2013. 03. 24.

Milyen hosszú a mezítlábas futás felé vezető út?

Tavaly nyár végén láttam hozzá egy felkészülésnek, melyet arra éleztem ki, hogy mezítláb futhassam le a marathont. Nem éreztem elég erősnek a talpamat ehhez, így eleinte csak rekortán pályán igyekeztem felvértezni a keménység tulajdonságával. Aztán egyszer-egyszer elmentem hosszabb erdei utakra - olyan háttérbeli gondolatokkal, hogy a november harmadikai, Oxigén Klub által szervezett marathon is erdei talajon lesz megrendezve. Szaladtam az erdőben először 7 km-t. Nem volt semmi gond. Emeltem 10-re, úgy is jó volt. Kacérkodtam a gondolattal, hogy 'Na, most jól megemelem!' és megpróbáltam a félmarathont. Ez már október közepe felé történt, hát ~16-nál bedobtam a képzeletbeli törölközőt, sétálva hagytam el az erdőt. A bal bokámnak nem tetszett vmi, rosszul léphettem vhol. Az izmok sem érezték még, hogy mennyit kéne melózniuk eme táv célba vezetéséhez. Aztán kezdett hidegedni az idő, már-már 10 alá is bekeveredtek a Celsius-ok, próbálkoztam még ekkor is egy alkalommal, de skandináv ősök elég erőteljes hiányában ez nem volt optimum közeli, így 2012-re felhagytam ezzel a projekttel.
Aztán jött a 2013. Jöttek a hónapjai is, követték szépen egymást, ahogy az a naptárban elő van nekik írva, csak a tavasz nem akaródzott még köszönteni minket. Volt egy-egy hőmérséklet szempontjából jobbnak tekinthető időszak, ekkor újra előtört belőlem a vágy, hogy mozogjak vmit. Március másodikán toltam is egy bő 27-et egybe meg még egy pár kisebb futást, hogy 30 felé mehessek. Mezítlábazáshoz hideg volt, szóval szörfcipőt öltöttem erre az alkalomra. Össze is szedtem vele egy enyhe izomgyulladást a bal vádlimba.
Érkeztek a hírek irányomba, hogy március 24-én Rotary futás lesz, jónak kinéző alkalomnak tűnt, az előrejelzések is azt mutatták, hogy ekkorra már egész jó idő lesz. Csak aztán úgy két héttel a kitűzött dátum előtt megint jöttek a rossz idők. 15-én még a hó is rászakadt az területre és nem úgy tűntek, mintha enyhülnének a cudar körülmények. Az időjósok is gyorsan változtattak a jövendölésükön, jól levitték a hétvégére tervezett jó időt 0°C körüli értékekre.
Az útvonal
Még a verseny előtt két nappal is esegetett némi hó az égből, a levegő sem melegedett, szóval be kellett rendezkedni egy hideg marathonra - úgyse futottam még olyat, ennek az időnek is el kell hát jönnie.
Szombat este - jó sportolóhoz méltán - Kedvesemmel főztünk tésztavacsorát /mennyeire sikerült/, melyből kiadósan tudtam felvenni szénhidrátot.
Aztán következett a vasárnap, melyre a héten a leghidegebbet mondták, szóval magamra húztam az aláöltözetet is az alap rövidgatya-póló kombó alá, nehogy kihűljek. Apropó póló! Elkészült a blepi.hu feliratú pólóm, mert hogy most már ezen a könnyebben megjegyezhető és nehezebben elgépelhető linken keresztül is a blogoldalamra lehet kerülni /igen, ez itt a reklám helye volt/. Így már ezt vettem felülre - a rajtszámot is úgy tűztem fel, véletlenül se takarja ki a lényeget! :)
Az Oláh Gábor utcai stadionban már sokan voltak, versenyzők és kísérőik, mely ilyenkor mindig energiafokozó izgalomként hat rám, alakul bennem vmelyest a versenyszellem, melyet később el is felejtek, mert tudom, hogy nem az a lényeg. Tudom jól, nem másokkal kell magam összehasonlítsam, csupán önmagammal, magam korábbi teljesítményeivel. A versenyhelyzet előnye, lendületadása persze nagy kincs, ez az, amiért kijárogatok ilyen rendezvényekre.
Segédeszközömként ezt az OceanPacific szörfcipőt választottam:
A rajt nem indult el 11-kor, várni kellett még ~5 percet, aztán elkezdhettük a távunk legyűrését. A rajtkapun történő áthaladásnál mindenkinek elindította a rajtszámba épített chipje az időmérést - jelezvén ezt egy csippanással. Jocó komám 5 fős váltóban kísérelte legyűrni a marathont, az ő szakasza 12 km-t tett ki, tempóban közel álltunk egymáshoz, így együtt szaladtunk, előzgettük a tömeget, mert majdnem a mezőny legvégéről indultunk.
Lendületes rajtot toltunk, 12-13-as óránkénti sebességet saccoltam magunknak, lehetett is szépen menni. Szelet is ígértek erre a napra, de nem volt vészes, az erdősávok nagyjából levédték a területet. Egy szakaszon erősödött fel mindig jobban, de ez is nagyjából 500 méteren keresztül kínzott csak, aztán abbamaradt, mert kanyarodott az útvonal.
Nemsokára be is értünk a stadionba, egész emészthetőnek tűnt ez a bő 5200-as kör, a sok jobbra-balrával hamar el is telt. Évi a stadionban foglalt helyet, ezen való áthaladásomkor mindig kitértem hozzá, felváltva támogatott csokival, csókkal, kekszszel, mikor mivel :)
Jocó a második kör végefelé kicsit mögém húzódott, de azért támogattam még pár bátorító szóval.
A harmadik körömnél kezdtem érezni, hogy a jobb lábam talppárnáival történik vmi. Talán a szörfcipő belső talpánál az anyag meggyűrődött és az egyenetlen felszín gyötörte, talán az, hogy pár napja éreztem a középcsontoknál némi feszültséget, de tény, hogy nem volt igazán kellemetes. Azért csak futottam. A felénél még egész jó időt kreáltam, 1:52-n belül teljesítettem ezt a szakaszt, de még volt egyszer ennyi hátra.
Az ötödik kör 'kiállásánál' próbáltam Éviben - és azért magamban is - reményt kelteni, hogy nincs más sok hátra; láttam rajta, hogy fázik, így ígértem neki a célba érésre egy kicsit több mint másfél órát.
A tempóm azonban érezhetően csökkent, ezzel együtt a lendületem is egyre fogyott, tehát nem volt hiábavaló odatenni azt a 'kicsit több' kiegészítést. Fel-felötlött bennem a gondolat a korábbi edzések tapasztalatai kapcsán, hogy ebben a szörfcipőben is annyival könnyebb futni, mint mezítláb; van-e még bennem annyi, hogy minden talpfedés nélkül is magam mögé tudjak utasítani egy ilyen távot? Egy dilemmával találtam szembe magam: megéri-e még feszegetni a határokat, a határaimat vagy maradjon csak meg bohó vágyakozásnak ez az egész?
A mezőny egyre fogyott, már csak egy-egy embert láttam magam előtt meg nagyjából körönként előzött meg 1-2 jobb kondiban lévő egyén. Ha nem a jobb lábam fájdalmára figyeltem, akkor figyelgettem a rajtszámokat, kinek kezdődik hasonlóan 1-essel, mint az enyém, az jelezte ugyanis, hogy hasonlóan bevállalta a marathon egyéni teljesítését. Az arcukon közel olyan érzések voltak leolvashatók, mint amilyet elképzelve az enyém festhetett. Nézegettem a felszereléseket, hasonló jellegű cipőben - felméréseim alapján - nem indult senki, így ebben a "versenyszámban" kineveztem magamat aranyérmesnek :)
A hetedik körben mintha úrrá tudtam volna lenni a fájdalmon, éreztem, hogy ott van még az a kínos érzés, de már közel nem hatott rám úgy, mint a 3. körtől. A tempóm nem javult, de legalább tudtam haladni előre a cél felé. a 7. kör végén kaptam még egy futás közbeni utolsó csókot és láttam, hogy eljött még pár barát a célba futásomat megtekinteni. Ezek és az, hogy már csak egyszer kell végigmenni a hétszer már lefutott útvonalon, adtak egy kis energialöketet, amivel tudtam egy kicsit javítani a tempón. Könnyebben ment minden, hálatelt szívvel szóltam az útvonal mentén megismert szurkolókhoz és vízzel/izóitallal/szőlőcukorral/édességgel ellátó közreműködőkhöz, megköszöntem nekik a tevékenységüket.
Elérkeztem a célegyenesbe. Előtte úgy gondoltam, hogy túl fáradt vagyok már ahhoz, hogy hajrázzak még egyet, de ahogy elértem a stadion rekortán talaját, megiramodott a lábam és egy-kettőre áthaladtam a célkapun /4:03:24-gyel/. Évi már ott várt; megöleltem hát - próbálván köszönetem kifejezni, hogy oly sokáig kitartott.
Átvettem az emlékérmet, a befutócsomagot, a mögöttem lévő távra gondoltam és arra, hogy milyen jó újra túl lenni rajta - és a fejemben ott motoszkált az a gondolat - vajon milyen hosszú a mezítlábas futás felé vezető út? Hol a vége, el tudok-e oda érni?
A későbbi bejegyzésekből vélhetőleg válasz adódik majd erre a kérdésre, kövessétek tehát figyelemmel! ;)
Addig itt egy grafikon, hogy romlott el a táv ~harmadától a köridőm és hogy javítottam egy kicsit az utolsónál:
Konklúzió: a szörfcipőben történő marathon teljesítést nem éreztem sokkal nehezebbnek, mint a normál futócipőben végzetteket, viszont érezhető a különbség. Többféle izmot kell ilyenkor használni és több erőt kell kifejteni, az előrehaladás hatékonyabb - ha már kialakult a megfelelő izomzat.
Mezítláb sokkal nehezebb - nekem speciel. Mikor egyszer rekortánon edzettem, szörfcipőben futva mentem ki és jöttem onnan haza. Akkor 8 km-t futottam mezítláb és már éreztem, hogy nehéz, hogy megállnék. Visszavettem a szörfcipőt, hazaindultam és mintha megszűnt volna az érzés, mintha teljes értékű cipőt hordtam volna. Tehát nem 2x, nem 3x, talán 4x-5x olyan nehezebb letolni mezítláb a távot - de majd talán tapasztalatból megállapíthatom azt is.