BLePister Sportblogja: Túl a 300-on

Régóta foglalkoztat a gondolat, vajon mennyi távot tudnék magam mögött hagyni, ha egyszer csak felülnék a biciklire, tekernék és 24 óra múlva szállnék csak le róla. Erre a válaszra most sem jöttem rá, viszont annyival közelebb kerültem a válaszhoz, hogy 300 km felett lenne ez a mennyiség. Elmesélem, hogy jutottam erre a következtetésre.

Eddigi leghosszabb távom ugye 210 km volt egy nap, ami után nem voltam túlságosan lestrapált, tehát még fért volna ki a csövön némi teljesítés. Elgondolkoztam tehát azon, mi lenne, ha 300 fölé mennék? Tervezgettem már bő egy héttel ezelőtt, mikor legyen a megpróbáltatás. A hőmérséklet szempontjából időzíthettem volna egy kicsit korábbra is, viszont csak most voltam annyira szabad, hogy össze tudjam hozni. Az időjárás jelentéseket nézegetve főleg a szelek erősségét és a felhőtlen napokat néztem. A derült idők közül válogathattam, a szélcsendesek közül viszont nem tudtam, mert a minimális, amit találtam 14 km/h-s szél volt. Így fő szempontul azt a napot tűztem ki, amikor némileg kevés tennivalóm volt, tehát a választás október 8-ára esett. Útvonal tervem pedig így szólt: a Tisza gáton keresztül meghódítani Tokajt, majd onnan vissza. Tehát Debrecen - Tiszacsege - Tokaj - Tiszacsege - Debrecen.

Az indulást hajnali 3-ra terveztem, hogy még nagyjából sötétedés előtt hazaérhessek, mert 15-16 órát rá kellett számolnom az útra – pihenésekkel együtt. A következőket vittem magammal:

Szerszámkészlet
Pótbelső
Pótlencsék a szemüvegbe
Pumpa
Térkép
Bicska
Szigetelőszalag
Gumipók
1,5 l debreceni csapvíz
8 csomag (4 db/csomag) teljes kiőrlésű erdei gyümölcsös gabonakeksz
4 db müzli szelet
Fejlámpa
Mp3 lejátszó
Fényképezőgép
Pótakkumulátorok

Az öltözködést nem vittem túlzásba, felülre, alulra aláöltözet, ezekre sportatléta, póló + rövidnadrág. A fejem fedésére egy vékonyabb sapka.

2:45-re időzítettem a telefonomat, 2:15 környékén egy rémálomból keltem: az álmomban már elmúlt 4 óra is, én meg lustán pocoltam az ágyamban, ekkor beugrott, hogy nem indultam el a nagy útra, most mi lesz? Idén már biztos nem hozom össze, mert hideg lesz, szóval már csak tavasszal. De azért még is csak kéne vmi sportot végezni, mert sok barátommal már leegyeztettem, hogy ezen a napon ne keressenek, nem nagyon fogok ráérni semmire. Ekkor nyitottam ki a szemem, ránéztem az órára és nyugtáztam, hogy ez csak egy álomban szereplő jövő lehetett, velem ilyen nem történhet meg. Így hát visszaaludtam még arra a fél órára, mert minden perc számít és sikeresen fel is keltem ¾-kor. Gyors öltözködés, összerendezkedés, bedobtam egy előző nap megkezdett tábla csokit, ittam egy kis vizet, a biciklim láncát beteflonoztam, házon kívülre mentem, elkészítettem az első fotót és 3:07-kor neki is indultam megtenni célom elérésének első métereit.

Csendes volt a város, embert nem is láttam, csak egy-egy autót szelni az utakat. A város végéhez érve, mikor már szükségeltetett segíteni a látásomat, beizzítottam a fejlámpámat. Még nem tekertem ilyen körülmények között, de meg kell mondjam, igen izgalmas. Az ég egy részén csillagos, másik részén felhős volt az ég, a Hold nem látszott sehol, így elég sötét volt. A 33-ason indultam kifelé, a Látóképi Csárdánál annyira megálltam, hogy felszereljem magam az Mp3 lejátszóval. Két hangoskönyvet tettem rá: Daniel Defoe: Robinson Crusoe és Fekete István: Tüskevár. Robinson kalandjaival kezdődött az utam. Csak a jobb fülemet foglaltam le vele, hogy az út hangjaira is tudjak figyelni – mert akármennyire gyér arra a forgalom, bármi lehet. Itt kanyarodtam be a Balmazújváros felé vezető útra. A szél nem igazán mutatta meg magát, egy-egy fellángolása volt csupán, ami nem idézett elő jelentős erőcsökkenést. Balmazújváros után még az a ritka forgalom is megritkult. Tiszacsegéig összesen öt személyautóval és három kisteherautóval találkoztam. 42,2-nél rápillantottam a km órára, 4:47 volt, gondoltam a marathoni futás legjobbjaira, akik majdnem két órán belül viszik ezt a távot – nem sokkal lassabban, mint ahogy én eddig eljutottam. Persze megfontoltan tekertem csak, mert nekem még ezen kívül 260-at le kell nyomjak, ők meg már lazíthatnak a verseny után. A Tiszacsege után található gátra 5:36-ra értem fel, innen már kezdődött egy kisebb fajta harc az elemekkel. Talán a magasabb térszín miatt, talán az irányom északira váltásával a szél legyőzéséért is tekernem kellett, nem csak az előrehaladásért, ez vissza is vett pár km/h-t az addigi tempómból. Ahogy haladtam észak felé, jobb oldalt végigfigyelhettem a napfelkeltét. Ilyet se tapasztaltam még biciklizés közben. Kicsit többre számítottam, mondhatni fakó napfelkelte volt, nem volt min megtörnie, nem volt mit bearanyoznia a napsugaraknak. Hamar fent is volt, aztán elkezdte melegítő hatását, ami jól esett. A fejlámpámban pont ekkor merült le az akkumulátor. Persze lett volna pót, de így nem kellett külön ezért is megállni.

A Luminosity fantázianevű áttetsző lencsét le is cseréltem az Ilios nevű sötétre. Tiszacsege óta már mentem egy jó ideje, de civilizációval nem találkoztam még. Csupán néhány autóssal, akik a gáton közlekedtek. Igyekeztem kevésszer megállni, mert nem lehetett elmondani az időről, hogy meleg volt. A kekszekből, müzli szeletekből is mindig felhalmoztam egy keveset a zsebeimbe, így útközben tudtam fogyasztani, hogy arra se menjen el az értékes idő. Szomjúságot nem éreztem, de azért egy-két korty vizet megittam, ha megálltam. Tiszadob előtt találkoztam egy emlékművel, melyet Vásárhelyi Pálnak emeltek a Tisza szabályozásában elkövetett munkásságáért.

Tiszadobtól betonozatlan gát folytatódott, ami miatt inkább közúton folytattam utam, de az Euro Velo is itt vezet, tehát itt sem kellett tartanom hatalmas forgalomtól. A településeken, melyeket érintettem néhányan jól megnéztek, hogy ki ez a fura pali, aki korán reggel az utcáikon teker. Tiszalök után egy kanyargós, hangulatos kis út vezetett egy állóvíz – vélhetőleg holtág – partján.

Ez az út vezetett el a komphoz, mely 100 Ft ellenében vitt át a Tisza túloldalára, Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe.

Sokat nem kellett rajta hajókázni, mert itt még elég szűk a Tisza, de nyilván felsőbb szakaszú is, mint mondjuk Tiszacsegénél.

111 km-t kellett megtennem, hogy először megpillanthassam a Tokaji Kopasz-hegyet. Igaz, itt még csak a sziluettje látszott, rajta az adótorony, részletei pedig szinte egyáltalán. Innen már csak egy szűk 30-ast kellett lenyomni, hogy az egyik legnemesebb nedűt adó borvidék központjába érhessek. A szél persze nem hagyott békén egészen a gát óta, el is vette az energiám egy részét. A Tokaj táblát 9:44-kor értem el. Gondoltam, ha már idáig eljöttem, egy kis borocskát csak megiszok, elmentem tehát a jól bevált pincészethez a Szerelmi-pincesorra. Ekkor esett le, hogy az csak 10-kor nyit, szóval még bementem a főutcára tekeregni egy kicsit. Gyors sms-es jelentés, hogy minden oké, senki ne aggódjon értem, aztán indultam is vissza a pincesorra. Addigra már kinyitott, kértem is hát egy pohárka édes szamorodnit. Nem egyszer ittam már ott, legutóbb két hete, szóval biztos velem lehetett a baj, talán nagyon fáradt lehettem már, de nem nagyon ízlett úgy, ahogy szokott. Nem baj, megittam.

Ücsörögtem egy kicsit, pont ekkor lett vége az első hangoskönyvnek. Hát, nem nyűgözött le, többet vártam. Persze jó a sztori, kalandos is, de a végén lehetett volna vmi nagy löket. Jött a Tüskevár. Ennek a felolvasójának jobban tetszett az előadásmódja, de magával a történettel is könnyebben tudtam azonosulni.

Hazaindultam, mert számítgatásaim szerint akkor fogok fél 6 körül hazaérni, ha nyomban paripára szállok. A számítgatásaimba viszont csak azokat a tényezőket vettem bele, amiket odaúton tapasztaltam plusz még a fáradtságot adtam hozzá, mást nem. Ezt tettem rosszul.

A településeken visszafelé vezető úton nagyon jól mentem, új erőre is kaptam, remek lendülettel száguldoztam. A szeles időnek is van áldásossága: ezen a szakaszon hátulról fújt. Ezen kívül igen kicsit, de az is érződött, hogy miért folyik a Tisza arra, amerre éppen mentem. A pozitív érzet miatt Tiszadobon kitérőt is tettem, meglátogattam az Andrássy kastélyt. Egy-két fotó, aztán indultam is.

A gáton a szél újra belémkötött. Küzdöttem, de Tiszaújváros előtt egy kicsit lefeküdtem a fűbe lazítani. Tiszacsegéig megint egy harcias szaladás, bíztam benne, hogy a gátas szakasz után már csak haza kell guruljak, nem lesz több szél. Bízni azt ugye lehet, de nem mindig van az úgy, ahogy bízunk. Ugyanis innen továbbindulva kaptam csak meg a magamét. Eddig 23,1 km/h-s átlagom volt, viszont itt már olyan erős és olyan folyamatos széllel találtam magam szemben, hogy olykor már 15 km/h alá szorított. Próbáltam nagyon picire összehúzni magam, próbáltam mindenféle aerodinamikailag előnyös pózt felvenni, de mind vagy kényelmetlen volt, vagy a tekerési hatékonyságomat rontotta. A kilométerórán át is állítottam, hogy ne a távolságot, hanem az órát mutassa; ne lássam, milyen lassan növekszik annak a mennyisége. Próbáltam inkább a Tüskevárra figyelni. Ettől függetlenül az út mentén lévő kilométerjelző táblák folyton emlékeztettek rá, hogy milyen ramatyul haladok előre. De nem tántorodtam el, nem pihentem, nem álltam meg, attól csak rosszabb lett volna. Tartottam magamban a lelket, lankadatlanul pedáloztam, bedobtam még egy csomag kekszet, aztán egy műzliszeletet, és nyomtam neki. A 20-as km-nél azonban enyhülni kezdett a szél, valószínű látta, hogy nem talál rajtam fogást, hiába fúj tehát, így alábbhagyott. Nem múlt el teljesen, de a 22-23 még ment. Ez a szakasz jelentősen visszavetette az átlagomat, de most már ismét láttam, hogy a kis nyilacska felfelé mutat, ami azt jelzi, hogy nő az átlagom. Balmazújvárost is elhagytam már, Debrecen sem volt már messze, szakadatlanul tekertem – időnként hadakozva a széllel. A kitűzött táv csak fogyott és fogyott, bennem a lélek meg kezdett vidám lenni, hogy meglesz az a 300. A városba érve azonban csak 282 lett belőle, szóval elhatároztam, hogy még kinézek Józsára. Mivel kezdett sötétedni, átcseréltem a lencsét Twilight-ra /sárga, erősíti a fényeket/. Józsáról visszaérve is még csak 294-nél jártam, tehát egy kis városi cirkálással megfejeltem a dolgot, ez már olyan szépen ment, olyan lendületesen, mintha nem is lett volna mögöttem annyi, amennyi.

Nem éppen 300-at szerettem volna, hanem azért vmivel többet, így 303-at tűztem ki, lett belőle 305 és még egy kicsi.

Boldogan értem haza. Örömömre szolgált, hogy semmilyen szervizelést nem kellett végrehajtanom a biciklimen, hogy semmilyen maradandó egészségkárosodást nem szenvedtem az út során. Ami károsodott, de elmúlik, azok a nyereg okozta fájdalom meg a szemeim széltől való megerőltetődése. A gabonakekszek és müzli szeletek mind elfogytak, a vízből még maradt ~egy dl.

Amit viszont megállapíthatok az az, hogy 300-on túl is szép az élet!