2010. 10. 13.

Hegyeket hódító Single speed

Reggel érkezett a hívás, hogy mit csinálok a mai napon. Beszámoltam róla, aztán jött, hogy miért is a kérdés. Lemondtam hivatkozva arra, hogy kötelességem lesz délután, letettem. Gondolkoztam egy kicsit, hogy miért tettem, hisz az a kötelességem annyira azért mégsem kötelező. Így hát újabb telefonbeszélgetés; belementem, mert egy zempléni tekerészésre nem mindig van alkalma az alföldi embernek.  
Gyors összekészülődés tehát, be a kocsiba és irány Tokaj. Az ég szép kék, sehol egy felhő. Szél azért fújdogált, de reméltük, hogy alábbhagy, illetve majd a hegyi részeken jobban megakad. Ahogy haladtunk egyre közelebb, úgy lett az ég is egyre felhősebb, mígnem egészen be is borította a szemünk elé táruló égboltot. A szerencse az volt, hogy vékony volt, így hamar fel is szakadozott, majd mire megérkeztünk, nagyjából el is tűnt; gyorsan jött, gyorsan ment.
Útközben tervezgettük, merre menjünk, mekkora körre vállalkozzunk. Az idő igen jelentős korlát volt, ugyanis már 11 órára járt, és este 6-ig jó lett volna meglenni a távval, mert utána már sötétedik.
Nekiláttunk a tekerésnek. Tarcal felé indultunk szép tempóban, így nemsokára be is értünk a városba. Mivel nem egy rohanós túrát szerettünk volna, ezért egy-két helyen megálltunk. Így volt ez a tarcali bányatónál is. Elég eldugott helyen van, érdemes ellátogatni oda. Ettünk pár falatot és továbbindultunk.
Nem pedáloztunk sokat, betértünk a Gróf Degenfeld Kastélyszálló díszes udvarára, ahol beleszippanthattunk a szőlő és bor illatával teli levegőbe.
Tarcalt Mád, Mádot Tállya követte. Tállyán található a 9 db 'Európa közepe' emlékmű egyike.
Ugyanis nehezen tudják eldönteni, hogy pontosan hol is helyezzék el ezt a középpontot, így 9 hely verseng ezért a címért. Egy érdekes olvasmány erről: link. Annyiban azonban megegyezhetünk, hogy Magyarország Közép-Európa része - és nem Kelet-Európáé.
Nem mondható el, hogy végig fel vagy le kellett volna menni, elég változatos volt a terep; egyszer fel, egyszer le vagy éppen fordítva.
A szél végig követett minket – nem kímélve erőnket. Nemsokára Abaújszántó következett. Itt beszéltük meg, hogy nem egyenesen tovább megyünk, hanem kitérünk jobbra Boldogkőváralja irányába.  Itt jött a legkeményebb rész. Olyan szelek voltak, amik a lejtőkön is úgy tartottak, hogy tekerni kellett ahhoz, hogy egy kicsit legalább gurulni tudjunk. Nem is beszélve az emelkedőkről. Single-speed lévén a nagyon erős emelkedőket nem vettem be, inkább toltam, meg ne sínylődjön a lánc. De nem is azokban volt a nagy kihívás, hanem azokban az ’éppen hogy emelkedőkben’, amiken nem is látszik, de emelkedik és ezt jó hosszan meg is teszi. Ettől függetlenül csak tekertünk, mert különben nem halad az ember. A vár aljánál megbeszéltük, hogy felnézünk a várba, ha már itt vagyunk. A vár lábától szép kilátás nyílt meg nekünk, azonban a levegő párásságát tekintve nagyon messze nem lehetett ellátni.
Utunkat folytattuk észak felé, de nem sokáig, mert a Fony, Tolcsva táblánál eltértünk jobbra. Itt szintén fárasztott minket a szél – biztos nem volt kit zargatni, hát minket megtalált. Magas hegyeket láttunk magunk előtt, melyek jelezték, hogy itt még bizony tekerni kell, hogy a túloldalra átkeveredhessünk. Megtettük, amit kellett, a távolban már látni lehetett Regéc várát is. A településre érve sem tűnt azonban közelebbinek, mert a várat a településen túl egy 2,5 km-es mellékúton közelíthetjük meg. Ide érve azonban már nem úgy néz ki a terep, mintha sokat kéne felfele tekerni, mivel elég magas térszín az ottani rész. Be is igazolódott ez a tézis: 13 km-en keresztül csak lefelé vitt az út ~100 m sík vagy felfelé rész kivételével - ehhez pedig még az társult, hogy egy darab autó nem volt semerre. Igazi élmény az ilyesmi. Nyilván ha a másik irányba mentem volna ezen a lejtőn, nem ezt mondom, de így mindenképpen megismétlendő. Vmi komolyzene, ha ment volna a háttérben, még biztos dobott volna a hangulaton. Huzamosan bő 30-akat pumpáltam ki a kis paripámból, de ha átlagban akarnánk nézni, olyan 34-35 lehetett. Ahogy lement ez a szakasz, továbbra sem volt vészes a helyzet, vagy lejtett, vagy sík volt a terep, szóval lehetett neki adni a lendületből. A Tolcsva vége tábla után egy nagy üveg 6 puttonyos aszúval találkozhatunk, látványnak nem rossz.

Ezt követően az út a 37-es főúton keresztül vezetett Vámosújfaluba. Itt Olaszliszka, Szegilong és Szegi következtek a Bodrog mentén, szintén lehetett tekerni az átlagjavító sebességeket. Nemsokára Bodrogkisfalud, majd Bodrogkeresztúr is elérkezett, ahonnan az Eurovelo tábla jelezte: Tokaj 6 km. A Bodrog mentén és a Kopasz-hegy árnyékában hamar eltelt ez a táv is, aztán már az autónál pihenhettünk. Egy kis tápanyag-visszapótlást, teázást követően elhagytuk ezt a fantasztikus tájat. Remek napot és tájakat hagyhattunk magunk mögött, kár lett volna kihagyni, jó döntés született reggel.

Táv: 106,32
Teljes idő: 6:47:00
Tekeréssel eltöltött idő: 5:43:23
Átlagsebesség: 19,2

2010. 10. 09.

Less Nándor emléktúra

Alig pihentem ki az előző napi 300+-os kalandomat, jött egy halkabb hangvételű gyaloglás a Bükkben. Less Nándor emlékére sétáltunk egyet, lehetett indulni 16, 26, 35, 48 és 60 km-es szakaszokon, mi a 26-ost választottuk. A helyszínre kb. fél 9-re értünk, miután regisztráció, megbeszélések és felkészülés után nekivetettük magunkat a hegyeknek. Az idő tökéletes volt; sütött a nap, viszonylag meleg volt, nem is kívánhattunk volna többet.

Első pecsételő helyünk a Mangó-tető volt, ahol a Kaptárkövek legnagyobbika található. Hegyre fel és hegyre le szakaszok váltogatták egymást kiegészítve néhol egy-egy lankásabb területtel. Az ezeken való menetelést némileg nehezítette, hogy elég sáros körülmények között kellett megtennünk lépéseinket. Viszont a gyönyörű tájak mindenért kárpótoltak.

Második megállónkat már egy sík vidéken tehettük meg, a Dobi-réten, ahonnan egy kis lazítást követően ismét belevetettük magunkat az erdőbe.

Innen egy hosszabb menetelést követően völgyeken, szorosokon, réteken, patakokon és domboldalakon átkelve jutottunk el az oszlai vadászházhoz, ahol a jól beígért zsíros- és lekváros kenyér már elfogyott, viszont gyümölcslevet még kaptunk. Ez azért következett be, mert a tempónkat nem egy terepfutó teljesítményéhez igazítottuk, hanem inkább olyan beszélgetős, fotózkodós, minden szépet észrevevős stílusúvá alakítottuk. Nem is pihentünk sokat, mert innen már látszott annak a hegynek a sziklás csúcsa, amit meg kellett másznunk és nem volt közel.

De elindultunk. Viszonylag sík, talán inkább nagyon enyhén emelkedő, murvás úton haladtunk a hegy lába felé. Egyszer csak az út folytatódott, de egy balra elágazást mutattak a szalagok, így arra tértünk el. Ezen is haladtunk még egy keveset, amikor jött a kemény része a dolognak: 269 méter szintemelkedés egy elég rövid szakaszon. Persze jó az ilyen távokat egybe lehúzni, megállások nélkül, amikre az ember nagyon kívánkozna, de mégis ellen kell nekik állni, mert utána nehezebb újra elindulni. Így is tettem, hamar meg is lett az Ódorvári pihenő, ahol leheveredtem az út mellé szusszanni egyet, míg a többiek is felérnek. Felértek ők is szépen, aztán mentünk is az 5. ellenőrző pontra. Itt csokit kínáltak, mi persze fogadtuk és kikukkantottunk a közeli csúcsra, amit előzőleg a vadászház udvaráról láthattunk. Nagyon picinek és távolinak hatott innen az a ház, de nem is jöttünk keveset. A csúcsról nagyon szép kilátás fogadott minket, látni lehetett a Bükk hegyeit őszi díszruhájukba öltözött fáival borítva, mondhatni magával ragadó.

Már csak egy pont hiányzott a cél eléréséig, ehhez már szinte csak ereszkedni kellett. Hosszas séta után kiértünk a bükkzsérci műútra, ahonnan be is tértünk egy szántón keresztül a Nyomó-hegy lábához. A szervezők itt már rövid üzeneteket tűztek ki a felfele menő út menti fákra, a 87 méter szintkülönbségű hegy nem dobogtatta meg annyira az ember szívét, mint a korábbi háromszor akkora.

Megkaptuk itt is a pecsétet a megfelelő helyre, aztán már tényleg csak be kellett térni Cserépfalura, ahol már vártak minket a teával, a babgulyással, mi örömmel elfogyasztottuk és jólesően gondoltunk vissza az elmúlt napra.


U.i.: a képek minőségéért elnézést, elfelejtettem magammal fényképezőgépet vinni!

2010. 10. 08.

Túl a 300-on

Régóta foglalkoztat a gondolat, vajon mennyi távot tudnék magam mögött hagyni, ha egyszer csak felülnék a biciklire, tekernék és 24 óra múlva szállnék csak le róla. Erre a válaszra most sem jöttem rá, viszont annyival közelebb kerültem a válaszhoz, hogy 300 km felett lenne ez a mennyiség. Elmesélem, hogy jutottam erre a következtetésre.
Eddigi leghosszabb távom ugye 210 km volt egy nap, ami után nem voltam túlságosan lestrapált, tehát még fért volna ki a csövön némi teljesítés. Elgondolkoztam tehát azon, mi lenne, ha 300 fölé mennék? Tervezgettem már bő egy héttel ezelőtt, mikor legyen a megpróbáltatás. A hőmérséklet szempontjából időzíthettem volna egy kicsit korábbra is, viszont csak most voltam annyira szabad, hogy össze tudjam hozni. Az időjárás jelentéseket nézegetve főleg a szelek erősségét és a felhőtlen napokat néztem. A derült idők közül válogathattam, a szélcsendesek közül viszont nem tudtam, mert a minimális, amit találtam 14 km/h-s szél volt. Így fő szempontul azt a napot tűztem ki, amikor némileg kevés tennivalóm volt, tehát a választás október 8-ára esett. Útvonal tervem pedig így szólt: a Tisza gáton keresztül meghódítani Tokajt, majd onnan vissza. Tehát Debrecen - Tiszacsege - Tokaj - Tiszacsege - Debrecen.
Az indulást hajnali 3-ra terveztem, hogy még nagyjából sötétedés előtt hazaérhessek, mert 15-16 órát rá kellett számolnom az útra – pihenésekkel együtt. A következőket vittem magammal:
  • Szerszámkészlet
  • Pótbelső
  • Pótlencsék a szemüvegbe
  • Pumpa
  • Térkép
  • Bicska
  • Szigetelőszalag
  • Gumipók
  • 1,5 l debreceni csapvíz
  • 8 csomag (4 db/csomag) teljes kiőrlésű erdei gyümölcsös gabonakeksz
  • 4 db müzli szelet
  • Fejlámpa
  • Mp3 lejátszó
  • Fényképezőgép
  • Pótakkumulátorok
Az öltözködést nem vittem túlzásba, felülre, alulra aláöltözet, ezekre sportatléta, póló + rövidnadrág. A fejem fedésére egy vékonyabb sapka.
2:45-re időzítettem a telefonomat, 2:15 környékén egy rémálomból keltem: az álmomban már elmúlt 4 óra is, én meg lustán pocoltam az ágyamban, ekkor beugrott, hogy nem indultam el a nagy útra, most mi lesz? Idén már biztos nem hozom össze, mert hideg lesz, szóval már csak tavasszal. De azért még is csak kéne vmi sportot végezni, mert sok barátommal már leegyeztettem, hogy ezen a napon ne keressenek, nem nagyon fogok ráérni semmire. Ekkor nyitottam ki a szemem, ránéztem az órára és nyugtáztam, hogy ez csak egy álomban szereplő jövő lehetett, velem ilyen nem történhet meg. Így hát visszaaludtam még arra a fél órára, mert minden perc számít és sikeresen fel is keltem ¾-kor. Gyors öltözködés, összerendezkedés, bedobtam egy előző nap megkezdett tábla csokit, ittam egy kis vizet, a biciklim láncát beteflonoztam, házon kívülre mentem, elkészítettem az első fotót és 3:07-kor neki is indultam megtenni célom elérésének első métereit. Csendes volt a város, embert nem is láttam, csak egy-egy autót szelni az utakat. A város végéhez érve, mikor már szükségeltetett segíteni a látásomat, beizzítottam a fejlámpámat. Még nem tekertem ilyen körülmények között, de meg kell mondjam, igen izgalmas. Az ég egy részén csillagos, másik részén felhős volt az ég, a Hold nem látszott sehol, így elég sötét volt. A 33-ason indultam kifelé, a Látóképi Csárdánál annyira megálltam, hogy felszereljem magam az Mp3 lejátszóval. Két hangoskönyvet tettem rá: Daniel Defoe: Robinson Crusoe és Fekete István: Tüskevár. Robinson kalandjaival kezdődött az utam. Csak a jobb fülemet foglaltam le vele, hogy az út hangjaira is tudjak figyelni – mert akármennyire gyér arra a forgalom, bármi lehet. Itt kanyarodtam be a Balmazújváros felé vezető útra. A szél nem igazán mutatta meg magát, egy-egy fellángolása volt csupán, ami nem idézett elő jelentős erőcsökkenést. Balmazújváros után még az a ritka forgalom is megritkult. Tiszacsegéig összesen öt személyautóval és három kisteherautóval találkoztam. 42,2-nél rápillantottam a km órára, 4:47 volt, gondoltam a marathoni futás legjobbjaira, akik majdnem két órán belül viszik ezt a távot – nem sokkal lassabban, mint ahogy én eddig eljutottam. Persze megfontoltan tekertem csak, mert nekem még ezen kívül 260-at le kell nyomjak, ők meg már lazíthatnak a verseny után. A Tiszacsege után található gátra 5:36-ra értem fel, innen már kezdődött egy kisebb fajta harc az elemekkel. Talán a magasabb térszín miatt, talán az irányom északira váltásával a szél legyőzéséért is tekernem kellett, nem csak az előrehaladásért, ez vissza is vett pár km/h-t az addigi tempómból. Ahogy haladtam észak felé, jobb oldalt végigfigyelhettem a napfelkeltét. Ilyet se tapasztaltam még biciklizés közben. Kicsit többre számítottam, mondhatni fakó napfelkelte volt, nem volt min megtörnie, nem volt mit bearanyoznia a napsugaraknak. Hamar fent is volt, aztán elkezdte melegítő hatását, ami jól esett. A fejlámpámban pont ekkor merült le az akkumulátor. Persze lett volna pót, de így nem kellett külön ezért is megállni. A Luminosity fantázianevű áttetsző lencsét le is cseréltem az Ilios nevű sötétre. Tiszacsege óta már mentem egy jó ideje, de civilizációval nem találkoztam még. Csupán néhány autóssal, akik a gáton közlekedtek. Igyekeztem kevésszer megállni, mert nem lehetett elmondani az időről, hogy meleg volt. A kekszekből, müzli szeletekből is mindig felhalmoztam egy keveset a zsebeimbe, így útközben tudtam fogyasztani, hogy arra se menjen el az értékes idő. Szomjúságot nem éreztem, de azért egy-két korty vizet megittam, ha megálltam. Tiszadob előtt találkoztam egy emlékművel, melyet Vásárhelyi Pálnak emeltek a Tisza szabályozásában elkövetett munkásságáért.
Tiszadobtól betonozatlan gát folytatódott, ami miatt inkább közúton folytattam utam, de az Euro Velo is itt vezet, tehát itt sem kellett tartanom hatalmas forgalomtól. A településeken, melyeket érintettem néhányan jól megnéztek, hogy ki ez a fura pali, aki korán reggel az utcáikon teker. Tiszalök után egy kanyargós, hangulatos kis út vezetett egy állóvíz – vélhetőleg holtág – partján.

Ez az út vezetett el a komphoz, mely 100 Ft ellenében vitt át a Tisza túloldalára, Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe. Sokat nem kellett rajta hajókázni, mert itt még elég szűk a Tisza, de nyilván felsőbb szakaszú is, mint mondjuk Tiszacsegénél.
111 km-t kellett megtennem, hogy először megpillanthassam a Tokaji Kopasz-hegyet. Igaz, itt még csak a sziluettje látszott, rajta az adótorony, részletei pedig szinte egyáltalán. Innen már csak egy szűk 30-ast kellett lenyomni, hogy az egyik legnemesebb nedűt adó borvidék központjába érhessek. A szél persze nem hagyott békén egészen a gát óta, el is vette az energiám egy részét. A Tokaj táblát 9:44-kor értem el. Gondoltam, ha már idáig eljöttem, egy kis borocskát csak megiszok, elmentem tehát a jól bevált pincészethez a Szerelmi-pincesorra. Ekkor esett le, hogy az csak 10-kor nyit, szóval még bementem a főutcára tekeregni egy kicsit. Gyors sms-es jelentés, hogy minden oké, senki ne aggódjon értem, aztán indultam is vissza a pincesorra. Addigra már kinyitott, kértem is hát egy pohárka édes szamorodnit. Nem egyszer ittam már ott, legutóbb két hete, szóval biztos velem lehetett a baj, talán nagyon fáradt lehettem már, de nem nagyon ízlett úgy, ahogy szokott. Nem baj, megittam.
Ücsörögtem egy kicsit, pont ekkor lett vége az első hangoskönyvnek. Hát, nem nyűgözött le, többet vártam. Persze jó a sztori, kalandos is, de a végén lehetett volna vmi nagy löket. Jött a Tüskevár. Ennek a felolvasójának jobban tetszett az előadásmódja, de magával a történettel is könnyebben tudtam azonosulni.
Hazaindultam, mert számítgatásaim szerint akkor fogok fél 6 körül hazaérni, ha nyomban paripára szállok. A számítgatásaimba viszont csak azokat a tényezőket vettem bele, amiket odaúton tapasztaltam plusz még a fáradtságot adtam hozzá, mást nem. Ezt tettem rosszul.
A településeken visszafelé vezető úton nagyon jól mentem, új erőre is kaptam, remek lendülettel száguldoztam. A szeles időnek is van áldásossága: ezen a szakaszon hátulról fújt. Ezen kívül igen kicsit, de az is érződött, hogy miért folyik a Tisza arra, amerre éppen mentem. A pozitív érzet miatt Tiszadobon kitérőt is tettem, meglátogattam az Andrássy kastélyt. Egy-két fotó, aztán indultam is. A gáton a szél újra belémkötött. Küzdöttem, de Tiszaújváros előtt egy kicsit lefeküdtem a fűbe lazítani. Tiszacsegéig megint egy harcias szaladás, bíztam benne, hogy a gátas szakasz után már csak haza kell guruljak, nem lesz több szél. Bízni azt ugye lehet, de nem mindig van az úgy, ahogy bízunk. Ugyanis innen továbbindulva kaptam csak meg a magamét. Eddig 23,1 km/h-s átlagom volt, viszont itt már olyan erős és olyan folyamatos széllel találtam magam szemben, hogy olykor már 15 km/h alá szorított. Próbáltam nagyon picire összehúzni magam, próbáltam mindenféle aerodinamikailag előnyös pózt felvenni, de mind vagy kényelmetlen volt, vagy a tekerési hatékonyságomat rontotta. A kilométerórán át is állítottam, hogy ne a távolságot, hanem az órát mutassa; ne lássam, milyen lassan növekszik annak a mennyisége. Próbáltam inkább a Tüskevárra figyelni. Ettől függetlenül az út mentén lévő kilométerjelző táblák folyton emlékeztettek rá, hogy milyen ramatyul haladok előre. De nem tántorodtam el, nem pihentem, nem álltam meg, attól csak rosszabb lett volna. Tartottam magamban a lelket, lankadatlanul pedáloztam, bedobtam még egy csomag kekszet, aztán egy műzliszeletet, és nyomtam neki. A 20-as km-nél azonban enyhülni kezdett a szél, valószínű látta, hogy nem talál rajtam fogást, hiába fúj tehát, így alábbhagyott. Nem múlt el teljesen, de a 22-23 még ment. Ez a szakasz jelentősen visszavetette az átlagomat, de most már ismét láttam, hogy a kis nyilacska felfelé mutat, ami azt jelzi, hogy nő az átlagom. Balmazújvárost is elhagytam már, Debrecen sem volt már messze, szakadatlanul tekertem –  időnként hadakozva a széllel. A kitűzött táv csak fogyott és fogyott, bennem a lélek meg kezdett vidám lenni, hogy meglesz az a 300. A városba érve azonban csak 282 lett belőle, szóval elhatároztam, hogy még kinézek Józsára. Mivel kezdett sötétedni, átcseréltem a lencsét Twilight-ra /sárga, erősíti a fényeket/. Józsáról visszaérve is még csak 294-nél jártam, tehát egy kis városi cirkálással megfejeltem a dolgot, ez már olyan szépen ment, olyan lendületesen, mintha nem is lett volna mögöttem annyi, amennyi. Nem éppen 300-at szerettem volna, hanem azért vmivel többet, így 303-at tűztem ki, lett belőle 305 és még egy kicsi.
Boldogan értem haza. Örömömre szolgált, hogy semmilyen szervizelést nem kellett végrehajtanom a biciklimen, hogy semmilyen maradandó egészségkárosodást nem szenvedtem az út során. Ami károsodott, de elmúlik, azok a nyereg okozta fájdalom meg a szemeim széltől való megerőltetődése. A gabonakekszek és müzli szeletek mind elfogytak, a vízből még maradt ~egy dl.
Amit viszont megállapíthatok az az, hogy 300-on túl is szép az élet!


Táv: 305,03 km

Teljes idő: 16:07:00

Tekeréssel eltöltött idő: 13:46:28

Átlagsebesség: 22,1 km/h

U.i: a Tüskevárnak nem lett vége, majd befejezem, de lényegesen jobb hangulatot adott, mint az előző.