2015. 11. 07.

BLePister tájékozódni igyekszik

Azt mondják, minden férfiban van egy „beépített iránytű”, azért tudnak olyan jól (vagyis jobban, mint a hölgyek) tájékozódni.
Korábban Máthé Tamás barátom - aki korábban országos szinteken is élvonalbeli eredményeket ért el – tanítgatott a tájfutás rejtelmeire. Nem lehettem túl jó alapanyag, mert hamar abbamaradt, persze ehhez az kellett inkább, hogy bennem sem lángolt a tűz a futásféleség iránt.
Aztán telt az idő, jöttek a marathonok, a rövidebb-hosszabb távok, miegymás, de ez mind a normál futásaim kilométereit növelte.
Aztán néhány hete Nándi komám megemlített egy tájfutó versenyt, ami főként amatőröket célzott meg. Nándi is nagy pro, 9 évvel ezelőttig volt aktív, azóta időhiány, sérülések és miegymás miatt abbamaradt, de most szeretné újra aktivizálni effajta tevékenységét, ezért jelentkezett és hívott engem is, hátha tetszene.
Én vacilláltam kicsit, mert nem éreztem magamban a tehetséget. A futást persze szeretem, de ha már valamit kell csinálni közben, az nem olyan. Azért egy életem, egy halálom, rábólintottam az ajánlatra.
Hűvös reggelre ébredtünk, ködruhába burkolózott a város, így a verseny helyszínére navigáló narancssárga szalagok sem voltak könnyen észrevehetők, de végül csak megérkeztem időben a nevezés helyszínére. Mondtam a nevemet és hogy persze, jó lesz nekem a nyílt kategória, örülök, ha megtalálok minden pontot, mielőtt elkezdik szedni a pályát befele :) Mondták, hogy nullidőhöz képest mikor indul a rajtunk /mert ez egyénileg változik/ és kaptunk egy ujjunkra húzható elektronikus kütyüt, amit a checkpointoknál lévő dobozokba kellett dugni, az regisztrálta a versenyző idejét.


Aztán várakozni kellett, mert a pontokat még akkor vitték ki, így az előre beígért 10:00 órás rajt sem jött össze. Addig Nándi rémisztgetett, hogy mi mindenre kell figyeljek és milyen buktatók lehetnek, amiket el kell kerüljek. Mondanom sem kell, nem nyugtatott meg. Előző este küldött két tájékoztató pdf-et, amit tanácsos lett volna átolvassak – ezt nem tettem meg, nem volt rá érkezésem. Kaptam helyette egy szóbeli gyorstalpaló tanfolyamot, így mire már rajtra került a sor, kezdtem megnyugodni. Attól paráztam egyébként, hogy nem lesz a térképen bejelölve, hogy most épp hol állok, hanem csak a pontok, amiket érinteni kell. Aztán mikor kézhez kaptam, akkor esett le, hogy jaaa, hát ez így laza :) Ugyanis a kezdőpont és az egyenként növekvő számú pontok szépen jelölve vannak, össze vannak légvonalban kötve, szóval csak a tájékozódási pontokat kellett figyelni és aszerint érinteni a pontokat.
A térkép:


Az első pont pont szemben volt a rajttal, azt hamar be is tudtam csekkolni. A második pont egy háztömbön túl, nem messze onnan. Ekkor hibáztam, ugyanis ebben az irányban kellett volna a harmadikhoz is futni, de valahogy összekevertem és a másik irányba indultam. Néztem is a térképen, hogy hééé, itt nincs nagy panelház jelölve én meg már annak a tövében szaladgálok, ezért felülvizsgálat alá vetettem korábbi irányváltoztatásomat és nyugtáztam, hogy azt nem így kellett volna. Korrigáltam is, így egy kis időkieséssel, de meglett a harmadik is. Innen lényegében egy kört kellett csapni az rajt-célként szolgáló iskola körül. Ábszolúte nem volt nehéz, a táv sem volt sok, mindössze 1,6 km, a 11. pont után már a cél következett. 11:32-es eredményt regisztráltattam a ketyerémmel, Nándi két percet vert rám – nemhiába az évek meg a tapasztalat :)
Egy kicsit nehezebb, hosszabb táv lehet, jobban lázba hozna, így sajnos mire belelendültem volna, már vége is lett. De ami volt, az tetszett – mondjuk a sima futás élményét talán nem éri el, elsőre azt mondanám, ezt azoknak javaslom, akik futni egyébként nem szeretnek, ezért kell nekik valami, ami eltereli a figyelmüket róla, így játékosan telik, mégis sportolnak közben.
Volt egy második forduló, azon már nem tudtam részt venni, Nándi viszont annál inkább, be is zsebelt egy jó kis ezüstöt, ezúton is jár neki a big grat! :)
Lefotózta egyébként az első forduló eredményeit, ott is ezüsttel zárt, én meg mögötte a képzeletbeli bronzzal vigasztalódtam :)


Nem mondom, hogy ez volt az első és utolsó tájfutásom, lehet, ha lesz valami keményebb verseny és jobban beletanulnék, neveznék még ilyesmikre, mert néha talán nem árt egy kis változatosság.

2015. 07. 21.

Egy tucat Balaton kör

Vártuk már, hogy újra a Balatonon lehessünk. Barna még Balaton-kör-szűz volt, Évi egyszer, Jenci már kétszer teljesítette a kört. A sok invitáció ellenére így is maradt a felállás: egy hölgy s három férfiú.

Első nap: Balatonakarattya-Tihany

Szombat reggel indultunk vonattal Akarattyára. Az ország másik végéről, így Debrecenből is egy közvetlen vonat halad ilyenkor a magyar tenger felé, erre ültünk fel Barna kivételével, ő Kelenföldön csatlakozott hozzánk. Az utazás amolyan állami vasút-hangulatú volt; nem egy kimondott luxus szolgáltatás, az ára sem ér annyit, amennyit kérnek érte, de jelenleg monopol hatalom, ez van, ezzel kell együtt élni.
A kiírt időre egy kicsivel meg is érkeztünk a tó északkeleti csücskéhez, ahol lerakodtunk, majd felmálházás és az elvek oktatása után útnak indultunk.


Az égen néhány felhő repkedett passzívan, ez rejtett némi esélyt rá, hogy száraz bőrrel nem ússzuk meg az első napi etapot, de mellette kiváltképp meleg volt, tehát nem is annyira bántuk.
Kenesénél álltunk meg először, hogy a vizuális kontaktuson túl fizikai kapcsolatba is kerülhessünk szeretett Balatonunkkal.




Egy lábáztatásra leültünk a köves partra, közben készítettünk egy-két képet, videót, én pl. felfedezni véltem néhány sügeret a vízben, be is hajítottam GoPro kollegát, nézzen szét ott lent:



Visszatértünk kerékpárjaink nyergének lovaglásába, mert a vonatozás miatt a nap fele már eltelt és az estét Tihanyban készültünk tölteni, odáig meg még volt előttünk egy pár kilométer, amit nem ártott leküzdeni, mert a teleportálás képességét nem sikerült ezidáig elsajátítanunk :)
Szóval mentünk-mendegéltünk, aztán a várhatóan várt eső meg is kezdte munkáját. Kicsit meg is ijedtünk és behúzódtunk egy aluljáróba, de aztán reálisabban elnézve a dolgot nem volt mitől tartanunk - egyrészt nem vagyunk cukorból, hogy a víz oldó hatását fejtse ki rajtunk, másrészt az esőcseppek sűrűsége sem szolgált rá arra, hogy az alattuk elhaladókat menedékbe kényszerítse. Azért felkerült egy-két esőkabát, egészen pontosan kettő, de mivel a csapadékot áztató hatása nem jellemezte, a meleg pedig tovább tartott, így hamarosan le is került.


A sorrend a következő volt: a vezető elöl botorkált, mögötte kedves hölgyeménye, majd hol egymás mellett, hol egymás mögött, hol pedig megfordítva a két további úr. Ütemesen haladtunk, egy-egy emelkedő azért összevárásra késztetett minket, mert ott sebességügyi változások miatt sikerülni vélt szétszakadoznunk. Az idő telt, csak telt, így azt beszéltük meg, hogy nem álldogálunk, hanem tekerünk és legközelebb csak Csopak után, Füred előtt lévő, a hippytanyára emlékeztető Világbüfében állunk meg. Ezt sikerült is tartani, csak Évi zsörtölődött néha egyet-egyet, melyben legmélyebb zsörtjeit próbálta megértetni az emelkedőkkel, de azok mit sem törődve vele, továbbra is csak emelkedtek. Elértük aztán a kívánt megállót, meg is álltunk hát és betértünk oltani éhünk-szomjunk. Egy-egy zsírosdeszkát és némi limonádét és fröccsöt tankoltunk magunkba, miközben megbeszéltük az eddigieket és az elkövetkezőket, néhány mellékszállal pedig csaptunk ide, csaptunk oda a beszélgetések szövevényes láncaiban.






Hajtottuk tovább a bringákat, de nem sokáig, mert Barna Füreden megállót rendelt el - a Hatlépcsősben kívánt régi és nem olyan régi emlékeiből hagyományt teremteni, egy velős pirítóst szeretett volna elfogyasztani némi borocska társaságában, ezt meg is tette. Csatlakoztunk hozzá és valóban ízletes eledelt kínáltak nekünk, tehát örömteli volt az ajánlás.


Innen már csak egy településnyire voltunk a szállásunktól, de már 6 óra felé járt az idő, tehát nem kóvályogtunk többet, egyenesen arrafelé vettük az irányt - navi be, célállomás kikeres és gó.


A Tihanyi-félszigetre rákanyarodva a bicikliútról szép kilátást vehettünk a sziget által vetett öböl-részre és a távolabbi tájakra is. Ismét emelkedősebb terep következett, Évi ugyancsak nem fogadta örömmel, utólag elmondva nem is bánta volna, ha nem Tihanyba helyezzük aznap esti rezidenciánkat. Utólag én se, hisz nem volt túlságos komfortérzetünk, viszont a kifizetett árért talán érdemleges lett volna, ha érezhetjük mivoltát.
Nembaj, egynek ha nem is jó, de ne legyünk elégedetlenek; volt tető a fejünk fölött és ha végeztünk az összes szúnyoggal, már nem volt, ki megcsípjen minket :)

Második nap: Tihany-Balatongyörök

Kialudtuk azért magunkat. 8 körül jóreggelt-et rendeltem el, így megindult a készülődés a második, combosabb napi adagra. Volt egy-két szervizkötelességem, melyeket sikerült hamar megoldani, az egyik esetében viszont csak átmeneti javulás keletkezett, az kívánt még utólagos módosítani valót. Az előző napi, sziget tetejére való felkúszást most egy szép hosszú lejtős menet kísérte, mely a már learatott, illatot már nem árasztó levendula-mezők mellett vezetett vissza a bringa körútra.
Újra belevetettük magunkat a Balaton-felvidék domborulatainak partmentére kivetült, hosszan elnyúló hullámvas(avagy kerékpár)útjába. Combjaink és vádlijaink az előző napi edzéstől már valamelyest belejöttek a hullámhódításba, így haladtunk is szépen előre.
Az időjárás ezen a napon nyáriasabb, ezáltal naposabb, ezáltal pedig durván meleg viszonyokkal vett minket körül. Ez a második napi szakasz mindig egy sokat tekerős, nehéz tereppel, ugyanakkor sok szép látnivalóval megáldott rész, viszont a sok tekerés miatt nem engedhettük meg magunknak, hogy a napsütés csúcsidőszakában leszálljunk a nyeregből. Évi ujjatlan, vállat sem fedő öltözékének takaráson kívül eső területeire rá is festette a Nap szép pirossal az 'Itt jártam'-ot. A Nap és az út ki is vette szegényből az erőt, így ismételten csúnyán nézett az elé táruló emelkedőkre.
Jenci és Barna egy-egy kisebb szakaszon előre haladtak és mikor árnyékos helyet vagy kutat találtak, ott bevártak minket.


Nemsokára elértük a Badacsonyt. Évit elnézve nem volt szívem felvinni a csapatot a csodás Római útra, az ottani kis forgalmú emelkedőket feladtuk a nagy forgalmú, de sík főútért cserébe. Erre a szakaszra női vezetést rendeltem el, magam elé engedtem Évit és mondtam neki, hogy most az ő tempójában megyünk. A forgalom miatt nem volt kellemes, de hamarosan Lábdihegyhez értünk, ahol lekanyarodtunk, hogy a 100 méterre lévő Kert Vendéglőben rakjunk egy kis üzemanyagot a bendőnkbe. Éppen nagy volt a hőség - ezt tanúsította az is, hogy szállásadónk hívott, hogy leugranak a strandra, majd lehetőség szerint értesítsem érkeztünk állapotáról-, szóval jó volt ücsörögni egy kicsit az árnyékban.


Fizettünk és hozzáláttunk a napi táv hátralévő részének leküzdéséhez. Most kicsit jobban gurultak a kerekek, hamar elértük a Szigliget felé lekanyarodó ágat, mikor elhagyhattuk a száguldozó vasdobozokkal teli főutat.
Itt már mondhattam a csapatnak biztatásul, hogy az utolsó emelkedők következnek, aztán jöhet a pihi.
Balatongyörök egyre közelebb került hozzánk, mi meg azon voltunk, hogy ez az állapot ne változzon, szóval csak tekertünk. A településhez közel érve belőttem a címet a telómba, hogy elirányítson minket az Andrea Apartmanhoz. Ügyesen tette is a dolgát, nemsokára már a szálláson pihentünk meg a nagy hajtás után. Módfelett igényes pecó, kívül-belül igényes, bátran ajánlom mindenkinek!
Évi égett bőrfelületei miatt aggodalmaskodott, gyógyírt szeretett volna rá, de nem volt ügyeletes patika a közelben. Lepihent, mi meg a srácokkal kinéztünk a helyi strandra. Csobbantunk egyet, levegővel töltöttünk meg egy-két kupát, majd visszaindultunk, hogy egy kis vacsorának valót nézzünk. A többet tapasztaltak véleményei alapján böngésztünk az elérhető helyek között, aezek alapján a Varga Vendéglőt néztük meg és nem csalódtunk benne. Csodás kilátás nyílik onnan a Balatonra, szuper kiszolgálásban részesültünk és még a kapott ételek is abszolút rendben voltak.




Közben megdumáltuk, hogy mi legyen a következő nap a menetrend.

Harmadik nap: Balatongyörök-Balatonlelle

Szóval arra jutottunk, hogy mivel teljes egészében sík terep vár ránk a mai napon, megtehetnénk, hogy a Nap csúcsidőszakában egy strandon sziesztázzunk.
Ennek tudatában egy kisbolti bevásárlásos reggeli után nekivágtunk a harmadik etapunknak. Valóban lapos útviszonyokkal találkozhattunk, ez a haladásunkban is meglátszott, településről-településre fogyasztottuk a távot, majd nemsokára némi fagyit is, mert elérkezett a kihagyhatatlan Florida Fagyizó, amit újra lecsekkoltunk. Ezennel újabb fagyikat próbáltunk, de a Balatoni Randevút számomra továbbra sem múlta felül egyik sem.
Dél körül elértünk egy kis népességű szabad strandhoz, ahol úgy találtuk jónak, ha megállunk, míg kicsit alábbhagy a hőség. Lecuccoltunk egy fa alá, a helyhez megfelelő öltözéket öltöttünk magunkra és strandolgatással, beszélgetéssel, olvasgatással, valamint falatozgatással múlattuk a napos időt.
Három óra körül pattantunk vasparipára, Fonyód közeledett, így felhívtam lellei szállásadónkat, hogy megközelítőleg fél óra múlva készülhet fogadtatásunkra. Gondoltam inkább korábban szólok, mint fél óra, mert általánosságban nem kívánt a korábbi érkezés, az illem pedig megkívánja a kis késést.
A fonyódi hajókázás idén kimaradt, mert csak 50%-ban rendelkeztünk BalatonMix jeggyel, mellyel díjmentesen igénybe lehet venni, valamint időt sem akartunk ezzel tölteni.



Lellén ismét előkaptam a navit, a szállás 1500 méterre felfele volt a Balatontól, csendes környezetben. Ezt nem is bántuk, mert szállásunk elfoglalása után szembesültünk vele, mikor célba vettük a hírös Nádfedeles Halsütőt, hogy lent a part menti sávban kb. annyi az ember és a nyüzsgés, mint a Balatonban a víz. Jól eső is volt, hogy a halsütő nem abban a nagy rengetegben rakta le alapkövét, hanem attól 50 méterre, jól megközelíthető módon, mégis elzárva a tömegtől. Említést nem felejtendő, hogy finom is, amit adnak.


Ezután még próbáltunk kinézni a kikötőbe, de az embermassza szinte áthatolhatatlan volt, így csak egy darabig próbálkoztunk, majd inkább visszafelé kormányoztuk keróinkat és kibérelt ágyaink pihenést adó reményét varázsoltuk magunkhoz fizikailag közelebb és közelebb.

Negyedik nap: Balatonlelle-Balatonakarattya

Utolsó balatoni napunk reggelére keltünk ki bérnyughelyünk szóban tárgyalt időbeni megszűnése előtt egy kicsivel. Összecuccoltunk, készítettünk egy (két) fotót, leadtuk a kulcsokat, köszöneteket mondtunk, majd egy reggeli erejéig egy ábécé portékái közül válogattunk, fizettünk majd táplálkoztunk.


Gyúrtam volna a földvári Fapuma lángos kipróbálására, de az asszonykám úgy megtömött eledellel, hogy képzelőerőmnek távolból felsejlő esélye sem volt olyasmire gondolnia - így ez a gasztro-program marad a tizenharmadik vagy azt követő körök egyikére.
Mentünk-mendegéltünk - ilyen a déli part, lényegében eseménytelenül telnek a kilométerek, míg meg nem töri a hosszú egyenest egy bal kanyar, majd egy jobb, hogy aztán újra egyenesen robogjunk célunk felé. Időnként van egy partszakasz, mikor szinte a Balaton aurájában kerekezhetünk, de többnyire a lakott területek, üdülőövezetek alacsony forgalmú, bazári pénznyelők és falatozók között vezet az út. Magasan vánszorgott az elképzelt hőmérő mutatója, kutakat kutattunk, ahogy Romhányi tétova tevéje is hajdanán. Sajnos sokat nem tettek közszemlére és közszomjoltásra, így egyszer vásárolni kényszerültünk, de következőleg már tankolni is tudtunk valahonnan jó mélyről.
Éviből előtört az éhes oroszlán, Siófok közelében már a ketrecvas is alig tudta rácsok mögött tartani, így megesett a szívem és előre engedtem, hogy válogasson az elénk táruló manna-árusítók közül. Gondoltam, hátha csak megállunk és kikér egy gyors gyrost vagy hasonlót, de beülős helyet választott, így oda mentünk. Bő 1 óra volt. Egyetlen közvetlen vonatunk 14:45-kor indulásra készült. Kikértük a kaját. Jenci egyszer csak matematikai egyenleteket oldogatott meg magában, miután eredményre jutott és szerencsénkre megkérdezte tőlünk: 'Nem kéne indulnunk?'.


Úgy voltam vele, hogy belefér, mert egy óra alatt megvan a Siófok-Akarattya táv, de az útvonal tervezők közel 20 km-t jeleztek, ahhoz viszont az éhes oroszlán lányt szelídebbé kéne valahogy varázsolni. Gyorsan elcsomagoltattuk a vonatútra a megrendelt kajákat, fizettünk és versenybe keltünk az idővel és a távval. A két fickó engedelmesen, közben mindenféle gazdasági és politikai történést megvitatva követték a kerekeim által aszfaltra rajzolt utat. A szelídítés viszont nem ment olyan könnyen, újra jött egy pár emelkedő, az éhség nem csökkent, így kaptam némi fricskát, közben dezsávű fílingek robbantak be elmémbe rendületlenül, mint emlékképek a tavalyi útról (lásd: tavalyi út), bár ott nem az emelkedők, az idő és az üres gyomor, hanem az eső és bőrig ázás volt a gyújtózsinór.
A világosi emelkedő következett, amit jófejségből jelezhettek volna már az alján, hogy le van zárva. Így a srácok előrehaladásával és az emelkedő tetejére érésével tudtuk meg mi is közvetetten, hogy vasútfelújítás miatt a lehetségességtől mentesülve nem lehet átkelni az adott szakaszon. Ekkor valahol legbelül egy kicsit feladtam, hogy meglesz a vonat elérése és átkoztam az időmenedzsmentet, amit végeztem magamban. De lent mondták a helyiek, akik többet tudtak, mint mi, hogy nem messze van egy másik feljáró, ott a lehetségmentesség lehetségessé orvosolható, mellyel éltünk is és végre ott voltunk újra, ahol korábban szerettünk volna; az építkezés túloldalán. Ha tehettem volna, szívem szerint Évinek adtam volna egy rakat erőt az enyémből, de ilyenre a jelenlegi állapotok szerint nincs lehetőség, így maradt az ő ereje, amit egyre csak fogyatkozni érzett. Még egy pár emelkedő következett, amit le kell győzni. A világosi kilátásnál azért megálltam, mert az órámra pillantva itt már tudtam, csak le kell gurulni a lejtőn, tekerni egy kicsit és teljesítve lészen a kör. Továbbindulást szavazott meg a csapat, tehát eszerint jártunk el. Legurultunk az említett lejtőn, tekertünk még egy kicsit és valóban jött az akarattyai vasúti megálló. A körforgalomban lévő tiszteletkörre talán már elfogyott a csapat jó hangulata, mikor már erre fel elkedvetlenedve én is lemondtam róla, így talán vigasztaló szándékból csak Barna végezte el.


Végezetül leereszkedtünk a peronra, majd nemsokára meg is érkezett a minket hazáig szállító vas-szerelvény.
Megköszönve gratuláltam a csapatnak a körteljesítés és a kitartó részvétel indokán, aztán jegykezelés után hozzáláttunk a siófoki falatok tápanyaggá alakításához.

Barna, üdvözölve legyél a Balaton-hódítók klubjában! Jenci, örülök, hogy harmadjára is velem tartottál! Évi, egyre csak jobb és jobb lesz ez, ne keseredj el sose, csak tekerj és célba érsz! :)

--- Jencinek és Barnának külön köszönet jár fotóriporteri munkásságukért, a képek egy (nagy) része az ők kezük és készülékük munkáját dicséri. ---

2015. 06. 10.

Figyelemfelkeltő kerékpárút a Fekete-tengertől az Északi-tengerig

Félreértés ne essék - bár eshetne is :) -, nem én biciklizem végig ezt a 3000 km-es túrát, hanem egy székely sepsiszentgyörgyi sporttárs, Kiss László, a Mikes Kelemen Könyvtár dolgozója, aki ezzel az útjával szeretné felhívni a figyelmet az olvasás fontosságára.
Hét országon, 22 napig biciklizik keresztül, hogy elérje végcélját, a hollandiai Maastricht-et, ahol június 28-án kezdődik a Nemzetközi Gyermekkönyvtárak Egyesületének (IASL) konferenciája, melyen természetesen részt kíván venni.
Céljairól, útvonaláról bővebben itt olvashattok:

Maxi Riszpekt, olvassatok sokat! :)

2015. 03. 29.

Mostantól nevezzetek csak Hősnek! :)

A GoPro belépőszintű, CHDHA-301 típusú akciókamerája érkezett BLePister Sportblogjának blogszerkesztőségébe, így muszájnak éreztem, hogy beteszteljem, milyen is, mikor összehangolom a biciklizést az operatőri munkálatokkal.


Egy március végi hétvégén a fővárosban jártam barátlátogatáson, egyúttal megnéztem pár látványosságot a szitiben, így először felugrottam a Citadellához, onnan leereszkedtem, átugrottam a Várba, onnan is leereszkedtem, majd a Nyugati felé még megnéztem, milyen az élet a Szigeten.
Aztán dobtam egy dőnert és egy gyrost, majd hazazötykölődtem. Az ebédelős, hazazötykölődős részen kívül meg is tekinthetitek, hogy történt minden egészen pontosan:

2015. 01. 31.

Téli Mátra M 2015

A mozgásféleségek közül talán a gyaloglás az, ami a legtávolabb áll tőlem; lassú, nem lehet közben haladni, emellett fárasztó. Mégis, mikor kilátásban van egy-egy mászkálás a természetben, a menetel tekintetében nem teszem magam szűk keresztmetszetté.
Épp üzenetet váltottunk Lacival, mikor említette, hogy egy cimborájával a Merkapt SE-ből neveztek a Téli Mátra túrára, azon belül is az M-esre, nincs-e kedvem nekem is velük tartani. Meghánytam-vetettem magamban, megnéztem a teendőim, elfoglaltságaim listáját, és nem találtam olyat, ami kizárná menetelem lehetőségét, így vertikális bólogatással jeleztem részvételi szándékomat.
Reggel fél 7-re volt megbeszélve a találkozó Laci kecójához közel, így mielőtt odaszállítottam magam, felkeltem pihe-puha ágyamból, főztem teát és összepakoltam még, ami kellhetett. Ahogy kiléptem az utcára, havas esővel karöltve csapott az arcomba a szél. Így hunyorogva tekertem, hogy a sok nedvesség ne rontsa a látási viszonyokat. A hőmérséklet nem csapott fagypont alá, így nem is maradt meg semmi a csapadék kristályossá dermedt szerkezetéből.
Lacihoz gyorsan feldobtam a biciklimet, aztán mentünk is ki a parkolóba, mert közeledett a 6:30. Nem sokára be is állt a kocsi, ketten pattantak ki belőle, Röfi és Oszi. Miután bemutatkoztunk egymásnak, Kata útitársunk tűnt még fel a színen. Gyorsan elrendezkedtünk, majd nekiindultunk a Mátra felé.
Utunk első felében erős havazás igyekezett fehérré varázsolni az autópályát, aztán mintha meggondolta volna magát, abbamaradt és száraz úton gurulhattunk tovább. Röfi elég jól tudta az utat, így nemsokára meg is érkeztünk Mátraházára, ahol már igen sok autó parkírozott, a rajt közelében nem is találtunk sehol egy autóbeállót.
Kiszállás után Kata és Oszi külön utakra indultak, Kata az L-es távra ment, Oszi hasonlóképpen hozzánk az M-esre, viszont ő futni szándékozott. Tehát hárman rajtoltunk el az iskolától 9:29-kor – nagyjából az utolsókként, mert ekkorra már a mezőny nagy része bőven benne volt a túrázásban.

Az alakulat

Meg is látszott az utakon, ugyanis mikor elhagytuk az aszfaltozott burkolatot, igencsak vigyázni kellett, hogy cipőinket a sártenger hullámai el ne lepjék – ez időnként sikerült, időnként kevésbé. Sok helyen annyira nem volt az úton a merülés kikerülésére lehetőség, hogy inkább plusz energiát befektetve, az utat elhagyva, újonnan kialakított ösvényeken tértünk ki az akadályok elől.



Az első ellenőrző ponton egy eligazító emberkével találkoztunk, aki jelezte, hogy itt a kijelölt út helyett egy másikon kell haladnunk, ez a kitérő az alábbi térképvázlaton látható.

Zölddel a tervezett útvonal, pirossal a ténylegesen megtett útvonal.
Ugyanez a személy kérdésünkre tájékoztatott minket, hogy 2800 főben maximalizálták a túrázók számát, ami kiegészül még azok számával, akik nevezés nélkül látogattak el a hegyre. Lassan ebédidőre járt már az idő, mikor Laci szorgalmazta, hogy egy napsütötte helyen, ahol némi ülőalkalmatosság is van, együnk valamit. Ettünk valamit, ittunk is rá egy kis teát, aztán már jóllakottan, átmelegedve indultunk tovább a Vörösmarty turistaházhoz, második checkpoint-unkhoz.



Nem időztünk sokat, csak újratöltettük a termoszt és indultunk tovább, mert a track-er még az út felét sem mutatta teljesítettnek. Oszitól azonban már jött a telefon, hogy hol vagyunk, mert ő már beért (3 és fél órán belül!). Mondtuk neki, hogy pihenjen egy kicsit, mert mi még odébb vagyunk.


Itt már kezdett érződni a magasság növekedése, ugyanis a saras körülményeket fel-felváltotta a fagyott, havas járófelület. Néhol már emelkedőkkel is meg kellett küzdjünk, tehát számíthattunk rá, hogy jó úton járunk a Kékes-tető felé.
Egy ponton még feljegyezték az időnket, ki is számoltuk és megállapítottuk, hogy egy jó negyed órával el vagyunk maradva a szintidőben meghatározottaktól.



Ettünk gyorsan egy zsírosdeszkát, aztán nekivágtunk a tető felé irányuló kaptatónak. Szépen libasorban haladtunk ezen a szakaszon – már kizárólag hófedte körülmények között. Meneteltünk szépen, nem álltunk meg sehol, gyaloglás közben nézegettük csak a jobbra-balra feltáruló szép kilátványokat.


Kb. 250-300 méter emelkedés után sikerült elérnünk hazánk legmagasabb pontját, 1014 méteren lazítottuk a teret. Az ottani időmérők által közölt adatok sem mutattak sok biztatót, a hátrányunk maradék nélkül fennmaradt. A sícentrumban nagy volt az élet; napsütés, zenebona, boldogság lengedezett a levegőben.



Egy szusszanás és pár fénykép lövése után megkezdtük ereszkedésünket célunk felé – immáron futva, persze vigyázva, nehogy baleset miatt legyen vége a túrának. Így egész jól fogytak a kilométerek, de még mindig távol voltunk a céltól.
Nem sok idő múlva megint dagonyázhattunk a sárban, mint a vaddisznók – csak talán kevesebb örömmel –, lépkedtünk a kevésbé sárosnak ítélt talpalatnyi területekre, helyenként persze pont az volt a legmélyebb, de már talán nem is bántuk, csak a haladás volt a cél – meg Mátrafüred :)
Néha egészen tónak kinéző helyeken kellett átkelnünk; csónak persze nem volt nálunk, így inkább jó nagyokat lépve, lehetőleg minél kevesebb beázás-esélyes lépésből próbáltuk magunk mögött tudni őket. Épp egy ilyen területen alakították ki a cél előtti utolsó pontot, ahol pecsételnek, a legkevesebb időt itt töltöttük, nekem egészen úgy csapódott le, hogy meg sem álltunk.
Még egy pár tocsogós lépés, aztán lassan, már sötétedésnek induló fényviszonyok között beérkeztünk a városka határába, ahol már kiépített, civilizáltabb, jobban járható úton értük el a célt.
Kata is ott volt már, aki előre aggódott a hazajutás ügyében, hogy vajon célba fog-e érni időben. Nekünk 7 és fél órába telt ez a kalandozásunk, ő is valahogy így végzett, viszont neki ez az L-es távon sikerült és az 5. helyezést jelentette, amihez dukált a gratuláció. Laci vágyott a kitűzőre, de így, a 7:00-s szintidőt túllépve szomorúan konstatálta, hogy nem élhet a tűzés tevékenységének élményével.
A műholdas nyomkövetésünk itt tekinthető meg:

További adatokért kattints a képre vagy erre a képaláírásra!

Eljött még a Merkaptos csapat egy másik része is, akik végül nem mentek végig a túrán. De ha már úgy együtt voltunk, megdumáltuk, hogy beülünk valahova eszegetni egy kicsit. Egy gyöngyösi pizzázóra esett a választás, ahol hamar utántöltöttük az elégetett kalóriákat. Fizettünk, aztán hazafelé vettük az irányt.
Debrecenbe érkezve örültünk még egymás megismerésének, búcsúzkodást követően pedig mindenki hazatért kipihenni a napot.
Öröm volt ez a nap, a saras körülményeket leszámítva nagyon szép helyeken járhattunk, a havas mátrai körülmények pedig adtak még egy kis igazi tél fílinget az ott járóknak.