Az Oxigén Klub megrendezésre kerítette a II. Nagyerdei Maratont. Részvételem nem volt kétséges, viszont futótársam tanakodott rajta, fusson-e vagy sem. Végül az utóbbi mellett döntött és amellett, hogy segítségül fog szolgálni a verseny alatt frissítők és biztató szavak által.
A 11 órai rajt előtt már ott is voltunk a helyszínen. A versenyt megelőző napon bizonytalanság fogott el; le fogom-e egyáltalán tudni futni, ha igen, mennyi idő alatt. Még egy álmom is volt, ami szerint 5 óra 20 perc lesz a célba érésem ideje.
Az emberek már melegítettek, sorakoztak a rajthoz, lassan én is odabattyogtam. Még pár utolsó nyújtás, melegítőmozdulat, mielőtt mindenki nekivág a hosszú távnak. Eldördült a pisztoly, ennek hatására az embertömeg is megindult. Szépen lassan kialakultak a tempó szerinti elrendeződések és az első kör végére már nagyjából szét is húzódott annyira, hogy akadálymentesen lehessen sportolni. Egy kis cetlin vittem magammal a korábbi marathon köridejeinek listáját. Az első körön a korábbihoz képest nyertem 3 percet. Megörültem neki és azzal a hittel, illetve tudattal magamban futottam tovább, hogy szerezhetek még így értékes perceket és talán a végén jobb idővel végzek.
A bizonytalanság azonban még mindig ott motoszkált a fejemben, de a jó tempó diktálása kezdte feledtetni. A második kör végén tudatta a hangosbemondó, hogy a 15. helyen állok. Jó volt hallani, mivel a tavalyin kategóriámon belül 38-ként futottam át a célon. Gondoltam, erre inni kell és be is dobtam egy pohárka izotóniás italt a frissítőpultoknál. Jól esett, mert már kezdett száradni a szám. A sebességem érzetem szerint nem lanyhult, de ezt megerősítették az időadatok is, a félmarathont két órán belül értem el, megközelítőleg 20 perccel korábban, mint anno.
További elszántságot adott ez a tudat, így nem lankadtam, igyekeztem megtartani azt, amit időben nyertem. A fáradtságérzet azonban lassan-lassan hatalmába kerített, de próbáltam felülkerekedni. Ez nagyjából 1 perces pluszt jelentett korábbi köridőimhez képest. Hatodik köröm befejeztével hallottam magam mögött a hírt: a marathon első helyezettje a cél felé közelít. Gondolatban elismerésemet fejeztem ki és ittam erre is – immáron az izotóniás italt kiegészítve egy adag vízzel. Csodás volt az, ahogy a fáradtsági szintem egyre nőtt, de a sebességemből - bár súlyos megerőltetések árán, de - képes voltam csak nagyon keveset odaadni neki. Így ment a hetedik kör is, onnan pedig az utolsó már úgy, hogy csak futottam és nem érdekelt semmi, éreztem, hogy jó időt megyek. Futótársam a kör végén becsatlakozott hozzám, és futva mellettem támogató szavakkal sarkallt, hogy húzzam meg, bírjam ki, mert már tényleg csak nagyon kevés van hátra. Bejöttek a szavai, szót fogadtam és nem sokat, de az utolsó ~50 métert már mindent beleadva egy utolsó sprinttel koronáztam meg. Hihetetlen teljesítményt produkáltam, melyet nem tudok mással magyarázni, mint Isten segítő munkája. Nem úgy kell elképzelni ezt, hogy megjelenik a felhők között és sugároz belém energiát, hanem úgy – ahogy meg is éltem, – hogy az emberek, akik tapssal vagy bíztatással szurkoltak a köreim során, olyan löketet adtak mindig, melyek nélkül talán egyszer-egyszer meg is álltam volna. Mindig meg is köszöntem nekik – sokat segítettek.
Futótársamnak is köszönöm, hogy végig kitartott, hogy mindig támogatott és táplálta bennem a reményt, hogy képes vagyok négy órán belül lefutni a távot!
A 11 órai rajt előtt már ott is voltunk a helyszínen. A versenyt megelőző napon bizonytalanság fogott el; le fogom-e egyáltalán tudni futni, ha igen, mennyi idő alatt. Még egy álmom is volt, ami szerint 5 óra 20 perc lesz a célba érésem ideje.
Az emberek már melegítettek, sorakoztak a rajthoz, lassan én is odabattyogtam. Még pár utolsó nyújtás, melegítőmozdulat, mielőtt mindenki nekivág a hosszú távnak. Eldördült a pisztoly, ennek hatására az embertömeg is megindult. Szépen lassan kialakultak a tempó szerinti elrendeződések és az első kör végére már nagyjából szét is húzódott annyira, hogy akadálymentesen lehessen sportolni. Egy kis cetlin vittem magammal a korábbi marathon köridejeinek listáját. Az első körön a korábbihoz képest nyertem 3 percet. Megörültem neki és azzal a hittel, illetve tudattal magamban futottam tovább, hogy szerezhetek még így értékes perceket és talán a végén jobb idővel végzek.
A bizonytalanság azonban még mindig ott motoszkált a fejemben, de a jó tempó diktálása kezdte feledtetni. A második kör végén tudatta a hangosbemondó, hogy a 15. helyen állok. Jó volt hallani, mivel a tavalyin kategóriámon belül 38-ként futottam át a célon. Gondoltam, erre inni kell és be is dobtam egy pohárka izotóniás italt a frissítőpultoknál. Jól esett, mert már kezdett száradni a szám. A sebességem érzetem szerint nem lanyhult, de ezt megerősítették az időadatok is, a félmarathont két órán belül értem el, megközelítőleg 20 perccel korábban, mint anno.
További elszántságot adott ez a tudat, így nem lankadtam, igyekeztem megtartani azt, amit időben nyertem. A fáradtságérzet azonban lassan-lassan hatalmába kerített, de próbáltam felülkerekedni. Ez nagyjából 1 perces pluszt jelentett korábbi köridőimhez képest. Hatodik köröm befejeztével hallottam magam mögött a hírt: a marathon első helyezettje a cél felé közelít. Gondolatban elismerésemet fejeztem ki és ittam erre is – immáron az izotóniás italt kiegészítve egy adag vízzel. Csodás volt az, ahogy a fáradtsági szintem egyre nőtt, de a sebességemből - bár súlyos megerőltetések árán, de - képes voltam csak nagyon keveset odaadni neki. Így ment a hetedik kör is, onnan pedig az utolsó már úgy, hogy csak futottam és nem érdekelt semmi, éreztem, hogy jó időt megyek. Futótársam a kör végén becsatlakozott hozzám, és futva mellettem támogató szavakkal sarkallt, hogy húzzam meg, bírjam ki, mert már tényleg csak nagyon kevés van hátra. Bejöttek a szavai, szót fogadtam és nem sokat, de az utolsó ~50 métert már mindent beleadva egy utolsó sprinttel koronáztam meg. Hihetetlen teljesítményt produkáltam, melyet nem tudok mással magyarázni, mint Isten segítő munkája. Nem úgy kell elképzelni ezt, hogy megjelenik a felhők között és sugároz belém energiát, hanem úgy – ahogy meg is éltem, – hogy az emberek, akik tapssal vagy bíztatással szurkoltak a köreim során, olyan löketet adtak mindig, melyek nélkül talán egyszer-egyszer meg is álltam volna. Mindig meg is köszöntem nekik – sokat segítettek.
Futótársamnak is köszönöm, hogy végig kitartott, hogy mindig támogatott és táplálta bennem a reményt, hogy képes vagyok négy órán belül lefutni a távot!
Hivatalos mérések alapján 3 óra 53 percbe telt 42195 métert szaladnom. Ez több mint 44 perccel kevesebb, mint a tavalyi, tehát km-enként bőven egy percet javítottam. Ezennel elmondhatom magamról, hogy vagyok fele olyan jó, mint a világ legjobbjai :)
Kategórián belül 27-ből 11. helyezéssel /amúgy 110-ből 52./ a célban fáradtan, frissítőt iszogatva:
Megnyugtató volt látni a célban, hogy nem csak nekem alakult ki robotmozgásom a lemerevedett lábaim miatt, hanem nagyjából az intenzíven futók mindegyike gyakorolta ezt a mozgáskoordinációt. Köszönettel tartozom még az Oxigén Klub szervezőinek is, kiemelten Cseke Istvánnak és Áts Lászlónak nagyszerű munkájukért, de a többi segítő nélkül se lett volna olyan hangulatos és kellemes légkörű a verseny, amilyen volt.
Végül pedig egy grafikon, mely összeveti a tavalyi köridőimet az ideiekkel:
Végül pedig egy grafikon, mely összeveti a tavalyi köridőimet az ideiekkel:
(a futós képek forrása: http://www.frissoxigen.hu)
6 megjegyzés:
Wow Levi!
Gratulálok! Tiszteletem a tiéd!
Jó példakép vagy nekem:)
Ez nagyon jól esik, köszönöm! :)
Levii!! én is gratulálok!:):)
(a tanszékes jány:D)
Óh, nagyszerű! :) Ezt is köszönöm!
Grat grat! :)
Tanx :)
Megjegyzés küldése