2012. 07. 21.

Debrecen - Budapest: kipipálva


Hajnali 4 órára terveztem az indulást, hogy még lehetőleg kora délután – délután megérkezzek a fővárosba. Nem új az ötlet, már tavaly nyáron gondolkoztam az útvonalon; a 33-as és a 31-es utakon történő megközelítést véltem a legmegfelelőbbnek. Most meg szabad volt ez a szombatom, így kihasználtam.
Felkeltem háromnegyedkor. Kezdtem a napot egy tábla csoki betermelésével. Imádkoztam egyet, aztán felöltöttem a harci ruhát, felszereltem a málhatáskát a bicóra és indulhatott a menet. 4 óra 10 perc lett, mire tényleg elkészültem, innen mértem az időt.
Éjszaka nem hűlt le különösebben a hőmérséklet, de egy pulcsi azért elfért rajtam. A szelet nem tapasztaltam erősnek, plusz inkább oldalról irányult felém, nem igazán zavarta a teljesítményemet. A forgalom csekély volt, a Nap még nem kelt fel, de már viszonylag világossá tette a környezetet.

A városból kivezető szakasz nagyjából arról szólt, hogy a málhatáskát igyekeztem a leghátrébb elhelyezni a csomagtartón, hogy a papucsom sarka ne akadjon minden pedálcsapásnál bele a hozzám közelebb eső végének az aljába. 1-2 centit sikerült módosítanom, picit formáltam a táska alakján is, így egész elfogadható lett az eredmény. Az intézkedések miatt már fél 5 volt, mire elhagytam a város vége táblát. Jöhetett a monoton 33-as legyőzése. A szél továbbra is oldalról fújt, azonban néha bevetett némi szembe irányt is, de 23-24-gyel tudtam haladni. Hortobágy településig meg is tartottam ezt a tempót, ott örömmel jegyeztem meg, hogy nem kizárt a délután 3 órai érkezés, melyet Ildinek, a szállásadómnak ígértem. Ettem-ittam /6 csomag gabonakekszet, 2 müzli szeletet, másfél liter vizet és egy liter izotóniás italt pakoltam el/ egy kicsit, lőttem egy fotót a Kilenclyukún csücsülve, aztán továbbrobogtam.

Innen úgy gondolta a szél, hogy eleget fújta már a jobb oldalamat, próbálkozik egy kicsit szemből is, tehát átállt erre a tendenciára. Nem igazán örültem neki, de Budapest arra volt, hát arra mentem, amerről fújni kívánt. Csökkent is a sebességem, most már csak 18-19-eket tudtam kipumpálni. A hajtást végül a táska miatt úgy oldottam meg, hogy a talpam középső részével fejtettem ki a nyomóhatást – egyéb esetekben a talppárnák tájékával pedálozok -, így nem is éreztem annyira hatékonynak az erőátvitelt. De azért szépen – vagyis inkább lassan – haladtam célom felé. Közben az idő is elromlott, felhők gyülekeztek felém, tovább erősödött a szél, még hűvösebb is lett. Visszavettem az azóta már levetett pulcsimat, sőt – bár általában igyekszem nem véteni ekkora divathibákat – felvettem egy zoknit a papucshoz, mert már a lábam is fázott.
Talán nem is volt tökéletes ellenszelem, mert mikor a 33-as vezette jobbra tartó kanyarodásán tekertem, úgy elpilledtem, hogy muszáj voltam megállni egy buszmegállóban. Reméltem, hogy alábbhagy, így elkezdtem falatozni, iszogatni. Láttam, hogy a buszmegállót jelző táblát egy párszor céltáblának használták – ez van, ha az embereknek nincs jobb dolguk. Ha így vannak, biciklizzenek el Budapestre vagy vmi hasonló, de ha tehetik, ne rongálással töltsék az idejüket – lehessen ez egy szebb világ! :)

Füred felé visszaállt az út iránya inkább nyugatira, a szél továbbra is akadályozott, de legalább nem fújt totálba telibe. Füred utánig megint annyira elfáradtam, hogy pihenőt rendeltem el. Az ember és a gép idilli, Tisza parti együttlétét fejeztem ki művészien egy fotó erejéig – majd tápanyagot vittem be szervezetembe.

Poroszlón keresztülkarikázva kívülről megismerkedtem a poroszlói Tisza-tavi Ökocentrum épületével:
Egyszer majd ellátogatnék, hogy belülről is megnézzem, most viszont a célom lebegett a szemeim előtt.
A nyergemről nem is meséltem még: a héten szereztem be, márkáját tekintve ugyanaz, mint az előző, csak mivel az már elég viseltes volt, így megérett a cserére, a Yamaha Máthénál szert tettem egy újra:

Ismét a szél gonoszságával kellett viaskodjak. Némelyest azonban javult az idő, a zokni lekerült, a pulcsi még maradt egy darabig. Besenyőtelekig bírtam csak egy szusszal, a település túlvégében ismét megpihentem. Megnéztem a navigációt, javasolt egy földutat, ahhoz vissza kellett volna menni egy bő kilométert, és levághattam volna vele vagy hármat, akármennyire kacérkodtam a gondolattal, inkább maradtam a betonburkolatnál. Láttam egy biciklist közeledni – szintén „kukásmellényben”, gondoltam kollega. Igen lassan jött, fel is tételeztem, hogy biztos vmi papa lehet, aki éppen a komákhoz igyekszik borozni egyet. Aztán ahogy közelebb ért, vettem észre, hogy egy harminc körüli túrabiciklistáról gondoltam mást, mint ami. Hasonlóan felmálházott vasparipája volt, intett, visszaintettem. A szél szemmel láthatólag rajta is kifogott, ez vmelyest megnyugtatott. Aztán összeszedtem magam, begurultam Dormándra, megkerestem a 31-es utat, megtaláltam, elindultam rajta. Ez egy közel 120°-os fordulat volt, a szél nem volt képes ilyenre, így most kedvezőbben simogatott. Talán a vitorlázásból jött hozadékként, hogy rápillantottam a kilométerórámra, hogy mi újság most a szél irányával – akkor esett le, hogy nem vitorláson ülök és itt nincs szélirányjelző :) Egészen Jászapátiig tudtam menni átlagjavító tempóban, a 25-26 km/h-kat kellemes volt látni a kijelzőn.
Jászjákóhalmán egy benzinkút csábított tankolásra, elcsábultam, tankoltam - egy kis levegőt a hátsó kerekembe, mert időnként le-lepillantva észleltem, hogy a testsúlyommal kiegészült csomagsúly azért némileg lapít gumin, növelve ezzel a súrlódó felületet, így jobbnak találtam megtámogatni egy kis nyomással. Abszolút érezhető volt a hatása, bár csak 1-2 km/h-val tudtam többet kipréselni a kis kék szörnyetegből, de én már mindennek tudtam örülni.

Innen volt még egy bő nyolcvanas vissza a tervezett távomból. Néztem is a táblákat, de aztán inkább leálltam ezzel a tevékenységgel, mert olyan lassan következtek egymás után, hogy inkább elszomorítottak, mintsemhogy sikerélménnyel gazdagítottak volna. Jászberénynél épült egy elkerülő út. Ezt, ha otthon tüzetesebben megnézem, nem használom ki, de most már a térképen látom, hogy plusz utat tettem meg ezzel – de legalább jó minőségű úton hajthattam. Az út kanyarodásával egyébként sikerült egy esőre álló felhőt is kikerülnöm, ami – miután visszatértem az egyenes szakaszra – igyekezett felém kerülni, ügyesen megoldotta, kinyitotta a csapot, aztán megöntözött egy kicsit. Nem volt kellemetlen, de kellemes sem. A Nagykáta felé vezető szakaszon egy kis bicikliút szakaszon tudtam ismét tempózni, nem is pihentem, inkább meghajtottam. Már 2 óra felé járt, illőnek tartottam szólni Ildinek, hogy ne készüljön rám 3-ra, késni fogok a tervezetthez képest. Láttam egy fedett buszmegállót a bal oldalon, becéloztam. Hátrafordultam, hogy mehetek-e át keresztül mindenen, ekkor egy darázs elkapta a bal karom bicepszének a belső részét. Szerencsére atlétában voltam, így miután megsemmisítő, kivégzéssel felérő ütést mértem rá, aláhullott és többet nem bántott. A gyors közbelépés gyanánt nem szenvedtem komolyabb fájdalmak közepette, le tudtam húzódni a megállóba. Ekkor láttam meg a ’Pest megye’ táblát, ez egy kicsit üdítőleg hatott, fotózkodtam is egyet a jelenlétében:

Az eső már elállt, a szél nem, megint a leküzdésére kellett felhasználom a merülő energiatartalékaimat. Nagykáta kap tőlem egy pirospontot; a bicikliút mellett nagyon sok kerékpártároló található, biztos nem szenvednek parkoló hiányt az ottaniak. Viszont – ami pirospont levonást nem eredményez - egy ponton, mintha nem is azon a településen lettem volna, hirtelen megszűnt minden ilyen célra használatos létesítmény. Ezt nem tudtam mire vélni, de nem is ezzel foglalkoztam elsősorban, hanem egy kúttal, mivelhogy eddigre elfogytak a folyadékkészleteim, visszatároztam hát, ami hiányzott. Kekszek tekintetében sem voltam nagyon eleresztve, másfél csomagnyival még el tudtam vegetálni.
Nagykátáról kiérve, Budapesthez egyre közeledve megnövekedett a forgalom is. Az úton egyébként összességében nem voltak veszélyes helyzetek, de 2-3 manővert végre kellett hajtsak, hogy mások hibáját kijavítsam. A szél továbbra sem hagyott alább, de engem már nem érdekelt semmi, csak hogy tekerjek, közeledjek. Ekkor már abbahagytam a hangoskönyv „olvasást”, mély témákról alkotott gondolatok jártak a fejemben. Ilyen volt, mikor az úthoz hasonlítottam ez életet. Kerülhetünk akármilyen akadályok, bajok közé, ha azokat le tudjuk küzdeni és tudunk töretlenül, megállíthatatlanul a cél felé menni, arra koncentrálni, akkor előbb-utóbb elérjük azt, és ott már csak a pozitív dolgok várnak.
Sülysáp után elkezdődtek a fel-le szakaszok. Túlságosan vidáman nem tudtam hozzá viszonyulni, de viszonylag friss erővel másztam meg őket, a lefelékben meg inkább csak eleresztettem a gépet, hogy a következő felfelébe visszanyerjek egy kis erőt. Vhol Mende előtt állhattam meg újra, elővettem ismét a navigációt, hogy mit ír a hátralévő távra, erre elkezdett olyan fura útvonalakat javasolni, hogy térjek le a főútról, menjek be erre és erre az utcára. Figyelmen kívül hagytam, mert a ’legrövidebb’-re volt állítva, ilyenkor már semmi kedvem nem volt erre-arra kanyarogni. Maradtam a főúton, nagyon lassan, de fogyatkoztak a kilométerek. Aztán Maglód után elértem a Budapest táblát. Egy nem túl őszinte mosollyal ezt a pillanatot is megörökítettem:

A Pesti út melletti szuper minőségű bicikliúton szakítottam egy jót – bár nagyon azért nem akartam gyorsan menni, mert még nem volt ismerős a környék. El is értem a Jászberényi utat, ahol nemsokára válaszút elé érkeztem: jobbra vagy balra. Navigáció elő, most rábíztam magam. El is mondta szépen, hogy erre meg arra. Mentem erre is arra is, aztán közeledett a cél, közeledett a pihenés időszaka, közeledett, amire hajnal óta vártam, közeledett, így csak tekertem, hogy legyen közelebb és közelebb, aztán már annyira közel volt, hogy közelebb nem is lehetett: megérkeztem. Telefonáltam Ildinek, beengedett, lecuccoltam, meséltem, ettem, pihentem és boldog voltam, hogy ezt is megélhettem.

Táv: 234,15 km

Teljes idő: 13:29:00

Tekeréssel eltöltött idő: 11:05:29

Átlagsebesség: 21,1 km/h

2012. 06. 30.

Adriai vitorlázás


Ha már sportblogot vezetek, álljon itt egy kis olvasmány kedves Olvasóimnak múlt heti adriai vitorlázásomról.
A nagyobb betűs élet egyik kapujához kulcsot szerezvén úgy döntöttem, megajándékozom magam vmi kis kiruccanással, így kapóra jött az éppen szervezés alatt álló vitorlázás. Pár jó cimborával kibéreltünk egy 8+2 személyes Sun Odyssey 45 típusú vitorlást, melyet Horvátország Sukošan településének kikötőjében vehettünk szemügyre és át.
Az odaúton azonban már volt egy kis gubanc. Csehország elmúlt évtizedének legnagyobb buszkatasztrófája történt meg aznap hajnalban a horvát autópályán. Hosszan kígyózó autótömeget sorakoztatott fel maga mögött, köztük a mi autóinkat is.
Négyórás pluszt eredményezett ez nekünk, de sikerült áttérnünk egy alsóbbrendű útra, ahol némi kerülővel, de elérhettük a kikötőt.
Este 5 körül meg is érkeztünk, papírügyek, még ki nem fizetett költségek rendezése és pakolászások után birtokba vettük a 10,5 tonnás vitorlást. Sok időnk már nem volt a napból, de azért egy gyors szavazás után úgy döntött a legénység, hogy belekóstolunk a tengerbe. Éppen csak kiálltunk a kikötőből, tettünk egy kisebb kört és jöttünk is vissza – fáradt volt már mindenki, vágytuk az ágyat.
Visszaparkoltunk, még egy kicsit beszélgettünk, de nagyon nem engedtük mély vizekre terelődni a mondatok fonalát, mindenki hamar vízszintbe helyezkedett.
Másnap reggel Tomival kinéztünk az orr-részbe horgászni. Sikerült fognom két 15 dkg körüli halat, de visszadobtam őket, mert elég hamar jöttek és még nem volt előkészítve a sütő, hogy meg is süssük őket. Aztán meg már indultunk, végleg /arra a hétre/ elhagytuk Sukošant, új állomás felé vettük az irányt. Jó szelünk volt, a kiállás után már le is kapcsolhattuk a motort, vitt a szél minket, amerre szerettük volna /persze megfelelő vitorlabeállítások után/. Nem is kellett estig mennünk, már délután megérkeztünk a helyre – bár kétséges is volt, hogy álljunk-e meg, mert elég viharossá fokozódott a szél. De az öböl védettnek tűnt, így megálltunk aznapra. A tenger vize ott elég sekély, így zöld színével csábított is, hogy próbáljuk ki a szabadtüdős merülést, búvárkodtunk hát egy kicsit. Túlságosan nem volt gazdag az élővilág, de láttunk pár halfajt, tengeri sünöket, tengericsillagot meg néhány vízinövényt. Egy étteremben foglaltunk estére asztalt, hogy az angol-olasz meccset megnézhessük. Eszegettünk, iszogattunk mellé, de a meccs kevésbé volt jó, mint a kaják, tizenegyesekkel végződött, addig nagyjából esemény nélkül zajlott.
Másnap reggel kiderült, hogy nem elég, ha a kikötőért fizetünk, azért is kell némi kunát adományoznunk, hogy természetvédelmi területen tartózkodtunk. Megadtuk, ami jár, aztán továbbindultunk délkelet felé. A szél kevésbé volt erős, 2-4 csomóval fújt, ami nem elegendő, így motort kapcsoltunk. A géphajók nagy hátránya, hogy unalmas velük a hosszabb, monoton út. Egy vitorlásnál ez többnyire nem fordul elő, mert a szél általában nem egy irányból fúj, így különböző vitorlaállásokkal kell variálni, hogy a kívánt célba elérjünk, a tettekkel töltött idő meg jobban telik, mint borospohárral a kézben a tenger felszínén megtörő millió és millió napsugár-szikra felcsillanását bámulva. Itt viszont géphajóként kell tekinteni a vitorlásra, - egyébként meg is szűnik minden elsőbbsége ebben az esetben /khm, lehetne közutakon is vmi ehhez hasonló szabályt alkalmazni, hogy nem gépi hajtású jármű ilyen meg olyan előnyt élvez :)/ - igyekeztünk is magunkat elfoglalni a nagy egyhangúság közepette.
Szépen haladtunk, kicsit később, mint az előző napi állomásunkra, de megérkeztünk ide is, ez a hajófogadó pedig Komiža, apró kis halászfalu volt. A kikötőben már nem volt hely, így az előtte elterülő bólyamező egyik elemére kapaszkodtunk rá. Ilyenkor a partraszállás úgy történik, hogy a vitorláshoz tartozó dinginek vagy bocinak becézett csónakkal két-három fordulóban kimotorozunk vagy kievezünk. Így is történt. Mikor már mindenki a parton volt, utunkat egy őszről megismert étterem felé vettük, ahol állítólag isteni tonhalas pizzát kínálnak. Kínáltattuk is magunkat vele, a csapat nagy része meg is birkózott eggyel-eggyel. Nem mondom, hogy nem volt finom, de talán a beharangozása volt nagyobb, mint az elvártak, ilyenkor meg általában vmi mennyeit vár az ember, kap egy simán királyat, aztán meg morcosan, a száját húzgálva továbbáll, hogy ő nem erre számított /tessenek tehát vigyázni a reklámokkal! :)/.
Pizzázás után a kalandvágyók lányok után szimatoltak az éjszakában, a többiek meg a dingi első körével visszafurikáztak. 
Hajnalban mindenki visszaérkezett, aztán aludni tért. Reggel kiültem horgászni, megakasztottam egy halat, mely nem a szerelékhez volt méretezve, pár másodperces kapcsolatunk vélhetőleg egy zsinórharapással végződött. Reggeli teendők, tisztálkodások, vásárlások beiktatása következett, így el is ment a nap első része, csak 11 után tudtunk indulni. Érdemes volt, mert nagyon jó szelek tomboltak szerte a tengeren. Így ezen a napon nem is egy adott cél irányába mentünk, hanem kihasználva a jó adottságokat szeltük a hullámokat - kizárólag a szél erejével. Nagyjából ki is próbáltunk mindenféle vitorlaállást, alkalmaztunk mindenféle manővert, beszélgettünk a dolgok technikai hátteréről. A természet, a tenger és a szél iránt tanúsított tiszteletünket kifejezve a kapitány hozott egy koszorút, melyet egy nyugodtabb pillanatban a vízre tettünk – nemes, szép gesztus volt. Ismét Komižán álltunk meg. Most felmentünk a domboldalban festői környezetben kialakított templomához is.
Visszaérkezve aki betevőt keresett, az evett, aki nem, az csak maradt a társaság miatt. Már sötétedett, mikor ismét kettévált a csapat, az egyik része visszacsónakázott, a másik maradt még egy kicsit. Estére a tenger felől erős szél érkezett, dülöngélhettünk is álmunkban nagyokat. A biztosító csomót jól meg kellett kötni, nehogy kioldódjon, mert még máshol találtuk volna magunkat következő nap.
Szerda reggel már kevésbé volt vitorlás idő, így motorral evickéltünk át a közeli Kék barlanghoz. Nevét onnan kapta, hogy a barlangba a Nap egy külső üregen keresztül besüt, így alulról egy azúrkék megvilágítást kap a belső tér. Dingivel lehetett bemenni, belépőt is szedtek, ám Tomi zsivány ötletétől vezérelve mi, a második turnusban érkezők már kedvezőbb feltételekkel juthattunk be. Visszaindultunk abba az irányba, ahonnan reggel jöttünk. A szél továbbra sem élénkült fel, de egy-egy helyen, ahol már használhatónak találtuk, kibontottuk a vitorlákat. Szépen lassan, de haladtunk legszebb állomásunk, Palmižana felé. A kikötés kicsit nehézkes volt, ugyanis a szél fújt az öbölben, így több ponton meg kellett támogatnunk járművünket, nehogy rávigyen minket a szomszéd hajóra. Egy bő órát eltöltöttünk ennek a kivitelezésével, de szépen sikerült megvalósítani.

Erre a napra sikerült kimerítenünk a hajó vízkészleteit, kikötőben legutóbb Piškerában voltunk, ahol vizet vételezhettünk. De megvoltunk nélküle, csak a mosatlan edények gyülekeztek.
Kirévészkedtem a legénységet a szigetre. Mikor én is kiszálltam, akkor láttam, hogy milyen csodás is: kellemes árnyékot adó pálma- és fenyőfák mindenfelé, pozsgás cserjék, madárdal, üde, illatos levegő, civilizációval nem agyonbolygatott terek. Átsétáltunk a túloldalára, ahol a fizetős kikötő és vendéglátóhelyek találhatók. Tisztálkodtunk egyet, majd megbeszéltük, hogy hogy legyen az esti meccsnézés. Két kiülős hely közül választhattunk, az éppen hozzánk közelebbi nyert, elfoglaltuk hát helyeinket. Nagyon nem volt pörgős ez a meccs se, így aki már megunta, visszavittem a vitorlásra. A tizenegyesekre értem vissza, azt még megnéztük, aztán mi is indultunk aludni.
Következő nap utunk Hvar településére vezetett, ahol nem megszállni, csak megállni kötöttünk ki. A kikötő itt is tele volt, így vizet nem tudtunk vételezni, legközelebb a palmižanai kikötőt ajánlották. Hvaron utánpótlást vásároltunk fogyatkozó ételeinknek-italainknak, majd aki még nem látta a várból adódó kilátást, az megnézte, megnéztem én is:
Visszaindultunk, ahonnan jöttünk, a sziget másik oldalán lévő kikötőben megálltunk vízért, majd továbbindultunk. Hasonló volt az időjárás, mint előző nap, hol fújt a szél, hol nem. Így voltak a vitorláink is, hol ki voltak bontva, hol össze voltak húzva. De nem volt nagy az erre a napra betervezett táv, így bőven sötétedés előtt megérkeztünk Maslinicára. A kikötés itt is hasonló volt, mint Palmižanan, itt a csónak „függetlenné tétele” volt a hosszadalmasabb feladat. A fart biztosító kötél pályáján vezethettük ide-oda, nem kellett kompkezelő, elég volt plusz kötelek mentén húzni akár a partról, akár a vitorlásból.
Vettünk egy helyi halásztól némi halat, azt megsütöttük, megettük hamar, aztán mentünk a partra, megnézni, mit játszanak a németek és az olaszok. Éppen party volt a szigeten, mentek is a srácok, de jöttek is hamar, ketten maradtak tovább.
A péntek estét már a sukošani kikötőbe terveztük, hogy szombat 10 órára át tudjuk adni a vitorlást. A szél erre a napra még tovább enyhült, így géphajóként közlekedtünk. Kb. félúton megpillantottunk egy kis ladikot, amiből egy ember két kézzel integet felénk. Arra fordítottuk a kormányt. Az angolt nem nagyon beszélte, de azt megtudtuk, hogy a motorral lehetett vmi baj. A feleségével indultak romantikus tengeri csónakázásra, ez fulladt kudarcba. Magunk után kötöttük a csónakjukat, átszállítottuk a párt, a hölgy pánik közeli állapotban lépkedett át. Kínáltuk őket pálinkával, a harmadik után láthatóan jobban érezték magukat, már kacarásztak is. Kérdéseinkre kiderült, hogy németek, így adott volt, hogy Krisztián lesz a legjobb beszélgetőpartnerük. Közben Zoli életre keltette a motorjukat. Vontatás közben láttunk 5-6 delfint ~50 méterre, biztos a jócselekedet miatt jöttek elő :) Elvittük a „hajótörötteket” addig a bevezető szakaszig, ahonnan már nincsenek távol a kikötőjüktől, onnan már megoldották egyedül is a távot. Nem sokára mi is megpillanthattuk a kikötőnket, beparkoltunk a bérbeadó cég mólójára, vacsoráztunk, tisztálkodtunk, majd ágynak dőltünk.
Szombat reggel még tankoltunk – sok nem, csak 74 liter fogyott, pedig használtuk rendesen. Összepakoltuk a cuccainkat, elrendeztük a belső-külső teret, majd átadtuk vizsgálatra.
Nem vittem magammal trackert, vagy ehhez hasonlót, de nagy vonalakban ezt az útvonalat tehettük meg:
Ez nagyjából 600 km, mely 325 tengeri mérföldnek felel meg.


Egyes képekért köszönet Jencinek, a hangulatvideó alapanyagáért Jenci és Krissz keze munkájáért jár a hála!
Térkép forrása: bikemap.net.

2012. 05. 01.

Hortobágyi száguldozás


Néhány hete – mikor még kevésbé volt jó idő – megbeszéltük Encivel, hogy ha melegebb lesz, elmegyünk együtt vhova tekerni. Aztán jött a jobb idő, de vagy nekem, vagy neki volt éppen dolga, vagy egyszerűen nem volt alkalmas egyikünknek sem, így hétről hétre halasztgattuk. Nem adtuk fel, így május elsején sikerült összehozni, célként Hortobágyot tűztük ki.
Hogy ne a nagy hőségben kelljen izommunkát végezni, megállapodtunk egy közép-kései délutánra időzített indulásban, ez megadta a lehetőséget, hogy még világosban hazaérhessünk.
Előzetes vizsgálódásaim alapján kiderült, hogy némi szembeszéllel kell majd számolnunk, melynek mértéke ugyan csekély, de már az is fékező hatással bír a teljesítmény vágtató szekerének kerekeire. A weatherspark mérései alapján ~10 km/h-s dél-nyugat-nyugati szél fújdogált akkoriban és 31°C-on izzott a levegő.
A város határánál magam elé intettem Encit, hogy lássam, milyen tempóra áll be. 27-28-at diktált, épp ennyit tekertem volna én is. Így haladtunk Látóképig, ott az emelkedőknél átvállaltam a szél kitakarását, előre álltam, a felfelékben pumpáltam a sebességet, a lefelékben a lendületből hoztam ki még többet. Hátrapillantva vettem észre, hogy Enikő kicsit lemaradt mögöttem, így visszavettem a „vadulásból”, iszogattam, kifújtam magam az erőltetett szakasz terhelése után, hamar beért, aztán visszaálltunk a 27-28-ra és újra együtt folytattuk utunkat.
A szél helyenként megerősödött, de huzamosabb sebességcsökkentést nem sikerült elérnie nálunk. Figyeltem Encit, hogy fáradt-e, kívánna pihenést, de látszólag semmi nyoma nem volt ezeknek, rá is kérdeztem, megerősítette feltevésemet. Szóval csak toltuk neki, ahogy jól esett.
Nemsokára a településre vezető egyenes szakaszra értünk, innen már látszottak a táblák, távolabb az épületek. Kutat kutattam, a körforgalomnál sikerült felfedeznem egyet, arra vettük az irányt, frissítő hatását azonnal kifejtette rajtunk. Aztán a híd felé vettük az irányt, ahol egy szoborcsoport árnyékában lazultunk egy darabig. Mikor ezt elégnek találtuk, lőttünk pár fotót magunkról és a Kilenclyukúról, és hazafelé vettük az irányt.
Hátszelet remélve – és az elején még érezve is – újult erővel és reményekkel pengettük újra a megszokott tempót, de nem sokára a szél gonosz módon délkeletivé változtatta magát, így megint részleges szembeszélben részesültünk. A hőmérséklet enyhült, a Nap sem tűzött már olyan erősen. Hamar fogytak a kilométerek, azon vettem észre magam, hogy már a látóképi emelkedőkhöz közelítünk, itt megint rákapcsoltam, hogy lendületből győzzük le őket. Enci tartotta a sebességet. Egy lefelében az első tányéron is magasra kívántam pakolni a fokozatot, de túlváltottam és leesett a lánc. Gyors menedzselés után vissza a nyeregbe és már csak egy emelkedő várta a harcot, nem nagyon talált rajtunk fogást.
A csárdától már szinte csak lefelé lejt az út, itt már egészen a városig mentek a kövér 33-ak, 35-ök, csak úgy pörköltünk magunk alatt az aszfaltot. Jó átlagjavító hatással volt ez a szakasz, mire beértünk a bicikliutas részhez, levettem a mérőkütyüt, hogy ne változtasson az adatokon. Ekkor ezeket az adatokat jelezte:
Táv: 69,35 km
Tekeréssel eltöltött idő: 2:29:10
Teljes időt nem mértem, csak Hortobágyon pihentünk, az lehetett ~30 perc.
Átlagsebesség: 27,9 km/h

Igen pozitív elbírálásban részesítettem Enikő tekerési teljesítményét, meg is beszéltük, hogy megyünk majd még ezentúl is közös távokra :)

2012. 04. 28.

Vitéz lettem

A munka ünnepe adta hosszúhétvége előtt válaszút elé érkeztem: az egyik út a Balatonra, a másik Szendrő tájékára vezetett. Mint szeretett Balatonom, a szívem erősen arrafelé húzott, azonban egy vasárnap reggeli kötelezettségem nem engedte meg a hosszabb kiruccanást, maradtak a hegyek.
Ekkora szervezték meg a szervezők hetedik alkalommal a Vitézlő teljesítménytúrát, melyen különböző távokat gyalog, futva, biciklivel, illetve kiegészítve kenuval lehetett teljesíteni.
Pénteken késő délután indultunk Debrecenből autóval, a tágas csomagtérben hamar ideális helyet találtunk mindennek, amit magunkkal kívántunk vinni.
Sötétedés után nem sokkal meg is érkeztünk Szuhogyra, itt kaptunk kellemes szálláshelyet éjszakára és finom étkeket vacsorára és reggelire. Hamar kipakoltunk, összeszereltük a bicikliket, becuccoltunk a házba, majd neki is láttunk telepakolni a pocakokat.
Reggel 7 körülre terveztük az alvásunk befejezését, lényegében sikerült is ennek a tervnek eleget tenni.
Miután mindenki elkészült a reggeli teendőivel, biciklire pattantunk és kerékpárunk első kerekeit Szendrő felé irányítottuk. Fél 10-re beértünk a rajt- és célként szolgáló általános iskolához, ahol kitöltöttük a regisztrációs lapokat és 3/4 10-kor el is indultunk, hogy távunkat legyűrhessük.
Peti és Enikő a 80km-esen, Laci, Ada és én az 50km-es távon próbáltunk szerencsét. A két táv között két ellenőrzőpont volt a különbség - nyilván a 80-as kontójára. Egy darabon azonban együtt mehettünk, így együtt is mentünk.
A rajt utáni első ellenőrzőpont egy szuhogyi cukrászdához vezetett, hamar meg is érkeztünk. Épp tv-sek interjúztattak, Lacit is elkapták egy pár szóra. Sokat nem kellett pihennünk, nem is nagyon volt mit kipihenni, így indultunk tovább.
A második ellenőrzőpont egy kis kitérőt jelentett; balra kellett eltérni egy külön útra, mely a Hungaropec fantázianevű veszélyes hulladéklerakóhoz vezetett. Nem volt senki az ellenőrzőpontnál, magunknak kellett beikszelni az adott "pecsét helyét" egy zsírkrétával. Egy helyi dolgozóval történő konzultáció után tovább kalandoztunk.
Emelkedősebb terep kezdődött, melegedtek az izmok a lábainkban, egyre jobban kellett erőt kifejteniük.
Lapos és meredekebb emelkedők váltották egymást, de maradéktalanul kárpótolt az általuk elért kilátás; szép tájakon kerekezhettünk. Mellékelek pár fotót ezekről, ám ezen fotókon keresztül sajnos nem adja át azt a szépséget, melyben tündökölt:
Az emelkedő megszűnésével Rudabányát és vele együtt a harmadik pontunkat egy jó kis downhill-lel közelíthettük meg.
A múzeumnál visszapótoltunk némi vizet, aztán az következett, amire számítani lehetett: ahol az előbb lefelé zúgtunk, most ott kellett visszakapaszkodni egészen addig, ahol a lejtős rész kezdődött. Szeretem hamar letudni az emelkedőket, ilyenkor többet adok bele, mint sík terepen, így Peti és Enikő előtt haladtam, jöttek is nem sokkal mögöttem. Nem akartam nagyon elszakadni a bolytól, vallom a 'Stick together, team!' elvet, ezért néha visszalassítottam.
Az emelkedő tetején egy másik útvonalon folytatva az utat további enyhe emelkedő következett - több lefelével tarkítva. A rudabányai bányatónál helyezték el a negyedik checkpoint-ot. Itt pihengettünk, töltöttük az időt, de Laci és Ada az idő telésével sem érkeztek. Már láttuk jönni azokat a bicikliseket is, akik akkor jöttek lefele a harmadik ponthoz, mikor mi már jöttünk fel a negyedikhez, szóval gyanús volt, hogy vmi nincsen rendben Laciékkal. Enikőéket tovább engedtem, ugyanis ők hosszabb távot mentek, nehogy kicsússzanak az időből, én meg telefon után nyúltam. Sokadik próbálkozásra sem volt válasz, így eléjük mentem. Nem sokkal a bányató felé vezető elágazásnál álltak, láthatólag szerelni készültek vmit. Kérdésemre megtudtam, hogy Ada biciklijének az első váltója rakoncátlankodott, erre igyekeztek megoldást találni, de a váltó nem adta magát. Egy alternatív megoldást választva eltekertünk a bányatavi ponthoz, ahol kezünk ügyébe kevertük a bizonyos váltót. A manuális, kézzel állítható "váltó" ideájának megteremtését úgy igyekeztünk előidézni, hogy a fém váltót egy nagy kővel alkalmatlanná tesszük a lánc körüli kapaszkodásában, majd evakuáljuk. Pár ütés után fel is adta a harcot, diadalittas győzelemmel eltávolítottuk és mehetett tovább a hegyi tekerészés.
Ötödik pontunktól, Szőlősardótól egy közel 10km-es tekerés választott el, mely a jobbra-balra, fel-le irányváltoztatásokkal hamar el is telt. Összehasonlítva egy ilyen távot pl a 33-as úton megtett egyenes szakasszal: szinte ég és föld. Az utóbbi esetében a monotonitás annyira komoly koncentrációt igényel azt elhinni, hogy kevésbé látványosan ugyan, de fogynak a kilométerek, itt viszont éppen a változatosságok, a helyes váltófokozat megtalálása, a kátyúk vagy egyéb úthibák kerülgetése jobban eltereli figyelmünket a km-ek számolgatásáról.
Kínálat tekintetében a szőlősardói pont volt a leggazdagabb - izotóniás itallal táplálhattuk vissza a szervezetünkből elveszett anyagokat. Egy kút is volt mellette, ott az árnyékban lehűtöttük magunkat, ettünk egy kis magunkkal hozott energiaadó ezt-azt, aztán mikor mindenki eleget pihent, továbbindultunk.
Amúgy nem erőltettük a tempót, az időre biciklizést - elsősorban Ada váltójának hiányosságáért, de már korábban is megbeszéltük, hogy inkább egy élménykerekezésnek leszünk a teljesítői. Íme egy videó, mely összefogó képet hivatott közvetíteni az elénktáruló utakról, tájakról:

A következő pont felé vezető szakasz szép erdei utakon is keresztül vezetett, mellettünk patak csordogált, a fákon madarak éneke tette változatossá a gumik aszfalton történő súrlódásának egyhangúságát.
6,4 km-t /volt alkalmam lemérni/ tekertünk a legutóbbi ellenőrzőpont óta, mikor kissé kellemetlen dolgot észleltem; a hátamon nem volt táska. Táskával indultam el, benne szerszámokkal, iratokkal, zsetonnal, elsősegély felszereléssel. Szóltam Adáéknak a helyzetről, leültek egy árnyékos helyen. Visszaindultam, hamar le is esett, hogy a kút mellett hagyhattam, mikor kidobtam a szemetet, már nem mentem oda vissza, hanem a biciklire szálltam egyből. Jó tempóban pörgettem a pedálokat, negyed órán belül vissza is értem. A táskám nem volt a kút mellett, de a pontfelügyelők ott ültek az asztalnál és kétségbeesett arcomat látva kérdezték: 'Táska?', én meg hevesen bólogattam. Mondták, hogy utánam hozták volna, aztán elővették az autóból, mesélték, hogy közbiztonsági okokból átvizsgálták, nem bombát helyeztem-e el benne :)
Immáron teljes harci díszben mentem végig a már ismert szakaszon, hamar visszaértem, Laciék kényszerpihenő ideje ezzel lejárt.
Cél előtti utolsó elérendő pontunkat a Rakaca-tó mellé rakták le, ide még majdnem egy 15-öst kellett tekerni.
A Perkupát és Szalonnát felfűző útba beletorkollva Perkupa felé indultunk, itt jöttünk rá, hogy Szalonna - amin keresztül kell mennünk - nem erre van, így egy 180°-os fordulatot követve helyes irányba keveredtünk. Szalonnából Rakaca felé térültünk, nem sokára megpillanthattuk a tavat - egyelőre távolról, aztán egyre közelebbről. Először sikerült egy gyalogos ellenőrzőpontot megtalálnunk, ott tájékoztattak, hogy nem ez az, amire mi vágyunk, ami nekünk kell, az egy kicsit odébb van, de látótávolságon belül, így meg is mutatták.
Hamarosan ott is becsekkoltunk, innen vissza Szalonnára, onnan meg már csak Szendrőre kellett begurulni.
Peti és Enikő már korábban megérkeztek, beadtuk a papírjainkat, melyek alapján kiállították az emléklapjainkat. Eszegettünk iszogattunk, pihengettünk még az árnyékban, a fűben. Nekem 6 órakor indult a vonatom, oda kikísértek a többiek, elbúcsúztam tőlük, a szép tájtól és magamban összegzést tartottam:
Bár nem egy kategóriába tartozik a Balatonnal, így nem is hasonlítgatom a kettőt, de mindenképpen érdemes ilyen tájakon tekerni. Szép élményekkel gazdagodtam, megérte eljönni!

Táv /a kitérőkkel, plusz utakkal együtt/: 75,77 km
Szint: 380 m
Teljes idő: 6:07:00
Tekeréssel eltöltött idő: 4:15:07
Átlagsebesség: 17,8 km/h

U.i.: Gergő - aki végül a Balatonra ment - ugyanezen a napon 8 óra 35 perc alatt teljesítette a kört, feladva ezzel a feladatot, hogy jól leelőzzem, ha arra járok :)

2012. 01. 26.

Felsőtest edzés

Eddig még nem közöltem blogbejegyzést a felsőtest edzéseimről, még csak nem is igazán említettem létüket, pedig szinte ugyanolyan szinten vannak, mint a futó- és biciklis kondícionálásaim.
Valójában korábban hozzá is láttam, talán 14 éves lehettem, mikor elkezdtem lefekvés előtt fekvőtámaszozni, súlyzózni a szobámban, mert mindig annyi energia maradt bennem a nap végére, hogy ha nem mozogtam valamit, nem tudtam mélyen, pihentetően aludni. Ez azóta is így van - de teszek is érte, hogy medvemód aludjam álmaimat.
Hosszasan, éveken keresztül - kisebb szünetekkel - végeztem ezeket az ágyba bújás előtti gyakorlatokat, a testem meg szépen nemesedett, alakult abba az irányba, amilyenre az ember megteremtetett.
Ez így folyt egészen 2010 augusztusáig, mikor Tomi unokatesómmal elkezdtünk járni az Oláh Gábor utcai Kondi Parkba, ahol egyszerű, játszótér szerű környezetben fejleszthetjük izomzatunkat.
Ez a fajta edzés sokkal jobban megdolgoztatott, mint az, mikor otthon egyedül, kevesebb ösztönzéssel építettem a testemet. Azonban ha nem csak egyedül vagyok, az hatással van rám, hogy jobban teljesítsek. Egy konditeremmel szemben három fő előnnyel bír: ingyenes, szabad levegőn történik és ami talán a legfontosabb, hogy az edzés nem súlyzókkal történik, hanem a saját testsúlyunkkal, így használata arányos izomszerkezetet eredményez.
2011. nyár végén úgy alakult, hogy néhány barátunknak is megtetszett a Kondi Parkban történő edzés, így időnként egyszerre 6-7-en is összejöttünk egy-egy kora esti kondizásra, melyek a sok rövid beszélgetés, pihenés során akár több órásra is elnyúltak.
Így volt ez nagyjából ősz elejéig, mikor szépen lassan elmaradoztak az újoncok, és maradtunk megint ketten, Tomival.
Épültünk tovább, aztán beállt a hidegebb időszak, és bő 2 hónapja már csak egyedül járok - igyekszem minden héten hétfőnként, szerdánként és péntekenként kijárni. Főleg tolódzkodok, különféle kézpozíciókban húzódzkodok, valamint fekvőtámaszozok.
A városban még két ilyen Kondi Park található; a DEAC pályán épült másodjára, a legújabb pedig a Debreceni Jégcsarnok mellett található - aki gondolja és még nem volt ilyen helyen, és éppen a közelében jár ezen helyek egyikének, annak bátran ajánlom, próbálja ki, mert igazán jó kis edzést nyújtanak.

2011. 12. 10.

Útban a mezítlábas futás felé II.

Régen nem írtam már a mezítlábas futás terén tapasztalt sportolásaimról, pedig edzegetek azóta is a szörfcipőmben vagy puhább talajon mezítláb - többet-kevesebbet.
Az Oxigén Kupán az első két versenyen nem tudtam részt venni, most 10-én rendezték meg a harmadikat, erre már sikerült eljutnom.
Kicsit sok tennivalóm akadt az előtte való hetekben, így rákészülni nem igazán állt módomban, de azért a verseny hetén futottam két erősebbet, melyeknek természetesen kisebb izomlázak lettek a következményei - örültem nekik, mert azt jelentették, hogy megmozgattam magam - jobban, mint addig általában.
Aztán eljött a szombat. Egy korábbi alkalommal lemértem, hogy szörfcipőben kb 8-10 perccel hosszabban futok egy 12 km-es szakaszon, mint sima futócipőben; így arra gondoltam, most is jó lesz a futócipő - elvégre is verseny, alakítsunk vmi jó kis időt. Oda is értem rendben a starthoz, már éppen készítették dörrentésre a startpisztolyt, mikor én még csak öltözködtem. Pár másodpercet el is csúsztam, de az még nem számottevő.
Szépen haladt az első kör, vittem magammal időmérőt, ő azt mondta, hogy bő 10 perc, aminek nagyon örültem, mert azzal már lehet kalkulálgatni pozitív eredményeket. A második kör vége felé azonban változtatnom kellett a jobb lábam futólépésén - nem érkezhettem a helyes, ujjak mögötti talppárnákra, mert a cipő elkezdte kellemetlenül nyomni egy ponton, így az erősebbik lábam tolófunkcióját vesztette, a ballal kellett korrigálnom.
Az óra máris szomorúbb adatokkal szolgált, de nem érdekelt, úgysem most akartam megváltani a világot. Gondoltam, hogy szépen végigdöcögöm, lesz ami lesz. De aztán már a döcögés is a pokol tüzének sanyargató érzésével töltött el, a nyolcadik km végén elhatároztam, hogy leveszem a cipőt. Míg űztem ezt a cselekedetet, 5-en haladtak el mellettem, az utolsó ~20 méterrel járt előttem.
Aztán ahogy elkezdtem mezítláb futni, rámtört egy olyan érzés, mint amikor egy ártatlanul életfogytiglanra ítélt rabot engednek szabadon, mert újravizsgálták az ügyét és egyszer csak a szabadság minden szikrája bontakozik ki egész lényében. Olyan jól esett a bőrömön tapasztalni az avart, az enyhén hűvös talajt, az apró gallyakat, melyek találkozásakor sem éreztem fájdalmat, hanem csak kellemes simogatást. Beértem az 5-ös konvoj utolsó emberét, haladtam sorra el mellettük, közbe elegyedtek más versenyzők is, mellettük is természetes könnyedséggel szökelltem el, időnként hallottam egy-egy 'Azigen!'-t, aztán már a célegyenesbe kerültem, meghúztam még, az is nagyon finom volt.
45:21-re értem be. Nem a legjobb időm, de volt már sokkal rosszabb is. Viszont a megtapasztalás nagyon kellemes élményül szolgált. El is kezdtem szövögetni komoly terveket - majd meglátjuk, lesz-e róla bejegyzés a későbbiekben...

(A kép forrása: http://www.frissoxigen.hu)

2011. 11. 13.

Teszteltem a fővárost

Úgy adódott, hogy módomban állt a hétvégét Budapesten töltenem. A tömegközlekedéstől való függés, annak ára miatt és hogy jobban megismerjem a várost, úgy döntöttem, viszem magammal a single speed-emet. Tájékozódásom segítésének céljából vittem magammal az idei Balaton hódításon kapott Budapest / Balaton térképemet is.
Péntek délelőtt érkeztem meg két komával, akkor még nem kezdtem bele a tesztelésbe, ám mikor külön váltunk, belevágtam. A budai oldalon lévő Euro Velo 6-os útját tapostam legelőször - egyelőre céltalanul. Szép napsütéses idő volt, már-már izzasztóan, de a kabát még elfért rajtam. A túlparton egyszer csak felbukkant a Parlament szép míves épülete.Ahogy haladtam el sorra a hidak mellett, úgy kezdtek kirajzolódni előttem a Citadella távoli körvonalai. Gondoltam, nem egyszer voltam már ott, de biciklivel még egyszer sem, így felkerült a listára. Előtte még felnéztem a Budai várhoz, ott szusszantam egy kicsit, majd vállamon vasparipámmal elkezdtem felbandukolni a Szent Gellért lépcsőn. Már a szobornál szaporábban vettem magamhoz a levegőfalatokat, de nem álltam meg sok időre bámészkodni, folytattam a felfelé menetet. Egy lépcsősor, még egy meg még egy, egy rövid, kevésbé meredek rész és még egy lépcsősor :) Körülbelül ilyesmi sorrendben jöttek elém a csatába harcolni a terepviszonyok, de mazsolának bizonyultak, legyőztem őket, feljutottam a Citadellához. Légzésem visszatért az eredeti tempójába. Készítettem egy közös fotót - magunkról és a műemlékről -, aztán még egy vélhetőleg mindenki által már megcsodált panorámát, de azért én is lefotóztam és közlöm - hátha, ne adj' Isten vki kimaradt volna belőle:
Ezt követően leereszkedtem azon az úton, amin autóval lehet felmászni - volt egy-két félelmetesen gyors szakaszom, nem is telt bele sok időbe, már a hegy lábánál voltam.
Fővárosi hétvégém fő célja az volt, hogy a kedves lánybarátaimmal tölthessek el minőségi időt. Majdnem el is érkezett a találkozás ideje, szóval lassacskán a találkozás színhelyére irányítottam a bicóm orrát. Előtte még azért beugrottam egy boltba, ahol szimpatikussá vált számomra egy kb 20x40 cm-es sósperec, egy kakaó és egy csoki, engedtem is rám vágyakozó lelküknek és kifizettem az értük szabott váltságdíjat. Elfogyasztásuk olyan jól esett, hogy adtam kéregetőnek is pénzt, plusz egy alapítványt is támogattam.
A hétvége hátra lévő része már kevésbé a sportról és ezen belül biciklizésről szólt, inkább már csak az A-ból B-be való eljutásról, de azok is megérnek pár blogba vetett szót.
Annyit mindenképpen megállapíthatok, hogy rendes művelése mellett a kerékpárral való közlekedés ebben a városban is gyorsabb a tömegközlekedésnél - a gyér forgalmat kivéve, belvárosi környezetben megkockáztatom, hogy még az autónál is. Nem egyszer fordult elő, hogy hosszú kocsisorok mellett mentem el és éreztem a hátamon a szabadság iránt vágyakozó vagy az éppen irigykedő tekinteteket. A lányokkal /tömegközlekedés képviselői/ való ide-oda meneteleink harcát 4:0-ra nyertem - úgy, hogy itt-ott megálltam fotózkodni, nézelődni, ilyen volt egyik este a Józsefvárosi Szent József plébániatemplom esetében is.
A forgalommal egyébként teljes mértékben meg voltam elégedve. Ahol bicikliút volt, nyilván azt használtam, ahol csupán út, ott az autók, buszok, kamionok közt masírozva, 30 körüli tempóban mindig jól megértettük egymást. Persze én se akadályoztam őket semmiben, minden tőlem telhetőt megtettem, egy haladósabb szűk, 1 km-es szakasznál pl. beragadt mögém egy teherautó és mögötte egy kocsisor, nem akartam akadályozni őket, rápakoltam még 15-öt a sebességemre, így az előttem lévő kocsi csak 20 méter üres helyet "húzott maga után", a lámpánál meg irányt váltottam. Sávváltásoknál, helytelenül parkoló autóknál is gördülékenyen ment a partnerkapcsolat gyakorlása.
Legkedvesebb élményem pedig, mikor egy éjszakai tekerésnek néztem elébe. Hosszú, egyenes körúti szakasz, enyhe forgalom, remek állapotú, sima felszínű útburkolat. Nem is tudom, mi hozta olyan szépen elő, de akkor igazán megtapasztaltam a single speed érzést. Az a finomság, teljes hangtalanság, hogy nem csörög, nem zörög semmi, az enyhén hideg levegő olyan módon töltöttek el jó érzéssel, hogy alig győztem magamba szívni az élményt. Kiállva megtekertem, hagytam, csak szálltam, megint megtekertem, megint repültem. Szívem szerint meg se álltam volna a találkozási pontnál, hanem mentem volna, de ez így volt szép - meghagyni még azon a szinten, ahol csodás.
41,92 km-t tekertem - igaz, nem igazán sok, de tesztelésnek elég és azt talán elmondhatom, hogy a single speed-em a Zemplén hegyeihez hasonlatosan már a főváros útjait is meghódította :)