Nyolcadik marathonom lefutása nem mondható a legideálisabbnak.
Szerettem volna újra 4 órán belül futni, azonban egy visszatérő vádlisérülés hátráltatott a felkészülés nagy részében. A kisebbik, utolsó pár hétnél tapasztaltam, hogy végre nem jön elő a fájdalom. Mintha egyszer csak varázsütésre (vagy inkább Isten csodálatos munkájának eredményeképpen) megszűnt volna.
Nagy örömömre elkezdhettem végre a felkészülést, de így is már csak egy pár hosszú futásos edzést tudtam beiktatni.
A miskolci Barátság Maratont vettem célba Tibi barátom javaslatára (aki amúgy egy piszok jót futott, neki elég volt kicsivel több mint 3 óra a táv teljesítésére!).
Jól sikerült az elején az erőbeosztás, a táv közepetáján még egy kis flowfutást is tapasztaltam. 30 km-ig minden szépen ment, 2 óra 50 perc alatt sikerült is teljesíteni ezt a távot.
Ez alapján még össze is jöhetett volna a sub-4h marathon, viszont innentől kezdődtek a bajok. És itt készült ez a kép is - látszik, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán, de az égre mutatok, ahonnan az erőt remélem és kapom :)
Jelentősen lassult a tempóm - fizikailag nem is tudtam volna gyorsabban menni, egyszerűen elnehezedtek a lábaim.
A verseny során 8 kört kellett teljesíteni, érzetre a 7. volt a legrosszabb, akkor csüggedtem a leginkább. Gyakran bele is kellett sétáljak.
Az utolsó körre sikerült egy kicsit összekapnom magam, de persze a 30 km-es határ előtti tempómhoz képest ez is botrányosan lassú volt.
Nagyon vártam már, számoltam vissza a kilométereket és végre elérkezett az utolsó is. Nagyon jól esett beérkezni a célba. Éreztem, hogy több lehetett volna ebben a megmérettetésben, de már ott, akkor úgy voltam vele, hogy 2026 tartogathat még számomra alkalmakat, hogy bizonyíthassak magamnak: ennél azért többre vagyok képes :)
Fotó: Fróna Judit
