosságát, aztán szépen hazatekertem megírni ezt a történetet.