2012. 11. 03.

Tour de Tatratea

Kezdjük egy körkérdéssel: ki ismeri a Tátrateát?
Ha most egy képzeletbeli körben ülnék kedves Olvasóimmal, előzetes felméréseim alapján kevesen mondanák erre a kérdésre, hogy ’Én ismerem!’. Ennek több oka lehet; első, hogy a Karloff cég 2002-ben alapult, szóval viszonylag új, második, hogy Magyarországon - egy forráson kívül - nem kapható /van egy-két magánszemély, aki hozogat át, de ők olyan horror-áron mérik, hogy általuk aligha fog elhíresülni ez az ital/, ezáltal reklámok formájában sem szembesülünk vele. Egyébként én is csak januárban találkoztam vele először egy sasszinkron alkalmával, egy nyalatnyit kaptam belőle, de azonnal barátok lettünk.
Tájékoztatólag álljon pár adat itt erről a fincsi kis innivalóról.
Nem egy fajtáját gyártják, alkoholtartalom szerint kategorizálják. 22-32-42-52-62- és 72%-os kiadásaik ismeretesek ezidáig. Az első kettő inkább csak kutyulmány /kókuszos és citromos ízesítéssel/, a 42-es már alakul, ez egy fehér tea, barackkal megbolondítva. Az 52-est Original-nak, azaz eredetinek keresztelte el a cég, ugyanis ez volt az első olyan termékük, melyet a magas-tátrai viskók lakói által kínált lélekmelengetőkhöz hasonlóan teából, a Tátrában található gyógynövények kivonataiból, cukorból és alkoholból teremtetett meg. A 62%-os feketetea alapú derűhozó erdei gyümölcsös ízével teszi zamatossá az éppen felszürcsölt kortyot. A legmagasabb alkoholfokkal megáldott kiadást magyarra fordítva szerintem elég csak ’Zsivány’-nak hívni :) Ez összetevőit tekintve nagyjából az 52-essel egyezik meg, de ebben kevesebb a cukor és több az alkohol. Egyébként egy kis revízionista látásmóddal megáldva belevehetnénk akár a nemzeti italaink kataszterébe ezt is, de ez most így alakult.
Több hírcsatorna közvetítésével hallottam a Sárospatakot Kassával összekötő bicikliút elkészültéről, így gondoltam, kipróbálom és összekötöm a sportot egy kis Tátrateavásárlással.
Kerestem egy szabad és egy viszonylag jó idővel megáldott napot, így esett a választás november 3-ára. Szabadnak szabad volt, az idő előreláthatólag jobb is lehetett volna, de azért nekivágtam.
A nappalok hosszának csökkenésével számolva úgy kellett időzítenem, hogy korán indulhassak és sötétedés környékén már a cél környékén kerózzak. A térképet nézegetve ez nem nagyon jött volna össze, ha a 72 km-es biciklibarát útszakaszt teljesítem. Nézegettem, hogy vonattal miként juthatnék közel a határhoz – és lehetőleg ne kelljen a fél napomat a vonaton zötykölődve töltenem. Sárospatak felé sajnos nem járnak bicikliszállító vonatok /legalábbis így értelmeztem a kiírásokat/, szóval marasztaltam a szemem a Miskolc felé vezető vasútvonalon. Szerencs és Tokaj maradt a két esélyes. Nagyjából azonos távolságra vannak Pataktól, de hogy minél jobb időt futhassak, ezért Tokaj mellett tettem le a voksomat. Fél 6-kor kezdte el húzni a mozdony a vagonokat, én már vígan rajta csücsültem, szóval minden rendben volt. A levegő egy kicsit hűvös volt – de melyik hajnalban nem az, gondoltam, beindul majd, aztán levethetek pár réteget a ruházatomból. Hol sűrűbb, hol ritkább ködpaplan ereszkedett a tájra, ez itt-ott, természetközeli tájakon szép látvánnyal szolgált, volt mi lekösse a figyelmem, míg passzívan utazok. Nyíregyen egy másik vonat szolgálatait kellett igénybe vegyem, hogy célom felé vigyen. Ezen is elfoglaltam a helyem, majd elővettem a térképem és pár gondolat után módosítottam a terven: nem megyek Sárospatak felé, nagyon hosszú lenne, nem fér bele az időbe, a legkésőbbi vonat 21:36-kor indul visszafelé, belekalkulálva minden bajt, fáradtságot, lehetőséget bőven rá kellett számolnom az útidőre, tehát Gönc felé terveztem újra az utat. Ezzel a módosítással bő 150-re csökkent a teljes táv, hegyes-völgyes terepen még mindig időigényes, de közelebb vagyok a valósághoz, mintha nagyon elkalandoznék a megvalósíthatatlanság misztikus tájára.
Tokajnál szöszöltem még egy kicsit a bicikli menetkésszé varázsolásával, így nem ott, hanem a célomhoz vmelyest közelebb, Tarcalon „sikerült” leszállnom, nyertem tehát még egy kis időt. Kicsit késett a vonat, fél 8 után volt már, mikor útra készen voltam. Beindítottam a telómon a GPS keresést és a tracker progit, a sűrű felhővel borított viszonyok mellett viszonylag hamar rátalált, felrögzítettem a tartójára és elindultam Mád felé. Sokan nem voltak az utakon, egy-egy kósza helyi biciklissel vagy autóssal kellett gyakoroljam a forgalombeli partnerség elvét. A levegő egy fokkal sem melegedett, sőt, a városi klímához képest még hidegebbnek is hatott, az is volt. Nem öltöztem túl, éppen a megfelelőség határán voltam; mozdulatlanul, üldögélve vhol biztos fáztam volna, de tekeréshez ideális volt. Nemsokára már a körforgalomban tekertem, ahonnan a Mád felé vezető útra gurultam rá, innen következtek a jelentősebb emelkedők. Az első megmászásánál már történt is egy kis baj: a málhatáska nem volt teletömve /nyilván a visszaútra hoztam, addig csak ezt-azt tettem bele/, így a hátsó része bekunkorodott és időnként a küllőkhöz ért, itt, az emelkedő tetején bele is akadt, a kerék magához fogta, begyűrte és meg is szakította egy helyen. Na mondom, zsír. Lesz még pár emelkedő és nem szeretném mindet így végezni. Kiegyengettem a táska tartalmát, hogy nagyjából egy síkban helyezkedjenek el, némi tartást adva ezáltal a táskának, de nem volt így se tetszetős. A másik részéből áttettem egy literes vizes palackot, az egész szépen stabilizálta, így viszont a még ép fél került veszélybe. Sakkoztam egy kicsit, hogy ezt ide, azt oda, nézzük meg így, cseréljük ezt erre, azt arra, aztán kialakult egy mondhatni oké helyzet. Továbbindultam hát. Nagy lefele zúgások, lassú felfelé mászások közepette figyeltem az eget, hol bukkan elő az előrejelzésekből remélt derűs napsütés. A távolban egy kis lyukon derengett vmi, de nem igazán dominánsan, azért adott egy kis pozitív hangulatot az elém táruló, mindig változó tájképnek.
A táska még mindig játszott egy-egy dallamot a küllőimen, ha éppen úgy érte. Ekkor hátranyúltam, igazítottam rajta, aztán egy darabig más se hallatszott, csak a gumik betonon való lágy súrlódása.
Az emelkedők kicsit megizzasztottak, a Nap kezdte az előbb említett és már megnőtt lyukon keresztül tűzni melegét, Tállya mellé érve le is vetettem a pulcsimat. Lefelé vezetett tovább az út, de már az első métereken éreztem, mikor beértem az árnyékos részre, hogy nincs még itt az ideje a pulcsimentességnek, visszahízelegte hát magát rám.
Innen már lankásabban vezetett az út, de azért a hegyi jelleg megmaradt. A keményebb emelkedőket többnyire a lankás, hosszan, szinte észrevehetetlenül magasodó térszínek váltották le.
Szél tekintetében szerencsésnek mondhattam magamat, ugyanis nem jelentős erejű, de hátulról érkező szelek támogattak utamon. Ezt igyekeztem is kihasználni, ahol tudtam, adtam neki, de azért nem vadultam, mert tudtam, visszafele, jól megrakott csomaggal, vélhetőleg kevésbé kedvező szélben, fáradtabban már nem tudok emberfeletti erővel teljesíteni, így csak tartalékon pörgettem a pedálokat. Egy gyorsabb szakasznál hirtelen csökkenni kezdett a sebességem, a hátsó kerekem megállt, nem is találgattam, hogy mi lehet az oka: a másik táskarész akadt be, satuféket produkálva, az is elszakadt. Megigazítottam, amennyire lehetett, az apróbb dolgokat a kis zsebbe tettem, hogy el ne hagyjak vmit útközben, aztán próbáltam a továbbiakban nagyon egyenesen, nagyon odafigyelve menni, hogy ne forduljon elő újra egy ilyen.
Szépen gyűrtem le a településeket: Abaújkér, Abaújszántó, Vizsoly, Vilmány, Göncruszka, Gönc. Itt telefonáltam egyet haza, hogy hamarosan határ jön, minden ok, ne keressenek, rendben lesz minden. Nekiláttam falatozni – gabonakeksz mellé csokit harapdáltam, jó párosítás volt. Ezt leöblítettem egy kis izóitallal, aztán egy kis nyújtózkodás után, újult energiával újra pedálozni kezdtem.
Hamar elértem a németi településeket, egyre szaporodtak a szlovák rendszámú autók Tornyosnémeti után pedig következett a határátkelő. Hivatalosan először léptem át a határt bicóval – a szigetközi átkelést nem számítom annak. Kihalt volt, egy-egy kamion parkolt innen és túl a határon, a jelentősebb forgalom gondolom, nem erre jön, hanem az E71-est választja.
A táblákon már csak idegen nyelvű kiírásokat olvashattam. Kerestem bicikliút nyomát, de semmi ilyenre utaló jel nem került a szemem elé, így a főút jobb oldalán, a sávon kívül haladtam /gondolom egyébként, nem a főút mellett hoz be, hanem vhonnan délkelet felől/. Sok kamion ment el mellettem, de mivel szépen ki tudtam húzódni jobbra, így nem volt semmi gond. Azért mikor már a kipufogógázok sűrített változatát szinte rágcsálni tudtam a számban, kerestem egy opcionális utat, de hamar rájöttem, hogy az csak egy kitérő, szóval egy kis off-road menet után visszacsatlakoztam a sztrádára.
Egész jó tempóban haladtam, szépen fogytak a kilométerek, nemsokára már Kassa külvárosának lakótelepei mellett haladtam el. Tervem igazából nem volt, hol költöm el az euróimat, gondoltam, csak kiszúrok majd a távolban vhol egy nagyáruházat, aztán megejtem a bizniszt. Nem láttam ilyesmit, viszont láttam egy kis táblát, hogy ’Tesco express’ 4,5 km. Hm, mondom, rég örültem ennyire Tesconak… :) Aztán egy másik kiírást is láttam, miszerint egy Billa is van arrafelé. Kanyarogtam egy kicsit, rátértem a megfelelő, jelzett útra és kerestem a további táblákat. Nemsokára – még dél se volt – elértem a Tescohoz, majdnem szembe vele ott volt a Billa. Kezdtem az utóbbival. Leparkoltam, szereztem egy kocsit, bevetettem magam az eladó portékák közé, de nem nézegettem semmit, hanem célegyenesen mentem a piasorhoz. Figyeltem az üvegeket, mindenféle volt, csak Tatratea nem. Ejh, gondoltam, nem jó ez így. Kimentem a kasszán keresztül, akkor láttam, hogy a legszélső eladólány mögött ott van plasztikfallal leválasztva egy kis rész, ahol az elit termékeket lehet kérni – köztük a kívánt teát is -, szóval visszaslattyogtam a bejáraton és beálltam abba a sorba. Jóhiszeműen kezdtem magyarul. Esélyének szemernyi szikráját sem láttam a csajszi szemében, hogy megérti, így érdeklődtem az angoltudása felől. Nem túl határozottan, de mondta, hogy tud vmennyit. Így le is redukáltam magamban a dolgot, nehogy elővegyem a szakszavakat, összetett kifejezéseket, szóval csak a nagyon alap szavakkal kezdtem bele a mondókámba, hogy kívánságom a tudtára adjam. Hiába, mert se a színek /eltérő üvegszínek/, se a számok /eltérő alkoholtartalom/ nem voltak célravezetőek a hölgy számára. Jött hát a mutogatós nyelvbeszéd, melyet próbáltam felvértezni segítő szavakkal, de nem volt semmi értékük. Azért csak összehoztuk a bizniszt. Sajnos 52-es nem volt, így 42-est, 62-es és 72-es vettem. Átnéztem még a Tesco-ba, hátha nekik lesz. Ott kitették a teákat a polcokra, így nem szükségeltetett megértetnem magam senkivel, de ugyanaz volt a helyzet; az 52-eseket már lerabolták, de láttam kitéve a címkét, tehát valaha volt.
Nembaj mondom, ez is jó, ami van, szépen bepakolásztam a táskába, ezek már megadták a merevségét, szép katonásan állt két oldalra a táska két fele, esélye se volt újra lefékezni. Belőttem a navigációt, hogy vmi jó kis rövid úton vezessen ki a betontengerből, nemsokára ki is értem.
Elmúlt ¾ 1, mikor elhagytam a várost, a számolgatásaim alapján akár a 6 óra utáni IC-t is elérhetem, így egy kicsit rákapcsoltam, hogy tuti összejöjjön. Úgy tűnt, nevetve meglesz, de a biztonság kedvéért toltam neki. Átértem a határon, következtek az újabb emelkedők. Bevallom derekasan, a keményebbek teteje felé időnként leszálltam, és toltam a bicót – egyrészt nem akartam láncszakadást, másrészt nem szerettem volna, hogy szétrobbanjon a combom :)
A reggeli köd nem szállt fel, megült a tájon, még sűrűsödött is, így a szemüvegről serényen törölgetni kellett a rárakódó apró vízcseppeket. Megállni nem akartam, csak haladni, kitűztem a célt, hogy Vizsoly után beiktatok egy kis pihenőt, addig nyomom. A vége felé már a szél sem hagyott, egyre erősebben fújt szembe, egyre lassabbá téve az előrehaladásomat. Azért csak mentem. Elértem a települést és megálltam az utána lévő kőfejtőnél. Egy kicsit eltántorodtam érkezésem időpontját illetően, kezdtem elfogadni, hogy személyvonattal, átszállással kell hazautaznom. Ettem-ittam, pihentettem a lábaimat, aztán mikor már elkezdtem fázni, megindultam. Hál’Istennek alább hagyott a szél, így megint tudtam haladni. Visszatért az IC-be vetett hitem. Az Abaúj településeket is magam mögött hagytam, mire a sűrű felhők miatt már kezdett sötétedni. Felvettem a fejlámpát – főként nem azért, hogy lássak, hanem, hogy engem lássanak és egy esetleges előzés során velem is számoljanak a szembejövők.
Mádot már szinte teljes sötétségben értem el, tudtam, hogy már csak ennek az emelkedőit kell leküzdenem, aztán csak Tokajig kell elgurulni vhogy. Ez is megvolt, a 37-esről Tarcal felé letérve következett az utolsó szakasz. Meglepően sok autós jött-ment, de jól ki voltam világítva, így nem volt semmi baj. Szerettem volna már megérkezni, a km-ek továbbra is szép ütemben fogytak, de vhogy jobb lett volna, ha még gyorsabban teszik. A kanyar után megpillanthattam a hegy mögül előbukkanó első fényeket. Felcsatlakoztam a bicikliútra, begurultam az állomásra és némi ellenérték ellenében IC kompatibilissá változtattam jegyemet. Fél 6 előtt értem be, késett a vonat egy negyed órát, szóval bőven volt időm a váróban, töltöttem is magamnak egy kis pohárkával a szerzemények egyikéből.
A vonaton kellemes körülmények között utazhattam, csak a biciklimé és az enyém volt egy háromfős kabin.
Hazaérkezve családi körben stílszerűen koccintottunk egy 42-essel a sikeres útra.
Úgy érzem, egy darabig ki fog tartani a Tatratea csomag :)


Útadatok:
Teljes táv: 166,81 km
Tekeréssel eltöltött idő: 7:51:32
Átlagsebesség: 21,23 km/h
Teljes idő: ~10 óra
További útvonal adatokért kattints a képaláírásra!

2012. 09. 22.

Méhkeréki ride


Egy ellenállhatatlan meghívásnak történő elégtétel előreláthatatlan beteljesülésének időszaka ezen a hétvégén lezárult, éltem a lehetőséggel, és letekertem egy kedves családhoz.
A cél Méhkerék volt, ide kellett eljutnom – az érkezési időpont meghatározása hol erről, hol arról az oldalról sokat módosult, de végül az is megszületett; elég volt dél előtt egy kicsivel indulnom, hogy még sötétedés előtt megérkezhessek – beleszámítva nagyjából minden eshetőséget.
A biciklizéseim új dimenziójába léptem, mostantól műholdak segítségével leképezem az útvonalat, melyen tekertem, jelölve azon sebesség- és szintadatokat, plusz ha fénykép is csattant, az útvonal adott pontján rákattintva azt is megtekintheti a kedves látogató. Íme:
További útvonal adatokért kattints a képaláírásra!
Az időjárással sajnos nem könnyű egyességet kötni – néha bejön, de többnyire inkább nem. Így volt ez most is. Nézegettem azért a szélelőrejelzéseket, de mind csak arra számíthattam, hogy 8-10 km/h-s szembeszél fog simogatni egész utam során. A távtól nem ijedtem meg, nagyjából 120-ra tettem – mivel egy jó tanács hatására opcionális utat kerestem a 47-es helyett és egy kis kerülővel Szovát felé terveztem át az irányt – Istennek is kevesebb vigyázó melót adva ezáltal. Tehát jöhetett a szél, nem bántam, legalább edz egy kicsit – a szigetközi élményeim óta egész érdektelenül kezelem ezeket az alföldi fuvallatokat.
11:38 volt, mire nyeregbe pattanhattam. A pumpát nem leltem, kézi pumpával próbáltam kevésbé lapossá varázsolni a gumikat, ezt egy városi benzinkútnál kicsit továbbfejlesztettem, mire elég biciklizhető lett, továbbindultam. Sok csomag nem volt nálam, csak a legszükségesebbeket vittem magammal, de ebben mindig benne van pl. minden szereléshez szükséges szerszám, elsősegély pakk, folyadék bőségesen, néhány csomag gabonakeksz. Ezt kiegészítettem még ruhával másnapra és tisztálkodási szerekkel. Azért a csomagtartót felszereltem, ha úgy érezném, hogy a hátam már nem szeretne nyomás alatt terhelődni.
A 4-es főúton kellett tekernem egy szűk km-t, hogy Hajdúszovát felé leágaztathassam az irányt. Gyorsan felöltöttem a rendkívül fess fickóvá varázsoló, körülbelül három megtermett vízilovon is lifegő „muszájkabátot”, aztán jól láthatóan továbbindultam.
Nem csalt az előrejelzés, valóban kaptam szembe a szelet. A váltófokozatokat serényen használtam, ha már nem a single speed-del jöttem, legyen meg a haszna :) Egy idő után, mikor észrevettem, hogy szinte csak méterekre válthatok feljebb, hagytam alacsonyan, nem árt, legalább nem érzem, hogy szét akar robbanni a combom.
Hajdúszovátból még éppen nem értem ki, mikor megálltam, mert a hátam már kívánta, hogy nélkülözzem róla a táskát. Felrögzítettem a csomagtartóra, ittam egy kicsit és visszapattantam tekerni.
Ezennel egy új izotóniás port próbáltam ki, nem volt olyan hatásos és ízes, mint az előző, de legalább most már ezt is tudom.
A forgalom nem volt jelentős, egyszer lepett csak meg egy autós, az is akkor, mikor éppen egy vasúti átkelő előtt lovak által átdolgozott ilyen-olyan termékek között cikkcakkolva, mennyei mámorban úszkálva falatoztam az egyik mindenféle jóval teletunkolt kekszcsomag tápláló tartalmát. Új autó volt és úgy leszigetelték, hogy motorzúgásnak nem, inkább motorsuttogásnak lehetett nevezni, amit produkált. De észnél voltam, szépen visszaevickéltem az út jobb oldalára.
Néha jól esett egy kicsit leszállni, mászkálni:
A települések egyre csak jöttek és jöttek, aztán szépen elvesztek mögöttem a távolban: Földes – Bihartorda – Bakonszeg – Zsáka. Lassan a GPS alkalmazást is beélesítettem, mert ahol sose jártam, nem árt, ha van egy segítő ketyere. Kicsit furcsálltam, mikor kiírta a hátralévő táv mennyiségét, mert számításaim szerint egy jó 15-20-szal többnek kéne lennie, de azért csak mentem Dél felé. Aztán egyszer csak megláttam egy táblát, melyen települések elérhetőségének km-ei voltak megadva. Ezen volt feltüntetve Sarkad – amin elvileg keresztül kellett volna menjek -, hogy 40 km, a célom pedig már csak harmincvalahányra lehetett. Hm, mondtam, üdítő hír, meglátjuk, mi lesz belőle. Hagytam ismét néhány ember által sűrűn lakott területet magam mögött, mikor Komádiból is kiértem, jött a telefon, hogy mi az újság. Meséltem, hogy mi az ábra, bár magam sem hittem, hogy nagyjából egy órányira vagyok.
Nemsokára szembesültem a dolgok miértjével. Zsadányban egyszer csak azt duruzsolta a fülembe az irányító hang, hogy ’Itt fordulj balra!’. Kicsit kelletlenül, de engedelmeskedtem. Egy sóderrel megtámogatott földúton találtam magam, mellettem nagyjából a létminimum szélén tengődő gyerekek szaladgáltak vmi hulladéknak tűnő játékot hajkurászva, lomos-romos házak dülöngéltek egymásra, vártam, mi vár az út végén, ami miatt erre hoz. Találtam egy kukorica táblát, rajta egy traktorost, de közutat egyet se. Leparkoltam a tábla mellett, elkezdtem pötyögni a térképen, hogy mi a meglepetés. Ahogy nézegettem, hogy merre kíván vinni, megnéztem a valóságban is: a kukoricáson át egy erdő felé szerette volna, ha továbbmegyek. Oké, hogy jó kaland, de azért jobb lett volna időben megérkezni és országúti keróval nem teleszkópnyűvő, vaddisznó-nemlátta terepeket meghódítani, tehát fordultam egyet és visszatértem, ahonnan jöttem. A következő földutas résznél, ismét rávezetett volna, most már makacsabb voltam, nem hagytam magam, követtem a betonburkolatot. Egy zöld táblát távolról megpillantva láttam, hogy balra település felé vezet betonút, erre vártam! Egy fa takarta, de kirajzolódott egy nagy M betű. Aztán egy ’e’, de nem láttam, hogy lenne rajta ékezet. Reméltem, hogy csak a fa levelei takarják és előbújik majd az is, meg a többi betű, ahogy kívántam. De nem bújt, hanem maradt anélkül. Mezőgyán terült el arrafelé.
A táblánál egy templom tövében kutat leltem, folyadékmegcsappanásom állapotában ezt jónak véltem figyelembe venni és lecsekkoltam, mi folyik arrafelé. Iható, de azért vmilyen mellékízzel megspékelt likvidet kaptam, a sejtek biztos örültek neki, én azért ittam rá egy izós kortyot, hogy a szájam íze is vidámabb legyen.
Szembe a kúttal vezetett a betonos út, megnéztem már, mi van a végén. Keresztülmentem az apró falun, aztán megint szerette volna extrémebbé tenni az utamat a bemondóhölgy, intett, hogy térüljek jobbra. Mondom jó, nézzük meg. Még a kútnál azért kiiktattam, hogy bármilyen esetben is földútra vigyen, megígérte, aztán mégis ide hozott. Így bízzon az ember a nő szavában… :) Szerintem az út mentén lakó, pletykapadon ücsörgélő, jópár évet megélt asszonykák is érdeklődve tekinthettek rám, hogy mit csinál ez a srác itt rikító mellényben, nem épp vasat furikázva a telepre. Azért csak bólintottam nekik, mire ők mosolyogtak és megkapták a hétvégére szóló sztoritémát.
Kivitt a – z egyébként elég jól biciklizhető - földút egy közútszerűségre, épp kezdtem díjazni, mikor mondta egyből, hogy menjek csak át a következő terepviszonyokkal intenzíven megáldott vonalas létesítményre. Na mondom, én már itt nem kerülök semerre, csak ahova vezet a nyilacska, legyen, aminek lennie kell. Hát ez fogadott:
Még egy tízes volt kiírva, amit meg kell hódítani. Úgy voltam vele, hogy azt akár már a bicikli mellett futva is lenyomom, mindegy, csak érkezzek meg. Tehenek, távolban pislákoló kunyhók, különböző haszonnövényekből álló táblák - egész megelégedtem a képpel, vágytam is már egy kis természetre/természetességre. Egy csatorna hídján megálltam telefonálni /mert menet közben is próbáltam telefonálni, de a szélmolekulák annyira beleférkőztek a mikrofon nyílásába, hogy a vonal másik végén lévő inkább vele beszélgethetett volna, nem velem, így beszélgetni mindig megálltam/, helyzetet jelentettem, hogy tényleg nincs már sok hátra. A távolban egy tanyát láttam, előre sejtettem, hogy mit remélhetek. Egy lovas kocsi jött felém, mögöttük egy szamár elég izgatottan kószált, szóltak, hogy vigyázzak, nehogy megugorjon, elhaladtam mellette, megfordult, aztán biztos nem voltam elég kívánatos, mert visszafordult és ment tovább. Jött a tanya. Alacsony falak vették körbe, a kapu helyén semmi, ki is látogatott hozzám pár hangoskodó eb, elmondták párszor, hogy szeretnék, ha továbbállnék, én továbbálltam, de ők azért csak mondták a magukét. Szaladgáltattam őket egy szűk kilométeren, aztán mikor látták, hogy igazából én nem is ellenkeztem, csak ők fújták fel nagyon a dolgot, akkor visszavettek az arcukból és szépen hazabattyogtak.
Beértem Újszalontára, végre betonon surrogtak a kerekek gumijai. Olyannyira felemelő volt, hogy energiabomba keletkezett bennem, melyet a pedálok tekerésének intenzitásnövelésébe fektettem be, így Isten vigyázó segítségével egykettőre a Méhkerék táblánál fotózkodhattam.
Pár percen belül már a fogadó család lakályos házában falatozhattam a mennyei gulyáslevest, innentől pedig már kulináris-, emberi kapcsolati-, látványbeli- és léleképítő élményekben volt részem, melyek már nem a sporthoz kapcsolódnak, így bejegyzésem sorait ezennel le is zárom.
Köszönöm a szívélyes vendéglátást, jól éreztem magam, megérte élni a lehetőséggel! :)

Táv: 110 km
Tekeréssel eltöltött idő: 4:58:47
Teljes idő: 5:57:00
Átlagsebesség: 22,0 km/h

2012. 07. 21.

Debrecen - Budapest: kipipálva


Hajnali 4 órára terveztem az indulást, hogy még lehetőleg kora délután – délután megérkezzek a fővárosba. Nem új az ötlet, már tavaly nyáron gondolkoztam az útvonalon; a 33-as és a 31-es utakon történő megközelítést véltem a legmegfelelőbbnek. Most meg szabad volt ez a szombatom, így kihasználtam.
Felkeltem háromnegyedkor. Kezdtem a napot egy tábla csoki betermelésével. Imádkoztam egyet, aztán felöltöttem a harci ruhát, felszereltem a málhatáskát a bicóra és indulhatott a menet. 4 óra 10 perc lett, mire tényleg elkészültem, innen mértem az időt.
Éjszaka nem hűlt le különösebben a hőmérséklet, de egy pulcsi azért elfért rajtam. A szelet nem tapasztaltam erősnek, plusz inkább oldalról irányult felém, nem igazán zavarta a teljesítményemet. A forgalom csekély volt, a Nap még nem kelt fel, de már viszonylag világossá tette a környezetet.

A városból kivezető szakasz nagyjából arról szólt, hogy a málhatáskát igyekeztem a leghátrébb elhelyezni a csomagtartón, hogy a papucsom sarka ne akadjon minden pedálcsapásnál bele a hozzám közelebb eső végének az aljába. 1-2 centit sikerült módosítanom, picit formáltam a táska alakján is, így egész elfogadható lett az eredmény. Az intézkedések miatt már fél 5 volt, mire elhagytam a város vége táblát. Jöhetett a monoton 33-as legyőzése. A szél továbbra is oldalról fújt, azonban néha bevetett némi szembe irányt is, de 23-24-gyel tudtam haladni. Hortobágy településig meg is tartottam ezt a tempót, ott örömmel jegyeztem meg, hogy nem kizárt a délután 3 órai érkezés, melyet Ildinek, a szállásadómnak ígértem. Ettem-ittam /6 csomag gabonakekszet, 2 müzli szeletet, másfél liter vizet és egy liter izotóniás italt pakoltam el/ egy kicsit, lőttem egy fotót a Kilenclyukún csücsülve, aztán továbbrobogtam.

Innen úgy gondolta a szél, hogy eleget fújta már a jobb oldalamat, próbálkozik egy kicsit szemből is, tehát átállt erre a tendenciára. Nem igazán örültem neki, de Budapest arra volt, hát arra mentem, amerről fújni kívánt. Csökkent is a sebességem, most már csak 18-19-eket tudtam kipumpálni. A hajtást végül a táska miatt úgy oldottam meg, hogy a talpam középső részével fejtettem ki a nyomóhatást – egyéb esetekben a talppárnák tájékával pedálozok -, így nem is éreztem annyira hatékonynak az erőátvitelt. De azért szépen – vagyis inkább lassan – haladtam célom felé. Közben az idő is elromlott, felhők gyülekeztek felém, tovább erősödött a szél, még hűvösebb is lett. Visszavettem az azóta már levetett pulcsimat, sőt – bár általában igyekszem nem véteni ekkora divathibákat – felvettem egy zoknit a papucshoz, mert már a lábam is fázott.
Talán nem is volt tökéletes ellenszelem, mert mikor a 33-as vezette jobbra tartó kanyarodásán tekertem, úgy elpilledtem, hogy muszáj voltam megállni egy buszmegállóban. Reméltem, hogy alábbhagy, így elkezdtem falatozni, iszogatni. Láttam, hogy a buszmegállót jelző táblát egy párszor céltáblának használták – ez van, ha az embereknek nincs jobb dolguk. Ha így vannak, biciklizzenek el Budapestre vagy vmi hasonló, de ha tehetik, ne rongálással töltsék az idejüket – lehessen ez egy szebb világ! :)

Füred felé visszaállt az út iránya inkább nyugatira, a szél továbbra is akadályozott, de legalább nem fújt totálba telibe. Füred utánig megint annyira elfáradtam, hogy pihenőt rendeltem el. Az ember és a gép idilli, Tisza parti együttlétét fejeztem ki művészien egy fotó erejéig – majd tápanyagot vittem be szervezetembe.

Poroszlón keresztülkarikázva kívülről megismerkedtem a poroszlói Tisza-tavi Ökocentrum épületével:
Egyszer majd ellátogatnék, hogy belülről is megnézzem, most viszont a célom lebegett a szemeim előtt.
A nyergemről nem is meséltem még: a héten szereztem be, márkáját tekintve ugyanaz, mint az előző, csak mivel az már elég viseltes volt, így megérett a cserére, a Yamaha Máthénál szert tettem egy újra:

Ismét a szél gonoszságával kellett viaskodjak. Némelyest azonban javult az idő, a zokni lekerült, a pulcsi még maradt egy darabig. Besenyőtelekig bírtam csak egy szusszal, a település túlvégében ismét megpihentem. Megnéztem a navigációt, javasolt egy földutat, ahhoz vissza kellett volna menni egy bő kilométert, és levághattam volna vele vagy hármat, akármennyire kacérkodtam a gondolattal, inkább maradtam a betonburkolatnál. Láttam egy biciklist közeledni – szintén „kukásmellényben”, gondoltam kollega. Igen lassan jött, fel is tételeztem, hogy biztos vmi papa lehet, aki éppen a komákhoz igyekszik borozni egyet. Aztán ahogy közelebb ért, vettem észre, hogy egy harminc körüli túrabiciklistáról gondoltam mást, mint ami. Hasonlóan felmálházott vasparipája volt, intett, visszaintettem. A szél szemmel láthatólag rajta is kifogott, ez vmelyest megnyugtatott. Aztán összeszedtem magam, begurultam Dormándra, megkerestem a 31-es utat, megtaláltam, elindultam rajta. Ez egy közel 120°-os fordulat volt, a szél nem volt képes ilyenre, így most kedvezőbben simogatott. Talán a vitorlázásból jött hozadékként, hogy rápillantottam a kilométerórámra, hogy mi újság most a szél irányával – akkor esett le, hogy nem vitorláson ülök és itt nincs szélirányjelző :) Egészen Jászapátiig tudtam menni átlagjavító tempóban, a 25-26 km/h-kat kellemes volt látni a kijelzőn.
Jászjákóhalmán egy benzinkút csábított tankolásra, elcsábultam, tankoltam - egy kis levegőt a hátsó kerekembe, mert időnként le-lepillantva észleltem, hogy a testsúlyommal kiegészült csomagsúly azért némileg lapít gumin, növelve ezzel a súrlódó felületet, így jobbnak találtam megtámogatni egy kis nyomással. Abszolút érezhető volt a hatása, bár csak 1-2 km/h-val tudtam többet kipréselni a kis kék szörnyetegből, de én már mindennek tudtam örülni.

Innen volt még egy bő nyolcvanas vissza a tervezett távomból. Néztem is a táblákat, de aztán inkább leálltam ezzel a tevékenységgel, mert olyan lassan következtek egymás után, hogy inkább elszomorítottak, mintsemhogy sikerélménnyel gazdagítottak volna. Jászberénynél épült egy elkerülő út. Ezt, ha otthon tüzetesebben megnézem, nem használom ki, de most már a térképen látom, hogy plusz utat tettem meg ezzel – de legalább jó minőségű úton hajthattam. Az út kanyarodásával egyébként sikerült egy esőre álló felhőt is kikerülnöm, ami – miután visszatértem az egyenes szakaszra – igyekezett felém kerülni, ügyesen megoldotta, kinyitotta a csapot, aztán megöntözött egy kicsit. Nem volt kellemetlen, de kellemes sem. A Nagykáta felé vezető szakaszon egy kis bicikliút szakaszon tudtam ismét tempózni, nem is pihentem, inkább meghajtottam. Már 2 óra felé járt, illőnek tartottam szólni Ildinek, hogy ne készüljön rám 3-ra, késni fogok a tervezetthez képest. Láttam egy fedett buszmegállót a bal oldalon, becéloztam. Hátrafordultam, hogy mehetek-e át keresztül mindenen, ekkor egy darázs elkapta a bal karom bicepszének a belső részét. Szerencsére atlétában voltam, így miután megsemmisítő, kivégzéssel felérő ütést mértem rá, aláhullott és többet nem bántott. A gyors közbelépés gyanánt nem szenvedtem komolyabb fájdalmak közepette, le tudtam húzódni a megállóba. Ekkor láttam meg a ’Pest megye’ táblát, ez egy kicsit üdítőleg hatott, fotózkodtam is egyet a jelenlétében:

Az eső már elállt, a szél nem, megint a leküzdésére kellett felhasználom a merülő energiatartalékaimat. Nagykáta kap tőlem egy pirospontot; a bicikliút mellett nagyon sok kerékpártároló található, biztos nem szenvednek parkoló hiányt az ottaniak. Viszont – ami pirospont levonást nem eredményez - egy ponton, mintha nem is azon a településen lettem volna, hirtelen megszűnt minden ilyen célra használatos létesítmény. Ezt nem tudtam mire vélni, de nem is ezzel foglalkoztam elsősorban, hanem egy kúttal, mivelhogy eddigre elfogytak a folyadékkészleteim, visszatároztam hát, ami hiányzott. Kekszek tekintetében sem voltam nagyon eleresztve, másfél csomagnyival még el tudtam vegetálni.
Nagykátáról kiérve, Budapesthez egyre közeledve megnövekedett a forgalom is. Az úton egyébként összességében nem voltak veszélyes helyzetek, de 2-3 manővert végre kellett hajtsak, hogy mások hibáját kijavítsam. A szél továbbra sem hagyott alább, de engem már nem érdekelt semmi, csak hogy tekerjek, közeledjek. Ekkor már abbahagytam a hangoskönyv „olvasást”, mély témákról alkotott gondolatok jártak a fejemben. Ilyen volt, mikor az úthoz hasonlítottam ez életet. Kerülhetünk akármilyen akadályok, bajok közé, ha azokat le tudjuk küzdeni és tudunk töretlenül, megállíthatatlanul a cél felé menni, arra koncentrálni, akkor előbb-utóbb elérjük azt, és ott már csak a pozitív dolgok várnak.
Sülysáp után elkezdődtek a fel-le szakaszok. Túlságosan vidáman nem tudtam hozzá viszonyulni, de viszonylag friss erővel másztam meg őket, a lefelékben meg inkább csak eleresztettem a gépet, hogy a következő felfelébe visszanyerjek egy kis erőt. Vhol Mende előtt állhattam meg újra, elővettem ismét a navigációt, hogy mit ír a hátralévő távra, erre elkezdett olyan fura útvonalakat javasolni, hogy térjek le a főútról, menjek be erre és erre az utcára. Figyelmen kívül hagytam, mert a ’legrövidebb’-re volt állítva, ilyenkor már semmi kedvem nem volt erre-arra kanyarogni. Maradtam a főúton, nagyon lassan, de fogyatkoztak a kilométerek. Aztán Maglód után elértem a Budapest táblát. Egy nem túl őszinte mosollyal ezt a pillanatot is megörökítettem:

A Pesti út melletti szuper minőségű bicikliúton szakítottam egy jót – bár nagyon azért nem akartam gyorsan menni, mert még nem volt ismerős a környék. El is értem a Jászberényi utat, ahol nemsokára válaszút elé érkeztem: jobbra vagy balra. Navigáció elő, most rábíztam magam. El is mondta szépen, hogy erre meg arra. Mentem erre is arra is, aztán közeledett a cél, közeledett a pihenés időszaka, közeledett, amire hajnal óta vártam, közeledett, így csak tekertem, hogy legyen közelebb és közelebb, aztán már annyira közel volt, hogy közelebb nem is lehetett: megérkeztem. Telefonáltam Ildinek, beengedett, lecuccoltam, meséltem, ettem, pihentem és boldog voltam, hogy ezt is megélhettem.

Táv: 234,15 km

Teljes idő: 13:29:00

Tekeréssel eltöltött idő: 11:05:29

Átlagsebesség: 21,1 km/h

2012. 06. 30.

Adriai vitorlázás


Ha már sportblogot vezetek, álljon itt egy kis olvasmány kedves Olvasóimnak múlt heti adriai vitorlázásomról.
A nagyobb betűs élet egyik kapujához kulcsot szerezvén úgy döntöttem, megajándékozom magam vmi kis kiruccanással, így kapóra jött az éppen szervezés alatt álló vitorlázás. Pár jó cimborával kibéreltünk egy 8+2 személyes Sun Odyssey 45 típusú vitorlást, melyet Horvátország Sukošan településének kikötőjében vehettünk szemügyre és át.
Az odaúton azonban már volt egy kis gubanc. Csehország elmúlt évtizedének legnagyobb buszkatasztrófája történt meg aznap hajnalban a horvát autópályán. Hosszan kígyózó autótömeget sorakoztatott fel maga mögött, köztük a mi autóinkat is.
Négyórás pluszt eredményezett ez nekünk, de sikerült áttérnünk egy alsóbbrendű útra, ahol némi kerülővel, de elérhettük a kikötőt.
Este 5 körül meg is érkeztünk, papírügyek, még ki nem fizetett költségek rendezése és pakolászások után birtokba vettük a 10,5 tonnás vitorlást. Sok időnk már nem volt a napból, de azért egy gyors szavazás után úgy döntött a legénység, hogy belekóstolunk a tengerbe. Éppen csak kiálltunk a kikötőből, tettünk egy kisebb kört és jöttünk is vissza – fáradt volt már mindenki, vágytuk az ágyat.
Visszaparkoltunk, még egy kicsit beszélgettünk, de nagyon nem engedtük mély vizekre terelődni a mondatok fonalát, mindenki hamar vízszintbe helyezkedett.
Másnap reggel Tomival kinéztünk az orr-részbe horgászni. Sikerült fognom két 15 dkg körüli halat, de visszadobtam őket, mert elég hamar jöttek és még nem volt előkészítve a sütő, hogy meg is süssük őket. Aztán meg már indultunk, végleg /arra a hétre/ elhagytuk Sukošant, új állomás felé vettük az irányt. Jó szelünk volt, a kiállás után már le is kapcsolhattuk a motort, vitt a szél minket, amerre szerettük volna /persze megfelelő vitorlabeállítások után/. Nem is kellett estig mennünk, már délután megérkeztünk a helyre – bár kétséges is volt, hogy álljunk-e meg, mert elég viharossá fokozódott a szél. De az öböl védettnek tűnt, így megálltunk aznapra. A tenger vize ott elég sekély, így zöld színével csábított is, hogy próbáljuk ki a szabadtüdős merülést, búvárkodtunk hát egy kicsit. Túlságosan nem volt gazdag az élővilág, de láttunk pár halfajt, tengeri sünöket, tengericsillagot meg néhány vízinövényt. Egy étteremben foglaltunk estére asztalt, hogy az angol-olasz meccset megnézhessük. Eszegettünk, iszogattunk mellé, de a meccs kevésbé volt jó, mint a kaják, tizenegyesekkel végződött, addig nagyjából esemény nélkül zajlott.
Másnap reggel kiderült, hogy nem elég, ha a kikötőért fizetünk, azért is kell némi kunát adományoznunk, hogy természetvédelmi területen tartózkodtunk. Megadtuk, ami jár, aztán továbbindultunk délkelet felé. A szél kevésbé volt erős, 2-4 csomóval fújt, ami nem elegendő, így motort kapcsoltunk. A géphajók nagy hátránya, hogy unalmas velük a hosszabb, monoton út. Egy vitorlásnál ez többnyire nem fordul elő, mert a szél általában nem egy irányból fúj, így különböző vitorlaállásokkal kell variálni, hogy a kívánt célba elérjünk, a tettekkel töltött idő meg jobban telik, mint borospohárral a kézben a tenger felszínén megtörő millió és millió napsugár-szikra felcsillanását bámulva. Itt viszont géphajóként kell tekinteni a vitorlásra, - egyébként meg is szűnik minden elsőbbsége ebben az esetben /khm, lehetne közutakon is vmi ehhez hasonló szabályt alkalmazni, hogy nem gépi hajtású jármű ilyen meg olyan előnyt élvez :)/ - igyekeztünk is magunkat elfoglalni a nagy egyhangúság közepette.
Szépen haladtunk, kicsit később, mint az előző napi állomásunkra, de megérkeztünk ide is, ez a hajófogadó pedig Komiža, apró kis halászfalu volt. A kikötőben már nem volt hely, így az előtte elterülő bólyamező egyik elemére kapaszkodtunk rá. Ilyenkor a partraszállás úgy történik, hogy a vitorláshoz tartozó dinginek vagy bocinak becézett csónakkal két-három fordulóban kimotorozunk vagy kievezünk. Így is történt. Mikor már mindenki a parton volt, utunkat egy őszről megismert étterem felé vettük, ahol állítólag isteni tonhalas pizzát kínálnak. Kínáltattuk is magunkat vele, a csapat nagy része meg is birkózott eggyel-eggyel. Nem mondom, hogy nem volt finom, de talán a beharangozása volt nagyobb, mint az elvártak, ilyenkor meg általában vmi mennyeit vár az ember, kap egy simán királyat, aztán meg morcosan, a száját húzgálva továbbáll, hogy ő nem erre számított /tessenek tehát vigyázni a reklámokkal! :)/.
Pizzázás után a kalandvágyók lányok után szimatoltak az éjszakában, a többiek meg a dingi első körével visszafurikáztak. 
Hajnalban mindenki visszaérkezett, aztán aludni tért. Reggel kiültem horgászni, megakasztottam egy halat, mely nem a szerelékhez volt méretezve, pár másodperces kapcsolatunk vélhetőleg egy zsinórharapással végződött. Reggeli teendők, tisztálkodások, vásárlások beiktatása következett, így el is ment a nap első része, csak 11 után tudtunk indulni. Érdemes volt, mert nagyon jó szelek tomboltak szerte a tengeren. Így ezen a napon nem is egy adott cél irányába mentünk, hanem kihasználva a jó adottságokat szeltük a hullámokat - kizárólag a szél erejével. Nagyjából ki is próbáltunk mindenféle vitorlaállást, alkalmaztunk mindenféle manővert, beszélgettünk a dolgok technikai hátteréről. A természet, a tenger és a szél iránt tanúsított tiszteletünket kifejezve a kapitány hozott egy koszorút, melyet egy nyugodtabb pillanatban a vízre tettünk – nemes, szép gesztus volt. Ismét Komižán álltunk meg. Most felmentünk a domboldalban festői környezetben kialakított templomához is.
Visszaérkezve aki betevőt keresett, az evett, aki nem, az csak maradt a társaság miatt. Már sötétedett, mikor ismét kettévált a csapat, az egyik része visszacsónakázott, a másik maradt még egy kicsit. Estére a tenger felől erős szél érkezett, dülöngélhettünk is álmunkban nagyokat. A biztosító csomót jól meg kellett kötni, nehogy kioldódjon, mert még máshol találtuk volna magunkat következő nap.
Szerda reggel már kevésbé volt vitorlás idő, így motorral evickéltünk át a közeli Kék barlanghoz. Nevét onnan kapta, hogy a barlangba a Nap egy külső üregen keresztül besüt, így alulról egy azúrkék megvilágítást kap a belső tér. Dingivel lehetett bemenni, belépőt is szedtek, ám Tomi zsivány ötletétől vezérelve mi, a második turnusban érkezők már kedvezőbb feltételekkel juthattunk be. Visszaindultunk abba az irányba, ahonnan reggel jöttünk. A szél továbbra sem élénkült fel, de egy-egy helyen, ahol már használhatónak találtuk, kibontottuk a vitorlákat. Szépen lassan, de haladtunk legszebb állomásunk, Palmižana felé. A kikötés kicsit nehézkes volt, ugyanis a szél fújt az öbölben, így több ponton meg kellett támogatnunk járművünket, nehogy rávigyen minket a szomszéd hajóra. Egy bő órát eltöltöttünk ennek a kivitelezésével, de szépen sikerült megvalósítani.

Erre a napra sikerült kimerítenünk a hajó vízkészleteit, kikötőben legutóbb Piškerában voltunk, ahol vizet vételezhettünk. De megvoltunk nélküle, csak a mosatlan edények gyülekeztek.
Kirévészkedtem a legénységet a szigetre. Mikor én is kiszálltam, akkor láttam, hogy milyen csodás is: kellemes árnyékot adó pálma- és fenyőfák mindenfelé, pozsgás cserjék, madárdal, üde, illatos levegő, civilizációval nem agyonbolygatott terek. Átsétáltunk a túloldalára, ahol a fizetős kikötő és vendéglátóhelyek találhatók. Tisztálkodtunk egyet, majd megbeszéltük, hogy hogy legyen az esti meccsnézés. Két kiülős hely közül választhattunk, az éppen hozzánk közelebbi nyert, elfoglaltuk hát helyeinket. Nagyon nem volt pörgős ez a meccs se, így aki már megunta, visszavittem a vitorlásra. A tizenegyesekre értem vissza, azt még megnéztük, aztán mi is indultunk aludni.
Következő nap utunk Hvar településére vezetett, ahol nem megszállni, csak megállni kötöttünk ki. A kikötő itt is tele volt, így vizet nem tudtunk vételezni, legközelebb a palmižanai kikötőt ajánlották. Hvaron utánpótlást vásároltunk fogyatkozó ételeinknek-italainknak, majd aki még nem látta a várból adódó kilátást, az megnézte, megnéztem én is:
Visszaindultunk, ahonnan jöttünk, a sziget másik oldalán lévő kikötőben megálltunk vízért, majd továbbindultunk. Hasonló volt az időjárás, mint előző nap, hol fújt a szél, hol nem. Így voltak a vitorláink is, hol ki voltak bontva, hol össze voltak húzva. De nem volt nagy az erre a napra betervezett táv, így bőven sötétedés előtt megérkeztünk Maslinicára. A kikötés itt is hasonló volt, mint Palmižanan, itt a csónak „függetlenné tétele” volt a hosszadalmasabb feladat. A fart biztosító kötél pályáján vezethettük ide-oda, nem kellett kompkezelő, elég volt plusz kötelek mentén húzni akár a partról, akár a vitorlásból.
Vettünk egy helyi halásztól némi halat, azt megsütöttük, megettük hamar, aztán mentünk a partra, megnézni, mit játszanak a németek és az olaszok. Éppen party volt a szigeten, mentek is a srácok, de jöttek is hamar, ketten maradtak tovább.
A péntek estét már a sukošani kikötőbe terveztük, hogy szombat 10 órára át tudjuk adni a vitorlást. A szél erre a napra még tovább enyhült, így géphajóként közlekedtünk. Kb. félúton megpillantottunk egy kis ladikot, amiből egy ember két kézzel integet felénk. Arra fordítottuk a kormányt. Az angolt nem nagyon beszélte, de azt megtudtuk, hogy a motorral lehetett vmi baj. A feleségével indultak romantikus tengeri csónakázásra, ez fulladt kudarcba. Magunk után kötöttük a csónakjukat, átszállítottuk a párt, a hölgy pánik közeli állapotban lépkedett át. Kínáltuk őket pálinkával, a harmadik után láthatóan jobban érezték magukat, már kacarásztak is. Kérdéseinkre kiderült, hogy németek, így adott volt, hogy Krisztián lesz a legjobb beszélgetőpartnerük. Közben Zoli életre keltette a motorjukat. Vontatás közben láttunk 5-6 delfint ~50 méterre, biztos a jócselekedet miatt jöttek elő :) Elvittük a „hajótörötteket” addig a bevezető szakaszig, ahonnan már nincsenek távol a kikötőjüktől, onnan már megoldották egyedül is a távot. Nem sokára mi is megpillanthattuk a kikötőnket, beparkoltunk a bérbeadó cég mólójára, vacsoráztunk, tisztálkodtunk, majd ágynak dőltünk.
Szombat reggel még tankoltunk – sok nem, csak 74 liter fogyott, pedig használtuk rendesen. Összepakoltuk a cuccainkat, elrendeztük a belső-külső teret, majd átadtuk vizsgálatra.
Nem vittem magammal trackert, vagy ehhez hasonlót, de nagy vonalakban ezt az útvonalat tehettük meg:
Ez nagyjából 600 km, mely 325 tengeri mérföldnek felel meg.


Egyes képekért köszönet Jencinek, a hangulatvideó alapanyagáért Jenci és Krissz keze munkájáért jár a hála!
Térkép forrása: bikemap.net.

2012. 05. 01.

Hortobágyi száguldozás


Néhány hete – mikor még kevésbé volt jó idő – megbeszéltük Encivel, hogy ha melegebb lesz, elmegyünk együtt vhova tekerni. Aztán jött a jobb idő, de vagy nekem, vagy neki volt éppen dolga, vagy egyszerűen nem volt alkalmas egyikünknek sem, így hétről hétre halasztgattuk. Nem adtuk fel, így május elsején sikerült összehozni, célként Hortobágyot tűztük ki.
Hogy ne a nagy hőségben kelljen izommunkát végezni, megállapodtunk egy közép-kései délutánra időzített indulásban, ez megadta a lehetőséget, hogy még világosban hazaérhessünk.
Előzetes vizsgálódásaim alapján kiderült, hogy némi szembeszéllel kell majd számolnunk, melynek mértéke ugyan csekély, de már az is fékező hatással bír a teljesítmény vágtató szekerének kerekeire. A weatherspark mérései alapján ~10 km/h-s dél-nyugat-nyugati szél fújdogált akkoriban és 31°C-on izzott a levegő.
A város határánál magam elé intettem Encit, hogy lássam, milyen tempóra áll be. 27-28-at diktált, épp ennyit tekertem volna én is. Így haladtunk Látóképig, ott az emelkedőknél átvállaltam a szél kitakarását, előre álltam, a felfelékben pumpáltam a sebességet, a lefelékben a lendületből hoztam ki még többet. Hátrapillantva vettem észre, hogy Enikő kicsit lemaradt mögöttem, így visszavettem a „vadulásból”, iszogattam, kifújtam magam az erőltetett szakasz terhelése után, hamar beért, aztán visszaálltunk a 27-28-ra és újra együtt folytattuk utunkat.
A szél helyenként megerősödött, de huzamosabb sebességcsökkentést nem sikerült elérnie nálunk. Figyeltem Encit, hogy fáradt-e, kívánna pihenést, de látszólag semmi nyoma nem volt ezeknek, rá is kérdeztem, megerősítette feltevésemet. Szóval csak toltuk neki, ahogy jól esett.
Nemsokára a településre vezető egyenes szakaszra értünk, innen már látszottak a táblák, távolabb az épületek. Kutat kutattam, a körforgalomnál sikerült felfedeznem egyet, arra vettük az irányt, frissítő hatását azonnal kifejtette rajtunk. Aztán a híd felé vettük az irányt, ahol egy szoborcsoport árnyékában lazultunk egy darabig. Mikor ezt elégnek találtuk, lőttünk pár fotót magunkról és a Kilenclyukúról, és hazafelé vettük az irányt.
Hátszelet remélve – és az elején még érezve is – újult erővel és reményekkel pengettük újra a megszokott tempót, de nem sokára a szél gonosz módon délkeletivé változtatta magát, így megint részleges szembeszélben részesültünk. A hőmérséklet enyhült, a Nap sem tűzött már olyan erősen. Hamar fogytak a kilométerek, azon vettem észre magam, hogy már a látóképi emelkedőkhöz közelítünk, itt megint rákapcsoltam, hogy lendületből győzzük le őket. Enci tartotta a sebességet. Egy lefelében az első tányéron is magasra kívántam pakolni a fokozatot, de túlváltottam és leesett a lánc. Gyors menedzselés után vissza a nyeregbe és már csak egy emelkedő várta a harcot, nem nagyon talált rajtunk fogást.
A csárdától már szinte csak lefelé lejt az út, itt már egészen a városig mentek a kövér 33-ak, 35-ök, csak úgy pörköltünk magunk alatt az aszfaltot. Jó átlagjavító hatással volt ez a szakasz, mire beértünk a bicikliutas részhez, levettem a mérőkütyüt, hogy ne változtasson az adatokon. Ekkor ezeket az adatokat jelezte:
Táv: 69,35 km
Tekeréssel eltöltött idő: 2:29:10
Teljes időt nem mértem, csak Hortobágyon pihentünk, az lehetett ~30 perc.
Átlagsebesség: 27,9 km/h

Igen pozitív elbírálásban részesítettem Enikő tekerési teljesítményét, meg is beszéltük, hogy megyünk majd még ezentúl is közös távokra :)

2012. 04. 28.

Vitéz lettem

A munka ünnepe adta hosszúhétvége előtt válaszút elé érkeztem: az egyik út a Balatonra, a másik Szendrő tájékára vezetett. Mint szeretett Balatonom, a szívem erősen arrafelé húzott, azonban egy vasárnap reggeli kötelezettségem nem engedte meg a hosszabb kiruccanást, maradtak a hegyek.
Ekkora szervezték meg a szervezők hetedik alkalommal a Vitézlő teljesítménytúrát, melyen különböző távokat gyalog, futva, biciklivel, illetve kiegészítve kenuval lehetett teljesíteni.
Pénteken késő délután indultunk Debrecenből autóval, a tágas csomagtérben hamar ideális helyet találtunk mindennek, amit magunkkal kívántunk vinni.
Sötétedés után nem sokkal meg is érkeztünk Szuhogyra, itt kaptunk kellemes szálláshelyet éjszakára és finom étkeket vacsorára és reggelire. Hamar kipakoltunk, összeszereltük a bicikliket, becuccoltunk a házba, majd neki is láttunk telepakolni a pocakokat.
Reggel 7 körülre terveztük az alvásunk befejezését, lényegében sikerült is ennek a tervnek eleget tenni.
Miután mindenki elkészült a reggeli teendőivel, biciklire pattantunk és kerékpárunk első kerekeit Szendrő felé irányítottuk. Fél 10-re beértünk a rajt- és célként szolgáló általános iskolához, ahol kitöltöttük a regisztrációs lapokat és 3/4 10-kor el is indultunk, hogy távunkat legyűrhessük.
Peti és Enikő a 80km-esen, Laci, Ada és én az 50km-es távon próbáltunk szerencsét. A két táv között két ellenőrzőpont volt a különbség - nyilván a 80-as kontójára. Egy darabon azonban együtt mehettünk, így együtt is mentünk.
A rajt utáni első ellenőrzőpont egy szuhogyi cukrászdához vezetett, hamar meg is érkeztünk. Épp tv-sek interjúztattak, Lacit is elkapták egy pár szóra. Sokat nem kellett pihennünk, nem is nagyon volt mit kipihenni, így indultunk tovább.
A második ellenőrzőpont egy kis kitérőt jelentett; balra kellett eltérni egy külön útra, mely a Hungaropec fantázianevű veszélyes hulladéklerakóhoz vezetett. Nem volt senki az ellenőrzőpontnál, magunknak kellett beikszelni az adott "pecsét helyét" egy zsírkrétával. Egy helyi dolgozóval történő konzultáció után tovább kalandoztunk.
Emelkedősebb terep kezdődött, melegedtek az izmok a lábainkban, egyre jobban kellett erőt kifejteniük.
Lapos és meredekebb emelkedők váltották egymást, de maradéktalanul kárpótolt az általuk elért kilátás; szép tájakon kerekezhettünk. Mellékelek pár fotót ezekről, ám ezen fotókon keresztül sajnos nem adja át azt a szépséget, melyben tündökölt:
Az emelkedő megszűnésével Rudabányát és vele együtt a harmadik pontunkat egy jó kis downhill-lel közelíthettük meg.
A múzeumnál visszapótoltunk némi vizet, aztán az következett, amire számítani lehetett: ahol az előbb lefelé zúgtunk, most ott kellett visszakapaszkodni egészen addig, ahol a lejtős rész kezdődött. Szeretem hamar letudni az emelkedőket, ilyenkor többet adok bele, mint sík terepen, így Peti és Enikő előtt haladtam, jöttek is nem sokkal mögöttem. Nem akartam nagyon elszakadni a bolytól, vallom a 'Stick together, team!' elvet, ezért néha visszalassítottam.
Az emelkedő tetején egy másik útvonalon folytatva az utat további enyhe emelkedő következett - több lefelével tarkítva. A rudabányai bányatónál helyezték el a negyedik checkpoint-ot. Itt pihengettünk, töltöttük az időt, de Laci és Ada az idő telésével sem érkeztek. Már láttuk jönni azokat a bicikliseket is, akik akkor jöttek lefele a harmadik ponthoz, mikor mi már jöttünk fel a negyedikhez, szóval gyanús volt, hogy vmi nincsen rendben Laciékkal. Enikőéket tovább engedtem, ugyanis ők hosszabb távot mentek, nehogy kicsússzanak az időből, én meg telefon után nyúltam. Sokadik próbálkozásra sem volt válasz, így eléjük mentem. Nem sokkal a bányató felé vezető elágazásnál álltak, láthatólag szerelni készültek vmit. Kérdésemre megtudtam, hogy Ada biciklijének az első váltója rakoncátlankodott, erre igyekeztek megoldást találni, de a váltó nem adta magát. Egy alternatív megoldást választva eltekertünk a bányatavi ponthoz, ahol kezünk ügyébe kevertük a bizonyos váltót. A manuális, kézzel állítható "váltó" ideájának megteremtését úgy igyekeztünk előidézni, hogy a fém váltót egy nagy kővel alkalmatlanná tesszük a lánc körüli kapaszkodásában, majd evakuáljuk. Pár ütés után fel is adta a harcot, diadalittas győzelemmel eltávolítottuk és mehetett tovább a hegyi tekerészés.
Ötödik pontunktól, Szőlősardótól egy közel 10km-es tekerés választott el, mely a jobbra-balra, fel-le irányváltoztatásokkal hamar el is telt. Összehasonlítva egy ilyen távot pl a 33-as úton megtett egyenes szakasszal: szinte ég és föld. Az utóbbi esetében a monotonitás annyira komoly koncentrációt igényel azt elhinni, hogy kevésbé látványosan ugyan, de fogynak a kilométerek, itt viszont éppen a változatosságok, a helyes váltófokozat megtalálása, a kátyúk vagy egyéb úthibák kerülgetése jobban eltereli figyelmünket a km-ek számolgatásáról.
Kínálat tekintetében a szőlősardói pont volt a leggazdagabb - izotóniás itallal táplálhattuk vissza a szervezetünkből elveszett anyagokat. Egy kút is volt mellette, ott az árnyékban lehűtöttük magunkat, ettünk egy kis magunkkal hozott energiaadó ezt-azt, aztán mikor mindenki eleget pihent, továbbindultunk.
Amúgy nem erőltettük a tempót, az időre biciklizést - elsősorban Ada váltójának hiányosságáért, de már korábban is megbeszéltük, hogy inkább egy élménykerekezésnek leszünk a teljesítői. Íme egy videó, mely összefogó képet hivatott közvetíteni az elénktáruló utakról, tájakról:

A következő pont felé vezető szakasz szép erdei utakon is keresztül vezetett, mellettünk patak csordogált, a fákon madarak éneke tette változatossá a gumik aszfalton történő súrlódásának egyhangúságát.
6,4 km-t /volt alkalmam lemérni/ tekertünk a legutóbbi ellenőrzőpont óta, mikor kissé kellemetlen dolgot észleltem; a hátamon nem volt táska. Táskával indultam el, benne szerszámokkal, iratokkal, zsetonnal, elsősegély felszereléssel. Szóltam Adáéknak a helyzetről, leültek egy árnyékos helyen. Visszaindultam, hamar le is esett, hogy a kút mellett hagyhattam, mikor kidobtam a szemetet, már nem mentem oda vissza, hanem a biciklire szálltam egyből. Jó tempóban pörgettem a pedálokat, negyed órán belül vissza is értem. A táskám nem volt a kút mellett, de a pontfelügyelők ott ültek az asztalnál és kétségbeesett arcomat látva kérdezték: 'Táska?', én meg hevesen bólogattam. Mondták, hogy utánam hozták volna, aztán elővették az autóból, mesélték, hogy közbiztonsági okokból átvizsgálták, nem bombát helyeztem-e el benne :)
Immáron teljes harci díszben mentem végig a már ismert szakaszon, hamar visszaértem, Laciék kényszerpihenő ideje ezzel lejárt.
Cél előtti utolsó elérendő pontunkat a Rakaca-tó mellé rakták le, ide még majdnem egy 15-öst kellett tekerni.
A Perkupát és Szalonnát felfűző útba beletorkollva Perkupa felé indultunk, itt jöttünk rá, hogy Szalonna - amin keresztül kell mennünk - nem erre van, így egy 180°-os fordulatot követve helyes irányba keveredtünk. Szalonnából Rakaca felé térültünk, nem sokára megpillanthattuk a tavat - egyelőre távolról, aztán egyre közelebbről. Először sikerült egy gyalogos ellenőrzőpontot megtalálnunk, ott tájékoztattak, hogy nem ez az, amire mi vágyunk, ami nekünk kell, az egy kicsit odébb van, de látótávolságon belül, így meg is mutatták.
Hamarosan ott is becsekkoltunk, innen vissza Szalonnára, onnan meg már csak Szendrőre kellett begurulni.
Peti és Enikő már korábban megérkeztek, beadtuk a papírjainkat, melyek alapján kiállították az emléklapjainkat. Eszegettünk iszogattunk, pihengettünk még az árnyékban, a fűben. Nekem 6 órakor indult a vonatom, oda kikísértek a többiek, elbúcsúztam tőlük, a szép tájtól és magamban összegzést tartottam:
Bár nem egy kategóriába tartozik a Balatonnal, így nem is hasonlítgatom a kettőt, de mindenképpen érdemes ilyen tájakon tekerni. Szép élményekkel gazdagodtam, megérte eljönni!

Táv /a kitérőkkel, plusz utakkal együtt/: 75,77 km
Szint: 380 m
Teljes idő: 6:07:00
Tekeréssel eltöltött idő: 4:15:07
Átlagsebesség: 17,8 km/h

U.i.: Gergő - aki végül a Balatonra ment - ugyanezen a napon 8 óra 35 perc alatt teljesítette a kört, feladva ezzel a feladatot, hogy jól leelőzzem, ha arra járok :)