Hortobágyi száguldozás

Néhány hete – mikor még kevésbé volt jó idő – megbeszéltük Encivel, hogy ha melegebb lesz, elmegyünk együtt vhova tekerni. Aztán jött a jobb idő, de vagy nekem, vagy neki volt éppen dolga, vagy egyszerűen nem volt alkalmas egyikünknek sem, így hétről hétre halasztgattuk. Nem adtuk fel, így május elsején sikerült összehozni, célként Hortobágyot tűztük ki.

Hogy ne a nagy hőségben kelljen izommunkát végezni, megállapodtunk egy közép-kései délutánra időzített indulásban, ez megadta a lehetőséget, hogy még világosban hazaérhessünk.

Előzetes vizsgálódásaim alapján kiderült, hogy némi szembeszéllel kell majd számolnunk, melynek mértéke ugyan csekély, de már az is fékező hatással bír a teljesítmény vágtató szekerének kerekeire. A weatherspark mérései alapján ~10 km/h-s dél-nyugat-nyugati szél fújdogált akkoriban és 31°C-on izzott a levegő.

A város határánál magam elé intettem Encit, hogy lássam, milyen tempóra áll be. 27-28-at diktált, épp ennyit tekertem volna én is. Így haladtunk Látóképig, ott az emelkedőknél átvállaltam a szél kitakarását, előre álltam, a felfelékben pumpáltam a sebességet, a lefelékben a lendületből hoztam ki még többet. Hátrapillantva vettem észre, hogy Enikő kicsit lemaradt mögöttem, így visszavettem a „vadulásból”, iszogattam, kifújtam magam az erőltetett szakasz terhelése után, hamar beért, aztán visszaálltunk a 27-28-ra és újra együtt folytattuk utunkat.

A szél helyenként megerősödött, de huzamosabb sebességcsökkentést nem sikerült elérnie nálunk. Figyeltem Encit, hogy fáradt-e, kívánna pihenést, de látszólag semmi nyoma nem volt ezeknek, rá is kérdeztem, megerősítette feltevésemet. Szóval csak toltuk neki, ahogy jól esett.

Nemsokára a településre vezető egyenes szakaszra értünk, innen már látszottak a táblák, távolabb az épületek. Kutat kutattam, a körforgalomnál sikerült felfedeznem egyet, arra vettük az irányt, frissítő hatását azonnal kifejtette rajtunk. Aztán a híd felé vettük az irányt, ahol egy szoborcsoport árnyékában lazultunk egy darabig. Mikor ezt elégnek találtuk, lőttünk pár fotót magunkról és a Kilenclyukúról, és hazafelé vettük az irányt.

Hátszelet remélve – és az elején még érezve is – újult erővel és reményekkel pengettük újra a megszokott tempót, de nem sokára a szél gonosz módon délkeletivé változtatta magát, így megint részleges szembeszélben részesültünk. A hőmérséklet enyhült, a Nap sem tűzött már olyan erősen. Hamar fogytak a kilométerek, azon vettem észre magam, hogy már a látóképi emelkedőkhöz közelítünk, itt megint rákapcsoltam, hogy lendületből győzzük le őket. Enci tartotta a sebességet. Egy lefelében az első tányéron is magasra kívántam pakolni a fokozatot, de túlváltottam és leesett a lánc. Gyors menedzselés után vissza a nyeregbe és már csak egy emelkedő várta a harcot, nem nagyon talált rajtunk fogást.

A csárdától már szinte csak lefelé lejt az út, itt már egészen a városig mentek a kövér 33-ak, 35-ök, csak úgy pörköltünk magunk alatt az aszfaltot. Jó átlagjavító hatással volt ez a szakasz, mire beértünk a bicikliutas részhez, levettem a mérőkütyüt, hogy ne változtasson az adatokon. Ekkor ezeket az adatokat jelezte:

Táv: 69,35 km

Tekeréssel eltöltött idő: 2:29:10

Teljes időt nem mértem, csak Hortobágyon pihentünk, az lehetett ~30 perc.

Átlagsebesség: 27,9 km/h

Igen pozitív elbírálásban részesítettem Enikő tekerési teljesítményét, meg is beszéltük, hogy megyünk majd még ezentúl is közös távokra :)

Vitéz lettem

A munka ünnepe adta hosszúhétvége előtt válaszút elé érkeztem: az egyik út a Balatonra, a másik Szendrő tájékára vezetett. Mint szeretett Balatonom, a szívem erősen arrafelé húzott, azonban egy vasárnap reggeli kötelezettségem nem engedte meg a hosszabb kiruccanást, maradtak a hegyek.

Ekkora szervezték meg a szervezők hetedik alkalommal a Vitézlő teljesítménytúrát, melyen különböző távokat gyalog, futva, biciklivel, illetve kiegészítve kenuval lehetett teljesíteni.

Pénteken késő délután indultunk Debrecenből autóval, a tágas csomagtérben hamar ideális helyet találtunk mindennek, amit magunkkal kívántunk vinni.

Sötétedés után nem sokkal meg is érkeztünk Szuhogyra, itt kaptunk kellemes szálláshelyet éjszakára és finom étkeket vacsorára és reggelire. Hamar kipakoltunk, összeszereltük a bicikliket, becuccoltunk a házba, majd neki is láttunk telepakolni a pocakokat.

Reggel 7 körülre terveztük az alvásunk befejezését, lényegében sikerült is ennek a tervnek eleget tenni.

Miután mindenki elkészült a reggeli teendőivel, biciklire pattantunk és kerékpárunk első kerekeit Szendrő felé irányítottuk. Fél 10-re beértünk a rajt- és célként szolgáló általános iskolához, ahol kitöltöttük a regisztrációs lapokat és 3/4 10-kor el is indultunk, hogy távunkat legyűrhessük.

Peti és Enikő a 80km-esen, Laci, Ada és én az 50km-es távon próbáltunk szerencsét. A két táv között két ellenőrzőpont volt a különbség - nyilván a 80-as kontójára. Egy darabon azonban együtt mehettünk, így együtt is mentünk.

A rajt utáni első ellenőrzőpont egy szuhogyi cukrászdához vezetett, hamar meg is érkeztünk. Épp tv-sek interjúztattak, Lacit is elkapták egy pár szóra. Sokat nem kellett pihennünk, nem is nagyon volt mit kipihenni, így indultunk tovább.

A második ellenőrzőpont egy kis kitérőt jelentett; balra kellett eltérni egy külön útra, mely a Hungaropec fantázianevű veszélyes hulladéklerakóhoz vezetett. Nem volt senki az ellenőrzőpontnál, magunknak kellett beikszelni az adott "pecsét helyét" egy zsírkrétával. Egy helyi dolgozóval történő konzultáció után tovább kalandoztunk.

Emelkedősebb terep kezdődött, melegedtek az izmok a lábainkban, egyre jobban kellett erőt kifejteniük.

Lapos és meredekebb emelkedők váltották egymást, de maradéktalanul kárpótolt az általuk elért kilátás; szép tájakon kerekezhettünk. Mellékelek pár fotót ezekről, ám ezen fotókon keresztül sajnos nem adja át azt a szépséget, melyben tündökölt:

Az emelkedő megszűnésével Rudabányát és vele együtt a harmadik pontunkat egy jó kis downhill-lel közelíthettük meg.

A múzeumnál visszapótoltunk némi vizet, aztán az következett, amire számítani lehetett: ahol az előbb lefelé zúgtunk, most ott kellett visszakapaszkodni egészen addig, ahol a lejtős rész kezdődött. Szeretem hamar letudni az emelkedőket, ilyenkor többet adok bele, mint sík terepen, így Peti és Enikő előtt haladtam, jöttek is nem sokkal mögöttem. Nem akartam nagyon elszakadni a bolytól, vallom a 'Stick together, team!' elvet, ezért néha visszalassítottam.

Az emelkedő tetején egy másik útvonalon folytatva az utat további enyhe emelkedő következett - több lefelével tarkítva. A rudabányai bányatónál helyezték el a negyedik checkpoint-ot. Itt pihengettünk, töltöttük az időt, de Laci és Ada az idő telésével sem érkeztek. Már láttuk jönni azokat a bicikliseket is, akik akkor jöttek lefele a harmadik ponthoz, mikor mi már jöttünk fel a negyedikhez, szóval gyanús volt, hogy vmi nincsen rendben Laciékkal. Enikőéket tovább engedtem, ugyanis ők hosszabb távot mentek, nehogy kicsússzanak az időből, én meg telefon után nyúltam. Sokadik próbálkozásra sem volt válasz, így eléjük mentem. Nem sokkal a bányató felé vezető elágazásnál álltak, láthatólag szerelni készültek vmit. Kérdésemre megtudtam, hogy Ada biciklijének az első váltója rakoncátlankodott, erre igyekeztek megoldást találni, de a váltó nem adta magát. Egy alternatív megoldást választva eltekertünk a bányatavi ponthoz, ahol kezünk ügyébe kevertük a bizonyos váltót. A manuális, kézzel állítható "váltó" ideájának megteremtését úgy igyekeztünk előidézni, hogy a fém váltót egy nagy kővel alkalmatlanná tesszük a lánc körüli kapaszkodásában, majd evakuáljuk. Pár ütés után fel is adta a harcot, diadalittas győzelemmel eltávolítottuk és mehetett tovább a hegyi tekerészés.

Ötödik pontunktól, Szőlősardótól egy közel 10km-es tekerés választott el, mely a jobbra-balra, fel-le irányváltoztatásokkal hamar el is telt. Összehasonlítva egy ilyen távot pl a 33-as úton megtett egyenes szakasszal: szinte ég és föld. Az utóbbi esetében a monotonitás annyira komoly koncentrációt igényel azt elhinni, hogy kevésbé látványosan ugyan, de fogynak a kilométerek, itt viszont éppen a változatosságok, a helyes váltófokozat megtalálása, a kátyúk vagy egyéb úthibák kerülgetése jobban eltereli figyelmünket a km-ek számolgatásáról.

Kínálat tekintetében a szőlősardói pont volt a leggazdagabb - izotóniás itallal táplálhattuk vissza a szervezetünkből elveszett anyagokat. Egy kút is volt mellette, ott az árnyékban lehűtöttük magunkat, ettünk egy kis magunkkal hozott energiaadó ezt-azt, aztán mikor mindenki eleget pihent, továbbindultunk.

Amúgy nem erőltettük a tempót, az időre biciklizést - elsősorban Ada váltójának hiányosságáért, de már korábban is megbeszéltük, hogy inkább egy élménykerekezésnek leszünk a teljesítői. Íme egy videó, mely összefogó képet hivatott közvetíteni az elénktáruló utakról, tájakról:

A következő pont felé vezető szakasz szép erdei utakon is keresztül vezetett, mellettünk patak csordogált, a fákon madarak éneke tette változatossá a gumik aszfalton történő súrlódásának egyhangúságát.

6,4 km-t /volt alkalmam lemérni/ tekertünk a legutóbbi ellenőrzőpont óta, mikor kissé kellemetlen dolgot észleltem; a hátamon nem volt táska. Táskával indultam el, benne szerszámokkal, iratokkal, zsetonnal, elsősegély felszereléssel. Szóltam Adáéknak a helyzetről, leültek egy árnyékos helyen. Visszaindultam, hamar le is esett, hogy a kút mellett hagyhattam, mikor kidobtam a szemetet, már nem mentem oda vissza, hanem a biciklire szálltam egyből. Jó tempóban pörgettem a pedálokat, negyed órán belül vissza is értem. A táskám nem volt a kút mellett, de a pontfelügyelők ott ültek az asztalnál és kétségbeesett arcomat látva kérdezték: 'Táska?', én meg hevesen bólogattam. Mondták, hogy utánam hozták volna, aztán elővették az autóból, mesélték, hogy közbiztonsági okokból átvizsgálták, nem bombát helyeztem-e el benne :)

Immáron teljes harci díszben mentem végig a már ismert szakaszon, hamar visszaértem, Laciék kényszerpihenő ideje ezzel lejárt.

Cél előtti utolsó elérendő pontunkat a Rakaca-tó mellé rakták le, ide még majdnem egy 15-öst kellett tekerni.

A Perkupát és Szalonnát felfűző útba beletorkollva Perkupa felé indultunk, itt jöttünk rá, hogy Szalonna - amin keresztül kell mennünk - nem erre van, így egy 180°-os fordulatot követve helyes irányba keveredtünk. Szalonnából Rakaca felé térültünk, nem sokára megpillanthattuk a tavat - egyelőre távolról, aztán egyre közelebbről. Először sikerült egy gyalogos ellenőrzőpontot megtalálnunk, ott tájékoztattak, hogy nem ez az, amire mi vágyunk, ami nekünk kell, az egy kicsit odébb van, de látótávolságon belül, így meg is mutatták.

Hamarosan ott is becsekkoltunk, innen vissza Szalonnára, onnan meg már csak Szendrőre kellett begurulni.

Peti és Enikő már korábban megérkeztek, beadtuk a papírjainkat, melyek alapján kiállították az emléklapjainkat. Eszegettünk iszogattunk, pihengettünk még az árnyékban, a fűben. Nekem 6 órakor indult a vonatom, oda kikísértek a többiek, elbúcsúztam tőlük, a szép tájtól és magamban összegzést tartottam:

Bár nem egy kategóriába tartozik a Balatonnal, így nem is hasonlítgatom a kettőt, de mindenképpen érdemes ilyen tájakon tekerni. Szép élményekkel gazdagodtam, megérte eljönni!

Táv /a kitérőkkel, plusz utakkal együtt/: 75,77 km
Szint: 380 m
Teljes idő: 6:07:00
Tekeréssel eltöltött idő: 4:15:07
Átlagsebesség: 17,8 km/h

U.i.: Gergő - aki végül a Balatonra ment - ugyanezen a napon 8 óra 35 perc alatt teljesítette a kört, feladva ezzel a feladatot, hogy jól leelőzzem, ha arra járok :)

Szigetközi viadal... s diadal

Az összesítés nem áll rendelkezésre. A bejegyzés megtekintéséhez kattints ide.

Felsőtest edzés

Eddig még nem közöltem blogbejegyzést a felsőtest edzéseimről, még csak nem is igazán említettem létüket, pedig szinte ugyanolyan szinten vannak, mint a futó- és biciklis kondícionálásaim.

Valójában korábban hozzá is láttam, talán 14 éves lehettem, mikor elkezdtem lefekvés előtt fekvőtámaszozni, súlyzózni a szobámban, mert mindig annyi energia maradt bennem a nap végére, hogy ha nem mozogtam valamit, nem tudtam mélyen, pihentetően aludni. Ez azóta is így van - de teszek is érte, hogy medvemód aludjam álmaimat.

Hosszasan, éveken keresztül - kisebb szünetekkel - végeztem ezeket az ágyba bújás előtti gyakorlatokat, a testem meg szépen nemesedett, alakult abba az irányba, amilyenre az ember megteremtetett.

Ez így folyt egészen 2010 augusztusáig, mikor Tomi unokatesómmal elkezdtünk járni az Oláh Gábor utcai Kondi Parkba, ahol egyszerű, játszótér szerű környezetben fejleszthetjük izomzatunkat.

Ez a fajta edzés sokkal jobban megdolgoztatott, mint az, mikor otthon egyedül, kevesebb ösztönzéssel építettem a testemet. Azonban ha nem csak egyedül vagyok, az hatással van rám, hogy jobban teljesítsek. Egy konditeremmel szemben három fő előnnyel bír: ingyenes, szabad levegőn történik és ami talán a legfontosabb, hogy az edzés nem súlyzókkal történik, hanem a saját testsúlyunkkal, így használata arányos izomszerkezetet eredményez.

2011. nyár végén úgy alakult, hogy néhány barátunknak is megtetszett a Kondi Parkban történő edzés, így időnként egyszerre 6-7-en is összejöttünk egy-egy kora esti kondizásra, melyek a sok rövid beszélgetés, pihenés során akár több órásra is elnyúltak.

Így volt ez nagyjából ősz elejéig, mikor szépen lassan elmaradoztak az újoncok, és maradtunk megint ketten, Tomival.

Épültünk tovább, aztán beállt a hidegebb időszak, és bő 2 hónapja már csak egyedül járok - igyekszem minden héten hétfőnként, szerdánként és péntekenként kijárni. Főleg tolódzkodok, különféle kézpozíciókban húzódzkodok, valamint fekvőtámaszozok.

A városban még két ilyen Kondi Park található; a DEAC pályán épült másodjára, a legújabb pedig a Debreceni Jégcsarnok mellett található - aki gondolja és még nem volt ilyen helyen, és éppen a közelében jár ezen helyek egyikének, annak bátran ajánlom, próbálja ki, mert igazán jó kis edzést nyújtanak.

Útban a mezítlábas futás felé II.

Régen nem írtam már a mezítlábas futás terén tapasztalt sportolásaimról, pedig edzegetek azóta is a szörfcipőmben vagy puhább talajon mezítláb - többet-kevesebbet.
Az Oxigén Kupán az első két versenyen nem tudtam részt venni, most 10-én rendezték meg a harmadikat, erre már sikerült eljutnom.
Kicsit sok tennivalóm akadt az előtte való hetekben, így rákészülni nem igazán állt módomban, de azért a verseny hetén futottam két erősebbet, melyeknek természetesen kisebb izomlázak lettek a következményei - örültem nekik, mert azt jelentették, hogy megmozgattam magam - jobban, mint addig általában.
Aztán eljött a szombat. Egy korábbi alkalommal lemértem, hogy szörfcipőben kb 8-10 perccel hosszabban futok egy 12 km-es szakaszon, mint sima futócipőben; így arra gondoltam, most is jó lesz a futócipő - elvégre is verseny, alakítsunk vmi jó kis időt. Oda is értem rendben a starthoz, már éppen készítették dörrentésre a startpisztolyt, mikor én még csak öltözködtem. Pár másodpercet el is csúsztam, de az még nem számottevő.
Szépen haladt az első kör, vittem magammal időmérőt, ő azt mondta, hogy bő 10 perc, aminek nagyon örültem, mert azzal már lehet kalkulálgatni pozitív eredményeket. A második kör vége felé azonban változtatnom kellett a jobb lábam futólépésén - nem érkezhettem a helyes, ujjak mögötti talppárnákra, mert a cipő elkezdte kellemetlenül nyomni egy ponton, így az erősebbik lábam tolófunkcióját vesztette, a ballal kellett korrigálnom.
Az óra máris szomorúbb adatokkal szolgált, de nem érdekelt, úgysem most akartam megváltani a világot. Gondoltam, hogy szépen végigdöcögöm, lesz ami lesz. De aztán már a döcögés is a pokol tüzének sanyargató érzésével töltött el, a nyolcadik km végén elhatároztam, hogy leveszem a cipőt. Míg űztem ezt a cselekedetet, 5-en haladtak el mellettem, az utolsó ~20 méterrel járt előttem.
Aztán ahogy elkezdtem mezítláb futni, rámtört egy olyan érzés, mint amikor egy ártatlanul életfogytiglanra ítélt rabot engednek szabadon, mert újravizsgálták az ügyét és egyszer csak a szabadság minden szikrája bontakozik ki egész lényében. Olyan jól esett a bőrömön tapasztalni az avart, az enyhén hűvös talajt, az apró gallyakat, melyek találkozásakor sem éreztem fájdalmat, hanem csak kellemes simogatást. Beértem az 5-ös konvoj utolsó emberét, haladtam sorra el mellettük, közbe elegyedtek más versenyzők is, mellettük is természetes könnyedséggel szökelltem el, időnként hallottam egy-egy 'Azigen!'-t, aztán már a célegyenesbe kerültem, meghúztam még, az is nagyon finom volt.
45:21-re értem be. Nem a legjobb időm, de volt már sokkal rosszabb is. Viszont a megtapasztalás nagyon kellemes élményül szolgált. El is kezdtem szövögetni komoly terveket - majd meglátjuk, lesz-e róla bejegyzés a későbbiekben...

(A kép forrása: http://www.frissoxigen.hu)

Teszteltem a fővárost

Úgy adódott, hogy módomban állt a hétvégét Budapesten töltenem. A tömegközlekedéstől való függés, annak ára miatt és hogy jobban megismerjem a várost, úgy döntöttem, viszem magammal a single speed-emet. Tájékozódásom segítésének céljából vittem magammal az idei Balaton hódításon kapott Budapest / Balaton térképemet is.

Péntek délelőtt érkeztem meg két komával, akkor még nem kezdtem bele a tesztelésbe, ám mikor külön váltunk, belevágtam. A budai oldalon lévő Euro Velo 6-os útját tapostam legelőször - egyelőre céltalanul. Szép napsütéses idő volt, már-már izzasztóan, de a kabát még elfért rajtam. A túlparton egyszer csak felbukkant a Parlament szép míves épülete.Ahogy haladtam el sorra a hidak mellett, úgy kezdtek kirajzolódni előttem a Citadella távoli körvonalai. Gondoltam, nem egyszer voltam már ott, de biciklivel még egyszer sem, így felkerült a listára. Előtte még felnéztem a Budai várhoz, ott szusszantam egy kicsit, majd vállamon vasparipámmal elkezdtem felbandukolni a Szent Gellért lépcsőn. Már a szobornál szaporábban vettem magamhoz a levegőfalatokat, de nem álltam meg sok időre bámészkodni, folytattam a felfelé menetet. Egy lépcsősor, még egy meg még egy, egy rövid, kevésbé meredek rész és még egy lépcsősor :) Körülbelül ilyesmi sorrendben jöttek elém a csatába harcolni a terepviszonyok, de mazsolának bizonyultak, legyőztem őket, feljutottam a Citadellához. Légzésem visszatért az eredeti tempójába. Készítettem egy közös fotót - magunkról és a műemlékről -, aztán még egy vélhetőleg mindenki által már megcsodált panorámát, de azért én is lefotóztam és közlöm - hátha, ne adj' Isten vki kimaradt volna belőle:

Ezt követően leereszkedtem azon az úton, amin autóval lehet felmászni - volt egy-két félelmetesen gyors szakaszom, nem is telt bele sok időbe, már a hegy lábánál voltam.
Fővárosi hétvégém fő célja az volt, hogy a kedves lánybarátaimmal tölthessek el minőségi időt. Majdnem el is érkezett a találkozás ideje, szóval lassacskán a találkozás színhelyére irányítottam a bicóm orrát. Előtte még azért beugrottam egy boltba, ahol szimpatikussá vált számomra egy kb 20x40 cm-es sósperec, egy kakaó és egy csoki, engedtem is rám vágyakozó lelküknek és kifizettem az értük szabott váltságdíjat. Elfogyasztásuk olyan jól esett, hogy adtam kéregetőnek is pénzt, plusz egy alapítványt is támogattam.
A hétvége hátra lévő része már kevésbé a sportról és ezen belül biciklizésről szólt, inkább már csak az A-ból B-be való eljutásról, de azok is megérnek pár blogba vetett szót.
Annyit mindenképpen megállapíthatok, hogy rendes művelése mellett a kerékpárral való közlekedés ebben a városban is gyorsabb a tömegközlekedésnél - a gyér forgalmat kivéve, belvárosi környezetben megkockáztatom, hogy még az autónál is. Nem egyszer fordult elő, hogy hosszú kocsisorok mellett mentem el és éreztem a hátamon a szabadság iránt vágyakozó vagy az éppen irigykedő tekinteteket. A lányokkal /tömegközlekedés képviselői/ való ide-oda meneteleink harcát 4:0-ra nyertem - úgy, hogy itt-ott megálltam fotózkodni, nézelődni, ilyen volt egyik este a Józsefvárosi Szent József plébániatemplom esetében is.
A forgalommal egyébként teljes mértékben meg voltam elégedve. Ahol bicikliút volt, nyilván azt használtam, ahol csupán út, ott az autók, buszok, kamionok közt masírozva, 30 körüli tempóban mindig jól megértettük egymást. Persze én se akadályoztam őket semmiben, minden tőlem telhetőt megtettem, egy haladósabb szűk, 1 km-es szakasznál pl. beragadt mögém egy teherautó és mögötte egy kocsisor, nem akartam akadályozni őket, rápakoltam még 15-öt a sebességemre, így az előttem lévő kocsi csak 20 méter üres helyet "húzott maga után", a lámpánál meg irányt váltottam. Sávváltásoknál, helytelenül parkoló autóknál is gördülékenyen ment a partnerkapcsolat gyakorlása.
Legkedvesebb élményem pedig, mikor egy éjszakai tekerésnek néztem elébe. Hosszú, egyenes körúti szakasz, enyhe forgalom, remek állapotú, sima felszínű útburkolat. Nem is tudom, mi hozta olyan szépen elő, de akkor igazán megtapasztaltam a single speed érzést. Az a finomság, teljes hangtalanság, hogy nem csörög, nem zörög semmi, az enyhén hideg levegő olyan módon töltöttek el jó érzéssel, hogy alig győztem magamba szívni az élményt. Kiállva megtekertem, hagytam, csak szálltam, megint megtekertem, megint repültem. Szívem szerint meg se álltam volna a találkozási pontnál, hanem mentem volna, de ez így volt szép - meghagyni még azon a szinten, ahol csodás.
41,92 km-t tekertem - igaz, nem igazán sok, de tesztelésnek elég és azt talán elmondhatom, hogy a single speed-em a Zemplén hegyeihez hasonlatosan már a főváros útjait is meghódította :)

Biciklis darules két felvonásban

----------------------------
ELSŐ FELVONÁS
----------------------------
Szeretem a természeti eseményeket, ilyen például a tiszavirágzás vagy a daruvonulás. Kiteljesedő megelégedés ejti olyankor fogságul szívemet. Utóbbi megtekintésére hívtam segítségül egyik biciklimet, a kora reggeli kihúzásra tervezgettem utamat, megnéztem, melyik halastó lenne a legjobb hely ennek megfigyelésére. A városhoz való közelségük alapján az elepi halastavakra esett a választás. Csütörtök reggelre pedig az időpont kitűzése, mert hogy akkor csak 9-re kellett visszaérjek a városba, előtte meg tudom ejteni a dolgot.
4:30-ra terveztem az indulást - hogy ha esetleg messzebb elhelyezkedő tóra kéne mennem, beleférjen az időbe, hogy még hajnalhasadás előtt kiérjek -, a készülődések elhúzódása, nem egészen precíz átgondolása, plusz teendők elvégzése miatt 4:52-re módosult az időpont. Nagyon nem öltöztem fel, éppen csak annyira, hogy tekerés közben ne fázzak, de ne is melegedjek ki. Előzetes tájékozódásaim arra engedtek következtetni, hogy odafele némi, majdnem teljes hátszelem, visszafele kicsit erősödő, eléggé rám irányuló szembeszelem lesz. Jobb szeretem az olyan helyzeteket, mikor előbb vagyok túl a nehezén, aztán jöhet "a kenyér belseje" :)
Elindultam, minden rendben volt, forgalommal szinte nem is találkoztam. Egyenletes, 24-25 körüli tempóban haladtam, a kismacsi fények végeztével életre keltettem a fejlámpámat, és máris a 300-on túli távon megtapasztalt emlékek törtek elő emlékezetemből. Ismét megállapítottam, hogy izgalmas ilyen körülmények között tekerni.
Szeltem szépen a km-eket, éreztem a hátszelem toló hatását is, időnként meg is köszöntem neki - segítségével az enyhe emelkedőkre is mosolygósabb ábrázattal gurultam fel. A Keleti-főcsatorna hídján átkelve a Nádudvar felé vezető leágazásra ágaztam én is le, majd - nem tudván, merre kéne megközelítenem a tavakat - az első adandó alkalommal jobbra fordultam - a térképen úgy tűnt, hogy nem messze a 33-astól, de azért a mellékúttól beljebb kell menni. Így hát elindultam ezen a földúton, melyen semmilyen tábla nem jelezte, mi várhat majd rám. Biciklim inkább csak toltam magam mellett, mert nem volt igazán tekerhető az út állapota. Távolodva a betonúttól javult a földút minősége is, így felpattantam a keróra, mert mögöttem már kezdték leradírozni az enyhe napsugarak a csillagokat az égről.

Nemsokára ismét járhatatlan tereppel találtam magam szembe, egy rövid nádas szakaszon kellett átbogoznom segítőtársamat. Ennek leküzdése tette számomra lehetővé, hogy egy olyan kis pusztaöbölbe érkezzek, ahonnan csak egy irányba mehettem tovább, a másik irány mögöttem volt. Gondoltam, eleget jöttem már, mert elég erősen hallottam már darvak tömegének andalító hangját, kicsit megpihenek, megvárom, mi történik. Tapasztaltam a mondás alapján közölt hidegállapotot, mely azt mondja ki /ösztönző, kudarcot szenvedett emberek lelkesedését felkeltő beszédekben is gyakran előhozzák/, hogy a Nap első sugarai előtti időpont a leghidegebb.

A Nap már feljött, de madarat még nem láttam. Aztán pár réce heves szárnyverdesés közepette átrepülte a felettem lévő eget. De a darvak vizuális érzékelése továbbra is elmaradt.

Egyszer csak megláttam egy pár fős csoportot. Reméltem, hogy ők az előfutárok. Nem ők voltak. Jött még egy csapat, ők sem voltak többen 10-nél.

A távolban, nem felém közelítve láttam egy talán 20 fős bandát. Füleim egy mögöttem jó pár méterrel elrepülő alakulatra tettek figyelmessé, a tavak felől még két csapat szállt el, viszonylag közel, mikor az órámra pillantottam és nyugtáztam, hogy lassan indulnom kell. Beletörődtem, hogy nem sok daruval találkozok most, de még majd talán vmikor visszatérek. A Nap már magasabban járt, találtam egy vadetetőt, szépnek találtam őket együtt, lefotóztam.

Nem akartam azon az úton visszamenni, amin jöttem, reméltem, hogy a 33-as út felé menve hamar ki is lyukadok rá. El is indultam abba az irányba, melynek következménye az lett, hogy találtam egy - akár kocsival is használható - utat, mellette egy lest.

Meg is másztam, hogy szétnézzek. Láttam a kisebbik tó madárállományát, daru egy darab nem volt, de récékben és sirályokban bővelkedett a fauna. Úgy gondoltam, ha már ilyen jó itt az út, ez biztos beletorkollik majd a 33-asba. El is indultam rajta, pár őzzel jól megnéztük egymást, egy kanyar után úgy láttam, ez már egyenesen kivisz a vágyott útra. Egyszer csak elfordult balra. Na, mondom, majd biztos lesz egy jobbra út. Nem így lett, csak balra utat találtam ismét, nem akartam visszamenni a tavakra, inkább átevickéltem vhogy a tehénfej méretű rögökkel teli szántón. Láttam is az utat, már csak egy - addig nem észlelt - vizes árok állt közénk. Ha nyár lett volna, még csobbantam is volna, így inkább a szántó szélén haladva próbáltam keresni egy hidat - bár még az is felötlött bennem, hogy visszafordulok, mindent visszacsinálok és visszaindulok a járt úton, hogy ne adjam fel járatlanért. De mégis maradtam a járatlan mellett, ha már ennyi energiát belefektettem. Nem is igazán hittem volna, mégis némi hitem volt és találtam is egy hidat néhány száz méteren belül. Innen még egy kis földutas szakasz következett, az torkollott végül bele a hőn áhított utamba. Beláttam, hogy a járt út egyszerűbb, könnyebb, rövidebb volt, de meg kellett a járatlant is tapasztalnom, hogy ezt elmondhassam.

Egy kicsit ki is szaladtam az időből, 20 perc késésben voltam. Affinitást már nem igazán éreztem magamban, hogy rekordidő alatt hazaérjek, ebben a szembeszél megtapasztalása is segített. Kezdetben még nem volt nyomorúságos erősségű, aztán bekeményített, így összehúztam magam és úgy tekertem tovább. Vittem magammal izotóniás italt, azt szürcsölgettem csodát remélve. Csoda nem történt, talán a közérzetem lett vmivel pozitívabb, de a szél csak nem akarta abbahagyni velem vívott harcát. A látóképi emelkedőknél már igen-igen lankadttá váltam, meg kellett álljak pihenni egy szusszanásnyit. Onnan már a célegyenesbe érkezve, a városhoz egyre közeledve, annak puffer hatásának köszönhetően csökkent a szél erőssége. A városba érve jött a telefon, hogy nem késtem el, de azért siessek. Siettem, gyorsan átöltöztem és mentem letudni a kötelességemet. Egy cimborával beszélgetve tudtam meg, hogy a Virágoskúti halastavakon nagyobb létszámban, jobban megfigyelhető állományban vannak jelen ezek a vonuló madarak, így meg is született bennem a döntés: szombat hajnalban újra vasparipára pattanok.

-----------------------------------

MÁSODIK FELVONÁS

-----------------------------------

Erre az alkalomra társat is kerítettem, melynek feltétele az volt, hogy biztosítsak biciklit. Biztosítottam, mert egy jóravaló embernek nem csak egy kerója van :)

A Virágoskúti tavak más útvonalon, és nagyjából 3 km-rel vannak távolabb, mint az elepiek, így nagy távolságra ezennel sem kellett készülni. A találkozót 4:50-re beszéltük meg a 33-as Böszörményi úti szakaszánál. Időben meg is érkeztünk, gyors tájékoztatásban részesítettem Feri komát, hogy mire figyeljen, mi lesz a leosztás, stb.

Aztán neki is indultunk. A jós honlap erre a napra semmilyen erős szelet nem jövendölt, csupán 2-4 km/h-s "széllökéseket", melyeknek sem toló, sem visszataszító tulajdonságuk nincs.

23-25 km/h-s tempóban haladtunk célunk felé, a tájékozódás rendben ment, csupán a halastavak felé vezető kis utat nem vettem észre, de miután egy híd tárult elém, megálljt és visszát parancsoltam, ugyanis nem kellett megint átmenni a Keleti-főcsatorna hídján.

El is érkeztünk egy zárt kapuhoz, másik lehetőségként egy földút adott továbbjutási lehetőséget. A földutat választottuk, azon egy magaslati részen megálltunk és vártuk az eseményeket. Kezdett világosodni, megláttuk az első csapatot, melyet récéknek láttunk, azok is voltak. Még egy csapatot és még egyet és még egyet és mindegyik réce volt. A hangok között csak elvétve lehetett hallani egy-egy darvat, de azért a távolban már sikerült észrevenni néhány kisebb társaságot.

Aztán már egész világos volt, visszamentünk ahhoz a kapuhoz, ami zárva volt, most nyitva állt. Bementünk rajta, nem láttunk senkit. A tavak felé közelítettünk, récék özöne az égen, tömegesen húztak ki a tóról. De darvakat továbbra sem láttunk nagy számban. Aztán összefutottunk pár halásszal, megtudakoltunk a darvak jelenlétét, kaptunk is útmutatást, mely nem a tó ezen részére, hanem a hátsó, kicsit távolabb eső területére vezetett.

Pattantunk is biciklire és indultunk az említett helyre, mert már javában felkelt a nap, és már hallottuk a főcsatornán túli területekről a csipegető darvak zenéjét, reméltük, hogy vannak még annyian a tavon, hogy megérje értük bemenni egy közeli lesre. Az úton odafelé darucsapatok húztak el a fejünk fölött, néha olyan közel, mintha a fák tetejével kívánták volna megvakarni viszkető hasukat. Nemsokára meg is érkeztünk, felmásztunk egy lesre, ahonnan szép számban láttunk darvakat - mellesleg egy őzet és egy pár fácánt is megpillantottunk.

Fotózgathattam, amennyit akartam, némelyik egyed egészen közel repült el. Aztán átnéztünk egy másik lesre, melyet egy nádtenger közepén találhattunk, onnan volt az igazi élmény. Még több daru, még jobb kilátás, még jobb fényképezkedési lehetőségek.

Bár ultrazoom-os gépem van, ennek is vannak határai; igaz, jó 200 méterre voltak tőlünk:

Egyszer páran olyan közel jöttek hozzánk, hogy szabályosan hallani lehetett a szárnyuk keltette légmozgást.

Szuper jó volt, maradtunk is sokat, nem nagyon akartunk onnan mozdulni.

Daruleső cimborák:

Végül, mikor már némelyest alábbhagyott a kihúzás, mi is kihúztunk a területről, utunkat hazafelé vettük, a tekerés közben új élményeinket dolgoztuk fel, örültünk, hogy ilyen jól összejött az idei darules. Jövőre ismétlés várható :)

És bár ez a bejegyzésem nem a teljesítményről, hanem inkább az élményekről szól, aki a számok tengerében szeret úszkálni, annak leírom az útadatokat /szigorúan csak a betonutas tekeréseket jegyeztem, a terepen való taszigálások, menetelések igencsak lehúzták volna az átlagot/:

Első felvonás számai:
Megtett táv: 52,72 km
Idő: 2:16:19
Átlagsebesség: 23,2 km/h
----------------------------------------
Második felvonás számai:
Megtett táv: 58,12 km
Idő: 2:31:57
Átlagsebesség: 22,9 km/h