2011. 12. 10.

Útban a mezítlábas futás felé II.

Régen nem írtam már a mezítlábas futás terén tapasztalt sportolásaimról, pedig edzegetek azóta is a szörfcipőmben vagy puhább talajon mezítláb - többet-kevesebbet.
Az Oxigén Kupán az első két versenyen nem tudtam részt venni, most 10-én rendezték meg a harmadikat, erre már sikerült eljutnom.
Kicsit sok tennivalóm akadt az előtte való hetekben, így rákészülni nem igazán állt módomban, de azért a verseny hetén futottam két erősebbet, melyeknek természetesen kisebb izomlázak lettek a következményei - örültem nekik, mert azt jelentették, hogy megmozgattam magam - jobban, mint addig általában.
Aztán eljött a szombat. Egy korábbi alkalommal lemértem, hogy szörfcipőben kb 8-10 perccel hosszabban futok egy 12 km-es szakaszon, mint sima futócipőben; így arra gondoltam, most is jó lesz a futócipő - elvégre is verseny, alakítsunk vmi jó kis időt. Oda is értem rendben a starthoz, már éppen készítették dörrentésre a startpisztolyt, mikor én még csak öltözködtem. Pár másodpercet el is csúsztam, de az még nem számottevő.
Szépen haladt az első kör, vittem magammal időmérőt, ő azt mondta, hogy bő 10 perc, aminek nagyon örültem, mert azzal már lehet kalkulálgatni pozitív eredményeket. A második kör vége felé azonban változtatnom kellett a jobb lábam futólépésén - nem érkezhettem a helyes, ujjak mögötti talppárnákra, mert a cipő elkezdte kellemetlenül nyomni egy ponton, így az erősebbik lábam tolófunkcióját vesztette, a ballal kellett korrigálnom.
Az óra máris szomorúbb adatokkal szolgált, de nem érdekelt, úgysem most akartam megváltani a világot. Gondoltam, hogy szépen végigdöcögöm, lesz ami lesz. De aztán már a döcögés is a pokol tüzének sanyargató érzésével töltött el, a nyolcadik km végén elhatároztam, hogy leveszem a cipőt. Míg űztem ezt a cselekedetet, 5-en haladtak el mellettem, az utolsó ~20 méterrel járt előttem.
Aztán ahogy elkezdtem mezítláb futni, rámtört egy olyan érzés, mint amikor egy ártatlanul életfogytiglanra ítélt rabot engednek szabadon, mert újravizsgálták az ügyét és egyszer csak a szabadság minden szikrája bontakozik ki egész lényében. Olyan jól esett a bőrömön tapasztalni az avart, az enyhén hűvös talajt, az apró gallyakat, melyek találkozásakor sem éreztem fájdalmat, hanem csak kellemes simogatást. Beértem az 5-ös konvoj utolsó emberét, haladtam sorra el mellettük, közbe elegyedtek más versenyzők is, mellettük is természetes könnyedséggel szökelltem el, időnként hallottam egy-egy 'Azigen!'-t, aztán már a célegyenesbe kerültem, meghúztam még, az is nagyon finom volt.
45:21-re értem be. Nem a legjobb időm, de volt már sokkal rosszabb is. Viszont a megtapasztalás nagyon kellemes élményül szolgált. El is kezdtem szövögetni komoly terveket - majd meglátjuk, lesz-e róla bejegyzés a későbbiekben...

(A kép forrása: http://www.frissoxigen.hu)

2011. 11. 13.

Teszteltem a fővárost

Úgy adódott, hogy módomban állt a hétvégét Budapesten töltenem. A tömegközlekedéstől való függés, annak ára miatt és hogy jobban megismerjem a várost, úgy döntöttem, viszem magammal a single speed-emet. Tájékozódásom segítésének céljából vittem magammal az idei Balaton hódításon kapott Budapest / Balaton térképemet is.
Péntek délelőtt érkeztem meg két komával, akkor még nem kezdtem bele a tesztelésbe, ám mikor külön váltunk, belevágtam. A budai oldalon lévő Euro Velo 6-os útját tapostam legelőször - egyelőre céltalanul. Szép napsütéses idő volt, már-már izzasztóan, de a kabát még elfért rajtam. A túlparton egyszer csak felbukkant a Parlament szép míves épülete.Ahogy haladtam el sorra a hidak mellett, úgy kezdtek kirajzolódni előttem a Citadella távoli körvonalai. Gondoltam, nem egyszer voltam már ott, de biciklivel még egyszer sem, így felkerült a listára. Előtte még felnéztem a Budai várhoz, ott szusszantam egy kicsit, majd vállamon vasparipámmal elkezdtem felbandukolni a Szent Gellért lépcsőn. Már a szobornál szaporábban vettem magamhoz a levegőfalatokat, de nem álltam meg sok időre bámészkodni, folytattam a felfelé menetet. Egy lépcsősor, még egy meg még egy, egy rövid, kevésbé meredek rész és még egy lépcsősor :) Körülbelül ilyesmi sorrendben jöttek elém a csatába harcolni a terepviszonyok, de mazsolának bizonyultak, legyőztem őket, feljutottam a Citadellához. Légzésem visszatért az eredeti tempójába. Készítettem egy közös fotót - magunkról és a műemlékről -, aztán még egy vélhetőleg mindenki által már megcsodált panorámát, de azért én is lefotóztam és közlöm - hátha, ne adj' Isten vki kimaradt volna belőle:
Ezt követően leereszkedtem azon az úton, amin autóval lehet felmászni - volt egy-két félelmetesen gyors szakaszom, nem is telt bele sok időbe, már a hegy lábánál voltam.
Fővárosi hétvégém fő célja az volt, hogy a kedves lánybarátaimmal tölthessek el minőségi időt. Majdnem el is érkezett a találkozás ideje, szóval lassacskán a találkozás színhelyére irányítottam a bicóm orrát. Előtte még azért beugrottam egy boltba, ahol szimpatikussá vált számomra egy kb 20x40 cm-es sósperec, egy kakaó és egy csoki, engedtem is rám vágyakozó lelküknek és kifizettem az értük szabott váltságdíjat. Elfogyasztásuk olyan jól esett, hogy adtam kéregetőnek is pénzt, plusz egy alapítványt is támogattam.
A hétvége hátra lévő része már kevésbé a sportról és ezen belül biciklizésről szólt, inkább már csak az A-ból B-be való eljutásról, de azok is megérnek pár blogba vetett szót.
Annyit mindenképpen megállapíthatok, hogy rendes művelése mellett a kerékpárral való közlekedés ebben a városban is gyorsabb a tömegközlekedésnél - a gyér forgalmat kivéve, belvárosi környezetben megkockáztatom, hogy még az autónál is. Nem egyszer fordult elő, hogy hosszú kocsisorok mellett mentem el és éreztem a hátamon a szabadság iránt vágyakozó vagy az éppen irigykedő tekinteteket. A lányokkal /tömegközlekedés képviselői/ való ide-oda meneteleink harcát 4:0-ra nyertem - úgy, hogy itt-ott megálltam fotózkodni, nézelődni, ilyen volt egyik este a Józsefvárosi Szent József plébániatemplom esetében is.
A forgalommal egyébként teljes mértékben meg voltam elégedve. Ahol bicikliút volt, nyilván azt használtam, ahol csupán út, ott az autók, buszok, kamionok közt masírozva, 30 körüli tempóban mindig jól megértettük egymást. Persze én se akadályoztam őket semmiben, minden tőlem telhetőt megtettem, egy haladósabb szűk, 1 km-es szakasznál pl. beragadt mögém egy teherautó és mögötte egy kocsisor, nem akartam akadályozni őket, rápakoltam még 15-öt a sebességemre, így az előttem lévő kocsi csak 20 méter üres helyet "húzott maga után", a lámpánál meg irányt váltottam. Sávváltásoknál, helytelenül parkoló autóknál is gördülékenyen ment a partnerkapcsolat gyakorlása.
Legkedvesebb élményem pedig, mikor egy éjszakai tekerésnek néztem elébe. Hosszú, egyenes körúti szakasz, enyhe forgalom, remek állapotú, sima felszínű útburkolat. Nem is tudom, mi hozta olyan szépen elő, de akkor igazán megtapasztaltam a single speed érzést. Az a finomság, teljes hangtalanság, hogy nem csörög, nem zörög semmi, az enyhén hideg levegő olyan módon töltöttek el jó érzéssel, hogy alig győztem magamba szívni az élményt. Kiállva megtekertem, hagytam, csak szálltam, megint megtekertem, megint repültem. Szívem szerint meg se álltam volna a találkozási pontnál, hanem mentem volna, de ez így volt szép - meghagyni még azon a szinten, ahol csodás.
41,92 km-t tekertem - igaz, nem igazán sok, de tesztelésnek elég és azt talán elmondhatom, hogy a single speed-em a Zemplén hegyeihez hasonlatosan már a főváros útjait is meghódította :)

2011. 10. 29.

Biciklis darules két felvonásban

----------------------------
ELSŐ FELVONÁS

----------------------------
Szeretem a természeti eseményeket, ilyen például a tiszavirágzás vagy a daruvonulás. Kiteljesedő megelégedés ejti olyankor fogságul szívemet. Utóbbi megtekintésére hívtam segítségül egyik biciklimet, a kora reggeli kihúzásra tervezgettem utamat, megnéztem, melyik halastó lenne a legjobb hely ennek megfigyelésére. A városhoz való közelségük alapján az elepi halastavakra esett a választás. Csütörtök reggelre pedig az időpont kitűzése, mert hogy akkor csak 9-re kellett visszaérjek a városba, előtte meg tudom ejteni a dolgot.
4:30-ra terveztem az indulást - hogy ha esetleg messzebb elhelyezkedő tóra kéne mennem, beleférjen az időbe, hogy még hajnalhasadás előtt kiérjek -, a készülődések elhúzódása, nem egészen precíz átgondolása, plusz teendők elvégzése miatt 4:52-re módosult az időpont. Nagyon nem öltöztem fel, éppen csak annyira, hogy tekerés közben ne fázzak, de ne is melegedjek ki. Előzetes tájékozódásaim arra engedtek következtetni, hogy odafele némi, majdnem teljes hátszelem, visszafele kicsit erősödő, eléggé rám irányuló szembeszelem lesz. Jobb szeretem az olyan helyzeteket, mikor előbb vagyok túl a nehezén, aztán jöhet "a kenyér belseje" :)
Elindultam, minden rendben volt, forgalommal szinte nem is találkoztam. Egyenletes, 24-25 körüli tempóban haladtam, a kismacsi fények végeztével életre keltettem a fejlámpámat, és máris a 300-on túli távon megtapasztalt emlékek törtek elő emlékezetemből. Ismét megállapítottam, hogy izgalmas ilyen körülmények között tekerni.
Szeltem szépen a km-eket, éreztem a hátszelem toló hatását is, időnként meg is köszöntem neki - segítségével az enyhe emelkedőkre is mosolygósabb ábrázattal gurultam fel. A Keleti-főcsatorna hídján átkelve a Nádudvar felé vezető leágazásra ágaztam én is le, majd - nem tudván, merre kéne megközelítenem a tavakat - az első adandó alkalommal jobbra fordultam - a térképen úgy tűnt, hogy nem messze a 33-astól, de azért a mellékúttól beljebb kell menni. Így hát elindultam ezen a földúton, melyen semmilyen tábla nem jelezte, mi várhat majd rám. Biciklim inkább csak toltam magam mellett, mert nem volt igazán tekerhető az út állapota. Távolodva a betonúttól javult a földút minősége is, így felpattantam a keróra, mert mögöttem már kezdték leradírozni az enyhe napsugarak a csillagokat az égről.


Nemsokára ismét járhatatlan tereppel találtam magam szembe, egy rövid nádas szakaszon kellett átbogoznom segítőtársamat. Ennek leküzdése tette számomra lehetővé, hogy egy olyan kis pusztaöbölbe érkezzek, ahonnan csak egy irányba mehettem tovább, a másik irány mögöttem volt. Gondoltam, eleget jöttem már, mert elég erősen hallottam már darvak tömegének andalító hangját, kicsit megpihenek, megvárom, mi történik. Tapasztaltam a mondás alapján közölt hidegállapotot, mely azt mondja ki /ösztönző, kudarcot szenvedett emberek lelkesedését felkeltő beszédekben is gyakran előhozzák/, hogy a Nap első sugarai előtti időpont a leghidegebb.
A Nap már feljött, de madarat még nem láttam. Aztán pár réce heves szárnyverdesés közepette átrepülte a felettem lévő eget. De a darvak vizuális érzékelése továbbra is elmaradt.

Egyszer csak megláttam egy pár fős csoportot. Reméltem, hogy ők az előfutárok. Nem ők voltak. Jött még egy csapat, ők sem voltak többen 10-nél.



A távolban, nem felém közelítve láttam egy talán 20 fős bandát. Füleim egy mögöttem jó pár méterrel elrepülő alakulatra tettek figyelmessé, a tavak felől még két csapat szállt el, viszonylag közel, mikor az órámra pillantottam és nyugtáztam, hogy lassan indulnom kell. Beletörődtem, hogy nem sok daruval találkozok most, de még majd talán vmikor visszatérek. A Nap már magasabban járt, találtam egy vadetetőt, szépnek találtam őket együtt, lefotóztam.


Nem akartam azon az úton visszamenni, amin jöttem, reméltem, hogy a 33-as út felé menve hamar ki is lyukadok rá. El is indultam abba az irányba, melynek következménye az lett, hogy találtam egy - akár kocsival is használható - utat, mellette egy lest.


Meg is másztam, hogy szétnézzek. Láttam a kisebbik tó madárállományát, daru egy darab nem volt, de récékben és sirályokban bővelkedett a fauna. Úgy gondoltam, ha már ilyen jó itt az út, ez biztos beletorkollik majd a 33-asba. El is indultam rajta, pár őzzel jól megnéztük egymást, egy kanyar után úgy láttam, ez már egyenesen kivisz a vágyott útra. Egyszer csak elfordult balra. Na, mondom, majd biztos lesz egy jobbra út. Nem így lett, csak balra utat találtam ismét, nem akartam visszamenni a tavakra, inkább átevickéltem vhogy a tehénfej méretű rögökkel teli szántón. Láttam is az utat, már csak egy - addig nem észlelt - vizes árok állt közénk. Ha nyár lett volna, még csobbantam is volna, így inkább a szántó szélén haladva próbáltam keresni egy hidat - bár még az is felötlött bennem, hogy visszafordulok, mindent visszacsinálok és visszaindulok a járt úton, hogy ne adjam fel járatlanért. De mégis maradtam a járatlan mellett, ha már ennyi energiát belefektettem. Nem is igazán hittem volna, mégis némi hitem volt és találtam is egy hidat néhány száz méteren belül. Innen még egy kis földutas szakasz következett, az torkollott végül bele a hőn áhított utamba. Beláttam, hogy a járt út egyszerűbb, könnyebb, rövidebb volt, de meg kellett a járatlant is tapasztalnom, hogy ezt elmondhassam.
Egy kicsit ki is szaladtam az időből, 20 perc késésben voltam. Affinitást már nem igazán éreztem magamban, hogy rekordidő alatt hazaérjek, ebben a szembeszél megtapasztalása is segített. Kezdetben még nem volt nyomorúságos erősségű, aztán bekeményített, így összehúztam magam és úgy tekertem tovább. Vittem magammal izotóniás italt, azt szürcsölgettem csodát remélve. Csoda nem történt, talán a közérzetem lett vmivel pozitívabb, de a szél csak nem akarta abbahagyni velem vívott harcát. A látóképi emelkedőknél már igen-igen lankadttá váltam, meg kellett álljak pihenni egy szusszanásnyit. Onnan már a célegyenesbe érkezve, a városhoz egyre közeledve, annak puffer hatásának köszönhetően csökkent a szél erőssége. A városba érve jött a telefon, hogy nem késtem el, de azért siessek. Siettem, gyorsan átöltöztem és mentem letudni a kötelességemet. Egy cimborával beszélgetve tudtam meg, hogy a Virágoskúti halastavakon nagyobb létszámban, jobban megfigyelhető állományban vannak jelen ezek a vonuló madarak, így meg is született bennem a döntés: szombat hajnalban újra vasparipára pattanok.


-----------------------------------
MÁSODIK FELVONÁS
-----------------------------------

Erre az alkalomra társat is kerítettem, melynek feltétele az volt, hogy biztosítsak biciklit. Biztosítottam, mert egy jóravaló embernek nem csak egy kerója van :)
A Virágoskúti tavak más útvonalon, és nagyjából 3 km-rel vannak távolabb, mint az elepiek, így nagy távolságra ezennel sem kellett készülni. A találkozót 4:50-re beszéltük meg a 33-as Böszörményi úti szakaszánál. Időben meg is érkeztünk, gyors tájékoztatásban részesítettem Feri komát, hogy mire figyeljen, mi lesz a leosztás, stb.
Aztán neki is indultunk. A jós honlap erre a napra semmilyen erős szelet nem jövendölt, csupán 2-4 km/h-s "széllökéseket", melyeknek sem toló, sem visszataszító tulajdonságuk nincs.
23-25 km/h-s tempóban haladtunk célunk felé, a tájékozódás rendben ment, csupán a halastavak felé vezető kis utat nem vettem észre, de miután egy híd tárult elém, megálljt és visszát parancsoltam, ugyanis nem kellett megint átmenni a Keleti-főcsatorna hídján.

El is érkeztünk egy zárt kapuhoz, másik lehetőségként egy földút adott továbbjutási lehetőséget. A földutat választottuk, azon egy magaslati részen megálltunk és vártuk az eseményeket. Kezdett világosodni, megláttuk az első csapatot, melyet récéknek láttunk, azok is voltak. Még egy csapatot és még egyet és még egyet és mindegyik réce volt. A hangok között csak elvétve lehetett hallani egy-egy darvat, de azért a távolban már sikerült észrevenni néhány kisebb társaságot.

Aztán már egész világos volt, visszamentünk ahhoz a kapuhoz, ami zárva volt, most nyitva állt. Bementünk rajta, nem láttunk senkit. A tavak felé közelítettünk, récék özöne az égen, tömegesen húztak ki a tóról. De darvakat továbbra sem láttunk nagy számban. Aztán összefutottunk pár halásszal, megtudakoltunk a darvak jelenlétét, kaptunk is útmutatást, mely nem a tó ezen részére, hanem a hátsó, kicsit távolabb eső területére vezetett.

Pattantunk is biciklire és indultunk az említett helyre, mert már javában felkelt a nap, és már hallottuk a főcsatornán túli területekről a csipegető darvak zenéjét, reméltük, hogy vannak még annyian a tavon, hogy megérje értük bemenni egy közeli lesre. Az úton odafelé darucsapatok húztak el a fejünk fölött, néha olyan közel, mintha a fák tetejével kívánták volna megvakarni viszkető hasukat. Nemsokára meg is érkeztünk, felmásztunk egy lesre, ahonnan szép számban láttunk darvakat - mellesleg egy őzet és egy pár fácánt is megpillantottunk.



Fotózgathattam, amennyit akartam, némelyik egyed egészen közel repült el. Aztán átnéztünk egy másik lesre, melyet egy nádtenger közepén találhattunk, onnan volt az igazi élmény. Még több daru, még jobb kilátás, még jobb fényképezkedési lehetőségek.


Bár ultrazoom-os gépem van, ennek is vannak határai; igaz, jó 200 méterre voltak tőlünk:


Egyszer páran olyan közel jöttek hozzánk, hogy szabályosan hallani lehetett a szárnyuk keltette légmozgást.


Szuper jó volt, maradtunk is sokat, nem nagyon akartunk onnan mozdulni.

Daruleső cimborák:
Végül, mikor már némelyest alábbhagyott a kihúzás, mi is kihúztunk a területről, utunkat hazafelé vettük, a tekerés közben új élményeinket dolgoztuk fel, örültünk, hogy ilyen jól összejött az idei darules. Jövőre ismétlés várható :)
És bár ez a bejegyzésem nem a teljesítményről, hanem inkább az élményekről szól, aki a számok tengerében szeret úszkálni, annak leírom az útadatokat /szigorúan csak a betonutas tekeréseket jegyeztem, a terepen való taszigálások, menetelések igencsak lehúzták volna az átlagot/:

Első felvonás számai:
Megtett táv: 52,72 km
Idő: 2:16:19
Átlagsebesség: 23,2 km/h

----------------------------------------
Második felvonás számai:
Megtett táv: 58,12 km
Idő: 2:31:57
Átlagsebesség: 22,9 km/h

2011. 09. 30.

Tokaji kiruccanás - egy rövidebb úton

Tokajt egyszer már megjártam biciklivel, így történt, hogy túl vagyok a 300 km/napos határon. Jött egy telefon, miszerint van egy út, mely nem a főút, mégis nagyon jó minőségű az út. Meg is néztem gyorsan, 78 km jött ki az odaútra. Barátságosnak tűnt, így kipróbálásra alkalmasnak találtuk. Nagyon jó idők járnak így szeptember vége – október eleje tájékán, szóval hamarjában meg kellett ejteni. A meleggel nem volt gond, inkább a szél, ami kissé nyugtalanított. Elnézve az előrejelzéseket, a lehetséges kimeneteleket, nem tűnt se szélmentes, se viharos hétnek, olyan 15-20 km/h- s szelekre lehetett számítani. Kötelességeinkből, szabadidőnkből kalkulálva péntekre tűztük a tekerészés napját.

A korán indulást még be is vállaltuk volna, de egy közbejött esemény tolt még az időponton – nem baj, gondoltuk, legalább hűvösben nem kell tekernünk. Így lett, hogy az indulás 9 óra előtt egy kicsivel történt meg. A szél már éreztette is erejét, Böszörményig még kellemesebb szögben ért minket, viszont miután onnan északabbra, Dorog felé fordultunk, akkor rombolta igazán a hatékonyságunkat. Azért csak toltuk neki – gondolván a visszaútra, hogy milyen pompás is lesz majd ilyen széllel a hátunkban utazni.

Az út minőségéről érkező hírek hamisnak látszottak, ugyanis inkább volt közel a rossz fogalmához az út, mint a jóéhoz. Ettől és a széltől függetlenül egyébként szép átlagokat 23-25 körülieket sikerült kihozni. Élelembázisom 6 csomag gabonakeksz, egy müzli szelet és egy csoki volt, plusz reggelire bedobtam egy csokis-vaníliás kiflit. Inni két liter vizet vittem a puttonyomban és egy liter izotóniás italt.

Komám biciklijének a hátsó kereke a forgás mozdulatán kívül egy másik mozgásba is belekezdett, a tengely lazult meg, így hol az egyik, hol a másik oldali fékpofának ütközve fékezte folyamatosan a gépet. Nánás után tovább romlott a helyzet, már-már feladásra készültünk, de aztán Tiszavasvárit még megvártuk, hátha lesz egy szerviz. Nemsokára be is érkeztünk, kérdezősködés után találtunk is egy boltot, ahol előbb tengelyt akartak eladni nekünk, aztán ezt kivédve meghúzták a lelazult csavarokat.

Újult biciklivel és erővel láttunk neki újra az útnak, Tiszalökig egész jó minőségű bicikliúton haladhattunk egymás mellett, beszélgetve a Tisza felé. Lökön is tartott még a bicikliút, folytattuk tehát utunk. Egy kicsit szűkebb részen én elől, komám mögöttem haladtunk, hallom csak egyszer mögülem, hogy ’Vigyázz!’ én fel is eszméltem, fékeztem, igyekeztem kitérni, de így is megtörtént a koccanás; egy korosabb hölgy indult el egy kapuból – a szokásos stílusban, csak a pedálon állt még -, én épp ábrándozhattam vmin, mikor már késő volt kivédeni, a biciklijét magammal ragadtam, úgy zuhantam talajszintig. Gyorsan lekapta rólam a magáét, érdeklődött életbenmaradási esélyeimről, majd mikor igenlő bólogatásomat látta, mint a kámfor, ott se volt. Feltápászkodtam, felállítottam a kerómat, leellenőriztem a következményeket, fura mód csak az egyik ujjam zománca maradt a betonon.

Kereshettük tehát épségben, egészségben a komphoz vezető utat. Egy zsivány tábla elkalauzolt minket majdnem egy másikhoz, miután furának tűnve kérdezősködtünk és mondták, hogy ’Neeem, nem erre, arra.’ Mentünk tehát ’arra’, meg is leltük, mire odaértünk, már a másik oldal fele úszott, volt időnk szusszanni egy kicsit. Cimbora a hátsó tengelyét, én a sérülésemet kezeltem. Visszajött a komp, felszálltunk rá, csak pislogtam, hogy tavaly ilyenkor még 100 Ft volt a viteldíj, mostanra megduplázták; 200 Ft-ot kell egy biciklisnek fizetnie, hogy száraz lábbal kelhessen át a Tiszán.Toltuk hát tovább, innen már nem volt messze a végcélunk. A szél valamelyest alábbhagyott, de azért még lassított minket. Megállapítottuk, hogy bár az út nem is a legjobb, a tájak mindenképpen hangulatosabbak, mint mondjuk a 33-ason tekerni. Tokajba beérve /négy órába telt/ először a pincesorra kanyarodtunk rá, ittunk egy-egy deci édes szamorodnit – furcsa, de most sem ízlett annyira, csakúgy, mint a tavalyi kiruccanásomkor. Mikor kikértük, gondolkoztunk, hogy talán majd egy aszút is utána küldünk, de ez után azon a döntésen voltam, hogy kár lenne belém, majd máskor, ha előtte nem tekertem. Üldögéltünk, beszélgettünk egy keveset aztán benéztünk még a városközpontba. Ekkor derült fény arra, hogy mi volt az az embertömeg az állomáson; szüreti napok kezdődtek és a hétvégén tartanak. A központban egyébként nem tűnt fel, hogy sokan lennének, nyugodt, kellemes volt minden. Ha már ott voltunk, kerestünk vmi enni adó helyet. Megtaláltuk azt, ahol a zempléni tekerés alkalmával ettünk Tamás barátommal, most azonban egy gyrost kértünk fel, hogy némileg telítsen el minket. Eltelített, nem is nagyon volt kedvünk visszaszállni a nyeregbe. De vissza kellett, mert szerettünk volna időben otthon lenni.
Kellemesebb volt nem az arcunkon érezni a szelet, hanem csak a haladásunkban toló hatását. Sokkal sebesebben mégsem mentünk, csak 1-3 km/h-val gyorsabban. Izotóniás italt egyébként nem próbáltam még – csak a két Oxigén marathonomon -, most volt az első és elmondhatom, hogy tényleg van hatása – azonban nem kell olyan nagyra számítani, hogy miután lenyelünk egy kortyot, szét tudnánk tépni egyszerre három bikát, inkább csak enyhén, de segít.

A komp éppen visszaért a mi partunkra, felszálltunk, még egyszer kifizettük azt a vagyont – bár próbáltunk kedvesen alkudozni, felhívtuk a figyelmét a csoportos diákkedvezmény jelen esetére, de a kapitány cserzett bőre, sok Tiszán lefolyó vizet látott szeme, komor arca nem enyhült meg. A másik oldalon pár helyi bmx-es kissrác látszólag versenyre hívtak ki minket, megelőztek majd vissza-visszatekingettek, de nem vettük a lapot. Gondoltuk, hogy felajánlunk nekik egy ’verseny Debrecenig?’-et, de aztán látván unalmas arcunkat hamarabb tágítottak.

A települések sorra következtek egymás után, én már kezdtem jobban kifáradni, a cimborának még elég jól mentek a pedálmozdulatok, így többet voltam szélárnyékban, mint az élen. Mondtam is, hogy Nánáson vagy Dorogon álljunk meg egy hangulatjavító fagyira. Végül Dorogon pillantottunk meg egy ’MÁLNA’ feliratot, fékeztünk, megfordultunk, érdeklődtünk, fizettünk és bepusziltunk egy-egy dobozkával. Jól esett.
Már csak egy kutat kerestünk, ahol megálljunk, aztán nekiveselkedtünk és húztuk Józsáig – a visszafele út három és fél óra lett, fél órával kevesebb, mint az odaút. Elváltak útjaink, én még hazagurultam – bár fáradt voltam, de az átlagot nem akartam rontani, meg is hajtottam rendesen.

A mért adatok a következőképp alakultak:
Teljes idő: 9:03:00
Tekeréssel eltöltött idő: 6:58:40 /ebben benne vannak a Debrecen – Józsa és vissza idők is/
Táv: 162,14 km
Átlagsebesség: 23,2 km/h
Útvonal: Debrecen – Józsa – Hajdúböszörmény – Hajdúdorog – Hajdúnánás – Tiszavasvári – Tiszalök – Tiszatardos – Tiszaladány – Tokaj és vissza.

2011. 08. 14.

VI. Balaton-hódítás

A 2005-ös Balaton körbetekerés óta hagyományként nyaranta /kivéve a 2008-ast/ elmegyünk és ismét meghódítjuk a nagy tavat. Eddigi Balaton-hódításaim során idén tapasztaltam a legtöbbet – mind vendéglátókban, mind látványosságokban, mind élményben.
A tavalyihoz hasonlóan a megvalósítás előtti pár hétben még tizeniksz emberből állt a fix csapat, aztán sok sporttárs lemorzsolódott a vad, embertpróbáló, küzdelmes élet viharában, így maradtunk négyen. A nemi arány rekordot döntött: az eddigi maximum 1 most 2-re emelkedett, valamint 50% részvételi aránnyal vívta meg a tekerés harcát. Egyedül voltam vezető, a fennmaradó három személy Balaton-szűznek neveztethetett.
Csütörtökön indultunk vonattal a szokásos Balatonakarattyára. Minden rendben ment, kevés biciklissel kellett osztozkodnunk a vagonon. Kicsit késve meg is érkeztünk, aztán a vonatról már egyből a biciklire szálltunk le és bele is kezdtünk a kör teljesítésének első szakaszába. Korábban még nem tekertünk együtt, szokni kellett a tempó diktálását, de az első 10-12 km-ben kialakult a fejemben a dolog, hogy a 16-ot szépen tudja tartani a csapat, a 18 még annyira megy, hogy kicsit kevésbé beszélgetősen, de működik a táv fogyasztása. Így haladtunk szép, egyenletes tempóban, helyenként megállva, lenézve a partra, kilátásban gyönyörködve, pihenve egy-egy emelkedősebb rész után vagy megtekinteni ezt-azt.


Első állomásunk Balatonfüred volt, viszonylag hamar vendégének is tekinthetett minket a város. A lányokat a parton és a csomagoknál hagyva egy fürdőhelyen csobbantunk egyet a hullámzó vizű, nem éppen pancsolós hőmérsékletű tóban. Találtunk egy oroszlános műemléket, megmásztuk, nézelődtünk, szusszantunk egyet, aztán visszaúsztunk a partra. Néztünk egy vacsorázó helyet a Tagore-sétányon, elköltöttük – kevésbé volt minőségi, mint amilyenre számítottunk, de legalább tettünk vmit a pocakunkba –, majd szállás után néztünk. A kemping árának magassága miatt úgy döntöttünk, este a vadonban hajtjuk álomra fejünk. Leltünk is hamar megfelelő helyet, ám ekkor már a sötétség kezdte átvenni a hatalmat a nappal felett, szóval igyekeznünk kellett a sátorállítással.
Reggel nem az első napsugarakkal keltünk, pocoltunk még kicsit, csak aztán indultunk tovább utunkra.

Tihanyig nem is igazán álltunk meg, ott viszont kipróbáltuk az új kerékpárutat. Ahol már vége volt, mi nem végeztünk, tekertünk tovább és fel is mentünk a városhoz, egy parkos, padokkal tarkított részen megreggeliztünk. A Belső-tó kilátásában tekerhettünk magasabbra és magasabbra, nemsokára egy vásársoron keresztül a Tihanyi Apátság lábánál fotózkodtunk.

Egy másik úton a meleg ellen fagyival fegyverkeztük fel magunk, egy időre megnyertük a csatát. Miután nem volt hűtőanyagunk, csak a menetszél, így a további tekerészést választottuk, azonban külön váltak útjaink – a lányok a betonúton visszaereszkedtek a tihanyi bekötőútig, mi pedig még elnéztünk a barátlakásokhoz egy szűk ösvényen. Országúti, jól felmálházott biciklivel igazán kalandos út lett belőle, de hál’ Istennek komolyabb baj nem történt.
Egy forrásnál vételeztünk vizet – meg pár szúnyogcsípést, ha már ott voltak és hajlandók voltak rá. Innen már nem volt messze a bicikliút, találkoztunk a lányokkal, ültünk még egy kicsit, aztán az időt elnézve vissza kellett pattanni a nyeregbe, mert még sok út várt minket a Badacsonyig. Az utazó sebességet növeltem 19-re – kalkulálva az előző napi edzést. Mondhatni csak a komolyabb emelkedők után álltunk meg lazítani, azt leszámítva monoton haladtunk. A balatonszepezdi úton a kútnál még feltöltekeztünk, hűsítettük magunk, aztán továbbindultunk. A badacsonyi szállásunk egyre csak közeledett még bőven világosban meg is érkeztünk, jól teljesített a csapat. Villám sátorállítást követően látogatást vettünk a nem messzi, badacsonylábdihegyi kertvendéglőben, és ha már meglátogattuk, enni is kértünk. Adtak is, ám nem minden részlet klappolt, például az ételek dizájnja vagy a tájjellegű ételek elkészítési módja.


Azonban jól belaktunk, még egy üveg bodzaborral meg is öntöztük a fogyasztott ételeket. Visszatértünk a sátrakhoz, majd a zuhanyzóban megszabadultunk az addig felgyülemlett kosztól és felfrissültünk, már csak egy dolog hiányzott: aludni egy jót, melyet megtettünk azonnal, nem kellett unszolni.
Reggel még kislattyogtunk a partra, megnéztük a déli partot, aminek bő 2/3-át le is kell tekernünk. Ez a napunk szinte végig sík terepen vezetett. Keszthelyig megint szaladtunk egy jót. Ott evett mindenki egy menüt a sétálóutca elejéhez felvezető úton található étteremben,
jóllakva felmentünk a kastélyhoz, majd fotózkodás után

tovaindultunk. Még erősebb lett a csapat, növeltem az utazósebességünkön, már a 20 is szépen ment. Itt inkább az egyhangúsággal volt baj, mint a szinttel. De lehetett azért nézelődni: lenyűgöző üdülők, szép parkok, kilátás az északi part hegyeire. Nem üzletrontásként írom meg, de a balatonkeresztúri Dám kisvendéglő nem épp a legvendégbarátabb üzletpolitika híve, ezt sajnos tapasztaltuk. Nem baj, kedvünket nem lehetett elrontani, innen már nem volt messze Fonyód, ahol a kikötőben a kilátásban legelésztetve szemünk, pihentünk, ettünk-ittunk. Következő megállónk Balatonlelle volt, ahol az Albatrosz étteremben szálltunk csatába éhségünk ellen. Na, ott nagyon adtak az étel kinézetére, még az étlap is nagyon bájos volt.
Az ételek ízére sem lehetett panaszkodni – ám én az ebéd hatására még kevésbé voltam kívánós, így csak egy levest és egy desszertet rendeltem, de kulináris élvezeti mutatóm elég magasra tört. A szállásunk a következő településen várt, Balatonszemesen, valamivel 9 után értünk oda, már sötétben. Szállásadónkat egy kedves ismerősünk személyesítette meg, ezúton is köszönet neki érte!
A reggeli is finom volt, azzal feltöltekezve indultunk vissza Akarattyára, hogy elérjük a hazafelé induló vonatot. A csapat tovább edződött, nem volt baj már a 21-22-es tempóval sem. Siófok után dobtunk még egy fagyit, a balatonvilágosi nagy emelkedő után még szusszantunk egyet, pár pillanatkép megörökítés, aztán már csak a céltelepülésünkön ettünk egy utolsót a balatoni klímán és tengerparti hangulatban. Időben az állomásra csorogtunk, a vonat még késett is, de nem múlt, megjött és megindultunk visszafelé, kevésbé kellemes körülmények között, de több élménnyel, mint odafele. Három újabb Balaton-hódítót avattam, gratulálok nekik!

2011. 07. 26.

Balatoni táv az Alföldön

Kifundáltam egy útvonalat az Alföldön, ami a balatoni távval megegyező. Reméltem, hogy hasonló élményekkel fog megajándékozni. Azonban a balatoni táv nem jelenti azt, hogy a táj is olyan magával ragadó lesz, elmesélem, hogy alakult ez a tekerés.
A cimborámat, akivel a balatoni egynapos köröket szoktuk tolni, sikerült rávennem, hogy útitársamul szegüljön ezen az úton.
Szegült is, nem nagyon kellett unszolni. Kitűztünk egy napot, aztán nem lett jó, toltunk rajta egy hetet, az se lett jó, toltunk még egyet, aztán már nagyjából oké is lett volna, de egy nappal mégis arrébb tettük – az időjárás jelentések biztatóbb adatokat közöltek keddre, mint hétfőre. Az indulás időpontját a nap keléséhez igazítottuk, hogy ne kelljen a nappali hőségben sokat tekerni, a találkozási időpontot fél 5-ben állapítottuk meg. Lett belőle ¾, de nem is baj, mert eléggé ködös hajnalra kelhettünk, az meg még marasztalta a sötétséget. Cirka 4:50-kor meg is indultunk az utunknak: Tiszafüred, ott egy tókerülés és vissza Debrecen.
Szépen bemelegítő tempóban kerekeztünk 25-27 km/h között, aztán Kismacs után jöhetett az utazósebesség felvétele, 28-29-ben kiegyeztünk.
Az idő cudar volt: hideg, enyhén szeles, ködös – mely megakadályozta a szemüveg viseletét. Már reggel a találkozási pontra indulván megállapítottam, hogy vmi melegebb felső elfért volna, de bíztam benne, hogy miután felszáll a köd, erős melegedésbe indul a levegő – lévén, hogy július végének napjait éljük.
Hortobágyig toltuk is szépen, ott egy kis pihenőre megálltunk. Megállapítottuk, hogy jó tempóban haladunk. Füredig már csak egy nyeregszemlére álltunk meg – figyeltem, hogy miért nyomhatja jobban a bal combomat, mint a jobbat. Egyenesnek ítéltem, így nem igazítottam rajta. Plusz az erőm is fogytán volt, így azért is jó volt megállni egy kicsit. Füreden túlmentünk a gátra menő úton, így a terv aként módosult, hogy átmegyünk a hídon, és túloldalról visszafele kerüljük meg a tavat. Az átlagunk itt 26,9 volt, szépen jöttünk, a köd már eddig feloszlott. A hídon az élő Tisza után egy csárda mögött szusszantunk még egyet, barátkoztunk pár kölyökkutyával, beigazítottam a nyergemet, mert még mindig zsibbasztotta a bal lábam, majd tovaindultunk. Csüggedésre utaló tekintetemre és szavaimra komám igyekezett biztatóan fellépni. Az utóbbi napokban kicsit tompa voltam, mintha motoszkált volna bennem vmi, most hatványozottabban éreztem, erőm hamar el is folyt.
Mire átértünk a hídon, az eső is elkezdte a dolgát, esett. Volt nálam egy széldzseki, amit esőkabátnak hoztam el, viszont a csepergő intenzitáson felül nem igazán hatékony, de azért felvettem. Hamar átázott, de a testemmel felmelegítettem a vizet, így nem volt gond, a szelet meg legalább tudtam vele törni. Inkább a társamnak tett be jobban a hűsítő időjárási körülmény, ellenben velem még fejfedője sem volt, ami pedig sok hőeltávozást akadályozott volna meg.

Megbeszéltük, hogy alábbhagyunk az erőltetett mentettel, lazább, 24-25-ös tempóban folytatjuk. A gáton egymás mellett haladva és beszélgetve oly hamar teltek a kilométerek, hogy már csak azon vettük magunkat észre, hogy a kiskörei vízierőmű hatalmasságát szemlélgetjük, miközben tekerünk rajta keresztül Abádszalók irányába. Tervezgettük, hogy eszünk vhol egy jó forró levest, mely nemcsak átmelegít, de erőt ad hazajutni. Találtunk is egy hajón lévő éttermet még a település előtt a gáton. Gondoltuk jó lesz, betértünk. Azonban ebédet még nem adtak, csak reggelit, mert 10 óra tájában érkeztünk. Egy kicsit elkeseredtünk, de egy teára beneveztünk, majd szétnéztünk a reggelik között, hogy mi segíthetne rajtunk. Rendeltünk azt is, mert kissé cefetül voltunk már. A tea életem legpocsékabbja volt, de melegsége a szívemhez közelivé tette. A reggeliből háromszor annyit el tudtam volna képzelni, de nem elégedetlenkedtem, legalább az emésztés nem fog tőlem további energiát elvonni. Az étteremben volt egy monitor, ahol időjárási radarkép volt látható az országról. Megfigyelhettük, hogy csak az országnak ezen részén volt csapadék, sehol máshol, pech.
Továbbindultunk, mert egy helyben ülni vizes ruhában szabad, hideg levegőn nem épp a legkellemesebb időtöltés. A gáton továbbhaladva pillantottunk meg egy táblát, mely pizzáról és grill ételekről tanúskodott, valamint 10%-os biciklis kedvezményről. Talán jobban jártunk volna… :)
Innen már nem volt messze Tiszafüred, ismét hamar fogyott előttünk és nőtt mögöttünk a táv. Be is csatlakoztunk a 33-as útra, és hazaindultunk. Egyenletes és mérsékelt tempót nyomtunk – miattam. Cimborámon láttam, hogy neki ment volna gyorsabban is, de szolidaritásból csökkentette a sebességét – szegény, sajnáltam.
Megbeszéltük, hogy Hortobágyon pihenünk, addig menjünk, de egy defekt már hamarabb megállásra késztetett minket. A nagyjából 20 perces kiesést a szél a táv vége előtt 45 km-rel segített vmennyire visszahozni, mögülünk fújt, igaz, nem túl keményen, de hátszélből minden erősségű áldás. Úgy 10 km-en nyomott minket, mi meg igyekeztünk a lendületet kihasználva haladni, ment is a 28-29. Ezután alábbhagyott, sehonnan se fújt, de a lendület bennünk maradt és folytattuk az utat – bennem meg az erő továbbra is csak fogyott és fogyott. A nagyhegyesi körforgalom utánra pozícionáltuk a megbeszélt hortobágyi pihenőt. Annak tájékán már egy kis szédülés is úrrá lett rajtam. Ott viszont a buszmegállóban ücsörögve egy kicsit, kekszet majszolgatva sikerült regenerálódnom, visszatért belém a lélek, tudtam, hogy innen már csak egy szaladás, aztán jöhet a pihenés.

Újra nyeregbe pattantunk, toltuk megint a jó kis sebességeket, de még mindig éreztem, hogy visszahúzó erő vagyok. A látóképi emelkedők legyőzése után előreálltam tempót diktálni, onnan már 30 felett jöttünk végig.
Sokminden nem látszik, inkább csak bizonyítófotónak egy ölelkezős kép:
Az elismerés a cimboráé, nagyon jól bírta, én inkább kolonc voltam, de sikerült teljesíteni az elvártakat. A tekeréssel eltöltött idő igen jó, még a balatoni 10 órán belüli tekerésnél is valószínűleg jobb /azon nem tudtunk ilyen adatot mérni/, bár itt többet pihentünk, a reggeli és a defekt is elvett sokat az időből.
Összegezve a táv jó volt, a táj kevésbé. A Tisza-tónál láttunk szépeket, de a 33-ason haladva igen monoton, látványban szegény, unalmas, tehát össze sem lehet hasonlítani egy balatoni tereppel. Legközelebb igyekszem úgy kitalálni az útvonalat, hogy lehetőleg szép helyeken vezessen.
Táv: 206,57 km

Összes idő: 10:43:00

Tekeréssel eltöltött idő: 8:16:33

Átlagsebesség: 24,9 km/h

U.i.: az időjárás előrejelzésekben pedig már egy napra előre sem tudok bízni, nem erről volt szó... :)

2011. 06. 12.

A Visegrádi hegyek hódítása

Úgy alakult, hogy egy hétvégét pár cimborával Esztergomban tölthettünk, kettőnknél bicikli is volt, így vétekként éltük volna meg, ha nem megyünk legalább egyszer tekerészni ide-oda a Visegrádi hegyekbe. El is érkezett egy nap, mikor össze tudtuk hozni; az eredeti terv egy pár óráról szólt, aztán továbbhúzódott.
Úgy szerettük volna, hogy a Duna mentén tekerjünk, ez jó is volt, mert az Euro Velo 6-os bicikliút ott vezet, így a választás jól esett.
A biciklis komám:
Elindultunk Visegrád felé, viszont Szobnál komppal kellett volna átkelni, ami eléggé drága volt, plusz óránként járt és még ~40 percet várni kellett volna a következőre, így folytattuk az utat inkább az országúton - persze mellénnyel kiegészítve kinézetünket. Ahogy tekertünk, néhol felbukkant mellettünk a Duna, néhol emelkedősebbre váltott az út, néhol településeken keltünk át, néhol pedig kellemesen lejtős terepen tekerhettünk, az út minősége csak helyenként volt rázós, egyébként nagyon ínyünkre való. Nemsokára Visegrádon voltunk, itt még letekertünk a kompkikötőhöz - ha Szobnál átmentünk volna a Dunán, itt hozott volna vissza az út -, terveztük még, hogy felmegyünk a fellegvárhoz is. Bár onnan lentről elég magasnak tűnt, de bevállaltuk. Megindultunk felfelé, viszont inkább toltuk a biciklit, mint tekertük, mert elég meredek arrafele, és a single speed-emet vittem, nem a váltóst, így emelkedőhöz képest nagy áttétellel buktam is az ilyen szakaszokat, biciklis komám pedig szolidáris volt és ő is tolta, ahol olyan volt. Felértünk, lőttünk pár fotót a szép panorámával, visszatelefonáltunk a szállásra, hogy nem fogunk visszaérni a tervezett ebédre, mert eléggé elhúzódott az idő. A hegyek hódítói:
Felfele az úton láttunk egy kutat, terveztük, hogy lefelé jövet megállunk itt tankolni, mert fogytán volt már a vizünk.
Így is tettünk, jöttünk le a hegyről szép tempóban. Meg is álltunk a kútnál, nagyon finom vizet lehet ott csapolni, feltöltekeztünk, aztán mikor indultunk volna tovább, éreztem, hogy az első kerekem lapos. Áhh+ - mondom. De volt nálam minden - vagyis úgy gondoltam. Le is szereltem gyorsan, ki a belső, elő a pumpa, hogy megnézzem, hol a sérülés. Ekkor vettem észre: nincs nálam a szelepátalakító, a másik táskámban hagytam a szálláson. Kicsi volta miatt nem akartam egyik szerszámos készletembe se tenni, mert hogy akkor elkallódik, így gondoltam, jó lesz a táskám első zsebében, amire nem is gondoltam, hogy onnan is ki kéne pakoljak. Tényleg minden volt nálam: gumjavító készlet, szerszámkészlet, pótbelső, pumpa, még elsősegély csomag is, az ég adta világon minden, csak ez a kis apróság egyedül nem, ez maradt otthon. Esztergom pedig 30 km-re volt. Nem volt mit tenni, ismertem egy módszert ilyen esetekre: fűvel kitömni a külső gumit. Nem lesz beton kemény, de arra elég, hogy megvédje a felnit a felütésektől és ne vágja szét a felni a külsőt. Megcsináltuk a dolgot, elindultam, hááát, elég döcögős lett; 20-szal lehetett neki annyira tolni, hogy ne legyen nagyon gáz, de még haladjunk is. Hamar hazaértünk, nem lett végül semmi probléma a keróval, csak engem fárasztott le ilyen módon tekerni, de vissza is nyertem hamar az energiát, a szálláson megjavítottam a bajt, és már csak az evéssel és a pihenéssel kellett törődni - az pedig általában kellemes tevékenység.
Szép nap volt, szép helyeken jártunk, izgalmas megtapasztalásban volt részem; sokáig fogok rá emlékezni :)

U.i.: azóta, ha a single speed-del járok, a nyakláncomra fűzve hordom a szelepátalakítót.