Áldott, boldog karácsonyt!

Verseny a 2-es villamossal

A debreceni 2-es villamos körüli nagy hírzengéseknek már vége van, szépen beindult a rendszer, használják is - úgy látom. Nem vagyok a tömegközlekedés híve - bár tény, hogy környezetkímélőbb, mint kocsival furikázni -, de nekem a bicikli örök, sose teszem le. Régen is így volt, ezért most a korábbi villamosversenyek [első], [második] emlékére döntöttem úgy, hogy megmérettetem magam az új, 2-es villamossal is. Lássuk, mit tudott.

Hasonlóképp az előzőkhöz, most is kigurultam a Nagyállomáshoz, ahonnan indulnak a járművek. Vártam a versenytársat, de épp egy 1-es kanyarodott ki megpakolt állapotban. Aztán láttam beállni az 516-os rendszámú 2-est, még gyorsan felszedte az utasait, majd megindult körútjára.

Indultam én is. A félerős kavargó szél munkája már akkor is érezhetően hátráltatott - bár úgy gondoltam, ennyi előnye hadd legyen az elektromos gépnek.

A lámpák többnyire - ha nem maradéktalanul - a villamos folyamatos haladásához vannak belőve, így mindig figyeltem, hogy milyen ütemben kell érkezzek, hogy épp zöld legyen vagy ha nincs villamos a közelben, akkor jobban teszem, ha lassítok, mert nagy valószínűséggel piros marad, amíg egy fel nem tűnik a színen / vagy a sínen :) /. Ettől függetlenül az első lámpa után átvettem a vezetést. A szél ellenére is tudtam szépen haladni, sikerült a lámpákkal összhangba kerüljek, így csak egyszer-egyszer kellett lassítanom vagy megálljak, de a villamost már csak távol a hátam mögött véltem felfedezni. A megállók kijelzőjén olvasható a következő villamos érkezésének ideje, ezeket csekkolgatva észleltem, hogy az adatok megállóról megállóra 1-2 perccel növekedtek.

Nem is nagyon volt kihívás a dologban, hiába nézegettem hátra, nem láttam versenytársamat. Néhány lámpa kavart csak be, de nagy hátrányából így sem tudott lefaragni. Megtettem szépen a visszafordító kört/hurkot is - hol kis íven, hol nagy íven, de mindig a sínpálya mellett haladva -, visszafele a Thomas Mannon láttam szembejönni, a távolban pedig már látszott az előtte haladó járat, így miután porba tiportam az 516-ost, ő lett az új ellenfelem :)

Sajnos ő sem villám sebességéről volt híres, mert ugyan a Mester utcához érve sikerült elsurrannia a rövidebb, lámpátlan íven, de miután engem is engedett a lámpa, visszahoztam a lemaradást, a főtérhez érve pedig már megint én voltam az élen.

A célegyenesben még egy 1-es villamost is elhagytam, a célban meg gyorsan számolgattam: teljes idő: 32 perc, tekeréssel eltöltött idő 24:44 perc. A 2-es villamos teljes körére 44 perc menetidőt ad meg a dkv.hu, így alsóhangon /mert késések mindig vannak/ 12 percet vertem rá. További adatokat pedig itt találhattok:

Bővebb információkért kattints a képre vagy a képaláírásra!

A célban csűrtem még egy győzelmi szelfit, azt szépen hazatekeregtem.

Konklúzió: jó, hogy vannak villamosok, de biciklivel még mindig hatékonyabban, kényelmesebben és mint az ismert apróhirdető szolgáltatása, háztól-házig lehet haladni :)

Tour de Debrecen

Legelőször egy Monostorpályi - Debrecen táv megtételének során hallottam erről a versenyről egy másik biciklistől, akinek a szélárnyékában utaztam.

Hazamentem, meg is néztem, hogy mi is ez pontosan, de sokalltam a nevezési díjat, így letettem róla.

Aztán most a héten Hongi cimborám üzent rám, hogy nem lenne-e kedvem jelentkezni rá, mert ő megy. Megnéztem még egyszer a lehetőségeket és a legkedvezőbb árú (2990 Ft) eseményre adtam le a nevezésemet, mint kiderült, Hongi is.

Vasárnap háromnegyed 10-kor találkoztunk, hogy legyen még időnk átvenni a rajtszámainkat, illetve hogy ne lóhalálában kelljen felsorakoznunk a 10:35-ös rajthoz.

Végül elég sok időnk maradt, mert hamar megszereztük a számainkat, illetve előbb a 120 km-es távon (ami egyébként kísértetiesen hasonlít a téli Tisza túrám útvonalára) indulókat eresztették útnak, utána még az 55 km-es versenyre nevezők kaptak zöld lámpát, mi már csak ezt követően.

11:10 is elmúlt már, mikor a Metro áruházhoz értünk, ott engedtek el a felvezető kocsik, hogy most már menjünk a magunk ütemében.

Mentünk is. A mezőny kezdett szétszakadni, először különböző tempójú bolyok alakultak ki, majd azok is tovább osztódtak, ahogy kilométerek folytán haladtunk előre.

Nem túl erős, de a tekerést zavaró szél kezdett minket hátráltatni, mikor kiértünk az épületek és fák takarásából a pusztába. 26-28-as óránkénti tempót toltunk Hongival, volt, akiket megelőzünk, de voltak, akik minket előztek meg. Kb. 8 km-t tehettünk meg, mikor egy mentőautó zúgott el mellettünk. Gyanítható volt, hogy a versenyzők közül szorult vki/vkik sürgősségi ellátásra. Mikor elkanyarodtunk a nagyhegyesi körforgalomban Balmazújváros felé, akkor láttuk, hogy valóban egy biciklisnek volt szüksége segítségre, addigra már az árok partján ült, jobb karja fel volt kötve és sürögtek körülötte a mentők.

Balmazújvárosban egy kialakított pihenőben vártak minket, ahol vizet és egy-két féle péksütit kínáltak. Sokat nem időztünk, szusszantunk egyet, majd továbbindultunk.

Balmazújvárosból kiérve érezhető volt, hogy a szél már kedvezőbben fúj - egész pontosan: mögülünk. Hongi azonban ~30 km után egy falba ütközött és már csak lassabban tudott előrehaladni. Én mentem elől és lassan felzárkóztam egy tizenegynéhány éves tökmag mögé.

Kicsit furcsálltam, hogy hagyhatta egyedül a szülője, felnőtt korú kísérője, elvégre ez egy közút, és itt már javában zúgtak el mellettünk a kisebb-nagyobb autók, gondoltam, inkább becsatlakozok mögé és vigyázok rá, noszogatom, űzöm a jelenlétemmel, hogy tekerjen - mert néha láttam rajta, hogy lassítana már, de mikor hallotta, hogy ott surrognak mögötte a kerekeim az aszfalton, üldözöttnek érezhette magát és próbált jobban tekerni. Hátra-hátra nézegettem, hogy mi újság Hongival, jött, de már olyan 200 méter is volt köztünk. Nem szerettem volna otthagyni, de a kiskölyköt sem akartam elengedni, így visszább fogtam a nyaggatásából, csak akkor mentem jobban rá, mikor láttam, hogy jobban felcsatlakozott mögém Hongi. A 33-as kereszteződésnél szerencsére nem kellett lassítani a forgalom miatt, mert csak egy kocsi jött arra, az meg éppen Újváros felé kanyarodott. Itt már láttam, hogy van két lassabb mozgású kerekes előttünk 500 méterre. Hajtottam hát a kissrácot, hogy sikerüljön elérni őket, így rájuk engedhetem és a városi szakaszon már visszalassíthatok Hongihoz. Kente neki szépen, már akkor is, mikor nem voltam nagyon rajta, közben buszok zúgtak el mellettünk szinte centikre... 3 km-en belül meg is volt az 500 méteres hátrány lefaragása, rácsatlakoztattam a kissrácot a nagyobb srácokra, aztán egy buszmegállóban megvártam Hongit, ő ekkor már nagyobb hátrányt szedett össze magának, de hamarosan beérkezett ő is. Láttam rajta, hogy fáradt már, de szeretne a célba érni, így mondta is, hogy ne álljunk meg, hanem menjünk. Mentünk.

Kicsit szokatlan volt, hogy a városon belüli szakaszt is úgy kellett megtennünk, hogy nincs biztosítva az utunk, csak sárga pólós fiatalok mutogatnak, hogy merre menjünk. De a forgalom korlátlanul pörgött. Meg is álltam egy piros lámpánál, mert hát úgy a helyes, de láttam, hogy Hongi megy rajta keresztül, hiába jönnek jobbról kocsik, akiknek hajtói kissé paprikás megjegyzésekkel kínálnak meg minket. Át is vettem a mentalitást, hogy minden mindegy, elvégre is nevezési díjat fizettünk, úgymond jár ez nekünk.

13:18-ra értünk be a célba, kicsit sivár volt a fogadtatás - pontosabban nem is volt. Az Oxigénes kupákon lévőhöz vagyok szokva, hogy azért ott csak van egy-két ember, aki tapsol, meg a célban azért rámnéznek a szervezők, hogy mi a rajtszámom, ki fia vagyok. Olyasmi érzés volt, mint mikor megbíznak vkit, hogy tegyen meg vmit, a megbízott lelkesen teljesíti a megbízást, de mire értesítené a megbízót, hogy elvégezte a feladatát, már nem foglalkoznak vele, így a köszönöm sem jár neki.

Az utunk track-elése így néz ki:

Bővebb információkért kattints a képre vagy a képaláírásra!

Köszi, Hongi, hogy hívtál, jó volt egyet tekerni, de akár versenyen kívül is elmehettünk volna, túl sok előnyét nem éreztem a szervezésnek :)

Az én Kedvesem egy olyan lány, aki...

Az én Kedvesem egy olyan lány, aki

Monostorpályiban lakik,

Így többször tekertem már le

A Debrecen-Monostorpályi távot,

az én Kedvesem.

Félretéve a felettébb muzikális bevezetőt, a lényeg, hogy sok mindent mértem már le ezen a távon, mivel volt hogy ide, volt, hogy oda, és volt, hogy ide-oda bicikliztem rajta.

Először a single speed-emmel kezdtem megtenni ezt a szakaszt, átlagban 1 óra 10 perces idők kerekedtek. Aztán különböző okok miatt elő-előkerült a szinte csak félrerakott váltós gempám, és az időmérőre pillantva jöttek a nagy csodálkozások: vagy az óra nagyon vacak, vagy a bicikli nagyon jó /korábban ugyanis, mikor nagy távokat tettem meg, azt tapasztaltam, hogy a single speed-del hatékonyabban tudom falni a kilométereket, viszont most olyan serényen használtam a váltószerkezetet, mint vmi versenyző, akinek minden ezredmásodperc számít/.

Így lett, hogy – bár nem hivatalos, Omega által mért idő, de – a rekordom vhol 48 percnél jár ezen a ~24 km-es szakaszon.

Ma reggel is onnan jöttem haza és bár kellemetlen jellemmel bíró szelek próbáltak mindig ellenkező irányba terelgetni, mint amerre mentem, azért most is összejött egy szűk 50 perces történet. A műholdak így látták a dolgot:

Bővebb információkért kattints!

Elő is tört belőlem a gondolat, hogy jó lenne már vmi komolyabb váltós gépbe befektetni 1-2 Ft-ot, hátha keletkeznének komoly dolgok általa… :)

Bő 2000 km a Balaton körül

A 2014-es Balaton-hódítás újabb rekordokat döntött. Most volt a legnagyobb létszámú csapat, most jelentkezett a legtöbb lány, most ettünk a legtöbb helyen, a legtöbb félét és most vittem magammal a legtöbb cuccot.

A hódítás lehetőséget most is sokaknak felkínáltam, a sokak közül öten haraptak az ajánlatra, köztük két újdonsült, Balatont hódítani vágyó, valamint három “visszaeső”, akik már korábban megtették a kört. Három lány, Évi, Ildi, Orsi és három fiú, Attila, Csabi és jómagam indultunk tehát útnak szombaton, hogy a sokórás vonatút után a Balaton párájával átitatott atmoszférában megkezdhessük tókerülésünket. Nem sokkal fél kettő múltán sor is került erre a tettre.

Csodás időnk volt, még talán melegebb is, mint kéne. Hamar összeszokott a banda, és gyorsan kialakult, hogy milyen tempóban, milyen tapadással és sorrendben haladjunk egymás mögött.

Azonban nemsokára kényszermegállót kellett előidézzünk, ugyanis Kenese előtt egy kavicsos útburkolatú kanyarban Ildi vékony gumis biciklije megtántorodott és lehajította magáról hajtóját, aminek egy kis térd ütés és egy kicsit nagyobb horzsolódás lett az eredménye. Igyekeztünk orvosolni a helyzetet, Évi felajánlott egy jó nagy méretű tapaszt, mely lefedte a sebet, viszont mikor továbbindultunk, hamarosan le is vált.

Nem messze úgy találtam jónak, hogy menjünk le a partra egy kis érintkezésre a Balatonnal. Itt lógattuk a lábunkat a vízbe először és megbeszéltük, hogy kinek milyen igényei vannak és azok alapján hol kell majd legközelebb megálljunk.

Szusszantunk egyet és újra nyeregbe pattantunk. Balatonfüredre gondoltuk a következő megállót, azonban az emelkedőkön hátra-hátrapillantva azt vettem észre, hogy ez még így első nap kicsit sok a lányoknak, így inkább visszább vettem a dologból és már Füred előtt a csopaki 'Guruljon az élet! Mindenkinek' pihenőnél stílszerűen pihenőt rendeltem el. Azt hiszem, mindenki örömére - mert bár még nem voltam itt, én is úgy gondoltam, ez csak jó hely lehet.

Kikértünk egy-két finomságot az asztalra, miközben fogyasztottuk azokat, beszélgettünk erről-arról, néhányan megosztották, hogy látják eddig, alapjában véve mondhatni pozitívakat hallottam, amit örömmel nyugtáztam.

A Nap már előrehaladott állapotában járt az égen, így folytattuk tekerésünket, hogy időben az örvényesi szálláshelyünkre érhessünk. Füreden még Évi javaslatára beugrottunk a Bergmann cukrászdába nyalni egy-két gömb fagyit. Ez fél 7 tájban történt, így igyekvőre kellett fogni a témát, sajnos már a tihanyi kitérőt sem vállalhattuk be, de így legalább időben megérkeztünk a szállásunkra.

Lecuccoltunk, majd mivel már éhesek voltak a hasak, betértünk a helyi Huszár Vendéglőbe, ahol eleget tehettünk az igények kielégítésének.

Este Attila és Csabi még úgy gondolták, hogy átugranak Füredre jól érezni magukat. Mikor visszatértek, akkor láttam, hogy Attila biciklijének első kereke elengedte a korábban belepumpált levegőt. Késő volt már, úgy voltunk vele, hogy majd másnap reggel kerítünk időt a megjavítására.

Mint kiderült, a sötétben, a bicikliúton egy törött üvegen mentek keresztül - még jó, hogy 4-ből csak egy gumiban keletkezett kár!

Az első nap műholdas lekövetése - bővebb információkért kattints!

Legjobb tudásom szerint befoltoztam, és megkezdtük második napi etapunk teljesítését.

Nem mentünk sokat, a következő település vonzáskörzetében hallom, hogy Csabi értesít hátulról, valami nincs rendben, Attilának nyoma veszett. Megállítottam a csapatot, egy árnyékos helyre navigáltam őket és visszaindultam. ~500 méterrel visszább ott is volt a bajbajutott, ismét leengedett a belső gumija, térereje meg nem volt, így nem tudott telefonálni, hogy álljunk már meg.

Szétszedtük tehát újra a kereket, a szelepnél lévő nagyobb hasadást nem fedte le teljes mértékben a folt, így azt egy nagyobbra cseréltem. Sajnos a szelep tövéig fel kellett ragasztani, ami nem eredményezett korrekt tapadást, de azért megpróbáltuk. Közben Csabi is visszacsatlakozott a hímfalkához. Felpumpáltuk és visszaszereltük a bajos kereket. Mikor elcsomagoltam a szerszámokat és indultunk volna, szomorúan észleltük, hogy a beleinvesztált levegőnek már a fele sincs bent. Egy új belső vétele volt a legújabb célunk. Attila eltolta a biciklit a csapat árnyékos pihenőhelyéig, ott megérdeklődtünk egy kedves hölgyet, hol találhatunk bicikliboltot, mondta, hogy legközelebb 4 km-re lesz a Bringakali, ott segítenek. Csabi és Attila - Évi biciklijének segítségével - elbicikliztek tehát oda, mi addig hűsöltünk az árnyékban, illetve előkészítettük a kereket, hogy már csak bele kelljen tenni az új belsőt. Fél óra múlva vissza is ért Attila - Csabi biciklijével és egyedül, ugyanis Csabi jobbnak találta, ha ott megvár minket Évi biciklijével. Évinek így átmenetileg ki kellett próbálnia egy másik biciklit, ez Attila immáron helyrehozott kerékpárja volt, mely jellegében próbált hasonlítani a sajátjára.

Lényegében lényeges dolgok nélkül zajlott tovább az utunk, Pálköve határában azonban megálltunk egy frissítőre, mert addig jó tempót jöttünk és megérdemeltnek éreztük. Ettünk-ittunk - kinek milyen igénye volt, majd hogy nagyon ne teljen el a tekeréssel eltölthető időnk, megindultunk. Csabi azonban utánunk szólt, hogy ne tegyük, és a kerekére mutogatott. Először viccnek tűnt, de aztán bizonyítólag összelapította és valóban levegőhiányban szenvedett szerencsétlen gumi. Hamar meg is lett a tettes, egy növény tüskéje szúrta át a külsőt, de annyira, hogy a belsőt is elérte. Gondolta Csabi, hogy csak pumpáljunk bele egyet és mivel kicsi a lyuk, nagy sebességgel előremegy és majd a Badacsonyban találkozunk. Jó ötletnek tűnt, így is tettünk, Csabi elindult, mi is utána. Balatonrendes előtt van egy rövidítési lehetőség; ~400 métert a főúton megtéve le lehet vágni egy ~2 km-es szerintem kissé indokolatlan szakaszt /levisz a strandra egy bő kilométeren, majd onnan 100 méter múlva visszahoz ugyanilyen távon/. Már csak útközben jutott eszembe, hogy ezt nem említettem Csabinak, így mi már Ábrahámhegyen voltunk, mikor jött a telefon, hogy mi hol jöttünk, mert ő lement a strand felé, a kereke meg közben lapos lett. Visszamentem gyorsan érte, szerencse, hogy kemény fából faragták és az emelkedőn feljött, nem is kellett sokat tekerjek, már ott volt. Pumpáltunk bele újra egy kis levegőt, majd elmentünk a csapatig.

Köszi a képet, Orsi! :)

Ott kezelésbe vettük a lyuk foldozását, mire Attila újra észlelte, ezúttal viszont a hátsó kereke tekintetében, hogy valami nincs rendben. Ott is egy tüske intézte el a belsőt, ismét nem nagy lyukat ejtve rajta. Felkerült tehát egy-egy folt, és a munka eredménye jónak is tűnt, ugyanis újra tekerhettünk és nem jöttek a jelzések, hogy 'Baj van, álljunk meg!'.

Mentünk tehát a Badacsony felé, Badacsonytomajra is beértünk, itt vezet a bicikliút fent a Római úton, mely összeköti a hegyen lévő településeket, mégsem forgalmas, mert az autók többsége lent megy a 71-esen, illetve a Badacsony ívének belső körén haladunk, így rövidebb is az út - persze emelkedősebb is, amiért némi lázadozások alakultak ki a csapat két hevesebb vérmérsékletű nőtagjai által. Ezt sikerült egy fagyival lehűteni, illetőleg próbálkoztam kelteni bennük a reményt, hogy hamarosan már csak le kell ereszkedni a hegyről és innen már csak lefelé visz az út.

Az emelkedők megterhelő hatásának figyelmen kívül hagyásával csodás tájakra láthatunk rá, mind a Balaton, mind a Badacsony felé tekintgetve.

Nemsokára valóban vége lett a Badacsonynak és leereszkedtünk róla. Megbeszéltük, hogy beugrunk Szigligetre, mert szerettünk volna enni egy kis halat, és úgy hallottuk, hogy az ottani strandon Oszi bácsi finomat tud előállítani. Elérkeztünk a strand bejáratáig, 18:00-ig volt pénztár, mi 17:54-kor már áthaladhattunk belépőjegy fizetése nélkül. Pihenőhelyet kerestünk a biciklijeinknek, majd beálltunk a halkiszolgáló pult elé és tanakodtunk, mit együnk. Mikor ránk került a sor és szerettünk volna választani, Oszi bácsi nem épp vásárlóbarát megnyilvánulása egy másik hely profitját hivatott növelni, így ott ettünk halas pizzát és más nyalánkságokat.

Csabi és Attila hálájuk jeléül a sok toldozgatásért-foldozgatásért cserébe megvendégelt egy-egy házmesterre, köszönettel fogadtam és fogyasztottam.

Ezután pedig ha már a Balatonon voltunk, csobbantunk is egyet benne, jó volt kicsit megmártózni, de már lefelé úton volt a Nap, így nem is időztünk sokáig, hanem györöki szállásunk irányába vetettük magunkat - vetettük volna helyesebben, mert a lányok kívánós szeme egy cukrászdát pillantott meg, így becsábítottak oda minket is. Telefonáltam a házigazdának, hogy ne haragudjon, hogy nem értünk még oda, de rajta vagyunk a témán.

Mire megettük a sütit, egészen beesteledett, a sötét is kezdte átvenni a napsugarak helyét.

A csapat már fáradt volt, kicsit nyűgös is talán és még ~8 kilométer állt előttünk. Beizzítottuk a kerólámpákat, és úgy folytattuk utunkat. Már egész sötét volt, mire beértünk Balatongyörökre, de ott meg már egész nagy élet tárult a szemünk elé; vásári forgatag, sok-sok ember, fények, zene, a szállásunkhoz pedig egy emelkedőn kellet felkaptatnunk, de hamar az is meglett. Becsekkoltunk, elfoglaltunk egy-egy szobát, majd mindenki megkereste a komfortjához leginkább illő tevékenységet - ki mosakodott, ki borozott. A srácok most is gondoltak egyet és az éjszaka első felét a városi vásári forgatagban töltötték.

A második nap műholdas lekövetése - bővebb információkért kattints!

Másnap 10-kor elhagytuk a szálláshelyet, a helyi ábécében feltankoltunk egy kis reggelinek valóból, majd Keszthelyig meg se álltunk.

Egész jó tempót tudtunk kipumpálni a lábunkból, a csapat kezdett megedződni, érződött, hogy nem hiába volt az az első két napi emelkedős rész.

Keszthelyen beugrottunk a kastélyhoz, pihentünk egy huzamosabbat, az ottani oroszlános kútnál vettünk magunkhoz vizet, majd búcsút véve elhagytuk az északi partot, hogy nemsokára átérkezhessünk a délire.

Következő megállóhelyként ideálisnak bizonyult a fenékpusztai 400 éves vámház. Ideérve kicsit ramaty időjárási helyzettel szembesülhettünk; szembeszelünk volt és esőre állt a dolog. Itt fogyasztottunk egy kis ezt-azt. Mire újra biciklire ültünk, visszajött a jó idő.

Újra jó tempóban közlekedhettünk, legközelebb csak Balatonmáriafürdőn fékeztük paripáinkat, mikor Évi gasztro-érzékeny szeme megpillantotta egy hirdetőtáblán a 2014. év Balaton fagyija díjat nyert 'Balatoni randevú' fantázianevű, pezsgős, marcipános, szamócás ízesítésű fagyi reklámját és megálljt parancsolt. Ugyanis az itteni Florida Fagyizóban készítették el ezt a remek csemegét, melyből ettünk is rendesen, de nem hagytuk a többi félét sem kóstolás nélkül, repeták során igyekeztünk különböző ízeket is betesztelni.

Fonyódnál beiktattunk idén is egy hajókázást, átszeltük a habokat Badacsony irányába és vissza.

Miután kihajókáztuk magunkat, ettünk egy lángost, aztán megegyeztünk, hogy továbbindulunk. 

Balatonszemesen várt a harmadik esti szálláshelyünk, még azelőtt sikerült odaérnünk, mielőtt sötétség borult volna a tájra.

Elfoglaltuk, berendezkedtünk, majd a srácok kivételével kinéztünk még a naplementével borított partra, annak végeszakadtával pedig a kikötőbe, hogy telítsük valamivel a gyomrunkat. Attila és Csabi megint csúcsra járatták az éjszakát, ezennel Siófokra vonatoztak át, majd hajnaltájt vissza.

A harmadik nap műholdas lekövetése - bővebb információkért kattints!

Utolsó nap a cél az volt, hogy a 14:44-es vonat indulása előtt befejezzük a Balatonkerülésünket. Ezt monoton, 20 körüli kilométer/óránkénti sebességgel végeztük, mivel ekkorra már nagyon edzett társaság követett. Siófokon álltunk csak meg ebédidő környékén, hogy falatozzunk valami finomat. Gasztro-hosztjaink Csabiék voltak, mivel ők este már felderítették a terepet. Miközben ebédünket fogyasztottuk, szemerkélve ugyan, de eleredt az eső. Örömmel fogadtuk, hogy mire befejeztük, el is állt.

Siófoktól már nem kellett sokat menni, hogy teljesítsük a kört, a világosi emelkedő után pihentünk egyet, gyönyörködtünk a panorámában, amikor láttuk, hogy közelít felénk egy nem túl barátságos felhő. Próbáltunk menekülni előle, de gyorsabb volt és perceken belül a nyakunkba szakad a tartalma, hamarosan bőrig áztunk, így kellett tehát folytassuk utunk befejező részét, de sikerült elérni a vonatot.

A nagyedik nap műholdas lekövetése - bővebb információkért kattints!

A vonaton sort kerítettünk, hogy vizes ruháinkat szárazra - vagy legalábbis kevésbé átázottra - cseréljük.

A csapatra büszke vagyok, nagyon meg voltam Velük elégedve, Évi, Orsi, legyetek üdvözölve a Balaton-hódítók körében, Ildi, Attila, Csabi, köszönöm, hogy újra velem tartottatok!

Gratulálok Nektek! ;)

És köszönöm, hogy jelenlétetekkel támogattatok 10. Balaton-kerülésemnél, így már elmondhatom magamról, hogy ezidáig bő 2000 kilométert tekertem a Balaton körül :)

Aggteleki tekergés

Gondoltam egy nagyot, nem lett olyan nagy belőle, de arra érdemesnek találtam, hogy írjak róla pár sort.

Hegyi biciklizést terveztem be egy hétvégére, de nem akartam lemondani a single-speed-ről, ezért elvégeztettem rajta egy kis átalakítást, íme:

Rákerült egy fogaskerék sor, így ha komolyabb hegy elé nézek vagy tartós szembeszélviharban kerekezek, akkor csak megállok, kioldom a gyorszárat, áthajítom egy könnyedebben tekerhető fokozatra a láncot és folytatom utamat.

Elindultam tehát megnézni, mit tudnak Aggtelek környékén a hegyek. Terveimben úgy szerepelt, hogy vonattal elzötykölődök Miskolcig, ahonnan már csak egy jó 50-es választ el Aggtelektől, vagyis onnan, ahol álomra hajthatom fejemet. Elég vacak arrafelé a sihuhu közlekedés, átszállás nélküli járatok nem is igazán vannak, így meg kellett kockáztassam, hogy Nyíregyházán elérjem a 3 perces csatlakozással rendelkező szupergyors vonatot. Volt bennem egy kis cidri, de azért sikerült a misszió.

 

Miskolcra is megérkeztem, még viszonylag időben is. Balázs komámnak megüzentem, hogy kb. mikorra leszek várható. Kigurultam az állomás elé és igyekeztem beizzítani a gps-t, mert azért annyira nem vagyok otthon az ottani közlekedésben.

Nem akart engedelmeskedni, így csak kiraktam a „műszerfalra”, hadd gondolkozzon még egy kicsit, én meg elindultam arrafelé, amerre gondoltam, hogy ki kell menni a városból. Már épp a főúthoz értem, mikor elkezdett jeleket venni a telefonom, mutatta is, hogy ’Hé, haver, ne itt, menjünk inkább kis forgalmú utakon!’, én meg mondtam neki, hogy ’Hé, haver, ez egy egészen jó ötlet!’ :)

Így szépen csendben kievickéltem a városból és elindultam a hegyek felé. Már az elején érezhető volt, hogy enyhén emelkedik a terep. A 26-os főúton kívül nem volt sok választásom, tehát azon indultam el észak felé. A távolban láttam, amire már Balázs is felhívta a figyelmemet; eléggé lóg helyenként az eső lába, náluk is esősre áll az idő. Nyugtáztam a dolgot, esőkabát volt a táskában, így ha nagyon úgy van, csak felöltöm magamra és tolom tovább. Sajószentpéter vége felé láttam úgy, hogy egy nagy homokfelhő úszik a levegőben, ezen keresztül pedig apró meteoritokra emlékeztetően egyszer csak egy, majd két-három, ezt követően pedig ezernyi kövér esőcsepp robban bele a betonba. Hál’ Istennek még a két-hármas esőcsepp fázisban sikerült egy fedett buszmegállóba behúzodnom, ahol már ketten álltak – látszólag egyikük a buszra várt, a másikuk kevésbé, ő szemben parkolta le a biciklijét, vmi helyi vagány lehetett.

Itt szépen kivártuk a végét, én közben a további útvonalat böngésztem a mobilomon, láttam, hogy nemsokára itt kell majd lekanyarodnom Múcsony felé, illetve feltöltöttem a szervezetem folyadékkészleteit egy kis vízzel. Látszott az égen, hogy már nem sokáig öntözi a területet a felhő, látszólag alább is hagyott, de azért inkább megvártam, míg egészen elzárják a csapot, mert nem szerettem volna ázottan továbbhajtani. Az úton kisebb tócsákba felgyülemlett a víz, egy hídon keresztülvágtázva láttam, hogy csak úgy patakokban folyik le róla két oldalt a víz. Kicsit össze is fröcsköltem a lábszáramat, de hát annyi kell.

Felsőnyárádnál vettem egy jobbost, ott már kezdett emelkedősebb lenni a terep – bár addig is volt egy-két fel-le menet. A kulacsomból kezdett kifogyni a víz, szemem már kutatta a kutakat, hol tehetnék szert egy kis plusz mennyiségre. Először két száraz kútban kerestem, hiába, majd egy harmadiknál megállva láttam, hogy épp közelít hozzá egy helyi, hát megostromoltam én is. Visszatöltöttem a kiizzadt vizet és tovaindultam.

Zubogy településre érve igazán úgy találtam, hogy az egy rendezett község, a házak előkertjei szépen megmunkáltak, színes virágok, szépre festett kerítések, impozáns – vélhetőleg inkább hétvégi – házak. Pár jobb minőségű autón láttam is, hogy nem a régió legszegényebbjei élik itt mindennapjaikat.

Az emelkedők folyton elémtárultak, de aztán a lejtők során vmit mindig visszakaptam belőlük – bár időnként úgy voltam vele, hogy inkább ne legyen lejtő, csak emelkedjünk fel szépen, onnan meg fennsík szerűen guruljunk szépen a sík vidéken, mert akkor nem kell mindig visszamászni a lejtett terepet. Álmodozni lehet persze, de ez most itt nem az álmok birodalma volt.

Trizsbe érve jött az sms, hogy hol vagyok már, mert a beígért időintervallum messzebb álló vége is eltelt már. Jeleztem, hogy jövök-jövök, csak nem voltam felkészülve, hogy emelkedős terepen nem számolhatok olyan átlaggal, mint síkon. Egy szép, hegyek közt elterülő horgásztó azonban adott egy kis lelki örömöt a fáradtságomra, így jobban esett újra nyeregbe pattanni.

Egy korosabb emberke hajtott el ekkor mellettem igen kicsire vett áttétellel. Kérdeztem is magamban, hogy vajon miért, aztán azt tételeztem fel, hogy biztosan a vén csontjai nem bírják már jól ezeket a kis dombokat, és elővigyázatosságból nem akarja terhelni magát.

Elhaladtam az Aggteleki Nemzeti Park kezdetét jelző tábla mellett, mikor le kellett szállnom a bicikliről, mert annyira emelkedett, hogy nem tudtam tekerve továbbmenni. Toltam egy darabon, majd láttam, hogy ennek nem akar vége lenni, így pihenésképpen toltam még egy kicsit. Mikor lankásodni kezdett, visszaültem tekerni, de ismét csak emelkedőbe botlottam. Váltottam az áttételen, de éreztem, hogy nem lesz ez így jó, mert a fék mindig érte a felnit, úgy meg nehéz síkon is, nemhogy emelkedőn haladni. Mikor próbálkoztam a kerék és a fék apró állításain, folyton szúnyogok döngicséltek a fülemnél, amiket hiába hajtottam arrébb a kezemmel, nanoszekundumokon belül újra ott voltak, ezért inkább a haladást választottam, toltam magam mellett a paripát. A gps szerint már csak négy kilométer választott el úticélomtól, ezért nem találtam relevánsnak a kés vajban történő haladására hasonlító menetkész állapot megteremtését.

A forgalom nem volt jelentős, leginkább az erdő békés csendje volt, ami körülvett – meg egy-két szívósabb szúnyog. Egy idő után sikerült elérnem egy helyet, ami már tekerhetőnek nézett ki, így nagy örömömre, a szúnyogoknak viszont bánatára nagyobb sebességgel tudtam haladni. Még egy kicsit kellett menjek, hogy egy jó kis lejtős szakaszban találhassam meg boldogságomat, a lejtő végén pedig Aggtelek települést. Itt telefonos eligazítást kértem, hogy akkor merre is tovább, megkaptam, mentem is, majd megleltem vendéglátómat a Baradla-barlang bejáratánál lévő Nomád Kempingben.

Talán látszott is rajtam, hogy kicsit megizzasztottak ezek a hegyek, mondjuk ha lehet hinni a műholdaknak, akkor 165 méterről 417-re másztam fel.

A Miskolc - Aggtelek táv műholdas lekövetése - bővebb információkért kattints a képre!

Ekkor született meg bennem az elhatározás, hogy maradok inkább ezen hegyek között a hétvégén – mert messzebb elterülő hegyek felé kalandoztak korábban gondolataim.

Levezetésképp sütöttünk egy jó szalonnát, beszélgettünk, majd tisztálkodást követően ledőltünk aludni.

Másnap reggel megettem pár energiadús kekszet, hogy meglegyen a tápanyagszükségletem fedezése, közben elkezdtem megtervezni az aznapi utamat. Nézegettem a térképet, mennyire legyen határon átívelő, mennyire legyen hosszú, aztán végül egy 60 km-es élménytekergés megalkotása lett a cél – nem akartam brutál teljesítményeket kihajtani magamból, csupán szerettem volna betelni a széppel, érezni a szabadságot, boldogan gurulni ide-oda.

Megigazítottam még a hátsó fékemet, kicsit lazábbra vettem, az elsőt pedig megerősítettem, aztán kipróbáltam, hogy a kettő egyvelege mennyire erős, aztán mikor úgy éreztem, hogy kellően, akkor megelégedtem és meghúztam a csavarokat. Áttettem az utolsó előtti könnyedségű sebességfokozatra, hogy ne kelljen mindig állítani rajta, ezzel az emelkedőknek is neki tudok vágni, de a síkon is képes vagyok magamból vmit kipréselni.

Jósvafő felé vettem utamat. Egy rövid, emelkedős terep után közel 10 kilométeren keresztül lefelé ereszkedtem nagyszerű utakon. Kósza gondolatként felötlött a fejemben, hogy majd a kör végén is megejtem ezt az ereszkedést, de aztán el is vetettem, mert ott visszamászni már kevésbé lehet élménydús.

Szinpetri előtt, ahol a hegy oldalába belegravírozták a nemzeti park logóját lekanyarodtam jobbra, mert szerettem volna megnézni egy ősgyümölcsöst, ahol még egyetemista éveim alatt végeztem önkéntes élőhelyrekonstrukciós munkálatokat.

Vhol rossz felé mehettem, mert Tornakápolnán kötöttem ki. Viszont ott, azon az úton olyan szép panorámákban gyönyörködhettem, melyek miatt már megérte a kitérő.

Továbbmentem Szin felé, itt meg az ugrott be, hogy de jó is volt Szelcepusztán, mikor első terepgyakorlatunkat töltöttük ott, fel kéne oda is menni – de azt már nem vállaltam be. Szin után elkanyarodtam jobbra, a 27-es főútra, mert emlékeim szerint Perkupán van egy jó kis fagyizó és épp fagyizós idő volt, szóval miért ne fogyasszak vmi finomat. Beneveztem egy citrom-csoki kombóra – kizárólag kornett tölcsérben, majd szépen hozzáláttam belakmározni.

Perkupa után a főutat elhagyva szintén jobbra kanyarodtam, amikor újabb emlékek jöttek elő: 2012 tavaszán itt tekertünk a Vitézlő során – csak épp az ellenkező irányban. Helyenként ugyan elég vacak utakkal találkoztam, de nem rontotta el a kedvemet, mert a cserébe kapott szép helyeken történő tekerészés feledtette a zötykölődést.

Kánóból kiérve, az utolsó ház portájáról három foxi iparkodott ki, szerettek volna gyorsabb tekerésre bírni, de egyrészt nem sikerült nekik bennem ijedtséget előidézniük, másrészt ismét emelkedősre váltott a terep, amihez kevésnek bizonyultam és tolva kellett folytatnom az utat.

Amikor egy kifejezés két nyelvben ölt testet (gy.k.: a Godspeed jelentése megegyezik a táblára írt szöveggel)

Imola után Ragály következett, ahol már előző nap jártam, ezért itt kikapcsoltam a navigációt, csak a track-elést hagytam futni, mert már kezdett merülni a kütyü. Ismerős a terep, kíváncsi voltam, lazább hátsó fékkel, mire vagyok így képes. Vártam, hogy túlhaladjak Trizsen, jött is a várva-várt emelkedő. Hát, hiába vettem le a legkisebb elérhető fokozatra, így is megfogott, persze azért tovább bírtam. Nemsokára, ebédidő környékén vissza is értem Aggtelekre. Behajlítottam egy marketingelt ördöglángost az egyik eszegetős helyen – hát, rossznak nem mondanám, de talán egy gyrostállal jobban jártam volna ugyanennyiért.

Az aggteleki tekergés műholdas lekövetése - bővebb információkért kattints a képre!

Aztán felvettem a kulcsot, feldobtam a telefonomat tölteni és hunytam egyet, mert még át akartam menni Szlovákiába.

A szállás

A kilátás

5 után indultam újra útnak, akkor már nem tűzött úgy a nap. Egy-kettőre ott volt a határ, átkeltem szépen. Fura módon ott nem tetszett annyira a hely, mint itthon. Domicán átutazva láttam a Balázs által említett félbehagyott, elhagyatott vidámpark maradványait. Aztán Hosszúszón keresztül mentem még. Gondoltam, elmegyek egy Tesco-ig, veszek egy Tatrateát, de ahhoz még 30-at kellett volna menjek, viszont nagyobb volt a fáradtságom, mint a vágyam, hogy Tatrateához jussak.

Akár egy provance-i táj is lehetne... :)

Így megálltam, nézelődtem, hogy mit lehetne csinálni odaát. Láttam pár bálát, gondoltam, készítek pár képet a biciklimről és magamról. Az egyik bálára állványon időzítettem a gépet, a másikhoz pedig, ahol volt a biciklim, átszaladtam, így készült pár kép.

Ezt követően visszaindultam szép, nyugodt tempóban. Kavargott bennem egy érzés, hogy jó azért ez az átalakított single-speed dolog, de nem árt egy váltós keró, ha hegyek között kíván az ember tekerni. Nem voltam csalódott, szó se róla, mert sok szépet láttam így is, de egy váltós biciklivel kényelmesebben lehet utazgatni ide-oda.

Visszaértem ismételten, felvettem a kulcsot, és mivel másnapra korai kelést terveztem, tisztálkodás után hamar be is vackoltam magamat az ágyba.

Reggel 5 órára terveztem az indulást. 4:45-kor keltem, a kekszreggeli után előkészítettem az izotóniás itókámat, aztán 5:15 körül útnak indultam.

Alapból ugyanúgy indultam volna haza, ahogy Aggtelekre mentem, viszont bejelentettek Szerencs és Nyíregyháza közé egy vágányzárat, aminek áthidalását buszközlekedéssel oldják meg, viszont a buszon nem lehet kerékpárt szállítani, így meg voltam lőve, be kellett vállaljam az Aggtelek-Debrecen távot. Megfordult a fejemben, hogy Nyíregyig lemegyek, onnan meg vonattal, de az még 3 km-rel több is lett volna, mint Debrecen, szóval maradt az eredeti opció.

A már ismert útvonalon indultam, ami eddig emelkedő volt, az most lejtővé, ami lejtő volt, az most emelkedővé változott. Papíron előnyösebb is volt ez így, mivel az Alföld felé tartottam, de ezt nem igazán éreztem. Monoton teltek a kilométerek, a Miskolcig tartó 50 km hamar le is ment, itt kerestem, hogy térhetnék rá a 35-ösre, ami hazáig vezet. Nemsokára, Nyékládháza után meg is találtam, rágurultam.

Az otthoniaknak jeleztem, hogy várhatóan ebédre, 13:00-ra hazaérkezem. Eszerint haladtam és eszerint próbáltam beosztani az időmet.

Utamat hat felüljáró leküzdése és a Polgártól hazáig érezhetően szembefújó szél tette nehézzé. Kicsit éreztem is már, hogy elfogyott belőlem a kilométerhiány, szerettem volna már letenni a biciklit, de haza kellett érni, így nem volt más választás, tekerni kellett.

A Keleti-főcsatorna hídján keresztül érve láttam, hogy a szűnni nem akaró szél nem akar engedni, így hazatelefonáltam, hogy nyugodtan kezdjék el nélkülem az ebédet, én majd érkezem. Betettem egy kis zenét, és úgy haladtam tovább, már semmire nem koncentrálva, csak, hogy egyszer hazajussak. Próbáltam nem a táblákat figyelni, amik a jelenlegi km-helyzetekről tájékoztatnak, mert azon csak azt láttam, hogy nem annyira haladok, mint amennyire szeretnék. Így figyeltem más dolgokra. Kitaláltam, azt játszom, hogy a felfestett jobb oldali sávzáró vonal és az azon kívül eső útpadka közti 5-15 cm-es sávon biciklizek, ez figyelmet igényelt és elég jól el is voltam vele – 3-4 km-en.

Szerencsére elég jól el tudtam magamban intézni, hogy nincs már sok hátra, az út nagy részét már megtettem és nem kell mást tegyek,  mint tekernem a pedált, a jó irányba fordítanom a kormányt, és mivel nem 0-val megyek, egyszer mindenképpen hazaérek.

Böszörmény után, ahol már ismerősebb volt a terep, kezdett a kedvem visszatérni, Józsánál már egészen felerősödött és Debrecenbe már úgy értem, hogy ’Hurrá, mindjárt otthon vagyok!’. És tényleg, hamarosan, még 13:15 előtt meg is érkeztem haza. Örömmel léptem be a kapun, cuccoltam le és ültem oda az ebédlőasztalhoz.

Az Aggtelek - Debrecen táv műholdas lekövetése - bővebb információért kattints a képre!

Végeredményben szép hétvégét tudhattam magam mögött, jó volt, ahogy alakult, semmit sem bántam meg. Kellemes élményekkel gazdagodtam, nagyon sok szépet láttam.

Balázs barátomnak pedig ez úton is köszönöm a szállásbiztosítást és a lehetőséget! ;)