Túl a 300-on

Régóta foglalkoztat a gondolat, vajon mennyi távot tudnék magam mögött hagyni, ha egyszer csak felülnék a biciklire, tekernék és 24 óra múlva szállnék csak le róla. Erre a válaszra most sem jöttem rá, viszont annyival közelebb kerültem a válaszhoz, hogy 300 km felett lenne ez a mennyiség. Elmesélem, hogy jutottam erre a következtetésre.

Eddigi leghosszabb távom ugye 210 km volt egy nap, ami után nem voltam túlságosan lestrapált, tehát még fért volna ki a csövön némi teljesítés. Elgondolkoztam tehát azon, mi lenne, ha 300 fölé mennék? Tervezgettem már bő egy héttel ezelőtt, mikor legyen a megpróbáltatás. A hőmérséklet szempontjából időzíthettem volna egy kicsit korábbra is, viszont csak most voltam annyira szabad, hogy össze tudjam hozni. Az időjárás jelentéseket nézegetve főleg a szelek erősségét és a felhőtlen napokat néztem. A derült idők közül válogathattam, a szélcsendesek közül viszont nem tudtam, mert a minimális, amit találtam 14 km/h-s szél volt. Így fő szempontul azt a napot tűztem ki, amikor némileg kevés tennivalóm volt, tehát a választás október 8-ára esett. Útvonal tervem pedig így szólt: a Tisza gáton keresztül meghódítani Tokajt, majd onnan vissza. Tehát Debrecen - Tiszacsege - Tokaj - Tiszacsege - Debrecen.

Az indulást hajnali 3-ra terveztem, hogy még nagyjából sötétedés előtt hazaérhessek, mert 15-16 órát rá kellett számolnom az útra – pihenésekkel együtt. A következőket vittem magammal:

• Szerszámkészlet
• Pótbelső
• Pótlencsék a szemüvegbe
• Pumpa
• Térkép
• Bicska
• Szigetelőszalag
• Gumipók
• 1,5 l debreceni csapvíz
• 8 csomag (4 db/csomag) teljes kiőrlésű erdei gyümölcsös gabonakeksz
• 4 db müzli szelet
• Fejlámpa
• Mp3 lejátszó
• Fényképezőgép
• Pótakkumulátorok

Az öltözködést nem vittem túlzásba, felülre, alulra aláöltözet, ezekre sportatléta, póló + rövidnadrág. A fejem fedésére egy vékonyabb sapka.

2:45-re időzítettem a telefonomat, 2:15 környékén egy rémálomból keltem: az álmomban már elmúlt 4 óra is, én meg lustán pocoltam az ágyamban, ekkor beugrott, hogy nem indultam el a nagy útra, most mi lesz? Idén már biztos nem hozom össze, mert hideg lesz, szóval már csak tavasszal. De azért még is csak kéne vmi sportot végezni, mert sok barátommal már leegyeztettem, hogy ezen a napon ne keressenek, nem nagyon fogok ráérni semmire. Ekkor nyitottam ki a szemem, ránéztem az órára és nyugtáztam, hogy ez csak egy álomban szereplő jövő lehetett, velem ilyen nem történhet meg. Így hát visszaaludtam még arra a fél órára, mert minden perc számít és sikeresen fel is keltem ¾-kor. Gyors öltözködés, összerendezkedés, bedobtam egy előző nap megkezdett tábla csokit, ittam egy kis vizet, a biciklim láncát beteflonoztam, házon kívülre mentem, elkészítettem az első fotót és 3:07-kor neki is indultam megtenni célom elérésének első métereit. Csendes volt a város, embert nem is láttam, csak egy-egy autót szelni az utakat. A város végéhez érve, mikor már szükségeltetett segíteni a látásomat, beizzítottam a fejlámpámat. Még nem tekertem ilyen körülmények között, de meg kell mondjam, igen izgalmas. Az ég egy részén csillagos, másik részén felhős volt az ég, a Hold nem látszott sehol, így elég sötét volt. A 33-ason indultam kifelé, a Látóképi Csárdánál annyira megálltam, hogy felszereljem magam az Mp3 lejátszóval. Két hangoskönyvet tettem rá: Daniel Defoe: Robinson Crusoe és Fekete István: Tüskevár. Robinson kalandjaival kezdődött az utam. Csak a jobb fülemet foglaltam le vele, hogy az út hangjaira is tudjak figyelni – mert akármennyire gyér arra a forgalom, bármi lehet. Itt kanyarodtam be a Balmazújváros felé vezető útra. A szél nem igazán mutatta meg magát, egy-egy fellángolása volt csupán, ami nem idézett elő jelentős erőcsökkenést. Balmazújváros után még az a ritka forgalom is megritkult. Tiszacsegéig összesen öt személyautóval és három kisteherautóval találkoztam. 42,2-nél rápillantottam a km órára, 4:47 volt, gondoltam a marathoni futás legjobbjaira, akik majdnem két órán belül viszik ezt a távot – nem sokkal lassabban, mint ahogy én eddig eljutottam. Persze megfontoltan tekertem csak, mert nekem még ezen kívül 260-at le kell nyomjak, ők meg már lazíthatnak a verseny után. A Tiszacsege után található gátra 5:36-ra értem fel, innen már kezdődött egy kisebb fajta harc az elemekkel. Talán a magasabb térszín miatt, talán az irányom északira váltásával a szél legyőzéséért is tekernem kellett, nem csak az előrehaladásért, ez vissza is vett pár km/h-t az addigi tempómból. Ahogy haladtam észak felé, jobb oldalt végigfigyelhettem a napfelkeltét. Ilyet se tapasztaltam még biciklizés közben. Kicsit többre számítottam, mondhatni fakó napfelkelte volt, nem volt min megtörnie, nem volt mit bearanyoznia a napsugaraknak. Hamar fent is volt, aztán elkezdte melegítő hatását, ami jól esett. A fejlámpámban pont ekkor merült le az akkumulátor. Persze lett volna pót, de így nem kellett külön ezért is megállni. A Luminosity fantázianevű áttetsző lencsét le is cseréltem az Ilios nevű sötétre. Tiszacsege óta már mentem egy jó ideje, de civilizációval nem találkoztam még. Csupán néhány autóssal, akik a gáton közlekedtek. Igyekeztem kevésszer megállni, mert nem lehetett elmondani az időről, hogy meleg volt. A kekszekből, müzli szeletekből is mindig felhalmoztam egy keveset a zsebeimbe, így útközben tudtam fogyasztani, hogy arra se menjen el az értékes idő. Szomjúságot nem éreztem, de azért egy-két korty vizet megittam, ha megálltam. Tiszadob előtt találkoztam egy emlékművel, melyet Vásárhelyi Pálnak emeltek a Tisza szabályozásában elkövetett munkásságáért.

Tiszadobtól betonozatlan gát folytatódott, ami miatt inkább közúton folytattam utam, de az Euro Velo is itt vezet, tehát itt sem kellett tartanom hatalmas forgalomtól. A településeken, melyeket érintettem néhányan jól megnéztek, hogy ki ez a fura pali, aki korán reggel az utcáikon teker. Tiszalök után egy kanyargós, hangulatos kis út vezetett egy állóvíz – vélhetőleg holtág – partján.

Ez az út vezetett el a komphoz, mely 100 Ft ellenében vitt át a Tisza túloldalára, Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe. Sokat nem kellett rajta hajókázni, mert itt még elég szűk a Tisza, de nyilván felsőbb szakaszú is, mint mondjuk Tiszacsegénél.

111 km-t kellett megtennem, hogy először megpillanthassam a Tokaji Kopasz-hegyet. Igaz, itt még csak a sziluettje látszott, rajta az adótorony, részletei pedig szinte egyáltalán. Innen már csak egy szűk 30-ast kellett lenyomni, hogy az egyik legnemesebb nedűt adó borvidék központjába érhessek. A szél persze nem hagyott békén egészen a gát óta, el is vette az energiám egy részét. A Tokaj táblát 9:44-kor értem el. Gondoltam, ha már idáig eljöttem, egy kis borocskát csak megiszok, elmentem tehát a jól bevált pincészethez a Szerelmi-pincesorra. Ekkor esett le, hogy az csak 10-kor nyit, szóval még bementem a főutcára tekeregni egy kicsit. Gyors sms-es jelentés, hogy minden oké, senki ne aggódjon értem, aztán indultam is vissza a pincesorra. Addigra már kinyitott, kértem is hát egy pohárka édes szamorodnit. Nem egyszer ittam már ott, legutóbb két hete, szóval biztos velem lehetett a baj, talán nagyon fáradt lehettem már, de nem nagyon ízlett úgy, ahogy szokott. Nem baj, megittam.

Ücsörögtem egy kicsit, pont ekkor lett vége az első hangoskönyvnek. Hát, nem nyűgözött le, többet vártam. Persze jó a sztori, kalandos is, de a végén lehetett volna vmi nagy löket. Jött a Tüskevár. Ennek a felolvasójának jobban tetszett az előadásmódja, de magával a történettel is könnyebben tudtam azonosulni.

Hazaindultam, mert számítgatásaim szerint akkor fogok fél 6 körül hazaérni, ha nyomban paripára szállok. A számítgatásaimba viszont csak azokat a tényezőket vettem bele, amiket odaúton tapasztaltam plusz még a fáradtságot adtam hozzá, mást nem. Ezt tettem rosszul.

A településeken visszafelé vezető úton nagyon jól mentem, új erőre is kaptam, remek lendülettel száguldoztam. A szeles időnek is van áldásossága: ezen a szakaszon hátulról fújt. Ezen kívül igen kicsit, de az is érződött, hogy miért folyik a Tisza arra, amerre éppen mentem. A pozitív érzet miatt Tiszadobon kitérőt is tettem, meglátogattam az Andrássy kastélyt. Egy-két fotó, aztán indultam is. A gáton a szél újra belémkötött. Küzdöttem, de Tiszaújváros előtt egy kicsit lefeküdtem a fűbe lazítani. Tiszacsegéig megint egy harcias szaladás, bíztam benne, hogy a gátas szakasz után már csak haza kell guruljak, nem lesz több szél. Bízni azt ugye lehet, de nem mindig van az úgy, ahogy bízunk. Ugyanis innen továbbindulva kaptam csak meg a magamét. Eddig 23,1 km/h-s átlagom volt, viszont itt már olyan erős és olyan folyamatos széllel találtam magam szemben, hogy olykor már 15 km/h alá szorított. Próbáltam nagyon picire összehúzni magam, próbáltam mindenféle aerodinamikailag előnyös pózt felvenni, de mind vagy kényelmetlen volt, vagy a tekerési hatékonyságomat rontotta. A kilométerórán át is állítottam, hogy ne a távolságot, hanem az órát mutassa; ne lássam, milyen lassan növekszik annak a mennyisége. Próbáltam inkább a Tüskevárra figyelni. Ettől függetlenül az út mentén lévő kilométerjelző táblák folyton emlékeztettek rá, hogy milyen ramatyul haladok előre. De nem tántorodtam el, nem pihentem, nem álltam meg, attól csak rosszabb lett volna. Tartottam magamban a lelket, lankadatlanul pedáloztam, bedobtam még egy csomag kekszet, aztán egy műzliszeletet, és nyomtam neki. A 20-as km-nél azonban enyhülni kezdett a szél, valószínű látta, hogy nem talál rajtam fogást, hiába fúj tehát, így alábbhagyott. Nem múlt el teljesen, de a 22-23 még ment. Ez a szakasz jelentősen visszavetette az átlagomat, de most már ismét láttam, hogy a kis nyilacska felfelé mutat, ami azt jelzi, hogy nő az átlagom. Balmazújvárost is elhagytam már, Debrecen sem volt már messze, szakadatlanul tekertem –  időnként hadakozva a széllel. A kitűzött táv csak fogyott és fogyott, bennem a lélek meg kezdett vidám lenni, hogy meglesz az a 300. A városba érve azonban csak 282 lett belőle, szóval elhatároztam, hogy még kinézek Józsára. Mivel kezdett sötétedni, átcseréltem a lencsét Twilight-ra /sárga, erősíti a fényeket/. Józsáról visszaérve is még csak 294-nél jártam, tehát egy kis városi cirkálással megfejeltem a dolgot, ez már olyan szépen ment, olyan lendületesen, mintha nem is lett volna mögöttem annyi, amennyi. Nem éppen 300-at szerettem volna, hanem azért vmivel többet, így 303-at tűztem ki, lett belőle 305 és még egy kicsi.

Boldogan értem haza. Örömömre szolgált, hogy semmilyen szervizelést nem kellett végrehajtanom a biciklimen, hogy semmilyen maradandó egészségkárosodást nem szenvedtem az út során. Ami károsodott, de elmúlik, azok a nyereg okozta fájdalom meg a szemeim széltől való megerőltetődése. A gabonakekszek és müzli szeletek mind elfogytak, a vízből még maradt ~egy dl.

Amit viszont megállapíthatok az az, hogy 300-on túl is szép az élet!

Táv: 305,03 km

Teljes idő: 16:07:00

Tekeréssel eltöltött idő: 13:46:28

Átlagsebesség: 22,1 km/h

U.i: a Tüskevárnak nem lett vége, majd befejezem, de lényegesen jobb hangulatot adott, mint az előző.

Balatonkerülés 10 órán belül

Az idei balatoni biciklizésen ismét felmerült az egy napos tókerülés ideája. Sok dolog alakult megfelelően ahhoz, hogy be lehessen vállalni. Sporttársam egy alkalommal nélkülem, egy másik sporttárssal tette meg ezt a távot, akkor 10 és fél órát hajtottak, a mostanra kitűzött cél 10 órán belül volt – pihenésekkel együtt.

Reggel 7 órára terveztük az indulást, így 6-kor kelni kellett. Én időben lefeküdtem, hogy kipihent állapotban láthassak neki a hódításnak, tekerő-társam még elment szórakozni, ő csak hajnali 4-kor tért nyugovóra. De sikerült felkelnie, rákészültünk a dologra és a tervezett 7 órai indulás megvalósult. Reggelire bedobtam egy jó adag vizet, rá egy tábla csokit és egy csomag mindenféle jóval teleaggatott teljes kiőrlésű gabonakekszet /ebből vittem magammal az útra még 8 csomaggal, plusz egy csomag szőlőcukrot és egy másfél literes palackban vizet/.

Csomagok nem voltak nálunk, csak a legfontosabbak. Biztonság kedvéért szerszámokat, pótbelsőket és pumpát is bekészítettem, csak később vettem észre, hogy a villáskulcsokat a sátorban hagytam. Reméltem, nem lesz rájuk szükség.

Balatonlellétől észak felé vettük az irányt 24-26-os tempóban. Ez volt az első alkalom, hogy a single-speed-et hosszabb távon próbáltam ki. Csomagokkal megpakolva a 23 volt, amit némi erőfeszítéssel, de hosszú távon tartani tudtam, csomag nélkül nem is teszteltem. Ez a 24-26-os felvezető tempó kellemes is volt. Éjszaka még esett az eső, hajnalban elállt, de hosszan tartó hatása reggelre is megmaradt, frissé tette a levegőt, amit lélegezve nagyon jó volt tekerni. Miután az izmok ráhangolódtak a pedálnyomásra, Balatonszemest elhagyva felvettük az utazósebességünket, melyet 27-28,5-ben állapítottunk meg. Ezeken az értékeken csak az emelkedők, a lejtők és az útviszonyok indoklása esetén változtattunk.

A bicikliúton még kevesen voltak, szinte csak mi és egy-két helyi, akik vélhetőleg boltba vagy boltból haza tekertek. Elhatározásom volt, hogy mindenkinek, aki szembe jön, illetve aki mellett elhaladunk és látjuk, hogy hasonlóan sportból tekernek, nem muszájból, azoknak mosolygósan, intéssel és szóval köszönök, mert addig, amit láttam a Balatonon: akiknek köszöntem, kb. a 30%-a köszönt vissza.

Első megállónk a balatonvilágosi nagy emelkedő utáni vasúti megállóhely egyik padja. Ott egy csomag gabonakeksz plusz vízvisszapótlás, majd indulás tovább. Igyekeztünk a pihenőket rövidre és tartalmasra szabni, mert „0-val menni” igencsak odavágja az átlagot. De inkább nem is álltunk meg, ha nem muszáj, tekertünk, amíg bírtunk, aztán csak nagyon szükséges esetekben pihentünk meg. Folytattuk tovább utunkat, szépen lassan a Balatonakarattya utáni nagy lejtők lendülete is kifogyott már, csak a saját erőnkkel tudtuk tartani a 27-28,5-öt.

Balatonalmádi környékén, egy szakaszon fák között vezet az út, ott még nem száradt fel az előző esti eső. Egy kanyarban gyorsabban akartam bevenni az ívet, mint kellett volna, az út szélére sodródtam, ahol egy nedves mohafolt segítségével kicsúszott alólam paripám. Kényszerpihenő. Komolyabb sérülés nem történt, a kormány egyik oldalán a bandázs megszakadt, a hajtókar egy kicsit meghajlott, a bőröm pár helyen megszűnt létezni, valamint pár csomag keksz a zsebemben apróra tört. Gyorsan leöblögettem vízzel, aztán mikor sporttársam ápolni készült és hozzáért a sebhez, elkezdtem szédülni, le kellett guggolnom egy kicsit. Egy kis tápanyag visszapótlás és mehetett is tovább a dolog. Ki kellett próbálnom, fog-e menni tovább a dolog, működött, nem volt semmi gond, csak igen aprók.

Balatonfüreden egy boltba beugrott a cimbora izotóniás italt venni, aztán mentünk is tovább.

Az északi part emelkedőivel való harcunk következett. A vándor elvet alkalmazva – miszerint emelkedőn gyorsan, síkon normál tempóban – hamar átkeltünk rajtuk.

Zánkán egy kútnál újabb pihenőt iktattunk be. Pár telefont intéztem, hogy a felén túl vagyunk, számítások szerint időben megleszünk a dologgal. De azért nem dőzsöltünk, igyekeztünk tovább, mert vártak még ránk szintkülönbségek. Küzdöttünk, de mintha nem fogyott volna az erőnk, mert a tempót továbbra is változatlanul tudtuk tartani. Fogytak a visszaszámlált kilométerek, az időnk pedig kedvező volt.

Megbeszéltük, hogy Keszthely után egy 10-essel még pihenünk egyet, aztán nincs több, csak tekerés, mert Zánkától odáig is egy hasonlót mentünk. Ez a kilátás elővett a tartalék energiánkból egy adagot, mert nem volt ritka, hogy 30 felé szaladtunk huzamosabb ideig.

Eljött az utolsó pihenőnk, nem volt messze a cél és csak a nyakunkat és derekunkat masszírozgattuk, amúgy nem volt bajunk. Egy utolsó ivás, egy utolsó evés, aztán jöhetett az utolsó zúzás.

Mintha nem is lett volna mögöttünk 175km, úgy indultunk neki és tartottuk is ki a végéig a dolgot, sőt, az utolsó egyenesben igencsak odatettük a járműinknek, száguldottunk a 210 pedig közeledett, ééés elértünk a végéhez 9:50 perccel azután, hogy elindultunk. A tiszta tekerés idejét sajnos nem tudtuk feljegyezni, mert a mérőkütyü pont a végén adta meg magát, de körülbelül egy órát pihenhettünk.

A nap hősei:

A megállók a következőképp alakultak:

Bezsebeltük az ismerősöktől a gratulációkat és elhatároztuk, hogy következőleg inkább a lájtosabb, megállósabb, eszegetősebb változatot választjuk, mert jó volt ugyan, de ez már valahol egy határ lehet, amit nagyon átlépni már nem tudnánk. És nyilván ott van a 'Mi lett volna, ha?'. Mi lett volna, ha a cimbora eleget alszik, ha én nem esek, stb-stb.

Defekt, eső, szél hál'Istennek nem volt, gabonakekszből csak 5 csomag fogyott, minden jó volt, jól esett, finom volt, főleg az utána elfogyasztott 2 pizza, a pohár bor, a fürdés a kellemes, homokos aljzatú balatoni vízben, az alvás és a tudat, hogy 10 órán belül képesek vagyunk körbetekerni Közép-Európa legnagyobb tavát. Kijelenthetem: boldog vagyok.

Köszönöm, sporttárs!

Kedvenc biciklim:

Edzőszakasz

Pár outis cimborám már egy ideje tekernek erre-arra, mindig hívtak is magukkal, de vhogy mindig úgy jött össze, hogy nem volt alkalmas számomra az időpont.

Most azonban összejött, és megismertettek egy igen jó edzőszakasszal: a 33-as úton nyugat felé haladva a nagyhegyesi körforgalomig, majd onnan vissza. Ez egy 35km körüli táv igen jó minőségű úton. Ha késő délutánra iktatjuk be, a forgalom sem jelentős, egyedüli negatívum az időjárással lehet, ami mostanság /és amúgy már egy jó ideje/ eléggé szeszélyes, tehát jól meg kell figyelni a dolgokat előtte, nehogy vmibe beleszaladjunk.

Amúgy nem spanyolviaszként keletkezett ez az útvonal kijelölés, jó számmal látni arra országúti kerókkal sporttársakat – igen szépen felkészített gépekkel, látható rajtuk, hogy nem a tájban gyönyörködni járnak arra, de jól is teszik, sok látnivaló nincsen.

Háromnegyed 7-kor indultunk tehát neki a távnak rendes, de nem abban az izomszakasztó tempóban. A szembejövő sporttársaknak köszöntünk, minket előzőekkel nem találkoztunk, tehát nagyon rossz sebességet azért nem futottunk.

Változatosságról nem igazán tudok mesélni; sík terep, szinte végig egyenes szakasz, puszta az út két oldalán, monoton tekerési stílus.

És ha már belekezdtem ebbe a bejegyzésbe, engedtessék meg bemutatnom a Rákenról paripámat új külsőivel, ilyen állapotában szakítottam végig vele a távot:

Tokaji Kopasz-hegy mászás + Útvonal videó + GPX fájl

Egy ideje szervezés alatt állt egy hegymászós esemény, gyűltek is a jelentkezők, volt már, hogy úgy nézett ki, megyünk heten, aztán lecsökkent csapatunk száma hatra, onnan négyre, a vonat indulása előtt egy órával pedig úgy alakult, hogy ketten vágunk neki a tokaji Kopasz-hegynek.

Az időjárás előrejelzések nem mondtak hőséget, inkább esős időt jósoltak, így nem kellett attól tartanunk, hogy a hegyhódítást a nagy hőség fogja akadályozni. Délre értünk Tokajba, onnan besétáltunk a központba, megkerestük a piros turista útvonal jelzést, és nekiláttunk a meredek terepnek.

/MEGJEGYZÉS: mivel elég sok keresés erre az oldalra navigál, ha a 'tokaj' és a 'hegymászás' szó kerül be a keresőmezőbe, ezért hogy segítséget nyújthassak, íme néhány információ:  

• készítettem egy útvonalvideót a túráról, ezt előzetesen át tudjátok tekinteni, hogy pontosan mire is számítsatok/készüljetek (az elágazásoknál és ahol oda kell figyelni, ott normál tempóban játszódik, viszont az egyértelmű vonalvezetéseknél gyorsítva):

• a teljes, normál sebességű videót itt tudjátok megtekinteni: 
• aki szeretné az eszközére betölteni a túra útvonalát gpx formátumban, annak ide kattintva van lehetősége letölteni

• legegyszerűbben úgy találhatod meg a piros turista útvonalat, ha Tokaj főterére mész, szemben megállsz a templommal, a jobb oldalán elmész a végéig, ott már látni fogsz egy táblát, az fogja jelezni a túraútvonal kezdetét

• innen 1-2 km-en belül meg is lesz a csúcs

• útközben található a Gyönyörköd-tető (tábla fogja jelezni), érdemes ott is körülnézni, mielőtt a csúcsra érnél

• a csúcsról szépen látszódnak a Tiszáról leválasztott morotva tavak, erdők, szántók és Tokaj határa

• lefelé, a műúton végighaladva Tarcalra lehet megérkezni

• ha már nem olvasnád tovább a bejegyzést, köszönöm, hogy erre jártál és jó hegymászást kívánok!

BLePister/

Egy tanösvény vezet végig az úton, így mászás közben egy-egy tábla nyújt némi információt az adott helyszínről. Az erdővel borított helyeken szúnyogok hada hívott minket csatára, sokszor győzött a túlerő. Mi azért csak mentünk előre lankadatlanul, a Gyönyörköd-tetőn álltunk csak meg szétnézni egy kis időre, milyen is a helyzet lent a város mellett. Elég párás volt a levegő, így nagyon messze nem lehetett ellátni.

Folytattuk az utunkat, egyre kezdett eltűnni a hegy a szemünk elől, ami azt jelentette, hogy közeledünk a csúcshoz. Kiértünk a műútra, ami biztosítja, hogy Tarcalból autóval is fel lehessen kaptatni a csúcsra. Innen még pár lépés és a szép kilátás birtokában megpihenhettünk. A városból a csúcsra egy kis elkavarással és egy pihenővel 50 perc volt az út.

Hegymászó társam:

Kis időtöltés után elindultunk visszafelé, de egy másik utat kerestünk, hogy többet lássunk. Megtaláltuk a hegy másik oldalán a sípályát, azon ereszkedtünk le. A végén azonban sűrű erdőben végződő tereppel kellett szembeszállnunk, ahonnan hamar egy földútra értünk.

Ez beletorkollott abba az autóútba, amin elindultunk lefelé. Ezen folytattuk tehát utunkat, mikor jobbra megláttunk egy dombot, amit meg kívántunk hódítani. Megtettük és már innen mentünk tovább Bodrogkeresztúr irányába. Azonban egy helyi tájékoztatott minket, hogy rossz irányba megyünk és változtassuk meg az irányunkat az általa vázolt úton-módon. Úgy tettünk, de nem egészen pontosan, mert visszajutottunk a betonútra. Itt kaptunk tájékoztatást, hogy Tarcal irányába megyünk és onnan Tokaj 6-7 km. Gondoltuk, jó lesz az is, legalább mászkálunk még egy kicsit.

Be is értünk hamar a városba, aztán a város vége tábla után következett a főút, amin nem szívesen sétáltunk, így letértünk a mellette lévő mezőre. Kezdetben földút mutatta az irányt, később megszűnt és magunk választhattuk, hogy merre menjünk. Változatos terepviszonyokkal találkozhattunk itt: volt gabonatábla, szőlő, napraforgó, nád és még hasonló finomságok. Közben elkezdett esni az eső. Nem olyan nagyon keményen, csak azzal az áztató funkciójával, ez viszont elég volt ahhoz, hogy az esőkabát által fedetlen területek átázzanak. Lassabban haladtunk, mintha vegetációmentes területen haladtunk volna, de nem álltunk meg, csak mentünk előre és kerestük a lehetőségeket, hogy merre a legközelebb. A város még semerre nem látszott, de nemsokára a távolban feltűnt egy domb, ami mögött létét reméltük. Ez volt hát az elérendő cél, mentünk mindenen keresztül, dombiránt. Ahogy kellő magasságban voltunk már a dombon, beigazolódott feltételezésünk, ott volt a város. Megnéztük, merre az állomás, és azt céloztuk meg, mert a vonatunk már lassan indulóban volt. Menet közben mögöttünk kisütött a nap, nemsokára előttünk tündökölt a szivárvány is.

Egy kis várakozás az állomáson, és már a hazafelé közlekedő vonaton ültünk.

Kb. 16 km-t gyalogolhattunk, szép helyeken jártunk, csak bort nem ittunk, de fogunk még arra járni :)

Tekerés Erdélyben

A hét elején levelet kaptam, miszerint alkalmam adódna részt venni egy Erdély területén szervezendő kerékpározáson. Kecsegtető útleírás és képek melléklete késztetett arra, hogy ezt a lehetőséget ne hagyjam ki. Nem is tettem; éltem a lehetőséggel és kora reggel már a megbeszélt találkozó helyen vártam a többieket. Gondos biciklirögzítés után autóval vágtunk neki a Királyerdő felé vezető útnak, azon belül is Barátka nevű település volt a célpont. Hamar meg is érkeztünk, mert minden rendben volt. Lepakoltunk, megreggeliztünk és elszántuk magunkat az indulásra.

Kezdődött az egész biciklizés egy 10%-os emelkedővel 1,2 km-en.

Kezdetben nem találtam a kis fokozatot a biciklimen, mert a bowden egy kicsit megnyúlt, így egy közepes fokozattal voltam kénytelen beérni.

El is kért egy jelentős adagot az energiámból ez a tevékenység. Egyszer meg is kellett állnom, hogy tolva segédeszközömet folytassam az utat. Az 1,2-es kemény szakasz végeztével nem változott síkká a terep, továbbra is emelkedett, csak már nem abban a mértékben, mint addig. Ezen a szakaszon vettem észre, hogy a váltókar egy bizonyos hajlításán túl található a kis fokozatom /ami eddig beljebb volt/, így a kényelmes tekerés érzete engem is elért. Ekkorra azonban a bal térdemet sikerült egy kicsit megerőltetnem, ezért kíméletesebb tekerési üzemmódra váltottam.

A tekerés mellett a festői szépségű tájakban való gyönyörködés egy olyan hangulatot teremtett, ami egy különösen harmonikus élményt nyújtott. Tájleírással nem is szeretnék próbálkozni, arról inkább beszéljenek a képek - amik szintén nem tudják ugyanazt átadni, amit személyesen lehet megtapasztalni, de talán biztosítani képesek egy megközelítő értéket. Az út igen jó minőségű volt és kis forgalmú, így a veszélyektől sem kellett gyakran tartanunk.

6-7 km lehetett az a távolság, miután elkezdett síkká válni a terep, egy-egy lejtősebb szakasz is jelentkezett, ami a sok lassan tekerhető út után igen hangulatos volt. Jöhettek a magasabb fokozatok, az egyenletesebb tempók megalkotása, aztán egyre vált lejtőssé a terep; egy-egy kisebb táv után már szinte csak lejtett, ez nagyobb sebességeket tett lehetővé azzal a hátránnyal kiegészülve, hogy kevésbé tudtuk szemügyre venni a tájat, az érdekességeket.

Az odafele megteendő úti célunk Biharrózsa volt, haladtunk is szépen felé, mikor nem sokkal előtte hátráltatni kényszerültem a csapatot. A hátsó belsőm levegőtartó képessége csökkent jelentősen, minek következtében - hogy már a cél előtt ne kelljen megállni szerelni - futva folytattam a távot. Igazán jól esett, bár izzasztóbb sport, mint a tekerés, de futni se futottam még Erdélyben :)

Nemsokára meg is érkeztünk ahhoz a vendéglátó helyhez, ahol üdítő italokat fogyaszthattunk fedett, árnyékos teraszon. Ezután gyorsan orvosoltuk biciklim betegségét és elnéztünk a település határában található vízimalomhoz. Az ott lakó bácsi előadott nekünk furcsa, hegedű&trombita hibrid hangszerével egy - vélhetőleg a kultúrájukból eredeztethető - zeneművet. Tapsvihar után sikerült rávennünk, hogy beizzítsa a malomkereket, így megfigyelhettük a liszt készülését.

Nyelvek közötti egyezőtlenségek miatt nem jött létre köztünk gördülékeny beszélgetés, de segítséggel sikerült megértenünk, amit még szeretett volna mondani.

Innen már nem mentünk tovább, indultunk vissza Barátkára. Amit korábban szemünk nem vett észre a lejtők miatti sebességeknek köszönhetően, azt most jól megnéztük.

Igazán erős emelkedőnek nem lehetett nevezni a szintnövekedés mértékét, de azért a hajunk nem sokat lobogott az elején. Ki erősebben, ki kevésbé bírta, mindig bevártuk egymást. Én speciel annyira belelendültem a hegyi kerékpározásba, hogy az élre törtem és Barátka határáig meg sem álltam. A térdem már nem is fájt, aminek nagyon örültem. Azt megtanultam a dologból, hogy inkább ne erőltessem, ha nem épp egy medve kerget, mert lesz még szükségem rá, ha hasonlóan képzelem el az életem hátra lévő részében a sporttevékenységek űzését, mint ahogy most teszem.

Az utánam másodikként befutó sporttárssal leültünk egy hegyoldali mezőre, hogy onnan nézzük a völgyet, ahonnan a többiek várhatóak voltak. Nemsokára felhők gyűltek fölénk, amik esőt tartalmaztak, és nemsokára elő is adták tartalmukat. Kerestünk gyorsan egy fedett helyet, egy épülő ház teraszán találtuk meg, itt csatlakozott később a csapat további része. Nem volt nagy eső, inkább csak megnedvesítette az utakat, aztán elállt, de nem hagyták el a felhők a légteret.

Innen már csak az a 6-7 km-es szakasz következett, amit az elején olyan sok energiabefektetéssel meghódítottunk. Most jött el ennek a résznek a jogos élvezete, ki is élveztük maradéktalanul. Szép tempóban zúgtunk lefelé, kanyarokban persze jó nagy fékezések, aztán megint gyorsulás. Nagyon hamar leértünk, ahogy mindenki leért, eleredt az eső - hálát is adtunk az Égieknek, hogy nem közben ajándékoztak meg ezzel minket.

Ismét pakolászás következett, majd - már nagy esőben - indultunk haza Nagyvárad felé. Ott még megálltunk egy pizzázásra a Körös partján, aztán jóllakottan az otthonunkat céloztuk meg.

Nagyon szép élmény volt ez a tekerés - mind teljesítményben /70 km volt a táv/, mind szépségben. Ezért nagy köszönet a szervezőnek!

Útban a mezítlábas futás felé

Neten való szörfölések közepette akadtam rá egy futásban használatos elvre: fuss mezítláb! Hallottam már máskor is, hogy a futók egy igen kis csoportja így tesz, mert ebben az esetben sokkal természetesebb a futás közben előidézett lépés, nem kell arra figyelni, hogy a futócipőknél kialakított magas sarkat a lépés vége felé tegyük csak le és ne arra érkezzünk. Tetszett ez az idea, így utánajárogattam a dolgoknak. Mivel erdőben szoktam futni, így szerettem volna egy kompromisszumos megoldást, így találtam rá egy Rucanor vízi cipőre, amit április végén meg is vásároltam.

Azt kell róla tudni, hogy a talpa rendkívül vékony és ez vonatkozik a talp teljes terjedelmére – tehát a saroknál sem vastagodik. Olyan érzés benne járkálni, mintha mezítláb lennék, csak lenne egy vékony réteg a talpam alatt, így érezhetők a talajon található apró egyenetlenségek is – jelen esetben az erdőben található gallyak, termések, kavicsok.

Egy kicsit csökkent a sebességem a futócipő elhagyását követően, de sokkal élvezetesebb élményt nyújt ebben a lábbeliben szaladni. Az első néhány futás alkalmával igen érezhető volt, hogy a vádlimnak szokatlan a helyzet, izomláz alakult ki benne. A talpam kis mértékben szintén megedződött.

Vannak esetek, hogy nem az erdőben megyek futni, hanem egy közeli futópályára, ami rekortán borítású, belül pedig füves pálya van. Itt általában a vízi cipőt is le szoktam venni és valóban mezítláb tolom a km-eket. A fűben nyilván kellemesebb, de néha a rekortán is vonz.

Azóta, hogy kipróbáltam, mindenkinek ajánlgatom ezt a futóstílust, ez úton is ajánlom mindenkinek, mert nagyon kellemes, elég egyszer kipróbálni. Annyi az egyetlen hátránya, hogy könnyebben szedhetők össze sérülések, azonban ha odafigyel az ember, hogy hova lép, komoly gondok nem lehetnek.

Single-speed

A napokban váltam tulajdonosává egy single-speed biciklinek. Míg a váltós országútimat hajtottam, nem igazán gondoltam bele, milyen lehet váltó nélkül tekerni, magát az érzést sem ismertem. Aztán egyre több felől hallottam, hogy mennyi előnye van ennek a technikai csodáktól mentes szerkezetnek. Olyan is történt már az idők folyamán, hogy single-speed győzött váltós versenygépek ellenében hivatalos versenyeken. Addig-addig jöttek felém ezek a gondolatok, hogy úgy döntöttem, szeretnék egyet. Szintén épített keróról van szó, ahogy a Rákenról Paripa esetében is.

Az átvétel napján megismerkedtem vele, ám első benyomásra nem az jött le, hogy rajongani fogok érte, inkább csak úgy el-el fogom tekergetni. Aztán tovább ismerkedtünk.

Állítottam egyet a nyereg magasságán, plusz le is cseréltem arra, ami korábban a montimat ékesítette. Lehet, esztétikailag nem a legmegnyerőbb így, de nekem mindig a funkcionalitás volt az első. És nagyon kényelmessé is sikeredett ezáltal. Egyre jobban éreztük egymást az utakon.

Aztán kezdődtek az élmények. Rekord idő alatt tettem meg mindenféle távot. Szinte együtt haladtam mindig az autókkal, motorosokkal.

Azóta feltettem rá egy pár alumínium sárvédőt is, mert főleg városban fogom használni, és ilyen biciklivel szinte lehetetlen 15 km/h óra alatt menni, hogy ne csapjon fel.

Maga a vezetési élmény is fantasztikus: rendkívül pontos kormányozás, teljesen hang nélküli menet, képesség nagyon dinamikus sebességváltoztatásra, igen pozitív élmény tekerés közben.

Így határoztam el, hogy megnézem, mire képes azon a 20,3 km-es távon, amin a váltós testvérével 39:22 alatt értem ki. Ez az acsádi úti Debrecen táblától tart a Vekeri-tó bejáratáig.

Mérő eszköz hiányában nem tudtam pontosan belőni, hogy milyen sebességeket tolok ki a lábammal, de nagyjából éreztem a 30 környékét. A szél nem volt jelentős, de szembe volt. Stopperrel néztem, hogy kb milyen vagyok a legjobb teljesítményemhez képest. A számítások azt igazolták, hogy körülbelül hasonló. Szépen haladtam, nagyon nem tudtam magam spannolni, csak ahogy éppen kedvem volt, úgy adtam bele energiát. A bánki elágazás előtt fordult meg hirtelen a szél és segített, plusz egy emelkedőn gyorsítottam és az abból adódó lejtőt kihasználva igen megtáltosodtam, viszont a hamar jövő stop tábla végzett a lendülettel. Mire elhagytam azt a szakaszt, a szél visszaállt az eredeti irányába, sőt, még erősebbé is vált. Innen már végig zúzta nekem szembe. Az órámra néztem, láttam, hogy nagyjából még mindig időben lehetek. Igyekeztem kis légellenállásúvá összehúzni magam, hogy legalább haladni tudjak. Nemsokára el is értem a Hosszúpályi felé vezető utat, amiről el lehet érni a Vekerit. Láttam, hogy 39 percnél tartok, tehát rekord már nem születik a dologból. Végül 42:05 lett az eredmény, aminek nagyon örülök, mert van remény a rekord-döntésre: az előző alkalommal szinte szélcsendes idő volt, plusz nem is bíztam annyira a sikerben, most már nagyon, valamint ki se fáradtam – szinte egyáltalán nem, ami az előzőnél úgy nézett ki, hogy megérkeztem, pihentem, hazafelé pedig nyugdíjas tempóban tekertem.

Tehát folytatás várható!

Gemenci futás

Kötelességeim úgy hozták, hogy pár napot Gemencen, illetve annak környékén töltsek el. Szeretem az ilyen kötelességeimet :)

Úgy voltam vele, hogy nem sűrűn adatik meg az ember számára, hogy olyan szép helyeken sportolhasson, mint például Gemenc. Ezért az elengedhetetlen cuccok közé becsomagoltam a futócipőt is – hátha lesz alkalmam az ottani erdőségekben szaladgálni egy keveset.

Egy kicsit időkihasználónak tűntek az ottani programok, így csak az egyik nap sikerült beiktatnom a sport eme féleségét.

Este fél 7-kor sikerült elindulnom, a célom a Duna volt, mely közúton 7-kmre helyezkedett el szállásunktól. Azonban nem szerettem volna végig betonon utazni, így erdei környezetet választottam – inkább legyen hosszabb, de kényelmesebb.

Sokat hallottam már róla, hogy Gemenc vadállományát tekintve igen gazdag. Ennek első jeleit saját megtapasztalásomból akkor véltem felfedezni, mikor egy kicsit sárosabb útszakaszhoz érkeztem és a vaddisznó nyomok annyira sűrűn helyezkedtek el, hogy nyom nélküli talajrészlet nem is igazán létezett. Ezen kívül olykor egy-egy széláramlattal sikerült a vadak illatát az oxigénnel együtt beszippantanom. Az erdő egyébként is nagyon szép volt; változatos, izgalmas, természetes – vagy legalábbis természetközeli -, egyszóval /azaz kettővel/ magával ragadó.

Kb 3-4. km-emet taposhattam, mikor jobb oldalt egy tisztásabb területet pillanthattam meg. Első ránézésre nem volt semmi különös; fák, cserjék, dús fű, azonban léptem még kettőt-hármat és a nagy robaj segített azt is észrevenni, amit addig nem: egy szarvas csorda legelészett éppen, akiket jelenlétem felzavart. Először 10-12-t számoltam, nagyobb-kisebb bikákat, teheneket, borjakat. Velem egy irányban szaladtak, kb 100 méterre tőlem. Nem tudom, ők vagy én féltem-e jobban, de talán ők, mert az élmény szépsége jobban eluralkodott rajtam, mint a félelem. Ahogy szaladtak egyre sűrűbb részeken, egyre többen és többen lettek, már 20-an is lehettek. Némelyest szem elől tévesztettem őket, csak nagyjából tudtam már, hogy merre lehetnek, viszont az együtt futás továbbra is fennállt. Ahogy futottam, folyton felriadtak és futottak még egy kicsit, megálltak, majd így történt még ez párszor. Mondtam is magamban, hogy milyen kis buták: ha ellenkező irányba riadtak volna fel, már nem lenne velem gondjuk. Aztán egy kicsit megszaporázták a lépteiket és előttem az úton áthaladtak a bal oldalra. Ekkor tűnt fel igazán, hogy milyen sokan is vannak. Annyira, hogy még a telefonomat is volt időm elővenni, fókuszálni vele és két képet készíteni, amiből az egyik lett csak használható – valamennyire.
Aztán a másik oldalra való átállásuk ideája nem tűnhetett számukra megfelelőnek, mert cirka 50 m múlva vissza is tértek a korábbi oldalra és folytatták útjukat velem kelet felé. Ekkor azonban egy olyan erdőrészlethez értek, mely nagyon sűrű, nagyon sötét és nagyon biztonságosnak nézhetett ki számukra, ide húzódtak be és mozdulatlanul megvárták, míg kikerülök a látómezejükből. Örültem az élménynek, majd a kelet felé vezető út megszűnni látszott, két lehetőségem maradt: észak vagy dél. Mivel tudtam, hogy a közút délre található és onnan biztos kikeveredek a Dunához, így azt választottam. Nyilván élménydúsabb lett volna végig az erdőn keresztül menni, csak helyismeretem hiányában ezt nem vállaltam be. Viszont a betonútig vezető erdei út tartogatott még egy találkozást. Ezúttal inkább lehetett okom félelemre, ugyanis csíkos malacos vaddisznókkal találkoztam. Szintén a jobb oldalamon vettem őket észre, egy kisebb nyiladékban voltak. Jelenlétemre a malacok és vélhetőleg a kan odébbálltak, az anya pedig felém fordult, megállt a farkát az égnek meresztette. Megálltam én is, miközben farkas szemet néztünk, azon gondolkoztam, hogyan tovább. A vaddisznó nem mozdult továbbra sem, én meg valamerre mentem volna, szóval cselekedtem. Folytattam az utamat, mire a mérges állat tartotta még egy kicsit magát, majd ő is távozott.

Egy mocsaras területre érkeztem, aminek köszönhetően a futásom sebessége jelentősen csökkent. Sokat kellett elhajolgatnom, nagyokat ugranom vagy éppen sok rövidet, de biztosat lépnem, így más izmok is kivehették a részüket a sporteseményből. Nem sokkal odébb egy kisebb vízfolyás vágta el a köztem és a betonút közötti részt. A hordalékát alkotó fák egy gátszerű formává alakultak, amit én hídnak használtam és átkeltem a túlpartra.
 Onnan még egy kis futás kellett és elértem az utat. A Dunáig hátralévő részt innen futottam. Nem volt jelentős a forgalom, főleg az út mellett lévő fűben próbáltam futni, ahol nem volt ilyen rész, ott ha kellett, lehúzódtam. Baja fényei már messziről látszottak, viszont a távolság nem nagyon akart csökkenni. Jöttek sorra a km jelző táblák, de csak lassan csökkent a rajtuk lévő szám. Végül megpillantottam a város kezdetét jelző táblát, onnan nem messze a Duna folyam táblát, gyors fényképezkedés, aztán indultam vissza, mert sötétedett és várt a bajai halászlé… :)

Készült egy kép magáról a Dunáról és rólam, a szálláson meg is mutattam néhány társamnak, azonban a technikának köszönhetően elveszett.

Hazafele már nem tértem be az erdőbe – nem is láttam volna igazán, meg a vadakat sem akartam zavarni. Végig a közút mellett, illetve rajta futottam, néztem az egyre sötétülő tájat, ami még onnan is csodás. Végeredményben 16 km-re jött ki a táv, ahogy számolgattam és a változó talajviszonyok miatt valamivel több mint másfél órára.

Visszaértem éppen időben, már tálalták a halászlevet, ettem egy jót, felfrissültem és boldogan gondolhattam vissza az élményekre.

Nagyerdei marathon

Az előző bejegyzésem futóversenyének szervezői úgy gondolták, a versenysorozat megkoronázásaként szerveznek egy marathont a Nagyerdőn. Erdei körülmények között még nem nagyon volt ilyen fajta megmérettetésre példa, így egy különleges versenyen vehettek részt a hosszú távon futni vágyók.

Futótársammal már régóta beszélgettünk róla, hogy jelentkezzünk-e rá, végül pozitívan döntöttünk, és megkezdtük a felkészülést.  30-35 km-nél többet egyikőnk sem futott /az oldalon olvasható korábbi marathonomat nem mondom marathon futásnak, mert vhol ezen a határon végzett ki a távolság és belegyalogoltam/. Úgy voltunk vele, hogy a marathoni táv egy cél, amit el kell érni, tehát nem felé edzettük magunkat, így a versenyen várhattuk az első alkalommal való teljesítésből fakadó öröm érzetet.

Teltek múltak az edzésekkel töltött km-ek mögöttünk, elérkezett a verseny előtti nap, mikor a szervezők egy úgynevezett „tésztapartival” kedveskedtek a versenyzőknek. Ez arról szólt, hogy tájékoztatást kaphattunk a verseny összes csínjáról-bínjáról, megkaptuk a rajtszámunkat és a személyre szóló chip-ünket, valamint egy ajándék pólót. Aztán pedig jött, amiről a nevét kapta a rendezvény: a tészta; volt húsos, volt vegetáriánus, finom volt. Jöttek a tézisek az időjárás előrejelzésének milyenségére. Ezek végeztével pedig mindenki mehetett nyugalomba helyezni magát, hogy másnap energiával dúsultan indulhasson a nagy menet.

Reggel nem kellett nagyon korán kelni, mert 11-kor volt rajtolás. Amikor ébredés után felhúztam a redőnyöket nedves környezetet láttam a szabad ég alatt. De már nem esett. Kimentem az erkélyre, hogy érzékelhessem testemen az időjárás adottságait; nagyon kellemes és friss volt, éppen jó! Jó előérzetem volt. Előző nap hallottam egy reggeli ajánlatot: mézes kifli. Kerítettem is ezt is, azt is. A méz egy különlegesség volt: barackpálinkával dúsított. Korábban még nem kóstoltam, most itt volt az alkalom, nagyon finom volt.

Fejben rendeztem még a gondolataimat egy kicsit, aztán elindultam a helyszínre. Már sokan kint voltak, kezdett rajtam eluralkodni a verseny serkentő hatása – nem bántam.

Megérkezett a futótársam is. Megbeszéltük, hogy végig együtt futunk, így mindkettőnknek jó lesz, mert egymást támogathatjuk, valamint a beszélgetéssel jobban telik az idő és elterelődik a figyelem az erőkifejtésről.

Egyik kedves ismerősünk sok dolgát félretéve kijött minket támogatni szavaival és jelenlétével az első két körre és a verseny végére, sokat jelentett nekünk.

Hamar 11 óra lett, a lábak elkezdték végezni a feladatukat. Sokan voltunk, eleinte még előttünk is, mellettünk is, mögöttünk is sporttársak voltak, aztán ki-ki a maga tempójában futva szépen kialakult a sorrend.

Úgy nézett ki a verseny, hogy az erdőben kijelölt kb 5,3 km-es kört kellett 8x lefutni.

Az első 2 kör szépen ment, 1 óra alatt teljesítettük. A rá következő 4 kör is az addig megszokottak szerint történt. Az út mellett egy sátornál osztogattak vizet, izotóniás italt, csokit, banánt, nagyon szerettem azt a részét a körnek. Egy másik ismerősünk pedig a kör közepe táján bíztatott minket, elsősorban persze a feleségét, de ha már ott voltunk, akkor nekünk is kijárt a kedves szavakból.

Így fogytak a körök. Változatos mezőny volt: akadt egy 15-20 főből álló csoport, akik igazán odatették magukat, velük gyakran találkoztunk is – mikor éppen előzgetésbe fogtak. Voltak, akik szépen a maguk tempójában szaladtak, talán inkább a futás öröméért, mint a versengésért. Ha így volt, akkor mi is ebbe a kategóriába tartoztunk. Akadtak olyanok is, akik magasra emelték a mércét, és nem tudtak megfelelni az elvárásaiknak, így belegyalogoltak a futásba vagy feladták. Nekem személy szerint az volt a célom, hogy úgy sikerüljön teljesíteni a távot, hogy egyszerre mindig csak maximum egy lábam éri a földet /ez a futás: mindig vagy 0 vagy 1 láb éri a földet, ezzel ellentétben a gyaloglás esetében 1 vagy 2 láb áll kapcsolatban a talajjal/. Az 5. kör közepétől egy kis hányinger és fáradtság okozott kevésbé jó közérzetet, ami a kör végére megszűnt, a korábbi elhivatottsággal vittek tovább a lábaim.

Az utolsó 2 körünk már lassabb volt, 37 percesek. De bírtuk, futottunk, és sikerült összehozni, átfutottunk a célvonalon, nem kellett többet futni, jó volt, hogy vége volt. Az igazat megvallva nem hiszem, hogy a maximumot nyújtottuk volna, talán egy 10-15 perccel szebb eredményt is el tudtunk volna érni, így 4:37:20 lett a végeredmény, de első végig futásra abszolút jó! Nem úgy értünk be a célba, hogy ’Jajj, Istenem, nem bírom tovább, muszáj lefeküdnöm ide a fűbe egy kicsit!’. Meg is jegyezték sokan, hogy nem nagyon látszott rajtunk fáradtság jele.

Így a blogon keresztül is gratulációmat fejezem ki a futótársamnak nagyszerű teljesítményéért, nagyon erős volt végig és köszönöm neki, hogy ott volt végig mellettem!

Aztán kaptunk még egy érmet, bezsebeltük az elismeréseket és hazaindultunk ebédelni.

Az „utórezgés” csak annyi volt, hogy a következő 2 napban fáradtabb volt a lábam, mint szokott lenni, plusz az arcom egy kicsit lebarnult.

A verseny szervezésével maradéktalanul meg voltam elégedve, tehát köszönet illeti őket a munkájukért!

Tudom, nem volt egy túl részletekbe menő leírás, de egy marathont megélni kell, nem beszélni/írni róla, így kívánom, hogy mindenki tapasztalja meg, aki vágyakozik utána!

Futóverseny

Rendszeres futásaim kezdetét körülbelül szeptember elejére tudom időben elhelyezni. Ez annak volt köszönhető, hogy úgy nézett ki, megyünk a novemberi velencei tájfutásra és szerettem volna az erőnlétemet növelni. Igyekeztem mindig gyorsabban és gyorsabban futni – de csak nagyon amatőr szinten, nem is nagyon tudtam semmit a futásról. Heti egyszer-kétszer vettem rá magam a futásra, de sokszor volt úgy, hogy a kényelem nagyobb úr volt, mint a sportolás szeretete.
Aztán egyik nap jött egy telefon, hogy lesz egy erdei futóverseny. Igazán elgondolkodtatott. Sose voltam még futóversenyen, gondoltam, ez egy jó lehetőség, hogy láthassam, hol és hogy állok éppen más emberekhez képest. Így rá is bólintottam a lehetőségre.

2009. október 17.
Életem első futóversenye volt tehát ez. Előző este egy kis vörösborozás keretében kérdezték, hogy mi az időcélom. A táv, amit választani készültem 10km volt /ami valójában a pálya adottságaiból következve 9.744 méter/. Időre még nem is futottam ennyit, csak 5km-t, tehát abból számolva adtam meg egy megközelítő választ: ’hát olyan 45-46 perc’. Kimentem tehát a helyszínre. Első benyomásom, hogy jó sok ember volt, igen felkészültnek néztek ki, néhányan elég profi cuccokban jelentek meg, egy kicsit el is tántorodtam.
11 órakor Balczó András startjelzésére elindult a verseny. Megindult az embertömeg – valahol én is a közepén. Igyekeztem előnyösebb pozícióba kerülni, hogy a továbbiakban pszichésen is hozzájárulhasson az önbizalom fokozódásához. Nagyjából beállt a sorrend, én valahol középen – előttem is, mögöttem is emberek. Messze, nagyon messze magam előtt láttam egy nagyjából együtt haladó csapatot. Éreztem, hogy esélytelen őket beérnem, tehát ellötyögök majd a magam kis tempójában. A 9.744 méter négy körből áll. A start-cél pontnál a versenyzők hozzátartozói biztatták a futókat – ez nekem mindig jól esett, így egy energialöket is segített a pálya ezen szakaszán. Talán erős kezdésbe kezdhettem, mert a harmadik kör közepe táján egy holtpont érzés uralkodott el rajtam, igyekeztem minél hamarabb átlendülni rajta, de kínzott. Kisebb hányinger is rám jött, de nem sokára el is múlt. Futottam, futottam, nem engedtem, hogy megelőzzön bárki is, inkább én előzgettem másokat, tartottam a tempót, nem akartam alább adni. Az utolsó kör utolsó negyedében meghúztam még, amit meg lehetett húzni, egy sprinttel érkeztem be – mert tudtam, hogy a célnál kedves ismerőseim várják, hogy végezzek a távval. Hihetetlen erőket tud adni ez a tudat. Le kellett egy kicsit ülnöm, mert állva már nem bírtam. Leadtam a rajtszámomat, kifújtam magam. Később tudtam meg, hogy a futott időm 42:28 volt. Nagyon megörültem neki, mert többre számítottam /az idő mennyiségében persze/.

2009. november 14.
Így nem volt kétséges, hogy indulok a következő versenyen is, mert ez egy versenysorozat, amit fél éven keresztül minden hónapban megszerveznek. A velencei tájfutás sajnos részünkről elmaradt, így itt volt a helyem.
Ennek a versenynek az idejére túl voltam egy beszélgetésen egy ismerősömmel, aki már régóta fut, tőle kérdeztem meg sok mindent a futásról, ő pedig, mint hozzáértő, válaszolt nagyon hasznosan. Ezáltal a futás elméletének tudását futásról futásra sikerült átültetnem a gyakorlatba is, ami már érezhetően javulást is hozott a teljesítményembe.
Idő célt ezennel nem tűztem ki, a célom csak az volt, hogy a jelenlegi képességeimhez képest a legjobbat fussam. Igyekeztem okosabban beosztani az energiáimat – indítottam egy mérsékeltebb tempóval, majd fokozatosan az első kör végéig emeltem rajta és azt tartottam végig, míg a végét ismét sprinttel fejeztem be. Jól eső érzés kiadni, ami az emberben van, akármennyire fáradt, akármennyire nincsen már benne semmi „kraft”. Ismét bennem volt a kedves ismerősök jelenlétéből fakadó energiatömeg, aminek segítségével jelentősebb fáradás nélkül tudtam magam mögé a távot. Ez a verseny az előzőhöz képest majdnem két perces javulást eredményezett: 40:42

2009. december 12.
Körülbelül az előző verseny óta heti háromszor futottam – erdőben, társsal /általában egy fővel, olykor többel/, ami igazán megalapozta a futással kapcsolatos fejlődésemet. Egyedül sokszor volt az, hogy ’most inkább nem megyek, majd megyek holnap’, így pedig, hogy tudtam, valaki mindig várja, hogy menjek, nem volt halogatás, így nem volt, mi halottá tette volna a tettet. A heti átlagos 45 km-es össztáv segített a testemnek átállni a hosszabb távok megtételéhez, ami ezen a versenyen is érezhető volt.
Ezen a napon különösen elégedett voltam az életemmel – noha amúgy sem vagyok egy pesszimista típus. Minden rendben volt, így annak sem éreztem szükségét, hogy most egy még nagyobbat fussak, mint az eddigiek. A futás közben ebből következőleg tapasztalt harmónia érzés olyan hatékonyságot adott a teljesítményembe, ami igazi örömfutássá tette az eseményt. Végig laza tempóban pakolgattam egyik lábamat a másik után és fordítva, a végén szintén meghúztam, és legnagyobb meglepetésemre a 40 perces határt sikerült áttörnöm. Igaz, éppen hogy, mert 39:52 lett az időm. Nagyon boldog voltam emiatt.

2010. január 9.
Tovább folyt a futásom fejlődése. Már a lépéstechnikám is hasonlított ahhoz, amilyennek lennie kell. Így mondhatni új módszerrel vágtam neki ennek a versenynek. Erőben állandósult szinten éreztem magam, de azért megpróbáltam harcolni a másodpercekkel. Közvetlenül a verseny előtt egy – az időre talán túlzott tétű – fogadás alapján lőttem be magam elé a távot. A futás során éreztem is, hogy még nem értem el azt a szintet, hogy a megadott időn belül szerepeljek, éreztem, hogy nem vagyok képes tartani azt az iramot, amit a második kör végéig bírtam /ekkor voltam ~ 18:45-nél/, de ha már itt vagyok, akkor legalább magamhoz képest javítsak! Egy előttem 200m-rel lévő sporttársat szemeltem ki, akiről tudtam, hogy 38-39 perceket fut, igyekeztem azt a 200m-t tartani és nem engedni belőle lehetőleg túl sokat. Nagyjából sikerült is ez a tervem, a végére talán egy 100-assal megnőtt még a kettőnk közti táv, és hozzá képest gyenge futást, magamhoz képest pedig újabb egyéni csúcsot sikerült felállítanom: 39:41. Ismét jó érzés vett hatalmába, és a fáradtságszintem sem volt olyan mértékű, mint a korábbi megmérettetéseken.

2010. február 6.
Az időjárás rendszertelenségének köszönhetően ez a verseny volt, mikor hóban kellett harcolnunk az idővel és a távolsággal. Szöges cipőm nem lévén maradt az egyszerű futócipőm. Az erőm sem volt igazán túlcsordulásig. Így egy verseny előtti beszélgetés során olyan hozzáállást sikerült magamban is kialakítanom, ami magáért a futás öröméért van, és a versenyhelyzetet hátrébb szorítja lényegiség szempontjából. A nagy cél, a 40-es határ átszakítása már megtörtént, bizonyítottam, a 30-as határ pedig még odébb van :) Elindult a futás. Szintén középmezőnyben haladtam. Különösebb gondom nem volt a hóval, úgy látszott, minden rendben lesz. Aztán jött a második kör, minden ember elhaladt már a kijelölt szakaszon, és olyan taposást eredményeztek, mint egy bölénycsorda. A hó annyira összetapadt és csúszós lett, hogy kiváltképp a kanyarokban, de egyes egyenes szakaszon is figyelnem kellett, nehogy a talaj körülményei kifogjanak az egyensúlyomon. Ez nagyrészt sikerült, azonban azt az árat kellett fizetnem érte, hogy csökkentettem a tempómat. Végül is, örömfutás, megfizethető összeg. A negyedik kör végén azért láttam magam előtt egy csapatot, akiket ha már ott voltak, megelőztem. Az utolsó egyenesben átlagos tempójú futás mellett hallottam magam mögött egy futó lépéseinek gyorsulását és hangosabbá válását. Nagyon szeretem a ’finish’-eket, ezért nem is tölt el jó érzéssel, ha más próbálja tőlem elvenni azt az érzetet, amit olyankor tapasztalok. Belehúztam hát én is, a lépések halkultak és lassabbá váltak. Feladta, én nem; ha már elkezdtem, be is fejezem – a célig nyomtam. Az időmön azonban meglepődtem – nem pozitív értelemben. Gondoltam egy olyan 41 – 41:30-ra, erre 43:36 lett. Na nem baj, legalább futottam egy jót.

2010. március 6.
Elérkezett az utolsó küzdelem. Gondoltam, ha már az utolsó versenyhez érkeztünk a versenysorozatban, akkor adjunk bele, amennyit tudunk. Azonban ezen a napon sem volt meleg, hasonló volt a hőmérséklet az egy hónappal korábbihoz, amikor hó volt, most viszont még egy kis szél is betársult. A rajtról sajnos kicsit lemaradtam, már csak azt láttam, ahogy a többiek már elindulnak én meg még éppen készültem oda pozícionálni. Gyors előzgetések során hamar előrébb kerültem, beálltam az „utazósebességemre” és belekezdtem ennek tartásába. Nem igazán láttam olyat, akivel futhatnék, előzgettem a sporttársakat. A harmadik kör közepén pillantottam meg egy hasonló tempóban futót, mint én, de igen messze volt. A kör végére sikerült ~ 150 méteresre csökkenteni a kettőnk közti távot, ahol kaptam a biztatást a közönségtől, erőre kaptam, és célként tűztem ki, hogy a célig behozom a lemaradást. Szaporábban kezdtem szedni a lábaimat, ami hamar erőltetett menetnek érződött. Utolsó verseny, utolsó kör – gondoltam –, adjunk bele most már tényleg mindent. 600 méterre lehettem a céltól, mikor megfogalmazódott bennem, hogy ha még lenne egy kör, biztosan megelőzném, így azonban nem vagyok benne biztos. Aztán ez a gondolat elillant, folytattam az üldözést. Jött egy domb szakasz, ahol általában előnyt szoktam szerezni más emberekkel szemben, ez a futó azonban hasonlóan jól vette, mint én, így nem sikerült. A domb tetején láttam, hogy ő már az alján van /~ 15 méterrel előttem/, a cél már csak 100 méterre van, így a domb lejtéséből adódó lendületet felhasználtam a sík terepen való utolsó sprintre – viszont a „kolléga” is beleerősített. Én még jobban, így sikerült, amit elterveztem, a cél előtt egy kicsivel sikerült elé kerülnöm és őt megelőzve beérkeznem.

A blogon keresztül is köszönöm mindazoknak, akik támogattak, biztattak, hittek bennem, hogy át tudom lépni a 40-es határt és mindig gratuláltak! Sokat jelentett!

(A futós kép forrása: http://www.frissoxigen.hu)

Óda a Sporthoz

Ezen bejegyzésem rendhagyó lesz. Ez most nem lesz hű a blog leírásához, nem teljesítményt vagy élményt mutat be, viszont fontosnak tartom, hogy ha már egy SporBlogon jár az olvasó, találkozhasson ezzel a szerintem nagyszerű verssel.
Pár éve találtam rá először, első olvasásra meg is ragadott. Bizonyos részei kimagaslóan, mások "csak" alapszinten voltak kedvesek számomra. Sportolás közben is sokszor felidéződnek bennem egyes sorai. De elég is a bevezetőből, íme tehát Pierre de Coubertin ódája a Sporthoz:

Istenek ajándéka, Sport! Élet éltető vize!
A nehéz munka idejében kiszórod boldog fényedet,
követe vagy te a régen letűnt napoknak,
mikor ifjú örömben mosolygott még az ember
s felfelé hágott a napisten, s kigyúltak a hegyormok,
s távoztakor fénybe merültek a magasságos erdők.

A szépség vagy te, Sport!
a testeket te formálod nemessé,
elűzöl romboló vad szenvedélyeket,
acéllá edzel lankadatlanul.
Lábak, karok, törzsek összhangja és
tetszetős ütem tőled való.
Bájt és erőt te fűzöl együvé,
szilárddá és rugalmassá te téssz.

S igazságos vagy, Sport, igen!
Megértésért és igazságért be sokszor
hiába küzd az ember, hogyha te
nem vagy vele – de nálad fölleli.
Hiába adna kincseket az ugró új rekordért,
s élete minden percét is hiába:
mert csak erő és akarat jelölhet
pályája csúcsán új határt.

Bátorság vagy te, Sport!
Izom s erő reménye egy lehet csak,
s azt úgy hívják: merészség!
A bátorság nem vakmerő bolondság,
de bátor hit a megszerzett erőben:
nyeglék, s hazárdok véletlenre lesnek,
a te merszed, hogy ismered erődet.

Tisztesség vagy te, Sport!
Ha tőled jő, igaz kincs a dicséret,
mert csak derék munkával nyerhető!
A versengésnek görbe útjai,
a hitvány fogások sorsa büntetés.
És megvetéssel sújtanák, aki
a pálmát álnok csellel küzdené ki.

Az öröm vagy te, Sport!
Szavadra testünk örömtől remeg,
ragyog szemünk, erünkben vér viharzik,
és tiszta szárnyra kel a gondolat:
nyomasztó súlytól szabadul a lelkünk
s boldog létét ujjongva hirdeti.

A termékenység vagy te, Sport!
Megnemesíted az emberi fajt célratörő úton.
Beteg csírákat elfojtasz, eltüntetsz foltokat,
a tisztaság bősz mérgétől óvod.
Erőtől duzzadó az atléta és
fiakra vágyik, akik a babért
dicsőséggel aratják úgy, miként ő.

A haladás vagy te, Sport!
Szolgálatodra ki méltó kíván lenni, az vigyázzon,
hogy teste-lelke egyre jobb legyen,
kerüljön mindent, mi mértéktelen,
tökéletességre törjön ernyedetlen,
s óvja egészségét, legfőbb javát,
mint ki a régi mondásból tanul:
Ép testet választ az ép lélek otthonul.

A béke vagy te, Sport!
a népeket egymáshoz fűző szép szalag:
és testvérré lesznek mind általad
önuralomban, rendben és erőben.
Mert önbecsülést tanulnak az ifjak tőled,
s más népek jellemét is éppúgy megértik
és nagyra tartják, hogy te tanítod őket
túlszárnyalni egymást:
mert versenyed a béke versenye.