Nagyszerű Debrecen-Róma-Debrecen biciklitúra 1934-ből

Tamás az egyik nap e-mail-ben keresett meg, lenne-e érdeklődésem egy 1934-es kézirat iránt, mely egy Debrecen-Róma-Debrecen bicikliutat mesél el. Kérdése nem volt kérdés, amint tudtam, mentem is érte.

Átadáskor megtudtam, Tamás unokatestvérének a nagyapja, Nagy László 17 éves korában vállalkozott erre az útra két sporttársával, Nagyházy Jánossal és Szép Lajossal.

Hazaérve azonnal nekiláttam az olvasásának, mert a kíváncsiság ott motoszkált bennem, milyen lehetett akkoriban egy ilyen nagy utat megtenni, milyen élményeket éltek meg, hol aludtak, mit ettek. Aztán olvasgatás közben a fejembe ötlött, hogy hátha vannak még hozzám hasonló emberek, akik szeretik mások élményeit olvasgatni - remélem Te, kedves Olvasóm is ezért jársz errefelé -, így a közzététel lehetősége lebegett a szemem előtt. A kéziratot begépeltem, az általam vélt helyesírási hibákat, ékezetelhagyásokat javítottam, ez alább olvasható, aki pedig az eredetit szeretné olvasni, azt sem fosztom meg eme vágyától, a füzet pdf formájában ezen a linken elérhető:

https://www.dropbox.com/s/rqif36d6bhbn30d/olaszut.PDF

Aki épp kávé-/teaszünetét, munkaidő előtti idejét tölti itt vagy ott van mellette a kutyája pórázzal a szájában és kéri, hogy menjenek sétálni, az talán csak mentse az oldalt és jöjjön vissza később, mert nem egy regénnyi olvasmány ugyan, de egy 15-20 percet rá kell szánni az olvasására.

Napló az 1934-ik évben tartott olaszországi útról

Július 14. – augusztus 15.

Július 14. szombat

Egész nap érthető izgatottságban és a szüleim részéről szomorúságban telt el. Pénzt akartam átváltani, de hiába igyekeztem, egyik bankban sem sikerült. Még mindenféle apróbb dolgokat intéztünk el, majd az utolsó ebéd, természetesen állandó tanácsadás közben telt el. Ebéd után átöltözködés következett, majd izgatottan lestem, mikor jön már az indulás pillanata. A kollegák azonban késtek, mert Szépnek meglett az első defektje a hátsó kerékben. Így azután három órakor indultunk el a gyári munkások biciklis rajától kísérve. Először még Nagyházy édesapjától búcsúztunk el, itt még elől az öreg úr Bibliát olvastatott velünk, majd érzékeny búcsú után most már minden akadály nélkül indultunk útnak. Minden igyekezet dacára még egyszer kellett várni egy fél órát, mert az egész nap fenyegető eső most vihar alakjában tört ki és így kénytelenek voltunk a Széchenyi utcán egy kapu alatt várni. Így azután ½ 6 lett, mire az utolsó búcsúzás apámtól a vámnál befejeződött, innen már csak három D.V.S.C. tag kíséretében mentünk Kaba határáig. Mikor egyedül maradtunk, szép irammal mentünk állandóan, eltelve bizalommal egy gyönyörű út sikeres befejezése iránt. Útközben még kenyeret vettünk, hogy az üzleteket be ne csukják. Beesteledett, de még Szolnok, az elsőnek tervezett állomás messze volt, de mi kitartóan mentünk. Kenderesen egy újabb zivatar kapott el bennünket, amely kb. 20 km-en át vert bennünket, így azután sárosan, álmosan a Szajol-Szolnoki úttól összetörve, de el nem csüggedve érkeztünk Szolnokra ½ 2-kor. Itt egy kedves vasúti tiszt jóvoltából azonnal szobát kaptunk a vasúti laktanyában. Itt jól lemosakodva és megvacsorázva kényelmes ágyban pihentük ki magunkat

Július 15. vasárnap

Reggel ½ 6-kor volt a laktanyában ébresztés. Mosdás, öltözködés, géptakarítás és végül reggelizés követték egymást. Ezzel egészen ½ 9-ig eltelt az idő, majd megindultunk Pest felé. Ez jóval rövidebb út volt, mint a tegnapi, mert az 137 km, ez pedig 100 volt, így, habár egész csendes menettel mentünk és még Cegléden gyümölcsöt is vettünk, már 2-kor Pesten voltunk a rokonoknál. Itt a lehető legkedvesebben fogadtak mindkettőnket – t. i. Szép a maga rokonaihoz, én és Nagyházy a nagynénémékhez mentünk. Itt már meleg fürdő és hatalmas ebéd fogadott bennünket. Ebéd után jól eső pihenés következett. Este nagy beszélgetés volt, Jóska még egy nagyszerű osztrák térképet is adott nekünk. Majd az egész család aludni tért.

Július 16. hétfő

Ma nagyon későn tudtunk útnak indulni. Először is csak nyolckor találkoztunk Széppel a Corvin előtt. Itt ők ketten hosszasan vásároltak. Nekem egy svájci sapkát és közös számlára borotvakrémet és filmet úgy, hogy kb. 5 P-t költöttem. A bácsi még kikísért bennünket gyalog Budára egészen a Székesfehérvári útig. Mikor elindultunk, már ¼ 11 volt.

Még vagy 10 km-en át Budapestet körülvevő falvakon mentünk hihetetlenül rossz úton. Majd egy nyaralókat vivő teherautóval mentünk együtt, mert könnyű volt, mert a teherautó fogta a szelet. Közben egy nagyon helyes kis budapesti lánnyal beszélgettem, aki még őszibarackkal is megkínált. Azonban alig hagytuk el Velencét, egy sajnálatos defekt miatt elmaradtunk tőlük. Ugyanis Szép rászaladt egy fél téglára és az kivágta a gumiját, így ezzel is vesztettünk egy fél órát. Innen állandóan erősödő szélben és erősen esőre hajló időben mentünk Balatonkenesére. Az „Egyetértés” csapatának a táborában szálltunk meg. Még késő délután meg is fürödtem a Balatonban. Vacsora után elhelyezkedtünk és egy pesti cserkész társaságában nyugovóra tértünk.

Július 17. kedd

Szitáló esőben és valóságos orkánban ébredtünk. Még sok idő eltelt a gépek javításával és olajozásával, majd a reggelizéssel, és Alberti parancsnok úr megmagyarázta, hogy hol lehet megtalálni Kamarás főfelügyelő urat. Most már a tervtől eltérően a Siófok felőli oldalon mentünk és Balatonszántódon a Mávosz nyaralójában felkerestük a főfelügyelő urat. Ő nagyon gavallérosan megvendégelt bennünket ebéddel és igen kedvesen beszélgetett velünk. Innen Keszthelyig a gyönyörű Balaton parton szép és nagyon rendes nyaralók és sok-sok cserkésztábor mellett ment az utunk. Keszthelytől kezdve szembefordultunk a széllel, ami oldalról is eleget hátráltatott. Most már nagy áttétellel kellett menni Sümegre – erről később kiderült, hogy legalább 20 km kerülő volt -, ahová este 7 körül érkeztünk. Először az állomáson kerestünk szállást, de ott nem tudtak adni, először mindenféle kalandos gondolattal foglalkoztunk és végre egy szerény kinézésű, de amint utólag kiderült, nem nagyon szerény árú vendéglőben kötöttünk ki. Itt azután arra a szomorú megállapításra jutottunk, hogy a törülközőm a táborban maradt, ezt a vacsorát követő mosdásnál állapítottam meg. Kellemes, puha ágyban jó alvás következett.

Július 18. szerda

Most tartottuk a borotvakrém főpróbáját, az első toura borotválkozást, ami már ránk is fért. Mosdás, reggeli, bicikli igazgatás – Szépnek új pakktartót kellett venni, mert az övé eltört – ezek a megszokott reggeli dolgok, amik mindig elrabolják az ember idejét. Az idő nem akart javulni, borús volt és erős szél volt, azonban nagy volt a lelkesedés, mert abban a reményben mentünk, hogy ma már Ausztriában alszunk. Vasváron egy sváb tyúkkereskedőnél tojást vettünk és megcsináltattuk rántottának. Most már egyre közeledtünk Ausztriához. Körmend volt az utolsó magyar város, egymás után hagytuk el a kis falvakat. Végre Rábafüzes az utolsó magyarnak nevezett falu, de itt már mindenki németül beszél. A faluból írtunk haza, azután kimentünk a vámhivatalhoz. Itt nagyon kedvesen bántak velünk, de nagyon el is szomorítottak, mert azt mondták, hogy az olaszok legalább 80 P-t fognak kérni a bicikliért és még a zászlót is elveszik, az osztrákok pedig, mivel 6 óra elmúlt, schillinget kérnek. Mink ezek után a hírek után spórolási rohamot kaptunk és mindjárt elhatároztuk, hogy csak másnap megyünk át a határon. Így aztán annak a kedves vámtisztnek a jóvoltából a vámhivatalban aludtunk.

Július 19. csütörtök

A reggel jókora rántottából állott, amit nagyszerű hideg vizes mosakodás előzött meg a kútnál. Reggeli után a gépeket hoztuk rendbe. És fényképezéssel egybekötött búcsú után megindultunk az ismeretlen ország szépségei felé. A legvegyesebb érzésekkel voltam tele, mikor először voltam külföldön. Valahogy magamban azt gondoltam, hogy a határon túl más a természet, másak az emberek, de semmi észrevehető változás nem volt. Egyelőre egészen olyan dombvidéken jártunk, mint a Dunántúl, csak távolból kéklenek felénk, mint egy ígéret a hatalmas gráci hegyek. Fürstenfeld volt a legnagyobb osztrák város, amit Grácig találtunk. Már az első nap volt egy érdekes összehasonlításom az osztrák és magyar faluk között, ez azonban sajnos az osztrák faluk javára dőlt el. Mert sokkal csinosabb, tisztább, rendezettebb és szegénységében is mutatósabb az osztrák falu, mint a magyar. Alig hagytuk el Fürstenfeldet, az út kezdett egyenletesen erősen emelkedni, de minket hajtott az éhség, t. i. nem volt schillingünk és így kénytelenek voltunk Grácig éhezni. Végre elkezdett az út lefelé menni, de ez sokkal meredekebb volt, mint felfelé, így kb 2-kor Grácban voltunk. Itt, ebben a szép nagy városban hosszas kérdezgetés után találtunk egy bankot, ahol beváltottuk a pénzünket, összesen 10 P-t váltottunk be. Mindjárt elindultunk – egy magyar fiúval, aki itt él kéregetésből -, hogy enyhítsük gyomrunk fájdalmát, majd barátunk megmutatta az utat Klagenfurt felé és elváltunk. Most már gyönyörű hegyvidéken mentünk egyelőre elég nehéz terepen, mert hol fel, hol le, azonban az a csalódás fájt a legjobban, hogy az osztrák utak sokszor még rosszabbak és porosabbak, mint a miénk. Sokszor az útépítés miatt fel van bontva kilométerekre az út, mert Ausztriában nagyon sok helyen építenek széles, nagyon jó beton utat a régi rossz útra. Estére Voitsbergben aludtunk egy szállodában, ahol 80 groschent fizettünk fejenként.

Július 20. péntek

Eddigi utunk legnehezebb napja kétségtelenül ez volt. Reggel már 7-kor felkeltünk, de ¾ 9-kor tudtunk elindulni, mert reggeli után Szép a mindig defektes gépét javította. Eközben Nagyházy úr azzal szórakozott, hogy a raktárt átkutatva – ahol a biciklink volt – elemelt egy kulacsot és egy ecsetet. Az út Köflachig nagyon rossz volt, majd kb. 3 km-en át fel volt bontva, azután egyszerre megjavult, de elkezdett emelkedni. Mi csak hajtottunk felfelé, eleinte szótlanul, izzadva, majd mindinkább lestük a kanyarok után, mi következik, de állandóan csak emelkedett úgy, hogy már sokat kellett tolni, pihenni, mosdani és inni, de az út csak mindig felfelé ment. Roppant lassan értük el Packot, itt volt utunk legmagasabb pontja, mert a falutól kb. 300 méterre az út kezdett lefelé menni. Most már dolga volt a féknek és volt rohanás, hajtű és kanyarokkal telerakott meredek szerpentinen rohantunk lefelé. Azután egy gyönyörű kis szűk folyó völgyében mentünk csendesen lefelé. Hatalmas meredek hegyoldal gyönyörű fenyvessel leváltva zárta el mindkét oldalon a kilátást. Wolfsbergbe megint éhesen mentünk, mert a schilling elfogyott, azonban csalódás ért bennünket, mert a bank be volt zárva. Egy szemben lévő órás és ékszerésznél megpróbáltuk, vajon nem váltaná-e be a pengőt. Én tolmácsoltam és legnagyobb örömünkre egy néni, aki Magyarországon töltött hosszú időt egyik ismerősénél, beváltotta nekünk a pénzt, így meg voltunk mentve egy félnapi éhezéstől. Miután jól laktunk, folytattuk utunkat, most már nagy völgyben Völkermarkt felé, azonban a városba nem mentünk be, hanem egy fenyvesben aludtunk az elszedett kévéken.

Július 21. szombat

Már öt órakor felkeltünk és folytattuk utunkat Völkermarkton át Klagenfurt fele az erősen hűvös hajnalban. Amint megfigyeltem, a hegyek között hajnalban igen erős lehűlés és nagy harmat van. Alig hagytuk el Völkermarktot, három magyar kerékpárossal találkoztunk, akik Olaszországból jöttek. Az egyik egy doktor, aki Ausztria, Svájc és Olaszországon át tett egy hatalmas körutat, a másik két fiatalemberről kiderült, hogy egészen közel laknak hozzánk, mert az egyik egy sámsoni tanító, a másik adonyi kántor. Ezektől vettünk lírát és svájci frankot, azután még elbeszélgettünk, ők megnyugtattak, hogy az olaszok nagyon kedvesek és csak 10 lírát kell fizetni a határon. Miután elbúcsúztunk, egy osztrák csendőrrel mentünk Klagenfurtig, aki mutatott egy tejmérést, itt jól laktunk, majd írtunk haza. Utána folytattuk utunkat Vlilach felé a gyönyörű Wörthi-tó mellett. Ez utunk egyik legszebb része volt. A Wörthi-tó gyönyörű völgyben fekszik, körötte fenyvesekkel borított magas hegyek, melyeknek a hátteret a Dolomitok kopár, de fenségesen az égbe nyúló magas csúcsai adják. Maga a tó 15 km hosszú, tiszta kék vize van, körül az osztrák felső tízezer nyaralói, villái és előkelő hotelek. Megfürödtünk a tóban, mostunk és rendbe hoztuk magunkat. Most már Villachon keresztül egyenletes gyors iramban folytattuk az utunkat a határig, amit öt órakor el is értünk. Az osztrákok hamar elintézték útlevelünket, majd az olaszok bélyegezték le. Itt egy nagyon kedves tiszttel találkoztunk, aki még ingyen térképet is adott, sőt megmagyarázta, hogy merre menjünk. Még aznap nagyon kalandos módon találtunk szállást, mert sehol alkalmas erdő nem volt és a vendéglő nagyon drága volt és így mi még ½ 12-kor bicikliztünk. Még az eső is megeredt és mi az utolsó pillanatban találtunk egy üres pajtát, amiben még egy kis széna is volt.

Július 22. vasárnap

Kétség kívül ez volt egész utunk egyik legszebb része. A Tagliamento völgyén mentünk. A Tagliamento egy gyönyörű, sebes folyású, hideg és nagyon tiszta hegyi folyó, a völgyében hatalmas sziklák, nagy fehér kövek, amelyekkel még az árterülete is teljesen tele van. Hatalmas nagy, meredek hegyek között folyik és gyönyörű vízesések gyarapítják vizét, az egész 80 km hosszú út olyan hatást tett rám, mint egy leírhatatlanul szép film. Végül a szűk völgy kitágult, a hegyek dombokká zsugorodtak és egy szőlővidék közepén terül el Udine, az első olasz város, amelyet láttam. Itt jól bevásároltunk, majd a városon kívül egy réten jól laktunk. Majd még kerékpároztunk kb. 25 km-t és egy kukoricaföldön tértünk éjjeli nyugovóra.

Július 23. hétfő

Szép napsütésben folytattuk utunkat sík, egyforma vidéken, amelyen egyenes sorba ültetett fákra hatalmas törzsű szőlőtőkék voltak erősítve. Közben ¼ 4-kor a Piave oly sok magyar vértől megszentelt partjára értünk. Itt megfürödtünk, majd virágból font koszorút dobtunk a szent sírra és fényképeztünk. Innen Trevison keresztül igyekeztünk Velence felé. Azonban már besötétedett és szállásról kellett volna gondoskodni. Hosszas ténfergés után végre egy híd alatt találtunk szállást egy vasúti kocsiban.

Július 24. kedd

Reggel jól kialudva ébredtünk fel a vasúti kocsiban. Fürdőhely után néztünk, de mindenütt csak a piszkos dokkokat találtuk és végül a tenger helyett egy kútnál mosdottunk meg. Azután végigmentünk a nyolc kilométer hosszú velencei hídon, amely Velencét összeköti a szárazfölddel, ezen a hídon megy be a vasút is. A híd végénél egy ötemeletes auto garage van, amelybe minden járművet le kell helyezni, mert a városban vagy gyalog, vagy csónakon lehet csak közlekedni. Az egész város szűk sikátorokból, lagúnákból, ócska, piszkos nagy házakból áll. Hosszas barangolás után végre egy fiú vezetésével elértünk egy bankot, ahol pénzt váltottunk át. Utána, miközben a Szent Márk tér felé mentünk, egy kis boltba mentünk be, ahol mindenféle emléktárgyat vettünk. Majd megtekintettük a világhírű Szent Márk templomot és megint egy vezetővel visszamentünk a garage-hoz és kb. 2-kor elhagytuk Velencét. Innen egyhangú síkságon piszkos szűk olasz falvatok át mentünk, estére egy boltban ettünk. Szerencsénk volt, mert mikor a boltost megkértem, egy paraszt gazdánál helyet biztosított nekünk a szénapadláson.

Július 25. szerda

Reggel nagyon sokáig, ½ 11-ig bíbelődtünk magunkkal és a géppel. Mikor elindultunk végre, akkor egész nap egyenletesen gyors tempóban mentünk, 6-kor azonban egy eső kapott el bennünket úgy, hogy egy parasztházba kellett menekülni. Itt igazán – lehetne mondani magyaros vendégszeretetre találtunk. Mert megkínáltak, bort adtak és éjjelre a padláson szállást adtak.

Július 26. csütörtök

Korán reggel végignéztük az olasz kenyérsütést. Az olasz kenyér más, mint a magyar, mert csak fehér és sótlan kenyér van, amely még keletlen és száraz is. Még sok mindennel töltöttük az időt, fényképezés, gépjavítás úgy, hogy már ½ 10 volt, amikor elindultunk Rimini felé. Ugyanolyan egyhangú vidéken, mint tegnap. Riminiben ennivalót vásároltunk, amellyel jó messzire elmentünk a tengerpartra. Itt jól laktunk és sokáig fürödtünk a tengerben. Mikor újra útnak indultunk, már szürkülni kezdett és kb. egy 20 km-es utat Fanoig a tengerparton tettünk meg gyönyörű, holdvilágos este. Fanoban megvacsoráztunk és most már a félszigeten át Róma felé folytattuk utunkat. Egészen ½ 2-ig kerékpároztunk, közben két karabineri igazoltatott bennünket, mert nem gyújtottuk meg a lámpát. Végül útszéli bokrokban töltöttük az éjszakát.

Július 27. péntek

(Ezen a napon a szerző különválik másik két társától – a szerk.) Az egész napot óriási hőségben, evés, ivás nélkül töltöttem és a legkedvezőtlenebbül éreztem magam, amikor eljött az este, majd a holdvilágos éj, amely bizony a hegyek között nagyon hideg. Egy patakparton egy kis árokban aludtam.

Július 28. szombat

Már 5-kor fölkeltem egy átszenvedett éjszaka után. Bementem Folignóba, itt ennivalót vásároltam. Most már nyugodtabban folytattam utamat és elhatároztam, hogy Rómából visszafordulok. Egész nap roppant erős forróságban és eléggé nehéz terepen folytattam utamat. Végre elértem a Teverét, amely a Rómát környező dombvidék határát jelezte. Itt jól megfürödtem és ebédeltem. Folytattam utam dombra fel – dombról le, ez talán még rosszabb volt, mint állandóan felfelé menni. Végre egy isteni látvány tárult a szemem elé, egy hatalmas város, amely fölött, mint királyi korona volt a Szent Péter bazilika hatalmas kupolája. Egy római munkás segítségével hamar megtaláltam a „Via Giuglia”-t, amelyen a magyar követség és a „Collegium Hungaricum” van, azonban szállást sehol sem lehet kapni, végül találkoztam három magyarral, az egyik gyalog turista – diák –, a másik egy kiszolgált tengerész, a harmadik egy szentföldi zarándok, aki egy tízkilós fakeresztet vitt. Ezeknek a társaságában aludtam a Tevere partján.

Július 29. vasárnap

Reggel bementünk egy német diákotthonba, ahol a társaim csomagja volt és ott rendbe hoztuk magunkat és ettünk. Délelőtt bejártuk a várost, már amennyit egy délelőtt Rómából látni lehet megnéztünk. Délben megint ott ebédeltünk abban a német diákotthonban, majd még elbeszélgettünk és én elmentem a „Collegium Hungaricum”-ba, ahol a biciklimet hagytam, hogy fölpakoljak és továbbmenjek. Ismerőseim elkísértek egészen a Tevere hídjáig, itt egy autós megmagyarázta, merre menjek Pisa felé. A fenséges Szent Péter bazilika előtt elhaladva a Via Aurelián mentem egészen Pisáig, t. i. Olaszországban az utaknak is vannak nevük. Egy olasz kerékpáros társaságában egészen Civitavecchiáig mentem. Itt megvacsoráztam és a városon túl egy parasztházban kértem szállást, mert már egyedül nem akartam a szabadban aludni.

Július 30. hétfő

Már ½ 7-kor elindultam és éhgyomorra először 25 km-t legyűrtem, majd szokásos vajas kenyér reggelimet megettem és írtam haza és egyben levelet kértem Bolognába. Most már a gondolatom állandóan a levél körül forgott, mint mióta egyedül maradtam, állandóan haza gondoltam. Így telt el a délelőtt, állandóan alföldön mentem, a hegyek és a tenger között. Délután találkoztam egy némettel, aki Pisáig társamnak ajánlkozott, egész délután – most már változatosabb vidéken - mentünk. Estére megint egy parasztházban aludtunk.

Július 31. kedd

Reggel mosdás után nekiindultunk, hogy mielőbb Pisában legyünk. Közben vettem egy ½ kg-os doboz marmallátát, mert úgy gondoltam, hogy így olcsóbban jövök ki. Körülbelöl Livornó előtt 10 km-rel az út a sziklás tengerpartra kanyarodott és igazán vadregényes hegyvidék, a végtelen azúrkék tenger oly elbűvölő látvány volt, amelynek benyomása sokáig megrögződik a lelkemben. Még Livornóban gyönyörködtem az élénk strandéletben. Livornónál el kellett búcsúzni a tengertől, mert az út befele vitt Pisának. Pisában még megnéztem a híres ferde tornyot. Majd Firenze felé fordítottam a biciklit. Az Arno folyóba még előbb mostam, fürödtem, majd pihentem csak azért is, mert a tervezett időnél előbb voltam ott és attól féltem, hogy a levél nem érkezik meg. A fürdés után már csak keveset kerékpároztam, még megvacsoráztam, azután újra szállás után néztem egy parasztházban.

Augusztus 1. szerda

Már ½ 5-kor felköltöttek és én szomorúan mentem, rohantam volna én, de mindig az tartott vissza, hogy a levél még nem lesz ott Bolognában. Ezért azután nekiállottam a fékjeimet igazgatni, a csengőt piszkálni. Lassan, nagyon lassan mentem Firenze felé, de így is már 11-kor Firenzében voltam. Biciklivel bejártam a várost. Vettem levelezőlapot, írtam haza. Hiába akartam még maradni, már nagyon húzott Bologna és így nekivágtam rémes hőségben a meredek útnak, mert 10 km-en a lehető legmeredekebb úton kellett mennem. Végül feltornáztam magamat, fáradozásomat lekváros kenyérből álló ebéddel jutalmazva elkezdtem rohanni lefelé. De beláttam, hogy kár rohanni, ezért előbb leültem és gyönyörködtem egy gyereküdülő telep vidám apróságaiban. Majd megfürödtem egy patakban, utána heverésztem egy kicsit és körülbelül 7-kor már aludni tértem – szokásos helyemre, a szénapadlásra.

Augusztus 2. csütörtök

Ez a nap jó erős munkában telt el. Az Appenninek legmagasabb részén jöttem át, a vidék elragadó volt és érdekessé tették az olasz katonák előkészületei a nagy gyakorlatra. Mindössze csak a hőség lett volna elviselhetetlen, ha egy kis szél nem enyhíti. Azt hiszem, minden lassúsági kísérletem dacára is elég gyorsan mentem. Már öt órakor Bolognában voltam, ahol először a postára rohantam, de levél nem volt. Mit csináltam volna mást, elmentem szállást keresni és gondolkoztam azon, hogy ott lesz-e másnap a levél.

Augusztus 3. péntek

A nap mondhatom elég változatos volt rosszban, jóban. Először is megint csak nem volt levél, a levelet egy kedves segítségével utánam küldettem Bolzanóba, majd írtam haza levelet. Most már minden vágyam az volt, hogy minél előtt Bolzanóban legyek. Azonban, mint derült égből a villámcsapás ért, hogy egy hatalmasat buktam és a tenyeremen és bal lábamon tisztességes nagyságú sebek lettek. A legközelebbi olasz házban lemostam, bekötöztem a sebemet, itt még segítettek, sőt még bort is adtak. Először meglehetős lassan mentem Modenáig, itt egy boltban ennivalót vettem, amit mindjárt ott elfogyasztottam, a boltos még dinnyét is adott. Most már bekötözött végtagjaim dacára elég gyorsan és rendesen haladtam, aminek 105 km teljesítmény lett az eredménye. Estére egy kedves olasz paraszt családnál aludtam, itt még polentával is megkínáltak.

Augusztus 4. szombat

Reggel a sebemet újra bekötve indultam Bolzeno felé. Első nagyobb város Verona volt. Innen kezdve lassan, de állandóan felfelé ment az út, a huszadik kilométer után bekanyarodtunk a hegyek közé – t. i. én és az Adige, amelynek folyásában mentem. Itt talán még vadabb részeket lehetett látni, mint a Tagliamento völgyében. Később a völgy kiszélesedett kissé, a vidék az alpesi tájak örök szépségében tündöklött. Estére azonban az egész nap fenyegető zivatar elkapott. Beszorultam egy kis kocsma eresze alá. Itt egy szegény öreg emberrel találkoztam, aki megígérte, hogy éjszakára ad egy ágyat. Eleinte nem nagyon szívesen fogadtam el, de később a lakása tisztasága megnyugtatott. Még bő vacsorát is kaptam.

Augusztus 5. vasárnap

Jókora adag meleg kávé és sütemény után elbúcsúzkodtam kedves házigazdámtól, akit csak egy talált szemüveggel tudtam megjutalmazni. Bolzanóban ismét csalódás ért, mert a levél nem volt ott. Innen megint sokfelé írtam, majd gyönyörű vadregényes vidéken mentem legközelebbi célom, az osztrák határ felé. Ezt nagyon erősen megközelítettem volna, de megkaptam az első defektemet, amit az elgyengült kezemmel eltöltöttem egy órát és mégsem lett jó. Ezután állandó fújtatással egy órát mentem még, majd egy osztrák családnál szállást kértem. Érdekes, hogy Észak-Olaszország lakosságának nagy százaléka osztrák.

Augusztus 6. hétfő

Reggel vettem annál a családnál egy fél liter tejet, majd megjavítottam a gumimat. Most már minden akadály nélkül haladtam, 11 óra felé elértem a vízválasztót, amely a Fekete-tenger folyóit elválasztja az Adriáétól. Innen egy negyed óra múlva már az olasz vámtiszt előtt álltam, akik hamar elintézték az útlevelemet és elhagyhattam a gyönyörű Itáliát. Még egy búcsúpillantás életem eddig legnagyobb, megvalósult álmára, azután az osztrák vámhivatalnok intézte el irataimat és már úgy éreztem magamat, mintha csak a szomszédban lenne Debrecen. Egyelőre azonban igyekezni kellett Lienzbe, mert a lírát, ami megmaradt, át kellett váltani schillingre. Lienzben voltam kb ¼ 3-kor, átváltottam a pénzt és 9 schillinget kaptam érte. Folytattam utamat és találtam egy kötszeres ládát, ami most egészen jól jött, habár sebem már lassan gyógyult. Megfürödtem a Drávában, majd vacsorát vettem magamnak, de ezt már a szállásomon ettem meg. Nagyon kedves asszony volt a szállásadóm, mert még egy párnát és két paplant is adott.

Augusztus 7. kedd

Az én jó gazdasszonyom reggel még a tejet is ingyen adta. Alighogy elindultam, találkoztam egy osztrák biciklistával, aki Szicíliából jött haza Spitalba. Jövőre hozzánk akar jönni túrára, megadtam neki a címemet, együtt meg is borotválkoztunk. Spitalban elváltunk, én meg ott vettem sajtot és kenyeret, amit mindjárt megettem. Innen az első állomásom a csodálatos Wörthi-tó volt, ahol jól megfürödtem, felvettem a cserkésznadrágom és a kimosott dresszem. Klagenfurtban hamar megtaláltam a főpostát, de levél sajnos nem volt, pedig hogy vártam! Ezután vettem egy fél kiló rozskenyeret, tíz deka vajat és bánatomban megettem. Majd még kb. 9 km-t kellett biciklizni, míg szállást kaptam.

Augusztus 8. szerda

Ma reggelre vésztjóslólag leborult fázósan mentem be a postára, ahol utamon a legnagyobb öröm, megjött a levél, hogy örültem, milyen jó volt megnyugodni, hogy mindenki egészséges, nincs baj! Örömömben egy fél liter tejet, ¾ kg kenyeres és 10 dkg vajat vettem és hamar eltüntettem, majd írtam haza. Esőre hajló időben, de jó kedvvel mentem ½ 2-ig, akkor elkapott egy eső, ezért bementem egy vendéglőbe, ahol schillingért megebédeltem, nagyon jól esett a rég nélkülözött főtt étel. Azonban a délután folyamán még kétszer kergetett be az eső vendéglőbe. Végre Scheiflingben jól megázva és fázva érkeztem úgy, hogy kénytelen voltam utolsó groschenig kifizetni a pénzemet a kávéért és a szobáért.

Augusztus 9. csütörtök

Minden pénz nélkül bicikliztem 25 km-t szakadó esőben Judenburgig, ahol az első bank volt. Itt azonban az egész 20 P-t be kellett váltanom, mert magyar pénzt nem tudtak visszaadni. Utána még jól megreggeliztem. Egész nap mentem, csak délfelé állított meg az eső és kénytelen voltam három órát pihenni. Estefelé már jól elhagyva Bruchot a Mura völgyében hatalmas gyártelepeket találtam, itt nem tudtam szállást kapni, de fáztam és így megint szállodába kerültem Frohnsteinben.

Augusztus 10. péntek

Most már eltelve reménnyel, hogy ma már elérem az én édes hazámat, Magyarországot, nekiindultam reménytelenül felhős időben, ami miatt hol megálltam, hol megindultam. Végre megérkeztem Grácba, innen már egyenes az út haza, még egy erős kapaszkodó a Gráct körülvevő hegyeken át, majd lassan lejt az út és vígan gurul a bicikli hazafelé. Könnyű akkor menni, amikor húzza az embert a szíve, én is már 4-kor a magyar határon voltam. Ugyanaz a kedves vámtiszt volt ott, aki először intézte az ügyünket. Még elbeszélgettünk, majd írtam Pestre és haza, most már vígan vitt a lábam azon a rossz, de mégis annyira szeretett magyar országúton. Majd először Vasszentmihályon hajtottam álomra fejemet az illatos magyar szénában.

Augusztus 11-12. szombat-vasárnap

Azt hiszem, a mai napon, illetve egész 12-e reggelig elég szép teljesítményt tettem. Ugyanis a délelőtt folyamán elég lassan haladtam, mert egy férfival mentem, aki Keszthelyre igyekezett, de mindig leesett a lánca, ezzel eltöltöttem én is az időmet úgy, hogy a tervezett 12 helyett 1-kor voltam Keszthelyen. Itt még a schillingemet P-re váltottam. Majd meguzsonnáztam és jól lakva folytattam utamat, közben elhatároztam, hogy éjjel is biciklizek és Pestig fogok menni. Elhatározásom mellett megmaradtam, csak Siófokon beszélgettem közben egy süket-néma intézeti tanárral, majd Székesfehérvár alatt két kerékpárossal, akik a sötétben javították a gépjüket. Végre álmosan, összetörve megérkeztem Pestre. Elképzelhető az öröm és a csodálkozás, mert a levelemet nem kapták még meg. Mindjárt kaptam enni, és ami a legjobb, jó meleg fürdőt. Haza táviratoztam. Majd lefeküdtem és 9 órás alvással pihentem ki a 284 km-es út fáradalmait. Este 7-kor keltem fel, megvacsoráztam és beszélgettünk, közben azon vitatkoztunk, hogy jönnek-e a szüleim az esti gyorssal. Megjöttek. Elképzelhetetlen volt az öröm, a boldogság, utána egész 12-ig beszélgettünk.

Augusztus 13-14. hétfő-kedd

Reggel a szüleim elmentek a gyorsvonattal, nekem az esti elhatározás értelmében másnap délig ott kellett maradni, hogy pihenjek. Ennek a feladatnak eleget is tettem derekasan, 14-én délelőtt ½ 2-kor azután elbúcsúztam a rokonoktól, hogy azt a hátralévő kis utolsó szakaszt is lekerékpározzam. Délután 6-kor már Szolnokon voltam, ahol ismét a vasúti laktanyában aludtam.

Augusztus 15. szerda

Reggel jókora evés után folytattam utamat, most már ismerős vidéken. Püspökladányban nagyszerű fogadtatásban volt részem. Mert a mi kedves Geró szomszédunk rokonai hatalmas ebéddel fogadtak. Innen ½ 2-kor folytattam utamat. Először Kaba alatt találkoztam debreceni ismerőssel, Barta bácsival. Szoboszlón a szüleim és Selindkerék vártak. Még itt jól megfürödtem én is, most már másfél óra múlva az én édes szülővárosomban voltam és nemsokára a nagyszüleim nyakába borultam. Így folyt le és fejeződött be Isten segítségével az én olaszországi bicikli utam, amely 3975 km volt.

A vizuális típusú Olvasóim számára itt egy térkép, melyen jelöltem a nagyjábóli útvonalat.

Így telt tehát ez a csodás nagy út, mely az ember nagyszerű teljesítményéről tanúskodik.
Maradéktalan elismerésem az ilyen tettekért, ezek valóban olyan dolgok, melyeket joggal mesél az ember - és tolmácsolom - az utókor számára.

Mi a különbség a marathon és a félmarathon között?

Gondolom, a legevidensebb választ minden kedves Olvasóm már magában mondja, és szemét forgatva gondolja, hogy mire akar kilyukadni ez a bolond blogger ennek a bejegyzésnek a címkérdésével: 'Hát a félmarathon fele a marathonnak.' :) Na de van azért itt még néhány eltérés...

Sose szaladtam még eleve, célként félmarathont, eddig csak 10 kilókat és marathonokat futottam, edzésszinten pedig különféle távolságú történeteket. Most se lett volna ez másképp, de a kötelességeim úgy diktáltak, hogy nem futhatom le a marathont, a szűkös időbe csak egy félmarathon férhet bele. Így történt, hogy tapasztalatokat szereztem ezzel a távval kapcsolatban, melyet szeretnék pár gondolatban összehasonlítani a marathonnal.

Nyilvánvaló, hogy így, hogy csak fele a távolság, nem is kell rá annyit készülni, nem is vesz annyira igénybe. Viszont így a kihívás is csökken - nemcsak a felére, hanem töredékére. Ezt abból láttam, hogy a célba érésem során semmilyen ahhoz közeli érzést nem tudtam előkeresni a szívemből, ami hasonlított volna arra, mikor egy marathoni táv teljesítése után érkezek a célba.

Persze jobban lehet kenni a tempót, bőven fele olyan jó időt lehet futni, mint a marathonon. Mégis úgy voltam vele, hogy minek, ha a rendes, egész táv felénél abbahagyod? Nekem ez egy kicsit, olyan, mint egy verseny feladása. Na jó, nőknek, gyermekeknek, alkatilag hátrányos fériaknak még elfogadható.

Ismerek egy srácot. Régóta fut már, elég ügyes is benne, másfél óra körüli időkkel fejezi be a félmarathonjait, de még - tudtommal - nem indult marathonon. Próbálom serényen, de nem értem meg.

Tamás barátom ezen a versenyen futotta első marathonját. Szinte nem is edzett előtte, így némi görcsöléssel, gyaloglással, de teljesítette a távot. Szerintem sokkal nagyobb, nemesebb dolog ez, mint végigfutni egy félmarathont - legyen az akármilyen csúcs időn belül. Ahogy azóta értesültem róla, már ő is úgy van vele, hogy megérte :)
Nem is nagyon sorakoztatok már fel több érvet, úgyis csak a félmarathon ellen szólnának, legyen ennyi elég; ha vki szeretne még róluk beszélni, beszélgetni velem, keressen meg, egy finom tea mellett megdumáljuk :)
Ami biztos, hogy ha tehetem, több félmarathont nem futok, inkább megduplázom a felet egy teljes egészre.
Tamásnak ezúton is gratulálok!

Szíjjel trekkeltük a Balatont

Közel 40 megkérdezett, lehetséges Balaton-hódító nemleges válasza után döntöttem úgy kedden, hogy blogbejegyzéshez méltó tettet hajtok végre. Aztán jött egy üzenet Attilától, hogy másodmagával mégis csatlakozna és tenne egy kört a magyarok tengere körül. Így megkezdődtek a szervezési munkálatok, hogy péntek reggel elindulhassunk.

Csabi már ott várt a 4:05-ös megbeszélt találkozó előtt 2 perccel, Attila feltűnését pásztáztuk még a horizonton, nem sokára ő is begurult a biciklijével. 4:14-kor indult a vonat, sikeresen fel is szálltunk. A kerékakasztó sarokban csak két kerónak volt elegendő hely, így én az enyémet talpon álló helyzetben az egyik mellé láncoltam. A Nap első sugarai kezdték fénnyel betölteni a teret, a mi álmos szemünket is néha sikerült hunyorgásra bírnia. Közeledtünk a Nyugati-pályaudvar felé, de az előre meghatározott érkezési idő már eltelt, mikor még csak Kőbányán jártunk. Kelenföldre kellett átjutnunk ~50 perc alatt. A vonat végül 20 percet késett, így leszálltunk már Zuglónál, hogy utat rövidítsünk. GPS-es segédlettel elkezdtük sebes előrehaladásunkat a forgalmas fővárosban. Egy helyen kicsit megzavart minket, de sikerült újra irányba állni. Még 3 km-t jelzett, mikor már csak 7 percünk volt hátra az indulásig. Kicsit lemondóan jeleztem a srácoknak, hogy vélhetőleg lekéssük. Mondták, hogy próbáljuk azért meg, hátha! Kentük tehát neki. Elértük Kelenföldet a vonat indulásától számítva 5 perccel később, ekkor láttuk a táblán kiírva, hogy 20 percet késik. Juhéj!

Becsekkoltunk az állomásra. Mikor már eltelni látszott a 20 perc, bejelentették, hogy 25, majd, hogy 30, majd azt, hogy bizonytalan ideig késik. Csabi meginterjúvolta a hozzáértőket, hogy mik az esélyeink, közölték, hogy indulnak más vonatok is arrafelé. Kb. egy óra várakozás után láttunk indulni egy vonatot a Balaton déli partjára. Egynek jó volt, csak legközelebb a célunkhoz /Balatonakarattya/ Lepsényben áll meg, ami 10 km-rel több tekerést kívánt meg. De bevállaltuk, mert nem lehetett tudni, hogy a pótjegyes vonatunk mit szándékszik tenni, a következő arrafelé vonatra meg még kellett volna várni 3/4 órát.

Nemsokára el is értük a pótállomásunkat. Itt beizzítottam a telefonom tracker /műholdas nyomkövetés/ programját, biciklire pattantunk és megkezdtük utunkat a Balaton felé. Kicsit emelkedős tereppel álltunk szembe, mely segített hozzászokni a várható napi emelkedőkhöz. Balatonfőkajáron keresztül Akarattyánál rácsatlakoztunk a hőn áhított bringa körútra.

Pénteki célként a Badacsonyt tűztük ki, de az még odébb volt, így addig arra koncentráltunk, ami közvetlenül előttünk van. Csabi a Balaton látványát, Attila egy benzinkútét kívánta /gumipumpálási szempontból/. Előbb ezt, utóbb azt is sikerült jól szemügyre vennünk. Ekkor már jöttek az első kényelmetlenségekre irányuló szavak, hogy 'Jaj ez!' vagy 'Jaj az!'. De hát hiába, nem jajgatni, hanem tekerni jöttünk :)

Úgy terveztük, hogy Balatonfüredig nem állunk meg, ott majd több percet pihenhetünk. A Tagore-sétány után bekanyarodtunk balra a kikötőre, azon végig és ott leültünk a Tihanyi-félsziget irányába lerakott kőpadkára, illetve padra.

A badacsonyi szállásunk helyzetéről is beszéltünk. Kiszemeltünk egyet, viszont a tulaj az utószezonhoz képest magasnak tűnő árat mondott, így azt csak utolsó lehetőségnek hagytuk bent. A terv az volt, hogy a településen bemegyünk egy sokak által frekventált helyre és megkérdezünk pár embert, hogy mit ajánlanak.

Továbbindultunk. Attila kívánatára még megnéztük a görög falurészt, ami korábban szabadon látogatható volt, most körül van kerítve és party-, illetve szálláshelyül szolgál.

Tihanyra nem ugrottunk be, mert nem álltunk úgy az idővel. Csak haladtunk tovább délnyugat felé. Fogytán volt már a vízkészletünk, kutat kerestünk, tudtam egyről Zánkán, ahhoz beugrottunk. A közeli padokon újra pihenő státuszba helyeztük magunkat, de nemsokára indulásra kellett biztatni a fiúkat, mert most sem állt meg az idő.

Attiláék becsületére szóljon, hogy még a fáradtságuk ellenére sem mondták, hogy vágjuk le az utat, ahol le lehetett volna, hanem külön jelezték, hogy menjünk a bicikliúton, mert úgy lesz teljes a kör. Nem került már sok időbe, mikor kirajzolódtak előttünk a Badacsony kontúrjai. Egy útjelző tábla jelezte, hogy Badacsony 11 km. Addig nem terveztük elmenni, csak Badacsonytomajig, szóval kellemes előrejelzés volt, hogy mindjárt hosszas pihenőre foghatjuk magunkat. Következett Badacsonyörs, aztán Tomaj. Itt betértünk egy vélhetőleg sokak által látogatott helyre, és ha már a Badacsonyban voltunk, kipróbálás gyanánt megvásároltunk egy kannácska muskotályt, valamint érdeklődtünk a lehetséges szálláshelyek iránt. Javasoltak hirtelen kettőt, melyekből az egyikről telefonos egyeztetést követően megállapították, hogy már tele van vendégekkel. Egy harmadik opciót is ajánlottak. Az éhségünk is ott állt már, hogy szerettünk volna a gyomrunkba küldeni egy-két tápláló falatot, így a lehetséges csipegetési lehetőségeket is megkérdeztük. Ez ügyben egy pizzériát ajánlottak, ami nem is volt oly távolt a helytől, ezt le is csekkoltuk. Jónak bizonyult, el is foglaltunk egy asztalt. Gyors választás után nemsokára meg is érkeztek a kívánt ételek, egy gyros tál és két pizza.

Mindegyik elfogyott, fizettünk tehát és elkezdtünk szállást keresni. Először a helyi kemping áraira voltunk kíváncsiak. Talán jobban fáztunk és fáradtabbak voltunk annál, mint hogy a felvetődő árajánlatot visszautasítsuk és más alvóhelyet válasszunk, így elfogadtuk és beköltöztünk ideiglenes otthonunkba. Egy külön fürdőszobás, konyhás pecót kaptunk, három ággyal.

Kezdődött a magyar érdekeltségű focimeccs, melyet az apró tévén kétharmados arányban nagy figyelemmel követtünk. Töltöttünk mellé a borocskából, hogy jobban el tudjuk viselni a mérkőzés adta viszontagságokat. Mire vége lett, már elég fáradtak voltunk ahhoz, hogy ne menjünk át a következő településen lévő szüreti bálba, így csak eldőltünk az ágyainkon és aludtunk reggelig.

Az első nap útvonala.

Másnap reggel 9 körül ébredtünk. A Nap sugarai a kemping területén nagyra nőtt fák lombjai között csábítóan szűrődött keresztül a verandánkra, így kiültünk oda. A boroskannában maradt még egy kicsi, azt is vittük magunkkal a Nap alá, így üdvözöltük a szombati nap első madárfüttyel telített perceit.

Háromnegyed 11 volt, mire elindultunk újabb szakaszunk teljesítésére. A Badacsonyt elhagyva Szigliget vára magasodott felénk jobbról. Vonyarcvashegy után egy autentikus bio piac kívántatta meg velünk, hogy újra leszálljunk a nyeregből.

Csipegettünk ezt-azt, aztán újra helyváltoztató üzemmódba vágtuk magunkat. Keszthelynél nem álltunk meg, inkább a táv teljesítésére fordítottunk hangsúlyt, de azért a 400 évesnek nevezett korcsmánál bedobtunk egy kis energiaadó üdítőt.
Nemsokára átértünk a déli partra, ahol jöttek egymás után a települések, mi meg csak mentünk és mentünk. Fonyódnál megpillantottuk a szabad strandot és úgy gondoltuk, ha eddig mi voltunk a Balaton körül, most megengedjük a Balatonnak, hogy ő legyen körülöttünk. Kellemes volt, a hőmérséklet is pont ideális volt erre a ténykedésre. Elnézegettük egy darabig a szembe partot, aztán úgy döntöttünk, hogy még itt, Fonyódon megpróbáljuk kihasználni a kedvezményünket és hajókázunk egyet. Láttuk kiírva, hogy a badacsonyi szüreti napok alkalmából viszonylag gyakran jár át szembe hajó, így az utolsót, a 18:15-öst némi táplálékbevitel után sikerült is elkapni. A tracker bekapcsolva maradt, így ez az útvonal is nyomon követhető az ez napi etapon.

Már bőven sötétedett, mire visszahozott minket a vízi jármű, de mivel nem voltunk nagy távolságra a tervezett szálláshelyünktől, sokat nem aggodalmaskodtunk.

Már egész sötét volt, mire Szemesre értünk, el is tévesztettem az utcát, amin be kell hajtani a szállásunkként szolgáló házikó betonfolyójára. Beizzítottam hát a GPS-t és odanavigáltattam magunkat, ahova mennünk kellett. Lecuccoltunk, aztán benéztünk még a település központjába, onnan ki a kikötőbe. Érezhető volt a Balaton visszafűtő hatása; a településen már egész hűvös levegő cirógatott minket, a kikötő nyelvén végig haladva pedig érezhető volt, hogy a víz melege a levegőt is visszamelegítette. Sokat nem tartózkodtunk ott, megnéztük még a csillagokat, hogy milyen szép is az, ha nem mesterséges fényekkel tele városból szemléljük a felettünk elterülő teret, aztán végleg hazaindultunk. Gyorsan kialakítottuk a fekvőhelyeket, és hozzáfogtuk kipihenni a magunk mögött hagyott újabb távot.
Vasárnap reggel már 9 előtt nyiladoztak a szemeink. Összeszedelődzködtünk és háromnegyed 10-kor elindultunk, hogy megrajzoljuk a körünk hátralévő részét. Jól haladtunk, ámbátor időnként belénk kapott a szembe szél. De nem volt olyan erős, hogy legyűrjön minket. Az edzettségi fokunk is olyan magasra szökött a két korábbi nap alatt, hogy esélye se volt rá.
Szép monoton tempóban hagytuk magunk mögött a településeket. Sok biciklist láttunk szembe jönni, idén is méricskéltem, milyen arányban köszönnek vissza a biciklis-kollégák, hát, nem voltam elragadtatva.
Siófokhoz közeledve a gyomrunk meg-megszólalt, hogy szeretne már telítődni vmivel, így azt terveztük, hogy megnézünk pár helyet, amit Attiláék már korábban beteszteltek és képzeletbeli 'Fokozottan ajánlott' plecsnivel jutalmaztak meg. Az egyik hely zárva volt, a másikon még éppen készítették elő a menüt, így egy harmadikat választottunk, a Mustafa Gyros-t, ahol cudarjó ajánlatot vehettünk igénybe: 2 db kemencés gyros pitában limonádéval 750 Ft.

Kértünk is egyet-egyet. Aztán ha már a pizzákat is leárazták, kértünk abból is egyet - de azt már csak közösen.

Módfelett jól lakván megindítottuk utolsó tekerési szakaszunkat - a világosi kilátónál azért még megálltunk gyönyörködni a panorámában. Az utolsó, laza nap műholdas lekövetése.

Bőven időben elértük az akarattyai megállót, kivártuk a vonatot és a viszonylag gördülékeny hazaút során átgondoltuk, megbeszéltük a pozitív tapasztalatokat. Az időjárás nagyon kedvezően alakult, a tempót ügyesen tudták követni a srácok, jó volt ez így nagyon! Attila, Csabi, üdv a Balaton-hódítók körében! :)

/ Csabinak külön köszönet a naplementés hajókázós fotóért! ;) /

Milyen hosszú a mezítlábas futás felé vezető út?

Tavaly nyár végén láttam hozzá egy felkészülésnek, melyet arra éleztem ki, hogy mezítláb futhassam le a marathont. Nem éreztem elég erősnek a talpamat ehhez, így eleinte csak rekortán pályán igyekeztem felvértezni a keménység tulajdonságával. Aztán egyszer-egyszer elmentem hosszabb erdei utakra - olyan háttérbeli gondolatokkal, hogy a november harmadikai, Oxigén Klub által szervezett marathon is erdei talajon lesz megrendezve. Szaladtam az erdőben először 7 km-t. Nem volt semmi gond. Emeltem 10-re, úgy is jó volt. Kacérkodtam a gondolattal, hogy 'Na, most jól megemelem!' és megpróbáltam a félmarathont. Ez már október közepe felé történt, hát ~16-nál bedobtam a képzeletbeli törölközőt, sétálva hagytam el az erdőt. A bal bokámnak nem tetszett vmi, rosszul léphettem vhol. Az izmok sem érezték még, hogy mennyit kéne melózniuk eme táv célba vezetéséhez. Aztán kezdett hidegedni az idő, már-már 10 alá is bekeveredtek a Celsius-ok, próbálkoztam még ekkor is egy alkalommal, de skandináv ősök elég erőteljes hiányában ez nem volt optimum közeli, így 2012-re felhagytam ezzel a projekttel.

Aztán jött a 2013. Jöttek a hónapjai is, követték szépen egymást, ahogy az a naptárban elő van nekik írva, csak a tavasz nem akaródzott még köszönteni minket. Volt egy-egy hőmérséklet szempontjából jobbnak tekinthető időszak, ekkor újra előtört belőlem a vágy, hogy mozogjak vmit. Március másodikán toltam is egy bő 27-et egybe meg még egy pár kisebb futást, hogy 30 felé mehessek. Mezítlábazáshoz hideg volt, szóval szörfcipőt öltöttem erre az alkalomra. Össze is szedtem vele egy enyhe izomgyulladást a bal vádlimba.

Érkeztek a hírek irányomba, hogy március 24-én Rotary futás lesz, jónak kinéző alkalomnak tűnt, az előrejelzések is azt mutatták, hogy ekkorra már egész jó idő lesz. Csak aztán úgy két héttel a kitűzött dátum előtt megint jöttek a rossz idők. 15-én még a hó is rászakadt az területre és nem úgy tűntek, mintha enyhülnének a cudar körülmények. Az időjósok is gyorsan változtattak a jövendölésükön, jól levitték a hétvégére tervezett jó időt 0°C körüli értékekre.

Az útvonal

Még a verseny előtt két nappal is esegetett némi hó az égből, a levegő sem melegedett, szóval be kellett rendezkedni egy hideg marathonra - úgyse futottam még olyat, ennek az időnek is el kell hát jönnie.

Szombat este - jó sportolóhoz méltán - Kedvesemmel főztünk tésztavacsorát /mennyeire sikerült/, melyből kiadósan tudtam felvenni szénhidrátot.
Aztán következett a vasárnap, melyre a héten a leghidegebbet mondták, szóval magamra húztam az aláöltözetet is az alap rövidgatya-póló kombó alá, nehogy kihűljek. Apropó póló! Elkészült a blepi.hu feliratú pólóm, mert hogy most már ezen a könnyebben megjegyezhető és nehezebben elgépelhető linken keresztül is a blogoldalamra lehet kerülni /igen, ez itt a reklám helye volt/. Így már ezt vettem felülre - a rajtszámot is úgy tűztem fel, véletlenül se takarja ki a lényeget! :)

Az Oláh Gábor utcai stadionban már sokan voltak, versenyzők és kísérőik, mely ilyenkor mindig energiafokozó izgalomként hat rám, alakul bennem vmelyest a versenyszellem, melyet később el is felejtek, mert tudom, hogy nem az a lényeg. Tudom jól, nem másokkal kell magam összehasonlítsam, csupán önmagammal, magam korábbi teljesítményeivel. A versenyhelyzet előnye, lendületadása persze nagy kincs, ez az, amiért kijárogatok ilyen rendezvényekre.

Segédeszközömként ezt az OceanPacific szörfcipőt választottam:

A rajt nem indult el 11-kor, várni kellett még ~5 percet, aztán elkezdhettük a távunk legyűrését. A rajtkapun történő áthaladásnál mindenkinek elindította a rajtszámba épített chipje az időmérést - jelezvén ezt egy csippanással. Jocó komám 5 fős váltóban kísérelte legyűrni a marathont, az ő szakasza 12 km-t tett ki, tempóban közel álltunk egymáshoz, így együtt szaladtunk, előzgettük a tömeget, mert majdnem a mezőny legvégéről indultunk.

Lendületes rajtot toltunk, 12-13-as óránkénti sebességet saccoltam magunknak, lehetett is szépen menni. Szelet is ígértek erre a napra, de nem volt vészes, az erdősávok nagyjából levédték a területet. Egy szakaszon erősödött fel mindig jobban, de ez is nagyjából 500 méteren keresztül kínzott csak, aztán abbamaradt, mert kanyarodott az útvonal.

Nemsokára be is értünk a stadionba, egész emészthetőnek tűnt ez a bő 5200-as kör, a sok jobbra-balrával hamar el is telt. Évi a stadionban foglalt helyet, ezen való áthaladásomkor mindig kitértem hozzá, felváltva támogatott csokival, csókkal, kekszszel, mikor mivel :)

Jocó a második kör végefelé kicsit mögém húzódott, de azért támogattam még pár bátorító szóval.

A harmadik körömnél kezdtem érezni, hogy a jobb lábam talppárnáival történik vmi. Talán a szörfcipő belső talpánál az anyag meggyűrődött és az egyenetlen felszín gyötörte, talán az, hogy pár napja éreztem a középcsontoknál némi feszültséget, de tény, hogy nem volt igazán kellemetes. Azért csak futottam. A felénél még egész jó időt kreáltam, 1:52-n belül teljesítettem ezt a szakaszt, de még volt egyszer ennyi hátra.

Az ötödik kör 'kiállásánál' próbáltam Éviben - és azért magamban is - reményt kelteni, hogy nincs más sok hátra; láttam rajta, hogy fázik, így ígértem neki a célba érésre egy kicsit több mint másfél órát.

A tempóm azonban érezhetően csökkent, ezzel együtt a lendületem is egyre fogyott, tehát nem volt hiábavaló odatenni azt a 'kicsit több' kiegészítést. Fel-felötlött bennem a gondolat a korábbi edzések tapasztalatai kapcsán, hogy ebben a szörfcipőben is annyival könnyebb futni, mint mezítláb; van-e még bennem annyi, hogy minden talpfedés nélkül is magam mögé tudjak utasítani egy ilyen távot? Egy dilemmával találtam szembe magam: megéri-e még feszegetni a határokat, a határaimat vagy maradjon csak meg bohó vágyakozásnak ez az egész?

A mezőny egyre fogyott, már csak egy-egy embert láttam magam előtt meg nagyjából körönként előzött meg 1-2 jobb kondiban lévő egyén. Ha nem a jobb lábam fájdalmára figyeltem, akkor figyelgettem a rajtszámokat, kinek kezdődik hasonlóan 1-essel, mint az enyém, az jelezte ugyanis, hogy hasonlóan bevállalta a marathon egyéni teljesítését. Az arcukon közel olyan érzések voltak leolvashatók, mint amilyet elképzelve az enyém festhetett. Nézegettem a felszereléseket, hasonló jellegű cipőben - felméréseim alapján - nem indult senki, így ebben a "versenyszámban" kineveztem magamat aranyérmesnek :)

A hetedik körben mintha úrrá tudtam volna lenni a fájdalmon, éreztem, hogy ott van még az a kínos érzés, de már közel nem hatott rám úgy, mint a 3. körtől. A tempóm nem javult, de legalább tudtam haladni előre a cél felé. a 7. kör végén kaptam még egy futás közbeni utolsó csókot és láttam, hogy eljött még pár barát a célba futásomat megtekinteni. Ezek és az, hogy már csak egyszer kell végigmenni a hétszer már lefutott útvonalon, adtak egy kis energialöketet, amivel tudtam egy kicsit javítani a tempón. Könnyebben ment minden, hálatelt szívvel szóltam az útvonal mentén megismert szurkolókhoz és vízzel/izóitallal/szőlőcukorral/édességgel ellátó közreműködőkhöz, megköszöntem nekik a tevékenységüket.

Elérkeztem a célegyenesbe. Előtte úgy gondoltam, hogy túl fáradt vagyok már ahhoz, hogy hajrázzak még egyet, de ahogy elértem a stadion rekortán talaját, megiramodott a lábam és egy-kettőre áthaladtam a célkapun /4:03:24-gyel/. Évi már ott várt; megöleltem hát - próbálván köszönetem kifejezni, hogy oly sokáig kitartott.

Átvettem az emlékérmet, a befutócsomagot, a mögöttem lévő távra gondoltam és arra, hogy milyen jó újra túl lenni rajta - és a fejemben ott motoszkált az a gondolat - vajon milyen hosszú a mezítlábas futás felé vezető út? Hol a vége, el tudok-e oda érni?

A későbbi bejegyzésekből vélhetőleg válasz adódik majd erre a kérdésre, kövessétek tehát figyelemmel! ;)

Addig itt egy grafikon, hogy romlott el a táv ~harmadától a köridőm és hogy javítottam egy kicsit az utolsónál:

Konklúzió: a szörfcipőben történő marathon teljesítést nem éreztem sokkal nehezebbnek, mint a normál futócipőben végzetteket, viszont érezhető a különbség. Többféle izmot kell ilyenkor használni és több erőt kell kifejteni, az előrehaladás hatékonyabb - ha már kialakult a megfelelő izomzat.
Mezítláb sokkal nehezebb - nekem speciel. Mikor egyszer rekortánon edzettem, szörfcipőben futva mentem ki és jöttem onnan haza. Akkor 8 km-t futottam mezítláb és már éreztem, hogy nehéz, hogy megállnék. Visszavettem a szörfcipőt, hazaindultam és mintha megszűnt volna az érzés, mintha teljes értékű cipőt hordtam volna. Tehát nem 2x, nem 3x, talán 4x-5x olyan nehezebb letolni mezítláb a távot - de majd talán tapasztalatból megállapíthatom azt is.

Útban a mezítlábas futás felé III.

Méltán tisztelt kedves Olvasóim minden bizonnyal új bejegyzéseim nemlétének következtében beállt hiánytüneteiket igyekeznek szorgosan kezelni, mikor ide-ide látogatnak, van-e már vmi új, de csüggedve nyugtázzák, hogy a Tátratea beszerző utam óta nem méltóztattam elektronikus papírra vetni sporttal kapcsolatos élményeim szavakba öntött mását. Ennek nyilván oka abból eredeztethető, hogy itt volt a tél, minek folyamán nem tettem semmi olyasmire érdemlegest, mely minőségi bejegyzést tölthetett volna fel tartalommal.

De akkor nézzünk vmi kis olvasnivalót is, ha már így belekezdtem. Sok emberrel beszélgettem már a futás hogyanjairól, legtöbbjüknek meglepetésként hatott, mikor a futóstílus helyességéről szavaltam. Így ha már az 'Útban a mezítlábas futás felé' harmadik részénél tartunk, hadd szóljak erről pár szót.

A helyes futóstílus egyébként nem csak a mezítlábas futás során idézhető elő, lényege a talajfogás talpon lévő terület helyes részére irányul. Ez pedig abból áll, hogy a talajt futás közben a lábujjak mögötti /alulnézetből, lábujjak felül elhelyezkedése esetén: alatti/ részén elhelyezkedő talppárnákkal tanácsos.

Azért tanácsos, mert ha sarokkal fogná az ember /ami gyaloglás során egyébként elfogadható, olyankor nem akkora erővel érkezünk a talajra/, akkor a csontok és ízületek könnyen károsodást szenvedhetnek. Ezért van a futásban sok lelkes újonc, aki feladja néhány hét - vagy kitartósabbja néhány hónap - elteltével, mondván, hogy ez károsan hat rá, ugyanis a térde vagy a bokája vagy mindkettő úgy fáj, hogy feküdni is nehéz vele neki, nemhogy ráállni vagy menni akárhova is.

A következő ábra egyébként ezt hivatott szemléltetni:

Ne tévesszen meg senkit az ábra, cipőben is lehet helyes futóstílust diktálva futni, viszont kényszerítettebben, mint természetes módon, azaz mezítláb. Ha csak pár futólépést is tesz az ember cipő nélkül, szinte kivétel nélkül a helyes stílust gyakorolva teszi azt.

A futócipők túlnyomó részénél az a tendencia figyelhető meg, hogy a sarkok felé közeledve egyre magasodik a talp, mely azt teszi kézenfekvővé, hogy sarokkal érkezzünk le elsőnek. A magas talp ugyan tompítófelületként viselkedik, de lehet az akármilyen anyagból, mindenféle ütést semmi sem nyel el olyannyira, hogy vmilyen negatív hatást ne eredményezzen.

A talppárnákkal történő futás során azonban a láb izmai vesznek csak részt az előrehaladás megalkotásában, így sérülések csak igen kis százalékban fordulhatnak elő. A talpizmok és a vádli sokkal jelentősebben veszik ki feladatukat.

Cipőről aligcipőre /vékony talpú nem kifejezetten futócipő/ vagy mezítláb futásra való átálláshoz mindenképpen ajánlom a fokozatosságot. Eleve, hogy ne terhelődjenek túl az imént említett izmok, a másik fő oka pedig a talpbőr edzése. Először csak kisebb távokon javallott ezzel próbálkozni, aztán szépen lépcsőzetesen lehet rá építeni a többit, de higgyétek el, megéri, nagyon szép élményeket lehet megtapasztalni - de azért kerüljétek az apró, kemény, hegyes akármicsodákat, eleinte fájdalmat okozhatnak! :)

Tour de Tatratea

Kezdjük egy körkérdéssel: ki ismeri a Tátrateát?

Ha most egy képzeletbeli körben ülnék kedves Olvasóimmal, előzetes felméréseim alapján kevesen mondanák erre a kérdésre, hogy ’Én ismerem!’. Ennek több oka lehet; első, hogy a Karloff cég 2002-ben alapult, szóval viszonylag új, második, hogy Magyarországon - egy forráson kívül - nem kapható /van egy-két magánszemély, aki hozogat át, de ők olyan horror-áron mérik, hogy általuk aligha fog elhíresülni ez az ital/, ezáltal reklámok formájában sem szembesülünk vele. Egyébként én is csak januárban találkoztam vele először egy sasszinkron alkalmával, egy nyalatnyit kaptam belőle, de azonnal barátok lettünk.

Tájékoztatólag álljon pár adat itt erről a fincsi kis innivalóról.

Nem egy fajtáját gyártják, alkoholtartalom szerint kategorizálják. 22-32-42-52-62- és 72%-os kiadásaik ismeretesek ezidáig. Az első kettő inkább csak kutyulmány /kókuszos és citromos ízesítéssel/, a 42-es már alakul, ez egy fehér tea, barackkal megbolondítva. Az 52-est Original-nak, azaz eredetinek keresztelte el a cég, ugyanis ez volt az első olyan termékük, melyet a magas-tátrai viskók lakói által kínált lélekmelengetőkhöz hasonlóan teából, a Tátrában található gyógynövények kivonataiból, cukorból és alkoholból teremtetett meg. A 62%-os feketetea alapú derűhozó erdei gyümölcsös ízével teszi zamatossá az éppen felszürcsölt kortyot. A legmagasabb alkoholfokkal megáldott kiadást magyarra fordítva szerintem elég csak ’Zsivány’-nak hívni :) Ez összetevőit tekintve nagyjából az 52-essel egyezik meg, de ebben kevesebb a cukor és több az alkohol. Egyébként egy kis revízionista látásmóddal megáldva belevehetnénk akár a nemzeti italaink kataszterébe ezt is, de ez most így alakult.

Több hírcsatorna közvetítésével hallottam a Sárospatakot Kassával összekötő bicikliút elkészültéről, így gondoltam, kipróbálom és összekötöm a sportot egy kis Tátrateavásárlással.

Kerestem egy szabad és egy viszonylag jó idővel megáldott napot, így esett a választás november 3-ára. Szabadnak szabad volt, az idő előreláthatólag jobb is lehetett volna, de azért nekivágtam.

A nappalok hosszának csökkenésével számolva úgy kellett időzítenem, hogy korán indulhassak és sötétedés környékén már a cél környékén kerózzak. A térképet nézegetve ez nem nagyon jött volna össze, ha a 72 km-es biciklibarát útszakaszt teljesítem. Nézegettem, hogy vonattal miként juthatnék közel a határhoz – és lehetőleg ne kelljen a fél napomat a vonaton zötykölődve töltenem. Sárospatak felé sajnos nem járnak bicikliszállító vonatok /legalábbis így értelmeztem a kiírásokat/, szóval marasztaltam a szemem a Miskolc felé vezető vasútvonalon. Szerencs és Tokaj maradt a két esélyes. Nagyjából azonos távolságra vannak Pataktól, de hogy minél jobb időt futhassak, ezért Tokaj mellett tettem le a voksomat. Fél 6-kor kezdte el húzni a mozdony a vagonokat, én már vígan rajta csücsültem, szóval minden rendben volt. A levegő egy kicsit hűvös volt – de melyik hajnalban nem az, gondoltam, beindul majd, aztán levethetek pár réteget a ruházatomból. Hol sűrűbb, hol ritkább ködpaplan ereszkedett a tájra, ez itt-ott, természetközeli tájakon szép látvánnyal szolgált, volt mi lekösse a figyelmem, míg passzívan utazok. Nyíregyen egy másik vonat szolgálatait kellett igénybe vegyem, hogy célom felé vigyen. Ezen is elfoglaltam a helyem, majd elővettem a térképem és pár gondolat után módosítottam a terven: nem megyek Sárospatak felé, nagyon hosszú lenne, nem fér bele az időbe, a legkésőbbi vonat 21:36-kor indul visszafelé, belekalkulálva minden bajt, fáradtságot, lehetőséget bőven rá kellett számolnom az útidőre, tehát Gönc felé terveztem újra az utat. Ezzel a módosítással bő 150-re csökkent a teljes táv, hegyes-völgyes terepen még mindig időigényes, de közelebb vagyok a valósághoz, mintha nagyon elkalandoznék a megvalósíthatatlanság misztikus tájára.

Tokajnál szöszöltem még egy kicsit a bicikli menetkésszé varázsolásával, így nem ott, hanem a célomhoz vmelyest közelebb, Tarcalon „sikerült” leszállnom, nyertem tehát még egy kis időt. Kicsit késett a vonat, fél 8 után volt már, mikor útra készen voltam. Beindítottam a telómon a GPS keresést és a tracker progit, a sűrű felhővel borított viszonyok mellett viszonylag hamar rátalált, felrögzítettem a tartójára és elindultam Mád felé. Sokan nem voltak az utakon, egy-egy kósza helyi biciklissel vagy autóssal kellett gyakoroljam a forgalombeli partnerség elvét. A levegő egy fokkal sem melegedett, sőt, a városi klímához képest még hidegebbnek is hatott, az is volt. Nem öltöztem túl, éppen a megfelelőség határán voltam; mozdulatlanul, üldögélve vhol biztos fáztam volna, de tekeréshez ideális volt. Nemsokára már a körforgalomban tekertem, ahonnan a Mád felé vezető útra gurultam rá, innen következtek a jelentősebb emelkedők. Az első megmászásánál már történt is egy kis baj: a málhatáska nem volt teletömve /nyilván a visszaútra hoztam, addig csak ezt-azt tettem bele/, így a hátsó része bekunkorodott és időnként a küllőkhöz ért, itt, az emelkedő tetején bele is akadt, a kerék magához fogta, begyűrte és meg is szakította egy helyen. Na mondom, zsír. Lesz még pár emelkedő és nem szeretném mindet így végezni. Kiegyengettem a táska tartalmát, hogy nagyjából egy síkban helyezkedjenek el, némi tartást adva ezáltal a táskának, de nem volt így se tetszetős. A másik részéből áttettem egy literes vizes palackot, az egész szépen stabilizálta, így viszont a még ép fél került veszélybe. Sakkoztam egy kicsit, hogy ezt ide, azt oda, nézzük meg így, cseréljük ezt erre, azt arra, aztán kialakult egy mondhatni oké helyzet. Továbbindultam hát. Nagy lefele zúgások, lassú felfelé mászások közepette figyeltem az eget, hol bukkan elő az előrejelzésekből remélt derűs napsütés. A távolban egy kis lyukon derengett vmi, de nem igazán dominánsan, azért adott egy kis pozitív hangulatot az elém táruló, mindig változó tájképnek.

A táska még mindig játszott egy-egy dallamot a küllőimen, ha éppen úgy érte. Ekkor hátranyúltam, igazítottam rajta, aztán egy darabig más se hallatszott, csak a gumik betonon való lágy súrlódása.

Az emelkedők kicsit megizzasztottak, a Nap kezdte az előbb említett és már megnőtt lyukon keresztül tűzni melegét, Tállya mellé érve le is vetettem a pulcsimat. Lefelé vezetett tovább az út, de már az első métereken éreztem, mikor beértem az árnyékos részre, hogy nincs még itt az ideje a pulcsimentességnek, visszahízelegte hát magát rám.

Innen már lankásabban vezetett az út, de azért a hegyi jelleg megmaradt. A keményebb emelkedőket többnyire a lankás, hosszan, szinte észrevehetetlenül magasodó térszínek váltották le.

Szél tekintetében szerencsésnek mondhattam magamat, ugyanis nem jelentős erejű, de hátulról érkező szelek támogattak utamon. Ezt igyekeztem is kihasználni, ahol tudtam, adtam neki, de azért nem vadultam, mert tudtam, visszafele, jól megrakott csomaggal, vélhetőleg kevésbé kedvező szélben, fáradtabban már nem tudok emberfeletti erővel teljesíteni, így csak tartalékon pörgettem a pedálokat. Egy gyorsabb szakasznál hirtelen csökkenni kezdett a sebességem, a hátsó kerekem megállt, nem is találgattam, hogy mi lehet az oka: a másik táskarész akadt be, satuféket produkálva, az is elszakadt. Megigazítottam, amennyire lehetett, az apróbb dolgokat a kis zsebbe tettem, hogy el ne hagyjak vmit útközben, aztán próbáltam a továbbiakban nagyon egyenesen, nagyon odafigyelve menni, hogy ne forduljon elő újra egy ilyen.

Szépen gyűrtem le a településeket: Abaújkér, Abaújszántó, Vizsoly, Vilmány, Göncruszka, Gönc. Itt telefonáltam egyet haza, hogy hamarosan határ jön, minden ok, ne keressenek, rendben lesz minden. Nekiláttam falatozni – gabonakeksz mellé csokit harapdáltam, jó párosítás volt. Ezt leöblítettem egy kis izóitallal, aztán egy kis nyújtózkodás után, újult energiával újra pedálozni kezdtem.

Hamar elértem a németi településeket, egyre szaporodtak a szlovák rendszámú autók Tornyosnémeti után pedig következett a határátkelő. Hivatalosan először léptem át a határt bicóval – a szigetközi átkelést nem számítom annak. Kihalt volt, egy-egy kamion parkolt innen és túl a határon, a jelentősebb forgalom gondolom, nem erre jön, hanem az E71-est választja.

A táblákon már csak idegen nyelvű kiírásokat olvashattam. Kerestem bicikliút nyomát, de semmi ilyenre utaló jel nem került a szemem elé, így a főút jobb oldalán, a sávon kívül haladtam /gondolom egyébként, nem a főút mellett hoz be, hanem vhonnan délkelet felől/. Sok kamion ment el mellettem, de mivel szépen ki tudtam húzódni jobbra, így nem volt semmi gond. Azért mikor már a kipufogógázok sűrített változatát szinte rágcsálni tudtam a számban, kerestem egy opcionális utat, de hamar rájöttem, hogy az csak egy kitérő, szóval egy kis off-road menet után visszacsatlakoztam a sztrádára.

Egész jó tempóban haladtam, szépen fogytak a kilométerek, nemsokára már Kassa külvárosának lakótelepei mellett haladtam el. Tervem igazából nem volt, hol költöm el az euróimat, gondoltam, csak kiszúrok majd a távolban vhol egy nagyáruházat, aztán megejtem a bizniszt. Nem láttam ilyesmit, viszont láttam egy kis táblát, hogy ’Tesco express’ 4,5 km. Hm, mondom, rég örültem ennyire Tesconak… :) Aztán egy másik kiírást is láttam, miszerint egy Billa is van arrafelé. Kanyarogtam egy kicsit, rátértem a megfelelő, jelzett útra és kerestem a további táblákat. Nemsokára – még dél se volt – elértem a Tescohoz, majdnem szembe vele ott volt a Billa. Kezdtem az utóbbival. Leparkoltam, szereztem egy kocsit, bevetettem magam az eladó portékák közé, de nem nézegettem semmit, hanem célegyenesen mentem a piasorhoz. Figyeltem az üvegeket, mindenféle volt, csak Tatratea nem. Ejh, gondoltam, nem jó ez így. Kimentem a kasszán keresztül, akkor láttam, hogy a legszélső eladólány mögött ott van plasztikfallal leválasztva egy kis rész, ahol az elit termékeket lehet kérni – köztük a kívánt teát is -, szóval visszaslattyogtam a bejáraton és beálltam abba a sorba. Jóhiszeműen kezdtem magyarul. Esélyének szemernyi szikráját sem láttam a csajszi szemében, hogy megérti, így érdeklődtem az angoltudása felől. Nem túl határozottan, de mondta, hogy tud vmennyit. Így le is redukáltam magamban a dolgot, nehogy elővegyem a szakszavakat, összetett kifejezéseket, szóval csak a nagyon alap szavakkal kezdtem bele a mondókámba, hogy kívánságom a tudtára adjam. Hiába, mert se a színek /eltérő üvegszínek/, se a számok /eltérő alkoholtartalom/ nem voltak célravezetőek a hölgy számára. Jött hát a mutogatós nyelvbeszéd, melyet próbáltam felvértezni segítő szavakkal, de nem volt semmi értékük. Azért csak összehoztuk a bizniszt. Sajnos 52-es nem volt, így 42-est, 62-es és 72-es vettem. Átnéztem még a Tesco-ba, hátha nekik lesz. Ott kitették a teákat a polcokra, így nem szükségeltetett megértetnem magam senkivel, de ugyanaz volt a helyzet; az 52-eseket már lerabolták, de láttam kitéve a címkét, tehát valaha volt.

Nembaj mondom, ez is jó, ami van, szépen bepakolásztam a táskába, ezek már megadták a merevségét, szép katonásan állt két oldalra a táska két fele, esélye se volt újra lefékezni. Belőttem a navigációt, hogy vmi jó kis rövid úton vezessen ki a betontengerből, nemsokára ki is értem.

Elmúlt ¾ 1, mikor elhagytam a várost, a számolgatásaim alapján akár a 6 óra utáni IC-t is elérhetem, így egy kicsit rákapcsoltam, hogy tuti összejöjjön. Úgy tűnt, nevetve meglesz, de a biztonság kedvéért toltam neki. Átértem a határon, következtek az újabb emelkedők. Bevallom derekasan, a keményebbek teteje felé időnként leszálltam, és toltam a bicót – egyrészt nem akartam láncszakadást, másrészt nem szerettem volna, hogy szétrobbanjon a combom :)

A reggeli köd nem szállt fel, megült a tájon, még sűrűsödött is, így a szemüvegről serényen törölgetni kellett a rárakódó apró vízcseppeket. Megállni nem akartam, csak haladni, kitűztem a célt, hogy Vizsoly után beiktatok egy kis pihenőt, addig nyomom. A vége felé már a szél sem hagyott, egyre erősebben fújt szembe, egyre lassabbá téve az előrehaladásomat. Azért csak mentem. Elértem a települést és megálltam az utána lévő kőfejtőnél. Egy kicsit eltántorodtam érkezésem időpontját illetően, kezdtem elfogadni, hogy személyvonattal, átszállással kell hazautaznom. Ettem-ittam, pihentettem a lábaimat, aztán mikor már elkezdtem fázni, megindultam. Hál’Istennek alább hagyott a szél, így megint tudtam haladni. Visszatért az IC-be vetett hitem. Az Abaúj településeket is magam mögött hagytam, mire a sűrű felhők miatt már kezdett sötétedni. Felvettem a fejlámpát – főként nem azért, hogy lássak, hanem, hogy engem lássanak és egy esetleges előzés során velem is számoljanak a szembejövők.

Mádot már szinte teljes sötétségben értem el, tudtam, hogy már csak ennek az emelkedőit kell leküzdenem, aztán csak Tokajig kell elgurulni vhogy. Ez is megvolt, a 37-esről Tarcal felé letérve következett az utolsó szakasz. Meglepően sok autós jött-ment, de jól ki voltam világítva, így nem volt semmi baj. Szerettem volna már megérkezni, a km-ek továbbra is szép ütemben fogytak, de vhogy jobb lett volna, ha még gyorsabban teszik. A kanyar után megpillanthattam a hegy mögül előbukkanó első fényeket. Felcsatlakoztam a bicikliútra, begurultam az állomásra és némi ellenérték ellenében IC kompatibilissá változtattam jegyemet. Fél 6 előtt értem be, késett a vonat egy negyed órát, szóval bőven volt időm a váróban, töltöttem is magamnak egy kis pohárkával a szerzemények egyikéből.

A vonaton kellemes körülmények között utazhattam, csak a biciklimé és az enyém volt egy háromfős kabin.

Hazaérkezve családi körben stílszerűen koccintottunk egy 42-essel a sikeres útra.

Úgy érzem, egy darabig ki fog tartani a Tatratea csomag :)

Útadatok:

Teljes táv: 166,81 km

Tekeréssel eltöltött idő: 7:51:32

Átlagsebesség: 21,23 km/h

Teljes idő: ~10 óra

További útvonal adatokért kattints a képaláírásra!

Méhkeréki ride

Egy ellenállhatatlan meghívásnak történő elégtétel előreláthatatlan beteljesülésének időszaka ezen a hétvégén lezárult, éltem a lehetőséggel, és letekertem egy kedves családhoz.

A cél Méhkerék volt, ide kellett eljutnom – az érkezési időpont meghatározása hol erről, hol arról az oldalról sokat módosult, de végül az is megszületett; elég volt dél előtt egy kicsivel indulnom, hogy még sötétedés előtt megérkezhessek – beleszámítva nagyjából minden eshetőséget.

A biciklizéseim új dimenziójába léptem, mostantól műholdak segítségével leképezem az útvonalat, melyen tekertem, jelölve azon sebesség- és szintadatokat, plusz ha fénykép is csattant, az útvonal adott pontján rákattintva azt is megtekintheti a kedves látogató. Íme:

További útvonal adatokért kattints a képaláírásra!

Az időjárással sajnos nem könnyű egyességet kötni – néha bejön, de többnyire inkább nem. Így volt ez most is. Nézegettem azért a szélelőrejelzéseket, de mind csak arra számíthattam, hogy 8-10 km/h-s szembeszél fog simogatni egész utam során. A távtól nem ijedtem meg, nagyjából 120-ra tettem – mivel egy jó tanács hatására opcionális utat kerestem a 47-es helyett és egy kis kerülővel Szovát felé terveztem át az irányt – Istennek is kevesebb vigyázó melót adva ezáltal. Tehát jöhetett a szél, nem bántam, legalább edz egy kicsit – a szigetközi élményeim óta egész érdektelenül kezelem ezeket az alföldi fuvallatokat.

11:38 volt, mire nyeregbe pattanhattam. A pumpát nem leltem, kézi pumpával próbáltam kevésbé lapossá varázsolni a gumikat, ezt egy városi benzinkútnál kicsit továbbfejlesztettem, mire elég biciklizhető lett, továbbindultam. Sok csomag nem volt nálam, csak a legszükségesebbeket vittem magammal, de ebben mindig benne van pl. minden szereléshez szükséges szerszám, elsősegély pakk, folyadék bőségesen, néhány csomag gabonakeksz. Ezt kiegészítettem még ruhával másnapra és tisztálkodási szerekkel. Azért a csomagtartót felszereltem, ha úgy érezném, hogy a hátam már nem szeretne nyomás alatt terhelődni.

A 4-es főúton kellett tekernem egy szűk km-t, hogy Hajdúszovát felé leágaztathassam az irányt. Gyorsan felöltöttem a rendkívül fess fickóvá varázsoló, körülbelül három megtermett vízilovon is lifegő „muszájkabátot”, aztán jól láthatóan továbbindultam.

Nem csalt az előrejelzés, valóban kaptam szembe a szelet. A váltófokozatokat serényen használtam, ha már nem a single speed-del jöttem, legyen meg a haszna :) Egy idő után, mikor észrevettem, hogy szinte csak méterekre válthatok feljebb, hagytam alacsonyan, nem árt, legalább nem érzem, hogy szét akar robbanni a combom.

Hajdúszovátból még éppen nem értem ki, mikor megálltam, mert a hátam már kívánta, hogy nélkülözzem róla a táskát. Felrögzítettem a csomagtartóra, ittam egy kicsit és visszapattantam tekerni.

Ezennel egy új izotóniás port próbáltam ki, nem volt olyan hatásos és ízes, mint az előző, de legalább most már ezt is tudom.

A forgalom nem volt jelentős, egyszer lepett csak meg egy autós, az is akkor, mikor éppen egy vasúti átkelő előtt lovak által átdolgozott ilyen-olyan termékek között cikkcakkolva, mennyei mámorban úszkálva falatoztam az egyik mindenféle jóval teletunkolt kekszcsomag tápláló tartalmát. Új autó volt és úgy leszigetelték, hogy motorzúgásnak nem, inkább motorsuttogásnak lehetett nevezni, amit produkált. De észnél voltam, szépen visszaevickéltem az út jobb oldalára.

Néha jól esett egy kicsit leszállni, mászkálni:

A települések egyre csak jöttek és jöttek, aztán szépen elvesztek mögöttem a távolban: Földes – Bihartorda – Bakonszeg – Zsáka. Lassan a GPS alkalmazást is beélesítettem, mert ahol sose jártam, nem árt, ha van egy segítő ketyere. Kicsit furcsálltam, mikor kiírta a hátralévő táv mennyiségét, mert számításaim szerint egy jó 15-20-szal többnek kéne lennie, de azért csak mentem Dél felé. Aztán egyszer csak megláttam egy táblát, melyen települések elérhetőségének km-ei voltak megadva. Ezen volt feltüntetve Sarkad – amin elvileg keresztül kellett volna menjek -, hogy 40 km, a célom pedig már csak harmincvalahányra lehetett. Hm, mondtam, üdítő hír, meglátjuk, mi lesz belőle. Hagytam ismét néhány ember által sűrűn lakott területet magam mögött, mikor Komádiból is kiértem, jött a telefon, hogy mi az újság. Meséltem, hogy mi az ábra, bár magam sem hittem, hogy nagyjából egy órányira vagyok.

Nemsokára szembesültem a dolgok miértjével. Zsadányban egyszer csak azt duruzsolta a fülembe az irányító hang, hogy ’Itt fordulj balra!’. Kicsit kelletlenül, de engedelmeskedtem. Egy sóderrel megtámogatott földúton találtam magam, mellettem nagyjából a létminimum szélén tengődő gyerekek szaladgáltak vmi hulladéknak tűnő játékot hajkurászva, lomos-romos házak dülöngéltek egymásra, vártam, mi vár az út végén, ami miatt erre hoz. Találtam egy kukorica táblát, rajta egy traktorost, de közutat egyet se. Leparkoltam a tábla mellett, elkezdtem pötyögni a térképen, hogy mi a meglepetés. Ahogy nézegettem, hogy merre kíván vinni, megnéztem a valóságban is: a kukoricáson át egy erdő felé szerette volna, ha továbbmegyek. Oké, hogy jó kaland, de azért jobb lett volna időben megérkezni és országúti keróval nem teleszkópnyűvő, vaddisznó-nemlátta terepeket meghódítani, tehát fordultam egyet és visszatértem, ahonnan jöttem. A következő földutas résznél, ismét rávezetett volna, most már makacsabb voltam, nem hagytam magam, követtem a betonburkolatot. Egy zöld táblát távolról megpillantva láttam, hogy balra település felé vezet betonút, erre vártam! Egy fa takarta, de kirajzolódott egy nagy M betű. Aztán egy ’e’, de nem láttam, hogy lenne rajta ékezet. Reméltem, hogy csak a fa levelei takarják és előbújik majd az is, meg a többi betű, ahogy kívántam. De nem bújt, hanem maradt anélkül. Mezőgyán terült el arrafelé.

A táblánál egy templom tövében kutat leltem, folyadékmegcsappanásom állapotában ezt jónak véltem figyelembe venni és lecsekkoltam, mi folyik arrafelé. Iható, de azért vmilyen mellékízzel megspékelt likvidet kaptam, a sejtek biztos örültek neki, én azért ittam rá egy izós kortyot, hogy a szájam íze is vidámabb legyen.

Szembe a kúttal vezetett a betonos út, megnéztem már, mi van a végén. Keresztülmentem az apró falun, aztán megint szerette volna extrémebbé tenni az utamat a bemondóhölgy, intett, hogy térüljek jobbra. Mondom jó, nézzük meg. Még a kútnál azért kiiktattam, hogy bármilyen esetben is földútra vigyen, megígérte, aztán mégis ide hozott. Így bízzon az ember a nő szavában… :) Szerintem az út mentén lakó, pletykapadon ücsörgélő, jópár évet megélt asszonykák is érdeklődve tekinthettek rám, hogy mit csinál ez a srác itt rikító mellényben, nem épp vasat furikázva a telepre. Azért csak bólintottam nekik, mire ők mosolyogtak és megkapták a hétvégére szóló sztoritémát.

Kivitt a – z egyébként elég jól biciklizhető - földút egy közútszerűségre, épp kezdtem díjazni, mikor mondta egyből, hogy menjek csak át a következő terepviszonyokkal intenzíven megáldott vonalas létesítményre. Na mondom, én már itt nem kerülök semerre, csak ahova vezet a nyilacska, legyen, aminek lennie kell. Hát ez fogadott:

Még egy tízes volt kiírva, amit meg kell hódítani. Úgy voltam vele, hogy azt akár már a bicikli mellett futva is lenyomom, mindegy, csak érkezzek meg. Tehenek, távolban pislákoló kunyhók, különböző haszonnövényekből álló táblák - egész megelégedtem a képpel, vágytam is már egy kis természetre/természetességre. Egy csatorna hídján megálltam telefonálni /mert menet közben is próbáltam telefonálni, de a szélmolekulák annyira beleférkőztek a mikrofon nyílásába, hogy a vonal másik végén lévő inkább vele beszélgethetett volna, nem velem, így beszélgetni mindig megálltam/, helyzetet jelentettem, hogy tényleg nincs már sok hátra. A távolban egy tanyát láttam, előre sejtettem, hogy mit remélhetek. Egy lovas kocsi jött felém, mögöttük egy szamár elég izgatottan kószált, szóltak, hogy vigyázzak, nehogy megugorjon, elhaladtam mellette, megfordult, aztán biztos nem voltam elég kívánatos, mert visszafordult és ment tovább. Jött a tanya. Alacsony falak vették körbe, a kapu helyén semmi, ki is látogatott hozzám pár hangoskodó eb, elmondták párszor, hogy szeretnék, ha továbbállnék, én továbbálltam, de ők azért csak mondták a magukét. Szaladgáltattam őket egy szűk kilométeren, aztán mikor látták, hogy igazából én nem is ellenkeztem, csak ők fújták fel nagyon a dolgot, akkor visszavettek az arcukból és szépen hazabattyogtak.

Beértem Újszalontára, végre betonon surrogtak a kerekek gumijai. Olyannyira felemelő volt, hogy energiabomba keletkezett bennem, melyet a pedálok tekerésének intenzitásnövelésébe fektettem be, így Isten vigyázó segítségével egykettőre a Méhkerék táblánál fotózkodhattam.

Pár percen belül már a fogadó család lakályos házában falatozhattam a mennyei gulyáslevest, innentől pedig már kulináris-, emberi kapcsolati-, látványbeli- és léleképítő élményekben volt részem, melyek már nem a sporthoz kapcsolódnak, így bejegyzésem sorait ezennel le is zárom.

Köszönöm a szívélyes vendéglátást, jól éreztem magam, megérte élni a lehetőséggel! :)

Táv: 110 km
Tekeréssel eltöltött idő: 4:58:47
Teljes idő: 5:57:00
Átlagsebesség: 22,0 km/h

Debrecen - Budapest: kipipálva

Hajnali 4 órára terveztem az indulást, hogy még lehetőleg kora délután – délután megérkezzek a fővárosba. Nem új az ötlet, már tavaly nyáron gondolkoztam az útvonalon; a 33-as és a 31-es utakon történő megközelítést véltem a legmegfelelőbbnek. Most meg szabad volt ez a szombatom, így kihasználtam.

Felkeltem háromnegyedkor. Kezdtem a napot egy tábla csoki betermelésével. Imádkoztam egyet, aztán felöltöttem a harci ruhát, felszereltem a málhatáskát a bicóra és indulhatott a menet. 4 óra 10 perc lett, mire tényleg elkészültem, innen mértem az időt.

Éjszaka nem hűlt le különösebben a hőmérséklet, de egy pulcsi azért elfért rajtam. A szelet nem tapasztaltam erősnek, plusz inkább oldalról irányult felém, nem igazán zavarta a teljesítményemet. A forgalom csekély volt, a Nap még nem kelt fel, de már viszonylag világossá tette a környezetet.

A városból kivezető szakasz nagyjából arról szólt, hogy a málhatáskát igyekeztem a leghátrébb elhelyezni a csomagtartón, hogy a papucsom sarka ne akadjon minden pedálcsapásnál bele a hozzám közelebb eső végének az aljába. 1-2 centit sikerült módosítanom, picit formáltam a táska alakján is, így egész elfogadható lett az eredmény. Az intézkedések miatt már fél 5 volt, mire elhagytam a város vége táblát. Jöhetett a monoton 33-as legyőzése. A szél továbbra is oldalról fújt, azonban néha bevetett némi szembe irányt is, de 23-24-gyel tudtam haladni. Hortobágy településig meg is tartottam ezt a tempót, ott örömmel jegyeztem meg, hogy nem kizárt a délután 3 órai érkezés, melyet Ildinek, a szállásadómnak ígértem. Ettem-ittam /6 csomag gabonakekszet, 2 müzli szeletet, másfél liter vizet és egy liter izotóniás italt pakoltam el/ egy kicsit, lőttem egy fotót a Kilenclyukún csücsülve, aztán továbbrobogtam.

Innen úgy gondolta a szél, hogy eleget fújta már a jobb oldalamat, próbálkozik egy kicsit szemből is, tehát átállt erre a tendenciára. Nem igazán örültem neki, de Budapest arra volt, hát arra mentem, amerről fújni kívánt. Csökkent is a sebességem, most már csak 18-19-eket tudtam kipumpálni. A hajtást végül a táska miatt úgy oldottam meg, hogy a talpam középső részével fejtettem ki a nyomóhatást – egyéb esetekben a talppárnák tájékával pedálozok -, így nem is éreztem annyira hatékonynak az erőátvitelt. De azért szépen – vagyis inkább lassan – haladtam célom felé. Közben az idő is elromlott, felhők gyülekeztek felém, tovább erősödött a szél, még hűvösebb is lett. Visszavettem az azóta már levetett pulcsimat, sőt – bár általában igyekszem nem véteni ekkora divathibákat – felvettem egy zoknit a papucshoz, mert már a lábam is fázott.

Talán nem is volt tökéletes ellenszelem, mert mikor a 33-as vezette jobbra tartó kanyarodásán tekertem, úgy elpilledtem, hogy muszáj voltam megállni egy buszmegállóban. Reméltem, hogy alábbhagy, így elkezdtem falatozni, iszogatni. Láttam, hogy a buszmegállót jelző táblát egy párszor céltáblának használták – ez van, ha az embereknek nincs jobb dolguk. Ha így vannak, biciklizzenek el Budapestre vagy vmi hasonló, de ha tehetik, ne rongálással töltsék az idejüket – lehessen ez egy szebb világ! :)

Füred felé visszaállt az út iránya inkább nyugatira, a szél továbbra is akadályozott, de legalább nem fújt totálba telibe. Füred utánig megint annyira elfáradtam, hogy pihenőt rendeltem el. Az ember és a gép idilli, Tisza parti együttlétét fejeztem ki művészien egy fotó erejéig – majd tápanyagot vittem be szervezetembe.

Poroszlón keresztülkarikázva kívülről megismerkedtem a poroszlói Tisza-tavi Ökocentrum épületével:

Egyszer majd ellátogatnék, hogy belülről is megnézzem, most viszont a célom lebegett a szemeim előtt.

A nyergemről nem is meséltem még: a héten szereztem be, márkáját tekintve ugyanaz, mint az előző, csak mivel az már elég viseltes volt, így megérett a cserére, a Yamaha Máthénál szert tettem egy újra:

Ismét a szél gonoszságával kellett viaskodjak. Némelyest azonban javult az idő, a zokni lekerült, a pulcsi még maradt egy darabig. Besenyőtelekig bírtam csak egy szusszal, a település túlvégében ismét megpihentem. Megnéztem a navigációt, javasolt egy földutat, ahhoz vissza kellett volna menni egy bő kilométert, és levághattam volna vele vagy hármat, akármennyire kacérkodtam a gondolattal, inkább maradtam a betonburkolatnál. Láttam egy biciklist közeledni – szintén „kukásmellényben”, gondoltam kollega. Igen lassan jött, fel is tételeztem, hogy biztos vmi papa lehet, aki éppen a komákhoz igyekszik borozni egyet. Aztán ahogy közelebb ért, vettem észre, hogy egy harminc körüli túrabiciklistáról gondoltam mást, mint ami. Hasonlóan felmálházott vasparipája volt, intett, visszaintettem. A szél szemmel láthatólag rajta is kifogott, ez vmelyest megnyugtatott. Aztán összeszedtem magam, begurultam Dormándra, megkerestem a 31-es utat, megtaláltam, elindultam rajta. Ez egy közel 120°-os fordulat volt, a szél nem volt képes ilyenre, így most kedvezőbben simogatott. Talán a vitorlázásból jött hozadékként, hogy rápillantottam a kilométerórámra, hogy mi újság most a szél irányával – akkor esett le, hogy nem vitorláson ülök és itt nincs szélirányjelző :) Egészen Jászapátiig tudtam menni átlagjavító tempóban, a 25-26 km/h-kat kellemes volt látni a kijelzőn.

Jászjákóhalmán egy benzinkút csábított tankolásra, elcsábultam, tankoltam - egy kis levegőt a hátsó kerekembe, mert időnként le-lepillantva észleltem, hogy a testsúlyommal kiegészült csomagsúly azért némileg lapít gumin, növelve ezzel a súrlódó felületet, így jobbnak találtam megtámogatni egy kis nyomással. Abszolút érezhető volt a hatása, bár csak 1-2 km/h-val tudtam többet kipréselni a kis kék szörnyetegből, de én már mindennek tudtam örülni.

Innen volt még egy bő nyolcvanas vissza a tervezett távomból. Néztem is a táblákat, de aztán inkább leálltam ezzel a tevékenységgel, mert olyan lassan következtek egymás után, hogy inkább elszomorítottak, mintsemhogy sikerélménnyel gazdagítottak volna. Jászberénynél épült egy elkerülő út. Ezt, ha otthon tüzetesebben megnézem, nem használom ki, de most már a térképen látom, hogy plusz utat tettem meg ezzel – de legalább jó minőségű úton hajthattam. Az út kanyarodásával egyébként sikerült egy esőre álló felhőt is kikerülnöm, ami – miután visszatértem az egyenes szakaszra – igyekezett felém kerülni, ügyesen megoldotta, kinyitotta a csapot, aztán megöntözött egy kicsit. Nem volt kellemetlen, de kellemes sem. A Nagykáta felé vezető szakaszon egy kis bicikliút szakaszon tudtam ismét tempózni, nem is pihentem, inkább meghajtottam. Már 2 óra felé járt, illőnek tartottam szólni Ildinek, hogy ne készüljön rám 3-ra, késni fogok a tervezetthez képest. Láttam egy fedett buszmegállót a bal oldalon, becéloztam. Hátrafordultam, hogy mehetek-e át keresztül mindenen, ekkor egy darázs elkapta a bal karom bicepszének a belső részét. Szerencsére atlétában voltam, így miután megsemmisítő, kivégzéssel felérő ütést mértem rá, aláhullott és többet nem bántott. A gyors közbelépés gyanánt nem szenvedtem komolyabb fájdalmak közepette, le tudtam húzódni a megállóba. Ekkor láttam meg a ’Pest megye’ táblát, ez egy kicsit üdítőleg hatott, fotózkodtam is egyet a jelenlétében:

Az eső már elállt, a szél nem, megint a leküzdésére kellett felhasználom a merülő energiatartalékaimat. Nagykáta kap tőlem egy pirospontot; a bicikliút mellett nagyon sok kerékpártároló található, biztos nem szenvednek parkoló hiányt az ottaniak. Viszont – ami pirospont levonást nem eredményez - egy ponton, mintha nem is azon a településen lettem volna, hirtelen megszűnt minden ilyen célra használatos létesítmény. Ezt nem tudtam mire vélni, de nem is ezzel foglalkoztam elsősorban, hanem egy kúttal, mivelhogy eddigre elfogytak a folyadékkészleteim, visszatároztam hát, ami hiányzott. Kekszek tekintetében sem voltam nagyon eleresztve, másfél csomagnyival még el tudtam vegetálni.

Nagykátáról kiérve, Budapesthez egyre közeledve megnövekedett a forgalom is. Az úton egyébként összességében nem voltak veszélyes helyzetek, de 2-3 manővert végre kellett hajtsak, hogy mások hibáját kijavítsam. A szél továbbra sem hagyott alább, de engem már nem érdekelt semmi, csak hogy tekerjek, közeledjek. Ekkor már abbahagytam a hangoskönyv „olvasást”, mély témákról alkotott gondolatok jártak a fejemben. Ilyen volt, mikor az úthoz hasonlítottam ez életet. Kerülhetünk akármilyen akadályok, bajok közé, ha azokat le tudjuk küzdeni és tudunk töretlenül, megállíthatatlanul a cél felé menni, arra koncentrálni, akkor előbb-utóbb elérjük azt, és ott már csak a pozitív dolgok várnak.

Sülysáp után elkezdődtek a fel-le szakaszok. Túlságosan vidáman nem tudtam hozzá viszonyulni, de viszonylag friss erővel másztam meg őket, a lefelékben meg inkább csak eleresztettem a gépet, hogy a következő felfelébe visszanyerjek egy kis erőt. Vhol Mende előtt állhattam meg újra, elővettem ismét a navigációt, hogy mit ír a hátralévő távra, erre elkezdett olyan fura útvonalakat javasolni, hogy térjek le a főútról, menjek be erre és erre az utcára. Figyelmen kívül hagytam, mert a ’legrövidebb’-re volt állítva, ilyenkor már semmi kedvem nem volt erre-arra kanyarogni. Maradtam a főúton, nagyon lassan, de fogyatkoztak a kilométerek. Aztán Maglód után elértem a Budapest táblát. Egy nem túl őszinte mosollyal ezt a pillanatot is megörökítettem:

A Pesti út melletti szuper minőségű bicikliúton szakítottam egy jót – bár nagyon azért nem akartam gyorsan menni, mert még nem volt ismerős a környék. El is értem a Jászberényi utat, ahol nemsokára válaszút elé érkeztem: jobbra vagy balra. Navigáció elő, most rábíztam magam. El is mondta szépen, hogy erre meg arra. Mentem erre is arra is, aztán közeledett a cél, közeledett a pihenés időszaka, közeledett, amire hajnal óta vártam, közeledett, így csak tekertem, hogy legyen közelebb és közelebb, aztán már annyira közel volt, hogy közelebb nem is lehetett: megérkeztem. Telefonáltam Ildinek, beengedett, lecuccoltam, meséltem, ettem, pihentem és boldog voltam, hogy ezt is megélhettem.

Táv: 234,15 km

Teljes idő: 13:29:00

Tekeréssel eltöltött idő: 11:05:29

Átlagsebesség: 21,1 km/h