





Nem mondható el, hogy végig fel vagy le kellett volna menni, elég változatos volt a terep; egyszer fel, egyszer le vagy éppen fordítva.





Alig pihentem ki az előző napi 300+-os kalandomat, jött egy halkabb hangvételű gyaloglás a Bükkben. Less Nándor emlékére sétáltunk egyet, lehetett indulni 16, 26, 35, 48 és 60 km-es szakaszokon, mi a 26-ost választottuk. A helyszínre kb. fél 9-re értünk, miután regisztráció, megbeszélések és felkészülés után nekivetettük magunkat a hegyeknek. Az idő tökéletes volt; sütött a nap, viszonylag meleg volt, nem is kívánhattunk volna többet.
Első pecsételő helyünk a Mangó-tető volt, ahol a Kaptárkövek legnagyobbika található. Hegyre fel és hegyre le szakaszok váltogatták egymást kiegészítve néhol egy-egy lankásabb területtel. Az ezeken való menetelést némileg nehezítette, hogy elég sáros körülmények között kellett megtennünk lépéseinket. Viszont a gyönyörű tájak mindenért kárpótoltak.
Második megállónkat már egy sík vidéken tehettük meg, a Dobi-réten, ahonnan egy kis lazítást követően ismét belevetettük magunkat az erdőbe.
Innen egy hosszabb menetelést követően völgyeken, szorosokon, réteken, patakokon és domboldalakon átkelve jutottunk el az oszlai vadászházhoz, ahol a jól beígért zsíros- és lekváros kenyér már elfogyott, viszont gyümölcslevet még kaptunk. Ez azért következett be, mert a tempónkat nem egy terepfutó teljesítményéhez igazítottuk, hanem inkább olyan beszélgetős, fotózkodós, minden szépet észrevevős stílusúvá alakítottuk. Nem is pihentünk sokat, mert innen már látszott annak a hegynek a sziklás csúcsa, amit meg kellett másznunk és nem volt közel.
De elindultunk. Viszonylag sík, talán inkább nagyon enyhén emelkedő, murvás úton haladtunk a hegy lába felé. Egyszer csak az út folytatódott, de egy balra elágazást mutattak a szalagok, így arra tértünk el. Ezen is haladtunk még egy keveset, amikor jött a kemény része a dolognak: 269 méter szintemelkedés egy elég rövid szakaszon. Persze jó az ilyen távokat egybe lehúzni, megállások nélkül, amikre az ember nagyon kívánkozna, de mégis ellen kell nekik állni, mert utána nehezebb újra elindulni. Így is tettem, hamar meg is lett az Ódorvári pihenő, ahol leheveredtem az út mellé szusszanni egyet, míg a többiek is felérnek. Felértek ők is szépen, aztán mentünk is az 5. ellenőrző pontra. Itt csokit kínáltak, mi persze fogadtuk és kikukkantottunk a közeli csúcsra, amit előzőleg a vadászház udvaráról láthattunk. Nagyon picinek és távolinak hatott innen az a ház, de nem is jöttünk keveset. A csúcsról nagyon szép kilátás fogadott minket, látni lehetett a Bükk hegyeit őszi díszruhájukba öltözött fáival borítva, mondhatni magával ragadó.
Már csak egy pont hiányzott a cél eléréséig, ehhez már szinte csak ereszkedni kellett. Hosszas séta után kiértünk a bükkzsérci műútra, ahonnan be is tértünk egy szántón keresztül a Nyomó-hegy lábához. A szervezők itt már rövid üzeneteket tűztek ki a felfele menő út menti fákra, a 87 méter szintkülönbségű hegy nem dobogtatta meg annyira az ember szívét, mint a korábbi háromszor akkora.
Megkaptuk itt is a pecsétet a megfelelő helyre, aztán már tényleg csak be kellett térni Cserépfalura, ahol már vártak minket a teával, a babgulyással, mi örömmel elfogyasztottuk és jólesően gondoltunk vissza az elmúlt napra.
U.i.: a képek minőségéért elnézést, elfelejtettem magammal fényképezőgépet vinni!
Pár outis cimborám már egy ideje tekernek erre-arra, mindig hívtak is magukkal, de vhogy mindig úgy jött össze, hogy nem volt alkalmas számomra az időpont.
Most azonban összejött, és megismertettek egy igen jó edzőszakasszal: a 33-as úton nyugat felé haladva a nagyhegyesi körforgalomig, majd onnan vissza. Ez egy 35km körüli táv igen jó minőségű úton. Ha késő délutánra iktatjuk be, a forgalom sem jelentős, egyedüli negatívum az időjárással lehet, ami mostanság /és amúgy már egy jó ideje/ eléggé szeszélyes, tehát jól meg kell figyelni a dolgokat előtte, nehogy vmibe beleszaladjunk.
Amúgy nem spanyolviaszként keletkezett ez az útvonal kijelölés, jó számmal látni arra országúti kerókkal sporttársakat – igen szépen felkészített gépekkel, látható rajtuk, hogy nem a tájban gyönyörködni járnak arra, de jól is teszik, sok látnivaló nincsen.
Háromnegyed 7-kor indultunk tehát neki a távnak rendes, de nem abban az izomszakasztó tempóban. A szembejövő sporttársaknak köszöntünk, minket előzőekkel nem találkoztunk, tehát nagyon rossz sebességet azért nem futottunk.
Változatosságról nem igazán tudok mesélni; sík terep, szinte végig egyenes szakasz, puszta az út két oldalán, monoton tekerési stílus.
És ha már belekezdtem ebbe a bejegyzésbe, engedtessék meg bemutatnom a Rákenról paripámat új külsőivel, ilyen állapotában szakítottam végig vele a távot:
/MEGJEGYZÉS: mivel elég sok keresés erre az oldalra navigál, ha a 'tokaj' és a 'hegymászás' szó kerül be a keresőmezőbe, ezért hogy segítséget nyújthassak, íme néhány információ:
- készítettem egy útvonalvideót a túráról, ezt előzetesen át tudjátok tekinteni, hogy pontosan mire is számítsatok/készüljetek (az elágazásoknál és ahol oda kell figyelni, ott normál tempóban játszódik, viszont az egyértelmű vonalvezetéseknél gyorsítva):
- a teljes, normál sebességű videót itt tudjátok megtekinteni:
- aki szeretné az eszközére betölteni a túra útvonalát gpx formátumban, annak ide kattintva van lehetősége letölteni
- legegyszerűbben úgy találhatod meg a piros turista útvonalat, ha Tokaj főterére mész, szemben megállsz a templommal, a jobb oldalán elmész a végéig, ott már látni fogsz egy táblát, az fogja jelezni a túraútvonal kezdetét
- innen 1-2 km-en belül meg is lesz a csúcs
- útközben található a Gyönyörköd-tető (tábla fogja jelezni), érdemes ott is körülnézni, mielőtt a csúcsra érnél
- a csúcsról szépen látszódnak a Tiszáról leválasztott morotva tavak, erdők, szántók és Tokaj határa
- lefelé, a műúton végighaladva Tarcalra lehet megérkezni
- ha már nem olvasnád tovább a bejegyzést, köszönöm, hogy erre jártál és jó hegymászást kívánok!
BLePister/
Kezdődött az egész biciklizés egy 10%-os emelkedővel 1,2 km-en.
Kezdetben nem találtam a kis fokozatot a biciklimen, mert a bowden egy kicsit megnyúlt, így egy közepes fokozattal voltam kénytelen beérni.
El is kért egy jelentős adagot az energiámból ez a tevékenység. Egyszer meg is kellett állnom, hogy tolva segédeszközömet folytassam az utat. Az 1,2-es kemény szakasz végeztével nem változott síkká a terep, továbbra is emelkedett, csak már nem abban a mértékben, mint addig. Ezen a szakaszon vettem észre, hogy a váltókar egy bizonyos hajlításán túl található a kis fokozatom /ami eddig beljebb volt/, így a kényelmes tekerés érzete engem is elért. Ekkorra azonban a bal térdemet sikerült egy kicsit megerőltetnem, ezért kíméletesebb tekerési üzemmódra váltottam.
A tekerés mellett a festői szépségű tájakban való gyönyörködés egy olyan hangulatot teremtett, ami egy különösen harmonikus élményt nyújtott. Tájleírással nem is szeretnék próbálkozni, arról inkább beszéljenek a képek - amik szintén nem tudják ugyanazt átadni, amit személyesen lehet megtapasztalni, de talán biztosítani képesek egy megközelítő értéket. Az út igen jó minőségű volt és kis forgalmú, így a veszélyektől sem kellett gyakran tartanunk.
6-7 km lehetett az a távolság, miután elkezdett síkká válni a terep, egy-egy lejtősebb szakasz is jelentkezett, ami a sok lassan tekerhető út után igen hangulatos volt. Jöhettek a magasabb fokozatok, az egyenletesebb tempók megalkotása, aztán egyre vált lejtőssé a terep; egy-egy kisebb táv után már szinte csak lejtett, ez nagyobb sebességeket tett lehetővé azzal a hátránnyal kiegészülve, hogy kevésbé tudtuk szemügyre venni a tájat, az érdekességeket.
Az odafele megteendő úti célunk Biharrózsa volt, haladtunk is szépen felé, mikor nem sokkal előtte hátráltatni kényszerültem a csapatot. A hátsó belsőm levegőtartó képessége csökkent jelentősen, minek következtében - hogy már a cél előtt ne kelljen megállni szerelni - futva folytattam a távot. Igazán jól esett, bár izzasztóbb sport, mint a tekerés, de futni se futottam még Erdélyben :)
Nemsokára meg is érkeztünk ahhoz a vendéglátó helyhez, ahol üdítő italokat fogyaszthattunk fedett, árnyékos teraszon. Ezután gyorsan orvosoltuk biciklim betegségét és elnéztünk a település határában található vízimalomhoz. Az ott lakó bácsi előadott nekünk furcsa, hegedű&trombita hibrid hangszerével egy - vélhetőleg a kultúrájukból eredeztethető - zeneművet. Tapsvihar után sikerült rávennünk, hogy beizzítsa a malomkereket, így megfigyelhettük a liszt készülését.Nyelvek közötti egyezőtlenségek miatt nem jött létre köztünk gördülékeny beszélgetés, de segítséggel sikerült megértenünk, amit még szeretett volna mondani.
Innen már nem mentünk tovább, indultunk vissza Barátkára. Amit korábban szemünk nem vett észre a lejtők miatti sebességeknek köszönhetően, azt most jól megnéztük.
Igazán erős emelkedőnek nem lehetett nevezni a szintnövekedés mértékét, de azért a hajunk nem sokat lobogott az elején. Ki erősebben, ki kevésbé bírta, mindig bevártuk egymást. Én speciel annyira belelendültem a hegyi kerékpározásba, hogy az élre törtem és Barátka határáig meg sem álltam. A térdem már nem is fájt, aminek nagyon örültem. Azt megtanultam a dologból, hogy inkább ne erőltessem, ha nem épp egy medve kerget, mert lesz még szükségem rá, ha hasonlóan képzelem el az életem hátra lévő részében a sporttevékenységek űzését, mint ahogy most teszem.
Az utánam másodikként befutó sporttárssal leültünk egy hegyoldali mezőre, hogy onnan nézzük a völgyet, ahonnan a többiek várhatóak voltak. Nemsokára felhők gyűltek fölénk, amik esőt tartalmaztak, és nemsokára elő is adták tartalmukat. Kerestünk gyorsan egy fedett helyet, egy épülő ház teraszán találtuk meg, itt csatlakozott később a csapat további része. Nem volt nagy eső, inkább csak megnedvesítette az utakat, aztán elállt, de nem hagyták el a felhők a légteret.
Innen már csak az a 6-7 km-es szakasz következett, amit az elején olyan sok energiabefektetéssel meghódítottunk. Most jött el ennek a résznek a jogos élvezete, ki is élveztük maradéktalanul. Szép tempóban zúgtunk lefelé, kanyarokban persze jó nagy fékezések, aztán megint gyorsulás. Nagyon hamar leértünk, ahogy mindenki leért, eleredt az eső - hálát is adtunk az Égieknek, hogy nem közben ajándékoztak meg ezzel minket.
Ismét pakolászás következett, majd - már nagy esőben - indultunk haza Nagyvárad felé. Ott még megálltunk egy pizzázásra a Körös partján, aztán jóllakottan az otthonunkat céloztuk meg.
Nagyon szép élmény volt ez a tekerés - mind teljesítményben /70 km volt a táv/, mind szépségben. Ezért nagy köszönet a szervezőnek!