Hajnali 4 órára terveztem
az indulást, hogy még lehetőleg kora délután – délután megérkezzek a fővárosba.
Nem új az ötlet, már tavaly nyáron gondolkoztam az útvonalon; a 33-as és a
31-es utakon történő megközelítést véltem a legmegfelelőbbnek. Most meg szabad
volt ez a szombatom, így kihasználtam.
Felkeltem háromnegyedkor.
Kezdtem a napot egy tábla csoki betermelésével. Imádkoztam egyet, aztán
felöltöttem a harci ruhát, felszereltem a málhatáskát a bicóra és indulhatott a
menet. 4 óra 10 perc lett, mire tényleg elkészültem, innen mértem az időt.
Éjszaka nem hűlt le különösebben
a hőmérséklet, de egy pulcsi azért elfért rajtam. A szelet nem tapasztaltam erősnek,
plusz inkább oldalról irányult felém, nem igazán zavarta a teljesítményemet. A
forgalom csekély volt, a Nap még nem kelt fel, de már viszonylag világossá tette a környezetet.
A városból kivezető
szakasz nagyjából arról szólt, hogy a málhatáskát igyekeztem a leghátrébb
elhelyezni a csomagtartón, hogy a papucsom sarka ne akadjon minden
pedálcsapásnál bele a hozzám közelebb eső végének az aljába. 1-2 centit sikerült
módosítanom, picit formáltam a táska alakján is, így egész elfogadható lett az
eredmény. Az intézkedések miatt már fél 5 volt, mire elhagytam a város vége
táblát. Jöhetett a monoton 33-as legyőzése. A szél továbbra is oldalról fújt,
azonban néha bevetett némi szembe irányt is, de 23-24-gyel tudtam haladni.
Hortobágy településig meg is tartottam ezt a tempót, ott örömmel jegyeztem meg,
hogy nem kizárt a délután 3 órai érkezés, melyet Ildinek, a szállásadómnak
ígértem. Ettem-ittam /6 csomag gabonakekszet, 2 müzli szeletet, másfél liter
vizet és egy liter izotóniás italt pakoltam el/ egy kicsit, lőttem egy fotót a
Kilenclyukún csücsülve, aztán továbbrobogtam.
Innen úgy gondolta a
szél, hogy eleget fújta már a jobb oldalamat, próbálkozik egy kicsit szemből
is, tehát átállt erre a tendenciára. Nem igazán örültem neki, de Budapest arra
volt, hát arra mentem, amerről fújni kívánt. Csökkent is a sebességem, most már
csak 18-19-eket tudtam kipumpálni. A hajtást végül a táska miatt úgy oldottam
meg, hogy a talpam középső részével fejtettem ki a nyomóhatást – egyéb esetekben
a talppárnák tájékával pedálozok -, így nem is éreztem annyira hatékonynak az
erőátvitelt. De azért szépen – vagyis inkább lassan – haladtam célom felé. Közben
az idő is elromlott, felhők gyülekeztek felém, tovább erősödött a szél, még hűvösebb
is lett. Visszavettem az azóta már levetett pulcsimat, sőt – bár általában igyekszem nem
véteni ekkora divathibákat – felvettem egy zoknit a papucshoz, mert már a lábam
is fázott.
Talán nem is volt
tökéletes ellenszelem, mert mikor a 33-as vezette jobbra tartó kanyarodásán
tekertem, úgy elpilledtem, hogy muszáj voltam megállni egy buszmegállóban.
Reméltem, hogy alábbhagy, így elkezdtem falatozni, iszogatni. Láttam, hogy a
buszmegállót jelző táblát egy párszor céltáblának használták – ez van, ha az
embereknek nincs jobb dolguk. Ha így vannak, biciklizzenek el Budapestre vagy
vmi hasonló, de ha tehetik, ne rongálással töltsék az idejüket – lehessen ez egy szebb világ! :)
Füred felé visszaállt az
út iránya inkább nyugatira, a szél továbbra is akadályozott, de legalább nem fújt
totálba telibe. Füred utánig megint annyira elfáradtam, hogy pihenőt rendeltem
el. Az ember és a gép idilli, Tisza parti együttlétét fejeztem ki művészien egy
fotó erejéig – majd tápanyagot vittem be szervezetembe.
Poroszlón
keresztülkarikázva kívülről megismerkedtem a poroszlói Tisza-tavi Ökocentrum
épületével:
Egyszer majd ellátogatnék, hogy belülről is megnézzem, most viszont a célom lebegett a szemeim előtt.
Egyszer majd ellátogatnék, hogy belülről is megnézzem, most viszont a célom lebegett a szemeim előtt.
A nyergemről nem is
meséltem még: a héten szereztem be, márkáját tekintve ugyanaz, mint az előző,
csak mivel az már elég viseltes volt, így megérett a cserére, a Yamaha Máthénál
szert tettem egy újra:
Ismét a szél gonoszságával
kellett viaskodjak. Némelyest azonban javult az idő, a zokni lekerült, a pulcsi
még maradt egy darabig. Besenyőtelekig bírtam csak egy szusszal, a település
túlvégében ismét megpihentem. Megnéztem a navigációt, javasolt egy földutat,
ahhoz vissza kellett volna menni egy bő kilométert, és levághattam volna vele
vagy hármat, akármennyire kacérkodtam a gondolattal, inkább maradtam a
betonburkolatnál. Láttam egy biciklist közeledni – szintén „kukásmellényben”,
gondoltam kollega. Igen lassan jött, fel is tételeztem, hogy biztos vmi papa
lehet, aki éppen a komákhoz igyekszik borozni egyet. Aztán ahogy közelebb ért,
vettem észre, hogy egy harminc körüli túrabiciklistáról gondoltam mást, mint
ami. Hasonlóan felmálházott vasparipája volt, intett, visszaintettem. A szél
szemmel láthatólag rajta is kifogott, ez vmelyest megnyugtatott. Aztán
összeszedtem magam, begurultam Dormándra, megkerestem a 31-es utat,
megtaláltam, elindultam rajta. Ez egy közel 120°-os fordulat volt, a szél nem
volt képes ilyenre, így most kedvezőbben simogatott. Talán a vitorlázásból jött
hozadékként, hogy rápillantottam a kilométerórámra, hogy mi újság most a szél
irányával – akkor esett le, hogy nem vitorláson ülök és itt nincs szélirányjelző
:) Egészen Jászapátiig tudtam menni átlagjavító
tempóban, a 25-26 km/h-kat kellemes volt látni a kijelzőn.
Jászjákóhalmán egy
benzinkút csábított tankolásra, elcsábultam, tankoltam - egy kis levegőt a hátsó
kerekembe, mert időnként le-lepillantva észleltem, hogy a testsúlyommal
kiegészült csomagsúly azért némileg lapít gumin, növelve ezzel a súrlódó felületet, így jobbnak találtam
megtámogatni egy kis nyomással. Abszolút érezhető volt a hatása, bár csak 1-2
km/h-val tudtam többet kipréselni a kis kék szörnyetegből, de én már mindennek
tudtam örülni.
Innen volt még egy bő
nyolcvanas vissza a tervezett távomból. Néztem is a táblákat, de aztán inkább
leálltam ezzel a tevékenységgel, mert olyan lassan következtek egymás után,
hogy inkább elszomorítottak, mintsemhogy sikerélménnyel gazdagítottak volna.
Jászberénynél épült egy elkerülő út. Ezt, ha otthon tüzetesebben megnézem, nem
használom ki, de most már a térképen látom, hogy plusz utat tettem meg ezzel –
de legalább jó minőségű úton hajthattam. Az út kanyarodásával egyébként
sikerült egy esőre álló felhőt is kikerülnöm, ami – miután visszatértem az
egyenes szakaszra – igyekezett felém kerülni, ügyesen megoldotta, kinyitotta a
csapot, aztán megöntözött egy kicsit. Nem volt kellemetlen, de kellemes sem. A
Nagykáta felé vezető szakaszon egy kis bicikliút szakaszon tudtam ismét tempózni,
nem is pihentem, inkább meghajtottam. Már 2 óra felé járt, illőnek tartottam
szólni Ildinek, hogy ne készüljön rám 3-ra, késni fogok a tervezetthez képest.
Láttam egy fedett buszmegállót a bal oldalon, becéloztam. Hátrafordultam, hogy
mehetek-e át keresztül mindenen, ekkor egy darázs elkapta a bal karom
bicepszének a belső részét. Szerencsére atlétában voltam, így miután
megsemmisítő, kivégzéssel felérő ütést mértem rá, aláhullott és többet nem
bántott. A gyors közbelépés gyanánt nem szenvedtem komolyabb fájdalmak közepette, le tudtam húzódni a megállóba. Ekkor láttam meg a ’Pest megye’ táblát, ez egy
kicsit üdítőleg hatott, fotózkodtam is egyet a jelenlétében:
Az eső már elállt, a szél
nem, megint a leküzdésére kellett felhasználom a merülő energiatartalékaimat.
Nagykáta kap tőlem egy pirospontot; a bicikliút mellett nagyon sok
kerékpártároló található, biztos nem szenvednek parkoló hiányt az ottaniak. Viszont
– ami pirospont levonást nem eredményez - egy ponton, mintha nem is azon a
településen lettem volna, hirtelen megszűnt minden ilyen célra használatos
létesítmény. Ezt nem tudtam mire vélni, de nem is ezzel foglalkoztam
elsősorban, hanem egy kúttal, mivelhogy eddigre elfogytak a folyadékkészleteim,
visszatároztam hát, ami hiányzott. Kekszek tekintetében sem voltam nagyon
eleresztve, másfél csomagnyival még el tudtam vegetálni.
Nagykátáról kiérve, Budapesthez
egyre közeledve megnövekedett a forgalom is. Az úton egyébként összességében
nem voltak veszélyes helyzetek, de 2-3 manővert végre kellett hajtsak, hogy
mások hibáját kijavítsam. A szél továbbra sem hagyott alább, de engem már nem
érdekelt semmi, csak hogy tekerjek, közeledjek. Ekkor már abbahagytam a
hangoskönyv „olvasást”, mély témákról alkotott gondolatok jártak a fejemben.
Ilyen volt, mikor az úthoz hasonlítottam ez életet. Kerülhetünk akármilyen
akadályok, bajok közé, ha azokat le tudjuk küzdeni és tudunk töretlenül,
megállíthatatlanul a cél felé menni, arra koncentrálni, akkor előbb-utóbb
elérjük azt, és ott már csak a pozitív dolgok várnak.
Sülysáp után elkezdődtek
a fel-le szakaszok. Túlságosan vidáman nem tudtam hozzá viszonyulni, de
viszonylag friss erővel másztam meg őket, a lefelékben meg inkább csak
eleresztettem a gépet, hogy a következő felfelébe visszanyerjek egy kis erőt.
Vhol Mende előtt állhattam meg újra, elővettem ismét a navigációt, hogy mit ír
a hátralévő távra, erre elkezdett olyan fura útvonalakat javasolni, hogy térjek
le a főútról, menjek be erre és erre az utcára. Figyelmen kívül hagytam, mert a
’legrövidebb’-re volt állítva, ilyenkor már semmi kedvem nem volt erre-arra
kanyarogni. Maradtam a főúton, nagyon lassan, de fogyatkoztak a kilométerek. Aztán Maglód után elértem a Budapest táblát.
Egy nem túl őszinte mosollyal ezt a pillanatot is megörökítettem:
A Pesti út melletti
szuper minőségű bicikliúton szakítottam egy jót – bár nagyon azért nem akartam
gyorsan menni, mert még nem volt ismerős a környék. El is értem a Jászberényi
utat, ahol nemsokára válaszút elé érkeztem: jobbra vagy balra. Navigáció elő,
most rábíztam magam. El is mondta szépen, hogy erre meg arra. Mentem erre is
arra is, aztán közeledett a cél, közeledett a pihenés időszaka, közeledett,
amire hajnal óta vártam, közeledett, így csak tekertem, hogy legyen közelebb és
közelebb, aztán már annyira közel volt, hogy közelebb nem is lehetett:
megérkeztem. Telefonáltam Ildinek, beengedett, lecuccoltam, meséltem, ettem,
pihentem és boldog voltam, hogy ezt is megélhettem.
Teljes idő: 13:29:00
Tekeréssel eltöltött idő:
11:05:29
Átlagsebesség: 21,1 km/h