2010. 10. 13.

Hegyeket hódító Single speed

Reggel érkezett a hívás, hogy mit csinálok a mai napon. Beszámoltam róla, aztán jött, hogy miért is a kérdés. Lemondtam hivatkozva arra, hogy kötelességem lesz délután, letettem. Gondolkoztam egy kicsit, hogy miért tettem, hisz az a kötelességem annyira azért mégsem kötelező. Így hát újabb telefonbeszélgetés; belementem, mert egy zempléni tekerészésre nem mindig van alkalma az alföldi embernek.  
Gyors összekészülődés tehát, be a kocsiba és irány Tokaj. Az ég szép kék, sehol egy felhő. Szél azért fújdogált, de reméltük, hogy alábbhagy, illetve majd a hegyi részeken jobban megakad. Ahogy haladtunk egyre közelebb, úgy lett az ég is egyre felhősebb, mígnem egészen be is borította a szemünk elé táruló égboltot. A szerencse az volt, hogy vékony volt, így hamar fel is szakadozott, majd mire megérkeztünk, nagyjából el is tűnt; gyorsan jött, gyorsan ment.
Útközben tervezgettük, merre menjünk, mekkora körre vállalkozzunk. Az idő igen jelentős korlát volt, ugyanis már 11 órára járt, és este 6-ig jó lett volna meglenni a távval, mert utána már sötétedik.
Nekiláttunk a tekerésnek. Tarcal felé indultunk szép tempóban, így nemsokára be is értünk a városba. Mivel nem egy rohanós túrát szerettünk volna, ezért egy-két helyen megálltunk. Így volt ez a tarcali bányatónál is. Elég eldugott helyen van, érdemes ellátogatni oda. Ettünk pár falatot és továbbindultunk.
Nem pedáloztunk sokat, betértünk a Gróf Degenfeld Kastélyszálló díszes udvarára, ahol beleszippanthattunk a szőlő és bor illatával teli levegőbe.
Tarcalt Mád, Mádot Tállya követte. Tállyán található a 9 db 'Európa közepe' emlékmű egyike.
Ugyanis nehezen tudják eldönteni, hogy pontosan hol is helyezzék el ezt a középpontot, így 9 hely verseng ezért a címért. Egy érdekes olvasmány erről: link. Annyiban azonban megegyezhetünk, hogy Magyarország Közép-Európa része - és nem Kelet-Európáé.
Nem mondható el, hogy végig fel vagy le kellett volna menni, elég változatos volt a terep; egyszer fel, egyszer le vagy éppen fordítva.
A szél végig követett minket – nem kímélve erőnket. Nemsokára Abaújszántó következett. Itt beszéltük meg, hogy nem egyenesen tovább megyünk, hanem kitérünk jobbra Boldogkőváralja irányába.  Itt jött a legkeményebb rész. Olyan szelek voltak, amik a lejtőkön is úgy tartottak, hogy tekerni kellett ahhoz, hogy egy kicsit legalább gurulni tudjunk. Nem is beszélve az emelkedőkről. Single-speed lévén a nagyon erős emelkedőket nem vettem be, inkább toltam, meg ne sínylődjön a lánc. De nem is azokban volt a nagy kihívás, hanem azokban az ’éppen hogy emelkedőkben’, amiken nem is látszik, de emelkedik és ezt jó hosszan meg is teszi. Ettől függetlenül csak tekertünk, mert különben nem halad az ember. A vár aljánál megbeszéltük, hogy felnézünk a várba, ha már itt vagyunk. A vár lábától szép kilátás nyílt meg nekünk, azonban a levegő párásságát tekintve nagyon messze nem lehetett ellátni.
Utunkat folytattuk észak felé, de nem sokáig, mert a Fony, Tolcsva táblánál eltértünk jobbra. Itt szintén fárasztott minket a szél – biztos nem volt kit zargatni, hát minket megtalált. Magas hegyeket láttunk magunk előtt, melyek jelezték, hogy itt még bizony tekerni kell, hogy a túloldalra átkeveredhessünk. Megtettük, amit kellett, a távolban már látni lehetett Regéc várát is. A településre érve sem tűnt azonban közelebbinek, mert a várat a településen túl egy 2,5 km-es mellékúton közelíthetjük meg. Ide érve azonban már nem úgy néz ki a terep, mintha sokat kéne felfele tekerni, mivel elég magas térszín az ottani rész. Be is igazolódott ez a tézis: 13 km-en keresztül csak lefelé vitt az út ~100 m sík vagy felfelé rész kivételével - ehhez pedig még az társult, hogy egy darab autó nem volt semerre. Igazi élmény az ilyesmi. Nyilván ha a másik irányba mentem volna ezen a lejtőn, nem ezt mondom, de így mindenképpen megismétlendő. Vmi komolyzene, ha ment volna a háttérben, még biztos dobott volna a hangulaton. Huzamosan bő 30-akat pumpáltam ki a kis paripámból, de ha átlagban akarnánk nézni, olyan 34-35 lehetett. Ahogy lement ez a szakasz, továbbra sem volt vészes a helyzet, vagy lejtett, vagy sík volt a terep, szóval lehetett neki adni a lendületből. A Tolcsva vége tábla után egy nagy üveg 6 puttonyos aszúval találkozhatunk, látványnak nem rossz.

Ezt követően az út a 37-es főúton keresztül vezetett Vámosújfaluba. Itt Olaszliszka, Szegilong és Szegi következtek a Bodrog mentén, szintén lehetett tekerni az átlagjavító sebességeket. Nemsokára Bodrogkisfalud, majd Bodrogkeresztúr is elérkezett, ahonnan az Eurovelo tábla jelezte: Tokaj 6 km. A Bodrog mentén és a Kopasz-hegy árnyékában hamar eltelt ez a táv is, aztán már az autónál pihenhettünk. Egy kis tápanyag-visszapótlást, teázást követően elhagytuk ezt a fantasztikus tájat. Remek napot és tájakat hagyhattunk magunk mögött, kár lett volna kihagyni, jó döntés született reggel.

Táv: 106,32
Teljes idő: 6:47:00
Tekeréssel eltöltött idő: 5:43:23
Átlagsebesség: 19,2

2010. 10. 09.

Less Nándor emléktúra

Alig pihentem ki az előző napi 300+-os kalandomat, jött egy halkabb hangvételű gyaloglás a Bükkben. Less Nándor emlékére sétáltunk egyet, lehetett indulni 16, 26, 35, 48 és 60 km-es szakaszokon, mi a 26-ost választottuk. A helyszínre kb. fél 9-re értünk, miután regisztráció, megbeszélések és felkészülés után nekivetettük magunkat a hegyeknek. Az idő tökéletes volt; sütött a nap, viszonylag meleg volt, nem is kívánhattunk volna többet.

Első pecsételő helyünk a Mangó-tető volt, ahol a Kaptárkövek legnagyobbika található. Hegyre fel és hegyre le szakaszok váltogatták egymást kiegészítve néhol egy-egy lankásabb területtel. Az ezeken való menetelést némileg nehezítette, hogy elég sáros körülmények között kellett megtennünk lépéseinket. Viszont a gyönyörű tájak mindenért kárpótoltak.

Második megállónkat már egy sík vidéken tehettük meg, a Dobi-réten, ahonnan egy kis lazítást követően ismét belevetettük magunkat az erdőbe.

Innen egy hosszabb menetelést követően völgyeken, szorosokon, réteken, patakokon és domboldalakon átkelve jutottunk el az oszlai vadászházhoz, ahol a jól beígért zsíros- és lekváros kenyér már elfogyott, viszont gyümölcslevet még kaptunk. Ez azért következett be, mert a tempónkat nem egy terepfutó teljesítményéhez igazítottuk, hanem inkább olyan beszélgetős, fotózkodós, minden szépet észrevevős stílusúvá alakítottuk. Nem is pihentünk sokat, mert innen már látszott annak a hegynek a sziklás csúcsa, amit meg kellett másznunk és nem volt közel.

De elindultunk. Viszonylag sík, talán inkább nagyon enyhén emelkedő, murvás úton haladtunk a hegy lába felé. Egyszer csak az út folytatódott, de egy balra elágazást mutattak a szalagok, így arra tértünk el. Ezen is haladtunk még egy keveset, amikor jött a kemény része a dolognak: 269 méter szintemelkedés egy elég rövid szakaszon. Persze jó az ilyen távokat egybe lehúzni, megállások nélkül, amikre az ember nagyon kívánkozna, de mégis ellen kell nekik állni, mert utána nehezebb újra elindulni. Így is tettem, hamar meg is lett az Ódorvári pihenő, ahol leheveredtem az út mellé szusszanni egyet, míg a többiek is felérnek. Felértek ők is szépen, aztán mentünk is az 5. ellenőrző pontra. Itt csokit kínáltak, mi persze fogadtuk és kikukkantottunk a közeli csúcsra, amit előzőleg a vadászház udvaráról láthattunk. Nagyon picinek és távolinak hatott innen az a ház, de nem is jöttünk keveset. A csúcsról nagyon szép kilátás fogadott minket, látni lehetett a Bükk hegyeit őszi díszruhájukba öltözött fáival borítva, mondhatni magával ragadó.

Már csak egy pont hiányzott a cél eléréséig, ehhez már szinte csak ereszkedni kellett. Hosszas séta után kiértünk a bükkzsérci műútra, ahonnan be is tértünk egy szántón keresztül a Nyomó-hegy lábához. A szervezők itt már rövid üzeneteket tűztek ki a felfele menő út menti fákra, a 87 méter szintkülönbségű hegy nem dobogtatta meg annyira az ember szívét, mint a korábbi háromszor akkora.

Megkaptuk itt is a pecsétet a megfelelő helyre, aztán már tényleg csak be kellett térni Cserépfalura, ahol már vártak minket a teával, a babgulyással, mi örömmel elfogyasztottuk és jólesően gondoltunk vissza az elmúlt napra.


U.i.: a képek minőségéért elnézést, elfelejtettem magammal fényképezőgépet vinni!

2010. 10. 08.

Túl a 300-on

Régóta foglalkoztat a gondolat, vajon mennyi távot tudnék magam mögött hagyni, ha egyszer csak felülnék a biciklire, tekernék és 24 óra múlva szállnék csak le róla. Erre a válaszra most sem jöttem rá, viszont annyival közelebb kerültem a válaszhoz, hogy 300 km felett lenne ez a mennyiség. Elmesélem, hogy jutottam erre a következtetésre.
Eddigi leghosszabb távom ugye 210 km volt egy nap, ami után nem voltam túlságosan lestrapált, tehát még fért volna ki a csövön némi teljesítés. Elgondolkoztam tehát azon, mi lenne, ha 300 fölé mennék? Tervezgettem már bő egy héttel ezelőtt, mikor legyen a megpróbáltatás. A hőmérséklet szempontjából időzíthettem volna egy kicsit korábbra is, viszont csak most voltam annyira szabad, hogy össze tudjam hozni. Az időjárás jelentéseket nézegetve főleg a szelek erősségét és a felhőtlen napokat néztem. A derült idők közül válogathattam, a szélcsendesek közül viszont nem tudtam, mert a minimális, amit találtam 14 km/h-s szél volt. Így fő szempontul azt a napot tűztem ki, amikor némileg kevés tennivalóm volt, tehát a választás október 8-ára esett. Útvonal tervem pedig így szólt: a Tisza gáton keresztül meghódítani Tokajt, majd onnan vissza. Tehát Debrecen - Tiszacsege - Tokaj - Tiszacsege - Debrecen.
Az indulást hajnali 3-ra terveztem, hogy még nagyjából sötétedés előtt hazaérhessek, mert 15-16 órát rá kellett számolnom az útra – pihenésekkel együtt. A következőket vittem magammal:
  • Szerszámkészlet
  • Pótbelső
  • Pótlencsék a szemüvegbe
  • Pumpa
  • Térkép
  • Bicska
  • Szigetelőszalag
  • Gumipók
  • 1,5 l debreceni csapvíz
  • 8 csomag (4 db/csomag) teljes kiőrlésű erdei gyümölcsös gabonakeksz
  • 4 db müzli szelet
  • Fejlámpa
  • Mp3 lejátszó
  • Fényképezőgép
  • Pótakkumulátorok
Az öltözködést nem vittem túlzásba, felülre, alulra aláöltözet, ezekre sportatléta, póló + rövidnadrág. A fejem fedésére egy vékonyabb sapka.
2:45-re időzítettem a telefonomat, 2:15 környékén egy rémálomból keltem: az álmomban már elmúlt 4 óra is, én meg lustán pocoltam az ágyamban, ekkor beugrott, hogy nem indultam el a nagy útra, most mi lesz? Idén már biztos nem hozom össze, mert hideg lesz, szóval már csak tavasszal. De azért még is csak kéne vmi sportot végezni, mert sok barátommal már leegyeztettem, hogy ezen a napon ne keressenek, nem nagyon fogok ráérni semmire. Ekkor nyitottam ki a szemem, ránéztem az órára és nyugtáztam, hogy ez csak egy álomban szereplő jövő lehetett, velem ilyen nem történhet meg. Így hát visszaaludtam még arra a fél órára, mert minden perc számít és sikeresen fel is keltem ¾-kor. Gyors öltözködés, összerendezkedés, bedobtam egy előző nap megkezdett tábla csokit, ittam egy kis vizet, a biciklim láncát beteflonoztam, házon kívülre mentem, elkészítettem az első fotót és 3:07-kor neki is indultam megtenni célom elérésének első métereit. Csendes volt a város, embert nem is láttam, csak egy-egy autót szelni az utakat. A város végéhez érve, mikor már szükségeltetett segíteni a látásomat, beizzítottam a fejlámpámat. Még nem tekertem ilyen körülmények között, de meg kell mondjam, igen izgalmas. Az ég egy részén csillagos, másik részén felhős volt az ég, a Hold nem látszott sehol, így elég sötét volt. A 33-ason indultam kifelé, a Látóképi Csárdánál annyira megálltam, hogy felszereljem magam az Mp3 lejátszóval. Két hangoskönyvet tettem rá: Daniel Defoe: Robinson Crusoe és Fekete István: Tüskevár. Robinson kalandjaival kezdődött az utam. Csak a jobb fülemet foglaltam le vele, hogy az út hangjaira is tudjak figyelni – mert akármennyire gyér arra a forgalom, bármi lehet. Itt kanyarodtam be a Balmazújváros felé vezető útra. A szél nem igazán mutatta meg magát, egy-egy fellángolása volt csupán, ami nem idézett elő jelentős erőcsökkenést. Balmazújváros után még az a ritka forgalom is megritkult. Tiszacsegéig összesen öt személyautóval és három kisteherautóval találkoztam. 42,2-nél rápillantottam a km órára, 4:47 volt, gondoltam a marathoni futás legjobbjaira, akik majdnem két órán belül viszik ezt a távot – nem sokkal lassabban, mint ahogy én eddig eljutottam. Persze megfontoltan tekertem csak, mert nekem még ezen kívül 260-at le kell nyomjak, ők meg már lazíthatnak a verseny után. A Tiszacsege után található gátra 5:36-ra értem fel, innen már kezdődött egy kisebb fajta harc az elemekkel. Talán a magasabb térszín miatt, talán az irányom északira váltásával a szél legyőzéséért is tekernem kellett, nem csak az előrehaladásért, ez vissza is vett pár km/h-t az addigi tempómból. Ahogy haladtam észak felé, jobb oldalt végigfigyelhettem a napfelkeltét. Ilyet se tapasztaltam még biciklizés közben. Kicsit többre számítottam, mondhatni fakó napfelkelte volt, nem volt min megtörnie, nem volt mit bearanyoznia a napsugaraknak. Hamar fent is volt, aztán elkezdte melegítő hatását, ami jól esett. A fejlámpámban pont ekkor merült le az akkumulátor. Persze lett volna pót, de így nem kellett külön ezért is megállni. A Luminosity fantázianevű áttetsző lencsét le is cseréltem az Ilios nevű sötétre. Tiszacsege óta már mentem egy jó ideje, de civilizációval nem találkoztam még. Csupán néhány autóssal, akik a gáton közlekedtek. Igyekeztem kevésszer megállni, mert nem lehetett elmondani az időről, hogy meleg volt. A kekszekből, müzli szeletekből is mindig felhalmoztam egy keveset a zsebeimbe, így útközben tudtam fogyasztani, hogy arra se menjen el az értékes idő. Szomjúságot nem éreztem, de azért egy-két korty vizet megittam, ha megálltam. Tiszadob előtt találkoztam egy emlékművel, melyet Vásárhelyi Pálnak emeltek a Tisza szabályozásában elkövetett munkásságáért.
Tiszadobtól betonozatlan gát folytatódott, ami miatt inkább közúton folytattam utam, de az Euro Velo is itt vezet, tehát itt sem kellett tartanom hatalmas forgalomtól. A településeken, melyeket érintettem néhányan jól megnéztek, hogy ki ez a fura pali, aki korán reggel az utcáikon teker. Tiszalök után egy kanyargós, hangulatos kis út vezetett egy állóvíz – vélhetőleg holtág – partján.

Ez az út vezetett el a komphoz, mely 100 Ft ellenében vitt át a Tisza túloldalára, Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe. Sokat nem kellett rajta hajókázni, mert itt még elég szűk a Tisza, de nyilván felsőbb szakaszú is, mint mondjuk Tiszacsegénél.
111 km-t kellett megtennem, hogy először megpillanthassam a Tokaji Kopasz-hegyet. Igaz, itt még csak a sziluettje látszott, rajta az adótorony, részletei pedig szinte egyáltalán. Innen már csak egy szűk 30-ast kellett lenyomni, hogy az egyik legnemesebb nedűt adó borvidék központjába érhessek. A szél persze nem hagyott békén egészen a gát óta, el is vette az energiám egy részét. A Tokaj táblát 9:44-kor értem el. Gondoltam, ha már idáig eljöttem, egy kis borocskát csak megiszok, elmentem tehát a jól bevált pincészethez a Szerelmi-pincesorra. Ekkor esett le, hogy az csak 10-kor nyit, szóval még bementem a főutcára tekeregni egy kicsit. Gyors sms-es jelentés, hogy minden oké, senki ne aggódjon értem, aztán indultam is vissza a pincesorra. Addigra már kinyitott, kértem is hát egy pohárka édes szamorodnit. Nem egyszer ittam már ott, legutóbb két hete, szóval biztos velem lehetett a baj, talán nagyon fáradt lehettem már, de nem nagyon ízlett úgy, ahogy szokott. Nem baj, megittam.
Ücsörögtem egy kicsit, pont ekkor lett vége az első hangoskönyvnek. Hát, nem nyűgözött le, többet vártam. Persze jó a sztori, kalandos is, de a végén lehetett volna vmi nagy löket. Jött a Tüskevár. Ennek a felolvasójának jobban tetszett az előadásmódja, de magával a történettel is könnyebben tudtam azonosulni.
Hazaindultam, mert számítgatásaim szerint akkor fogok fél 6 körül hazaérni, ha nyomban paripára szállok. A számítgatásaimba viszont csak azokat a tényezőket vettem bele, amiket odaúton tapasztaltam plusz még a fáradtságot adtam hozzá, mást nem. Ezt tettem rosszul.
A településeken visszafelé vezető úton nagyon jól mentem, új erőre is kaptam, remek lendülettel száguldoztam. A szeles időnek is van áldásossága: ezen a szakaszon hátulról fújt. Ezen kívül igen kicsit, de az is érződött, hogy miért folyik a Tisza arra, amerre éppen mentem. A pozitív érzet miatt Tiszadobon kitérőt is tettem, meglátogattam az Andrássy kastélyt. Egy-két fotó, aztán indultam is. A gáton a szél újra belémkötött. Küzdöttem, de Tiszaújváros előtt egy kicsit lefeküdtem a fűbe lazítani. Tiszacsegéig megint egy harcias szaladás, bíztam benne, hogy a gátas szakasz után már csak haza kell guruljak, nem lesz több szél. Bízni azt ugye lehet, de nem mindig van az úgy, ahogy bízunk. Ugyanis innen továbbindulva kaptam csak meg a magamét. Eddig 23,1 km/h-s átlagom volt, viszont itt már olyan erős és olyan folyamatos széllel találtam magam szemben, hogy olykor már 15 km/h alá szorított. Próbáltam nagyon picire összehúzni magam, próbáltam mindenféle aerodinamikailag előnyös pózt felvenni, de mind vagy kényelmetlen volt, vagy a tekerési hatékonyságomat rontotta. A kilométerórán át is állítottam, hogy ne a távolságot, hanem az órát mutassa; ne lássam, milyen lassan növekszik annak a mennyisége. Próbáltam inkább a Tüskevárra figyelni. Ettől függetlenül az út mentén lévő kilométerjelző táblák folyton emlékeztettek rá, hogy milyen ramatyul haladok előre. De nem tántorodtam el, nem pihentem, nem álltam meg, attól csak rosszabb lett volna. Tartottam magamban a lelket, lankadatlanul pedáloztam, bedobtam még egy csomag kekszet, aztán egy műzliszeletet, és nyomtam neki. A 20-as km-nél azonban enyhülni kezdett a szél, valószínű látta, hogy nem talál rajtam fogást, hiába fúj tehát, így alábbhagyott. Nem múlt el teljesen, de a 22-23 még ment. Ez a szakasz jelentősen visszavetette az átlagomat, de most már ismét láttam, hogy a kis nyilacska felfelé mutat, ami azt jelzi, hogy nő az átlagom. Balmazújvárost is elhagytam már, Debrecen sem volt már messze, szakadatlanul tekertem –  időnként hadakozva a széllel. A kitűzött táv csak fogyott és fogyott, bennem a lélek meg kezdett vidám lenni, hogy meglesz az a 300. A városba érve azonban csak 282 lett belőle, szóval elhatároztam, hogy még kinézek Józsára. Mivel kezdett sötétedni, átcseréltem a lencsét Twilight-ra /sárga, erősíti a fényeket/. Józsáról visszaérve is még csak 294-nél jártam, tehát egy kis városi cirkálással megfejeltem a dolgot, ez már olyan szépen ment, olyan lendületesen, mintha nem is lett volna mögöttem annyi, amennyi. Nem éppen 300-at szerettem volna, hanem azért vmivel többet, így 303-at tűztem ki, lett belőle 305 és még egy kicsi.
Boldogan értem haza. Örömömre szolgált, hogy semmilyen szervizelést nem kellett végrehajtanom a biciklimen, hogy semmilyen maradandó egészségkárosodást nem szenvedtem az út során. Ami károsodott, de elmúlik, azok a nyereg okozta fájdalom meg a szemeim széltől való megerőltetődése. A gabonakekszek és müzli szeletek mind elfogytak, a vízből még maradt ~egy dl.
Amit viszont megállapíthatok az az, hogy 300-on túl is szép az élet!


Táv: 305,03 km

Teljes idő: 16:07:00

Tekeréssel eltöltött idő: 13:46:28

Átlagsebesség: 22,1 km/h

U.i: a Tüskevárnak nem lett vége, majd befejezem, de lényegesen jobb hangulatot adott, mint az előző.

2010. 08. 14.

Balatonkerülés 10 órán belül

Az idei balatoni biciklizésen ismét felmerült az egy napos tókerülés ideája. Sok dolog alakult megfelelően ahhoz, hogy be lehessen vállalni. Sporttársam egy alkalommal nélkülem, egy másik sporttárssal tette meg ezt a távot, akkor 10 és fél órát hajtottak, a mostanra kitűzött cél 10 órán belül volt – pihenésekkel együtt.
Reggel 7 órára terveztük az indulást, így 6-kor kelni kellett. Én időben lefeküdtem, hogy kipihent állapotban láthassak neki a hódításnak, tekerő-társam még elment szórakozni, ő csak hajnali 4-kor tért nyugovóra. De sikerült felkelnie, rákészültünk a dologra és a tervezett 7 órai indulás megvalósult. Reggelire bedobtam egy jó adag vizet, rá egy tábla csokit és egy csomag mindenféle jóval teleaggatott teljes kiőrlésű gabonakekszet /ebből vittem magammal az útra még 8 csomaggal, plusz egy csomag szőlőcukrot és egy másfél literes palackban vizet/.
Csomagok nem voltak nálunk, csak a legfontosabbak. Biztonság kedvéért szerszámokat, pótbelsőket és pumpát is bekészítettem, csak később vettem észre, hogy a villáskulcsokat a sátorban hagytam. Reméltem, nem lesz rájuk szükség.
Balatonlellétől észak felé vettük az irányt 24-26-os tempóban. Ez volt az első alkalom, hogy a single-speed-et hosszabb távon próbáltam ki. Csomagokkal megpakolva a 23 volt, amit némi erőfeszítéssel, de hosszú távon tartani tudtam, csomag nélkül nem is teszteltem. Ez a 24-26-os felvezető tempó kellemes is volt. Éjszaka még esett az eső, hajnalban elállt, de hosszan tartó hatása reggelre is megmaradt, frissé tette a levegőt, amit lélegezve nagyon jó volt tekerni. Miután az izmok ráhangolódtak a pedálnyomásra, Balatonszemest elhagyva felvettük az utazósebességünket, melyet 27-28,5-ben állapítottunk meg. Ezeken az értékeken csak az emelkedők, a lejtők és az útviszonyok indoklása esetén változtattunk.
A bicikliúton még kevesen voltak, szinte csak mi és egy-két helyi, akik vélhetőleg boltba vagy boltból haza tekertek. Elhatározásom volt, hogy mindenkinek, aki szembe jön, illetve aki mellett elhaladunk és látjuk, hogy hasonlóan sportból tekernek, nem muszájból, azoknak mosolygósan, intéssel és szóval köszönök, mert addig, amit láttam a Balatonon: akiknek köszöntem, kb. a 30%-a köszönt vissza.
Első megállónk a balatonvilágosi nagy emelkedő utáni vasúti megállóhely egyik padja. Ott egy csomag gabonakeksz plusz vízvisszapótlás, majd indulás tovább. Igyekeztünk a pihenőket rövidre és tartalmasra szabni, mert „0-val menni” igencsak odavágja az átlagot. De inkább nem is álltunk meg, ha nem muszáj, tekertünk, amíg bírtunk, aztán csak nagyon szükséges esetekben pihentünk meg. Folytattuk tovább utunkat, szépen lassan a Balatonakarattya utáni nagy lejtők lendülete is kifogyott már, csak a saját erőnkkel tudtuk tartani a 27-28,5-öt.
Balatonalmádi környékén, egy szakaszon fák között vezet az út, ott még nem száradt fel az előző esti eső. Egy kanyarban gyorsabban akartam bevenni az ívet, mint kellett volna, az út szélére sodródtam, ahol egy nedves mohafolt segítségével kicsúszott alólam paripám. Kényszerpihenő. Komolyabb sérülés nem történt, a kormány egyik oldalán a bandázs megszakadt, a hajtókar egy kicsit meghajlott, a bőröm pár helyen megszűnt létezni, valamint pár csomag keksz a zsebemben apróra tört. Gyorsan leöblögettem vízzel, aztán mikor sporttársam ápolni készült és hozzáért a sebhez, elkezdtem szédülni, le kellett guggolnom egy kicsit. Egy kis tápanyag visszapótlás és mehetett is tovább a dolog. Ki kellett próbálnom, fog-e menni tovább a dolog, működött, nem volt semmi gond, csak igen aprók.
Balatonfüreden egy boltba beugrott a cimbora izotóniás italt venni, aztán mentünk is tovább.
Az északi part emelkedőivel való harcunk következett. A vándor elvet alkalmazva – miszerint emelkedőn gyorsan, síkon normál tempóban – hamar átkeltünk rajtuk.
Zánkán egy kútnál újabb pihenőt iktattunk be. Pár telefont intéztem, hogy a felén túl vagyunk, számítások szerint időben megleszünk a dologgal. De azért nem dőzsöltünk, igyekeztünk tovább, mert vártak még ránk szintkülönbségek. Küzdöttünk, de mintha nem fogyott volna az erőnk, mert a tempót továbbra is változatlanul tudtuk tartani. Fogytak a visszaszámlált kilométerek, az időnk pedig kedvező volt.
Megbeszéltük, hogy Keszthely után egy 10-essel még pihenünk egyet, aztán nincs több, csak tekerés, mert Zánkától odáig is egy hasonlót mentünk. Ez a kilátás elővett a tartalék energiánkból egy adagot, mert nem volt ritka, hogy 30 felé szaladtunk huzamosabb ideig.
Eljött az utolsó pihenőnk, nem volt messze a cél és csak a nyakunkat és derekunkat masszírozgattuk, amúgy nem volt bajunk. Egy utolsó ivás, egy utolsó evés, aztán jöhetett az utolsó zúzás.
Mintha nem is lett volna mögöttünk 175km, úgy indultunk neki és tartottuk is ki a végéig a dolgot, sőt, az utolsó egyenesben igencsak odatettük a járműinknek, száguldottunk a 210 pedig közeledett, ééés elértünk a végéhez 9:50 perccel azután, hogy elindultunk. A tiszta tekerés idejét sajnos nem tudtuk feljegyezni, mert a mérőkütyü pont a végén adta meg magát, de körülbelül egy órát pihenhettünk.
A nap hősei:
A megállók a következőképp alakultak:
Bezsebeltük az ismerősöktől a gratulációkat és elhatároztuk, hogy következőleg inkább a lájtosabb, megállósabb, eszegetősebb változatot választjuk, mert jó volt ugyan, de ez már valahol egy határ lehet, amit nagyon átlépni már nem tudnánk. És nyilván ott van a 'Mi lett volna, ha?'. Mi lett volna, ha a cimbora eleget alszik, ha én nem esek, stb-stb.
Defekt, eső, szél hál'Istennek nem volt, gabonakekszből csak 5 csomag fogyott, minden jó volt, jól esett, finom volt, főleg az utána elfogyasztott 2 pizza, a pohár bor, a fürdés a kellemes, homokos aljzatú balatoni vízben, az alvás és a tudat, hogy 10 órán belül képesek vagyunk körbetekerni Közép-Európa legnagyobb tavát. Kijelenthetem: boldog vagyok.
Köszönöm, sporttárs!
Kedvenc biciklim:

2010. 06. 29.

Edzőszakasz

Pár outis cimborám már egy ideje tekernek erre-arra, mindig hívtak is magukkal, de vhogy mindig úgy jött össze, hogy nem volt alkalmas számomra az időpont.

Most azonban összejött, és megismertettek egy igen jó edzőszakasszal: a 33-as úton nyugat felé haladva a nagyhegyesi körforgalomig, majd onnan vissza. Ez egy 35km körüli táv igen jó minőségű úton. Ha késő délutánra iktatjuk be, a forgalom sem jelentős, egyedüli negatívum az időjárással lehet, ami mostanság /és amúgy már egy jó ideje/ eléggé szeszélyes, tehát jól meg kell figyelni a dolgokat előtte, nehogy vmibe beleszaladjunk.

Amúgy nem spanyolviaszként keletkezett ez az útvonal kijelölés, jó számmal látni arra országúti kerókkal sporttársakat – igen szépen felkészített gépekkel, látható rajtuk, hogy nem a tájban gyönyörködni járnak arra, de jól is teszik, sok látnivaló nincsen.

Háromnegyed 7-kor indultunk tehát neki a távnak rendes, de nem abban az izomszakasztó tempóban. A szembejövő sporttársaknak köszöntünk, minket előzőekkel nem találkoztunk, tehát nagyon rossz sebességet azért nem futottunk.

Változatosságról nem igazán tudok mesélni; sík terep, szinte végig egyenes szakasz, puszta az út két oldalán, monoton tekerési stílus.

És ha már belekezdtem ebbe a bejegyzésbe, engedtessék meg bemutatnom a Rákenról paripámat új külsőivel, ilyen állapotában szakítottam végig vele a távot:

2010. 06. 20.

Tokaji Kopasz-hegy mászás

Egy ideje szervezés alatt állt egy hegymászós esemény, gyűltek is a jelentkezők, volt már, hogy úgy nézett ki, megyünk heten, aztán lecsökkent csapatunk száma hatra, onnan négyre, a vonat indulása előtt egy órával pedig úgy alakult, hogy ketten vágunk neki a tokaji Kopasz-hegynek.
Az időjárás előrejelzések nem mondtak hőséget, inkább esős időt jósoltak, így nem kellett attól tartanunk, hogy a hegyhódítást a nagy hőség fogja akadályozni. Délre értünk Tokajba, onnan besétáltunk a központba, megkerestük a piros turista útvonal jelzést, és nekiláttunk a meredek terepnek.

/MEGJEGYZÉS: mivel elég sok keresés erre az oldalra navigál, ha a 'tokaj' és a 'hegymászás' szó kerül be a keresőmezőbe, ezért hogy segítséget nyújthassak, íme néhány információ:
  • legegyszerűbben úgy találhatod meg a piros turista útvonalat, ha Tokaj főterére mész, szemben megállsz a templommal, a jobb oldalán elmész a végéig, ott már látni fogsz egy táblát, az fogja jelezni a túraútvonal kezdetét
  • innen 1-2 km-en belül meg is lesz a csúcs
  • útközben található a Gyönyörköd-tető (tábla fogja jelezni), érdemes ott is körülnézni, mielőtt a csúcsra érnél
  • a csúcsról szépen látszódnak a Tiszáról leválasztott morotva tavak, erdők, szántók és Tokaj határa
  • lefelé, a műúton végighaladva Tarcalra lehet megérkezni
  • ha már nem olvasnád tovább a bejegyzést, köszönöm, hogy erre jártál és jó hegymászást kívánok!

BLePister/

Egy tanösvény vezet végig az úton, így mászás közben egy-egy tábla nyújt némi információt az adott helyszínről. Az erdővel borított helyeken szúnyogok hada hívott minket csatára, sokszor győzött a túlerő. Mi azért csak mentünk előre lankadatlanul, a Gyönyörköd-tetőn álltunk csak meg szétnézni egy kis időre, milyen is a helyzet lent a város mellett. Elég párás volt a levegő, így nagyon messze nem lehetett ellátni.
Folytattuk az utunkat, egyre kezdett eltűnni a hegy a szemünk elől, ami azt jelentette, hogy közeledünk a csúcshoz. Kiértünk a műútra, ami biztosítja, hogy Tarcalból autóval is fel lehessen kaptatni a csúcsra. Innen még pár lépés és a szép kilátás birtokában megpihenhettünk. A városból a csúcsra egy kis elkavarással és egy pihenővel 50 perc volt az út.




Hegymászó társam:
Kis időtöltés után elindultunk visszafelé, de egy másik utat kerestünk, hogy többet lássunk. Megtaláltuk a hegy másik oldalán a sípályát, azon ereszkedtünk le. A végén azonban sűrű erdőben végződő tereppel kellett szembeszállnunk, ahonnan hamar egy földútra értünk.
Ez beletorkollott abba az autóútba, amin elindultunk lefelé. Ezen folytattuk tehát utunkat, mikor jobbra megláttunk egy dombot, amit meg kívántunk hódítani. Megtettük és már innen mentünk tovább Bodrogkeresztúr irányába. Azonban egy helyi tájékoztatott minket, hogy rossz irányba megyünk és változtassuk meg az irányunkat az általa vázolt úton-módon. Úgy tettünk, de nem egészen pontosan, mert visszajutottunk a betonútra. Itt kaptunk tájékoztatást, hogy Tarcal irányába megyünk és onnan Tokaj 6-7 km. Gondoltuk, jó lesz az is, legalább mászkálunk még egy kicsit.
Be is értünk hamar a városba, aztán a város vége tábla után következett a főút, amin nem szívesen sétáltunk, így letértünk a mellette lévő mezőre. Kezdetben földút mutatta az irányt, később megszűnt és magunk választhattuk, hogy merre menjünk. Változatos terepviszonyokkal találkozhattunk itt: volt gabonatábla, szőlő, napraforgó, nád és még hasonló finomságok. Közben elkezdett esni az eső. Nem olyan nagyon keményen, csak azzal az áztató funkciójával, ez viszont elég volt ahhoz, hogy az esőkabát által fedetlen területek átázzanak. Lassabban haladtunk, mintha vegetációmentes területen haladtunk volna, de nem álltunk meg, csak mentünk előre és kerestük a lehetőségeket, hogy merre a legközelebb. A város még semerre nem látszott, de nemsokára a távolban feltűnt egy domb, ami mögött létét reméltük. Ez volt hát az elérendő cél, mentünk mindenen keresztül, dombiránt. Ahogy kellő magasságban voltunk már a dombon, beigazolódott feltételezésünk, ott volt a város. Megnéztük, merre az állomás, és azt céloztuk meg, mert a vonatunk már lassan indulóban volt. Menet közben mögöttünk kisütött a nap, nemsokára előttünk tündökölt a szivárvány is.
Egy kis várakozás az állomáson, és már a hazafelé közlekedő vonaton ültünk.
Kb. 16 km-t gyalogolhattunk, szép helyeken jártunk, csak bort nem ittunk, de fogunk még arra járni :)

2010. 06. 19.

Tekerés Erdélyben

A hét elején levelet kaptam, miszerint alkalmam adódna részt venni egy Erdély területén szervezendő kerékpározáson. Kecsegtető útleírás és képek melléklete késztetett arra, hogy ezt a lehetőséget ne hagyjam ki. Nem is tettem; éltem a lehetőséggel és kora reggel már a megbeszélt találkozó helyen vártam a többieket. Gondos biciklirögzítés után autóval vágtunk neki a Királyerdő felé vezető útnak, azon belül is Barátka nevű település volt a célpont. Hamar meg is érkeztünk, mert minden rendben volt. Lepakoltunk, megreggeliztünk és elszántuk magunkat az indulásra.

Kezdődött az egész biciklizés egy 10%-os emelkedővel 1,2 km-en.

Kezdetben nem találtam a kis fokozatot a biciklimen, mert a bowden egy kicsit megnyúlt, így egy közepes fokozattal voltam kénytelen beérni.

El is kért egy jelentős adagot az energiámból ez a tevékenység. Egyszer meg is kellett állnom, hogy tolva segédeszközömet folytassam az utat. Az 1,2-es kemény szakasz végeztével nem változott síkká a terep, továbbra is emelkedett, csak már nem abban a mértékben, mint addig. Ezen a szakaszon vettem észre, hogy a váltókar egy bizonyos hajlításán túl található a kis fokozatom /ami eddig beljebb volt/, így a kényelmes tekerés érzete engem is elért. Ekkorra azonban a bal térdemet sikerült egy kicsit megerőltetnem, ezért kíméletesebb tekerési üzemmódra váltottam.

A tekerés mellett a festői szépségű tájakban való gyönyörködés egy olyan hangulatot teremtett, ami egy különösen harmonikus élményt nyújtott. Tájleírással nem is szeretnék próbálkozni, arról inkább beszéljenek a képek - amik szintén nem tudják ugyanazt átadni, amit személyesen lehet megtapasztalni, de talán biztosítani képesek egy megközelítő értéket. Az út igen jó minőségű volt és kis forgalmú, így a veszélyektől sem kellett gyakran tartanunk.




6-7 km lehetett az a távolság, miután elkezdett síkká válni a terep, egy-egy lejtősebb szakasz is jelentkezett, ami a sok lassan tekerhető út után igen hangulatos volt. Jöhettek a magasabb fokozatok, az egyenletesebb tempók megalkotása, aztán egyre vált lejtőssé a terep; egy-egy kisebb táv után már szinte csak lejtett, ez nagyobb sebességeket tett lehetővé azzal a hátránnyal kiegészülve, hogy kevésbé tudtuk szemügyre venni a tájat, az érdekességeket.




Az odafele megteendő úti célunk Biharrózsa volt, haladtunk is szépen felé, mikor nem sokkal előtte hátráltatni kényszerültem a csapatot. A hátsó belsőm levegőtartó képessége csökkent jelentősen, minek következtében - hogy már a cél előtt ne kelljen megállni szerelni - futva folytattam a távot. Igazán jól esett, bár izzasztóbb sport, mint a tekerés, de futni se futottam még Erdélyben :)



Nemsokára meg is érkeztünk ahhoz a vendéglátó helyhez, ahol üdítő italokat fogyaszthattunk fedett, árnyékos teraszon. Ezután gyorsan orvosoltuk biciklim betegségét és elnéztünk a település határában található vízimalomhoz. Az ott lakó bácsi előadott nekünk furcsa, hegedű&trombita hibrid hangszerével egy - vélhetőleg a kultúrájukból eredeztethető - zeneművet. Tapsvihar után sikerült rávennünk, hogy beizzítsa a malomkereket, így megfigyelhettük a liszt készülését.

Nyelvek közötti egyezőtlenségek miatt nem jött létre köztünk gördülékeny beszélgetés, de segítséggel sikerült megértenünk, amit még szeretett volna mondani.

Innen már nem mentünk tovább, indultunk vissza Barátkára. Amit korábban szemünk nem vett észre a lejtők miatti sebességeknek köszönhetően, azt most jól megnéztük.


Igazán erős emelkedőnek nem lehetett nevezni a szintnövekedés mértékét, de azért a hajunk nem sokat lobogott az elején. Ki erősebben, ki kevésbé bírta, mindig bevártuk egymást. Én speciel annyira belelendültem a hegyi kerékpározásba, hogy az élre törtem és Barátka határáig meg sem álltam. A térdem már nem is fájt, aminek nagyon örültem. Azt megtanultam a dologból, hogy inkább ne erőltessem, ha nem épp egy medve kerget, mert lesz még szükségem rá, ha hasonlóan képzelem el az életem hátra lévő részében a sporttevékenységek űzését, mint ahogy most teszem.

Az utánam másodikként befutó sporttárssal leültünk egy hegyoldali mezőre, hogy onnan nézzük a völgyet, ahonnan a többiek várhatóak voltak. Nemsokára felhők gyűltek fölénk, amik esőt tartalmaztak, és nemsokára elő is adták tartalmukat. Kerestünk gyorsan egy fedett helyet, egy épülő ház teraszán találtuk meg, itt csatlakozott később a csapat további része. Nem volt nagy eső, inkább csak megnedvesítette az utakat, aztán elállt, de nem hagyták el a felhők a légteret.

Innen már csak az a 6-7 km-es szakasz következett, amit az elején olyan sok energiabefektetéssel meghódítottunk. Most jött el ennek a résznek a jogos élvezete, ki is élveztük maradéktalanul. Szép tempóban zúgtunk lefelé, kanyarokban persze jó nagy fékezések, aztán megint gyorsulás. Nagyon hamar leértünk, ahogy mindenki leért, eleredt az eső - hálát is adtunk az Égieknek, hogy nem közben ajándékoztak meg ezzel minket.

Ismét pakolászás következett, majd - már nagy esőben - indultunk haza Nagyvárad felé. Ott még megálltunk egy pizzázásra a Körös partján, aztán jóllakottan az otthonunkat céloztuk meg.

Nagyon szép élmény volt ez a tekerés - mind teljesítményben /70 km volt a táv/, mind szépségben. Ezért nagy köszönet a szervezőnek!