Nagyszerű Debrecen-Róma-Debrecen biciklitúra 1934-ből

Tamás az egyik nap e-mail-ben keresett meg, lenne-e érdeklődésem egy 1934-es kézirat iránt, mely egy Debrecen-Róma-Debrecen bicikliutat mesél el. Kérdése nem volt kérdés, amint tudtam, mentem is érte.

Átadáskor megtudtam, Tamás unokatestvérének a nagyapja, Nagy László 17 éves korában vállalkozott erre az útra két sporttársával, Nagyházy Jánossal és Szép Lajossal.

Hazaérve azonnal nekiláttam az olvasásának, mert a kíváncsiság ott motoszkált bennem, milyen lehetett akkoriban egy ilyen nagy utat megtenni, milyen élményeket éltek meg, hol aludtak, mit ettek. Aztán olvasgatás közben a fejembe ötlött, hogy hátha vannak még hozzám hasonló emberek, akik szeretik mások élményeit olvasgatni - remélem Te, kedves Olvasóm is ezért jársz errefelé -, így a közzététel lehetősége lebegett a szemem előtt. A kéziratot begépeltem, az általam vélt helyesírási hibákat, ékezetelhagyásokat javítottam, ez alább olvasható, aki pedig az eredetit szeretné olvasni, azt sem fosztom meg eme vágyától, a füzet pdf formájában ezen a linken elérhető:

https://www.dropbox.com/s/rqif36d6bhbn30d/olaszut.PDF

Aki épp kávé-/teaszünetét, munkaidő előtti idejét tölti itt vagy ott van mellette a kutyája pórázzal a szájában és kéri, hogy menjenek sétálni, az talán csak mentse az oldalt és jöjjön vissza később, mert nem egy regénnyi olvasmány ugyan, de egy 15-20 percet rá kell szánni az olvasására.

Napló az 1934-ik évben tartott olaszországi útról

Július 14. – augusztus 15.

Július 14. szombat

Egész nap érthető izgatottságban és a szüleim részéről szomorúságban telt el. Pénzt akartam átváltani, de hiába igyekeztem, egyik bankban sem sikerült. Még mindenféle apróbb dolgokat intéztünk el, majd az utolsó ebéd, természetesen állandó tanácsadás közben telt el. Ebéd után átöltözködés következett, majd izgatottan lestem, mikor jön már az indulás pillanata. A kollegák azonban késtek, mert Szépnek meglett az első defektje a hátsó kerékben. Így azután három órakor indultunk el a gyári munkások biciklis rajától kísérve. Először még Nagyházy édesapjától búcsúztunk el, itt még elől az öreg úr Bibliát olvastatott velünk, majd érzékeny búcsú után most már minden akadály nélkül indultunk útnak. Minden igyekezet dacára még egyszer kellett várni egy fél órát, mert az egész nap fenyegető eső most vihar alakjában tört ki és így kénytelenek voltunk a Széchenyi utcán egy kapu alatt várni. Így azután ½ 6 lett, mire az utolsó búcsúzás apámtól a vámnál befejeződött, innen már csak három D.V.S.C. tag kíséretében mentünk Kaba határáig. Mikor egyedül maradtunk, szép irammal mentünk állandóan, eltelve bizalommal egy gyönyörű út sikeres befejezése iránt. Útközben még kenyeret vettünk, hogy az üzleteket be ne csukják. Beesteledett, de még Szolnok, az elsőnek tervezett állomás messze volt, de mi kitartóan mentünk. Kenderesen egy újabb zivatar kapott el bennünket, amely kb. 20 km-en át vert bennünket, így azután sárosan, álmosan a Szajol-Szolnoki úttól összetörve, de el nem csüggedve érkeztünk Szolnokra ½ 2-kor. Itt egy kedves vasúti tiszt jóvoltából azonnal szobát kaptunk a vasúti laktanyában. Itt jól lemosakodva és megvacsorázva kényelmes ágyban pihentük ki magunkat

Július 15. vasárnap

Reggel ½ 6-kor volt a laktanyában ébresztés. Mosdás, öltözködés, géptakarítás és végül reggelizés követték egymást. Ezzel egészen ½ 9-ig eltelt az idő, majd megindultunk Pest felé. Ez jóval rövidebb út volt, mint a tegnapi, mert az 137 km, ez pedig 100 volt, így, habár egész csendes menettel mentünk és még Cegléden gyümölcsöt is vettünk, már 2-kor Pesten voltunk a rokonoknál. Itt a lehető legkedvesebben fogadtak mindkettőnket – t. i. Szép a maga rokonaihoz, én és Nagyházy a nagynénémékhez mentünk. Itt már meleg fürdő és hatalmas ebéd fogadott bennünket. Ebéd után jól eső pihenés következett. Este nagy beszélgetés volt, Jóska még egy nagyszerű osztrák térképet is adott nekünk. Majd az egész család aludni tért.

Július 16. hétfő

Ma nagyon későn tudtunk útnak indulni. Először is csak nyolckor találkoztunk Széppel a Corvin előtt. Itt ők ketten hosszasan vásároltak. Nekem egy svájci sapkát és közös számlára borotvakrémet és filmet úgy, hogy kb. 5 P-t költöttem. A bácsi még kikísért bennünket gyalog Budára egészen a Székesfehérvári útig. Mikor elindultunk, már ¼ 11 volt.

Még vagy 10 km-en át Budapestet körülvevő falvakon mentünk hihetetlenül rossz úton. Majd egy nyaralókat vivő teherautóval mentünk együtt, mert könnyű volt, mert a teherautó fogta a szelet. Közben egy nagyon helyes kis budapesti lánnyal beszélgettem, aki még őszibarackkal is megkínált. Azonban alig hagytuk el Velencét, egy sajnálatos defekt miatt elmaradtunk tőlük. Ugyanis Szép rászaladt egy fél téglára és az kivágta a gumiját, így ezzel is vesztettünk egy fél órát. Innen állandóan erősödő szélben és erősen esőre hajló időben mentünk Balatonkenesére. Az „Egyetértés” csapatának a táborában szálltunk meg. Még késő délután meg is fürödtem a Balatonban. Vacsora után elhelyezkedtünk és egy pesti cserkész társaságában nyugovóra tértünk.

Július 17. kedd

Szitáló esőben és valóságos orkánban ébredtünk. Még sok idő eltelt a gépek javításával és olajozásával, majd a reggelizéssel, és Alberti parancsnok úr megmagyarázta, hogy hol lehet megtalálni Kamarás főfelügyelő urat. Most már a tervtől eltérően a Siófok felőli oldalon mentünk és Balatonszántódon a Mávosz nyaralójában felkerestük a főfelügyelő urat. Ő nagyon gavallérosan megvendégelt bennünket ebéddel és igen kedvesen beszélgetett velünk. Innen Keszthelyig a gyönyörű Balaton parton szép és nagyon rendes nyaralók és sok-sok cserkésztábor mellett ment az utunk. Keszthelytől kezdve szembefordultunk a széllel, ami oldalról is eleget hátráltatott. Most már nagy áttétellel kellett menni Sümegre – erről később kiderült, hogy legalább 20 km kerülő volt -, ahová este 7 körül érkeztünk. Először az állomáson kerestünk szállást, de ott nem tudtak adni, először mindenféle kalandos gondolattal foglalkoztunk és végre egy szerény kinézésű, de amint utólag kiderült, nem nagyon szerény árú vendéglőben kötöttünk ki. Itt azután arra a szomorú megállapításra jutottunk, hogy a törülközőm a táborban maradt, ezt a vacsorát követő mosdásnál állapítottam meg. Kellemes, puha ágyban jó alvás következett.

Július 18. szerda

Most tartottuk a borotvakrém főpróbáját, az első toura borotválkozást, ami már ránk is fért. Mosdás, reggeli, bicikli igazgatás – Szépnek új pakktartót kellett venni, mert az övé eltört – ezek a megszokott reggeli dolgok, amik mindig elrabolják az ember idejét. Az idő nem akart javulni, borús volt és erős szél volt, azonban nagy volt a lelkesedés, mert abban a reményben mentünk, hogy ma már Ausztriában alszunk. Vasváron egy sváb tyúkkereskedőnél tojást vettünk és megcsináltattuk rántottának. Most már egyre közeledtünk Ausztriához. Körmend volt az utolsó magyar város, egymás után hagytuk el a kis falvakat. Végre Rábafüzes az utolsó magyarnak nevezett falu, de itt már mindenki németül beszél. A faluból írtunk haza, azután kimentünk a vámhivatalhoz. Itt nagyon kedvesen bántak velünk, de nagyon el is szomorítottak, mert azt mondták, hogy az olaszok legalább 80 P-t fognak kérni a bicikliért és még a zászlót is elveszik, az osztrákok pedig, mivel 6 óra elmúlt, schillinget kérnek. Mink ezek után a hírek után spórolási rohamot kaptunk és mindjárt elhatároztuk, hogy csak másnap megyünk át a határon. Így aztán annak a kedves vámtisztnek a jóvoltából a vámhivatalban aludtunk.

Július 19. csütörtök

A reggel jókora rántottából állott, amit nagyszerű hideg vizes mosakodás előzött meg a kútnál. Reggeli után a gépeket hoztuk rendbe. És fényképezéssel egybekötött búcsú után megindultunk az ismeretlen ország szépségei felé. A legvegyesebb érzésekkel voltam tele, mikor először voltam külföldön. Valahogy magamban azt gondoltam, hogy a határon túl más a természet, másak az emberek, de semmi észrevehető változás nem volt. Egyelőre egészen olyan dombvidéken jártunk, mint a Dunántúl, csak távolból kéklenek felénk, mint egy ígéret a hatalmas gráci hegyek. Fürstenfeld volt a legnagyobb osztrák város, amit Grácig találtunk. Már az első nap volt egy érdekes összehasonlításom az osztrák és magyar faluk között, ez azonban sajnos az osztrák faluk javára dőlt el. Mert sokkal csinosabb, tisztább, rendezettebb és szegénységében is mutatósabb az osztrák falu, mint a magyar. Alig hagytuk el Fürstenfeldet, az út kezdett egyenletesen erősen emelkedni, de minket hajtott az éhség, t. i. nem volt schillingünk és így kénytelenek voltunk Grácig éhezni. Végre elkezdett az út lefelé menni, de ez sokkal meredekebb volt, mint felfelé, így kb 2-kor Grácban voltunk. Itt, ebben a szép nagy városban hosszas kérdezgetés után találtunk egy bankot, ahol beváltottuk a pénzünket, összesen 10 P-t váltottunk be. Mindjárt elindultunk – egy magyar fiúval, aki itt él kéregetésből -, hogy enyhítsük gyomrunk fájdalmát, majd barátunk megmutatta az utat Klagenfurt felé és elváltunk. Most már gyönyörű hegyvidéken mentünk egyelőre elég nehéz terepen, mert hol fel, hol le, azonban az a csalódás fájt a legjobban, hogy az osztrák utak sokszor még rosszabbak és porosabbak, mint a miénk. Sokszor az útépítés miatt fel van bontva kilométerekre az út, mert Ausztriában nagyon sok helyen építenek széles, nagyon jó beton utat a régi rossz útra. Estére Voitsbergben aludtunk egy szállodában, ahol 80 groschent fizettünk fejenként.

Július 20. péntek

Eddigi utunk legnehezebb napja kétségtelenül ez volt. Reggel már 7-kor felkeltünk, de ¾ 9-kor tudtunk elindulni, mert reggeli után Szép a mindig defektes gépét javította. Eközben Nagyházy úr azzal szórakozott, hogy a raktárt átkutatva – ahol a biciklink volt – elemelt egy kulacsot és egy ecsetet. Az út Köflachig nagyon rossz volt, majd kb. 3 km-en át fel volt bontva, azután egyszerre megjavult, de elkezdett emelkedni. Mi csak hajtottunk felfelé, eleinte szótlanul, izzadva, majd mindinkább lestük a kanyarok után, mi következik, de állandóan csak emelkedett úgy, hogy már sokat kellett tolni, pihenni, mosdani és inni, de az út csak mindig felfelé ment. Roppant lassan értük el Packot, itt volt utunk legmagasabb pontja, mert a falutól kb. 300 méterre az út kezdett lefelé menni. Most már dolga volt a féknek és volt rohanás, hajtű és kanyarokkal telerakott meredek szerpentinen rohantunk lefelé. Azután egy gyönyörű kis szűk folyó völgyében mentünk csendesen lefelé. Hatalmas meredek hegyoldal gyönyörű fenyvessel leváltva zárta el mindkét oldalon a kilátást. Wolfsbergbe megint éhesen mentünk, mert a schilling elfogyott, azonban csalódás ért bennünket, mert a bank be volt zárva. Egy szemben lévő órás és ékszerésznél megpróbáltuk, vajon nem váltaná-e be a pengőt. Én tolmácsoltam és legnagyobb örömünkre egy néni, aki Magyarországon töltött hosszú időt egyik ismerősénél, beváltotta nekünk a pénzt, így meg voltunk mentve egy félnapi éhezéstől. Miután jól laktunk, folytattuk utunkat, most már nagy völgyben Völkermarkt felé, azonban a városba nem mentünk be, hanem egy fenyvesben aludtunk az elszedett kévéken.

Július 21. szombat

Már öt órakor felkeltünk és folytattuk utunkat Völkermarkton át Klagenfurt fele az erősen hűvös hajnalban. Amint megfigyeltem, a hegyek között hajnalban igen erős lehűlés és nagy harmat van. Alig hagytuk el Völkermarktot, három magyar kerékpárossal találkoztunk, akik Olaszországból jöttek. Az egyik egy doktor, aki Ausztria, Svájc és Olaszországon át tett egy hatalmas körutat, a másik két fiatalemberről kiderült, hogy egészen közel laknak hozzánk, mert az egyik egy sámsoni tanító, a másik adonyi kántor. Ezektől vettünk lírát és svájci frankot, azután még elbeszélgettünk, ők megnyugtattak, hogy az olaszok nagyon kedvesek és csak 10 lírát kell fizetni a határon. Miután elbúcsúztunk, egy osztrák csendőrrel mentünk Klagenfurtig, aki mutatott egy tejmérést, itt jól laktunk, majd írtunk haza. Utána folytattuk utunkat Vlilach felé a gyönyörű Wörthi-tó mellett. Ez utunk egyik legszebb része volt. A Wörthi-tó gyönyörű völgyben fekszik, körötte fenyvesekkel borított magas hegyek, melyeknek a hátteret a Dolomitok kopár, de fenségesen az égbe nyúló magas csúcsai adják. Maga a tó 15 km hosszú, tiszta kék vize van, körül az osztrák felső tízezer nyaralói, villái és előkelő hotelek. Megfürödtünk a tóban, mostunk és rendbe hoztuk magunkat. Most már Villachon keresztül egyenletes gyors iramban folytattuk az utunkat a határig, amit öt órakor el is értünk. Az osztrákok hamar elintézték útlevelünket, majd az olaszok bélyegezték le. Itt egy nagyon kedves tiszttel találkoztunk, aki még ingyen térképet is adott, sőt megmagyarázta, hogy merre menjünk. Még aznap nagyon kalandos módon találtunk szállást, mert sehol alkalmas erdő nem volt és a vendéglő nagyon drága volt és így mi még ½ 12-kor bicikliztünk. Még az eső is megeredt és mi az utolsó pillanatban találtunk egy üres pajtát, amiben még egy kis széna is volt.

Július 22. vasárnap

Kétség kívül ez volt egész utunk egyik legszebb része. A Tagliamento völgyén mentünk. A Tagliamento egy gyönyörű, sebes folyású, hideg és nagyon tiszta hegyi folyó, a völgyében hatalmas sziklák, nagy fehér kövek, amelyekkel még az árterülete is teljesen tele van. Hatalmas nagy, meredek hegyek között folyik és gyönyörű vízesések gyarapítják vizét, az egész 80 km hosszú út olyan hatást tett rám, mint egy leírhatatlanul szép film. Végül a szűk völgy kitágult, a hegyek dombokká zsugorodtak és egy szőlővidék közepén terül el Udine, az első olasz város, amelyet láttam. Itt jól bevásároltunk, majd a városon kívül egy réten jól laktunk. Majd még kerékpároztunk kb. 25 km-t és egy kukoricaföldön tértünk éjjeli nyugovóra.

Július 23. hétfő

Szép napsütésben folytattuk utunkat sík, egyforma vidéken, amelyen egyenes sorba ültetett fákra hatalmas törzsű szőlőtőkék voltak erősítve. Közben ¼ 4-kor a Piave oly sok magyar vértől megszentelt partjára értünk. Itt megfürödtünk, majd virágból font koszorút dobtunk a szent sírra és fényképeztünk. Innen Trevison keresztül igyekeztünk Velence felé. Azonban már besötétedett és szállásról kellett volna gondoskodni. Hosszas ténfergés után végre egy híd alatt találtunk szállást egy vasúti kocsiban.

Július 24. kedd

Reggel jól kialudva ébredtünk fel a vasúti kocsiban. Fürdőhely után néztünk, de mindenütt csak a piszkos dokkokat találtuk és végül a tenger helyett egy kútnál mosdottunk meg. Azután végigmentünk a nyolc kilométer hosszú velencei hídon, amely Velencét összeköti a szárazfölddel, ezen a hídon megy be a vasút is. A híd végénél egy ötemeletes auto garage van, amelybe minden járművet le kell helyezni, mert a városban vagy gyalog, vagy csónakon lehet csak közlekedni. Az egész város szűk sikátorokból, lagúnákból, ócska, piszkos nagy házakból áll. Hosszas barangolás után végre egy fiú vezetésével elértünk egy bankot, ahol pénzt váltottunk át. Utána, miközben a Szent Márk tér felé mentünk, egy kis boltba mentünk be, ahol mindenféle emléktárgyat vettünk. Majd megtekintettük a világhírű Szent Márk templomot és megint egy vezetővel visszamentünk a garage-hoz és kb. 2-kor elhagytuk Velencét. Innen egyhangú síkságon piszkos szűk olasz falvatok át mentünk, estére egy boltban ettünk. Szerencsénk volt, mert mikor a boltost megkértem, egy paraszt gazdánál helyet biztosított nekünk a szénapadláson.

Július 25. szerda

Reggel nagyon sokáig, ½ 11-ig bíbelődtünk magunkkal és a géppel. Mikor elindultunk végre, akkor egész nap egyenletesen gyors tempóban mentünk, 6-kor azonban egy eső kapott el bennünket úgy, hogy egy parasztházba kellett menekülni. Itt igazán – lehetne mondani magyaros vendégszeretetre találtunk. Mert megkínáltak, bort adtak és éjjelre a padláson szállást adtak.

Július 26. csütörtök

Korán reggel végignéztük az olasz kenyérsütést. Az olasz kenyér más, mint a magyar, mert csak fehér és sótlan kenyér van, amely még keletlen és száraz is. Még sok mindennel töltöttük az időt, fényképezés, gépjavítás úgy, hogy már ½ 10 volt, amikor elindultunk Rimini felé. Ugyanolyan egyhangú vidéken, mint tegnap. Riminiben ennivalót vásároltunk, amellyel jó messzire elmentünk a tengerpartra. Itt jól laktunk és sokáig fürödtünk a tengerben. Mikor újra útnak indultunk, már szürkülni kezdett és kb. egy 20 km-es utat Fanoig a tengerparton tettünk meg gyönyörű, holdvilágos este. Fanoban megvacsoráztunk és most már a félszigeten át Róma felé folytattuk utunkat. Egészen ½ 2-ig kerékpároztunk, közben két karabineri igazoltatott bennünket, mert nem gyújtottuk meg a lámpát. Végül útszéli bokrokban töltöttük az éjszakát.

Július 27. péntek

(Ezen a napon a szerző különválik másik két társától – a szerk.) Az egész napot óriási hőségben, evés, ivás nélkül töltöttem és a legkedvezőtlenebbül éreztem magam, amikor eljött az este, majd a holdvilágos éj, amely bizony a hegyek között nagyon hideg. Egy patakparton egy kis árokban aludtam.

Július 28. szombat

Már 5-kor fölkeltem egy átszenvedett éjszaka után. Bementem Folignóba, itt ennivalót vásároltam. Most már nyugodtabban folytattam utamat és elhatároztam, hogy Rómából visszafordulok. Egész nap roppant erős forróságban és eléggé nehéz terepen folytattam utamat. Végre elértem a Teverét, amely a Rómát környező dombvidék határát jelezte. Itt jól megfürödtem és ebédeltem. Folytattam utam dombra fel – dombról le, ez talán még rosszabb volt, mint állandóan felfelé menni. Végre egy isteni látvány tárult a szemem elé, egy hatalmas város, amely fölött, mint királyi korona volt a Szent Péter bazilika hatalmas kupolája. Egy római munkás segítségével hamar megtaláltam a „Via Giuglia”-t, amelyen a magyar követség és a „Collegium Hungaricum” van, azonban szállást sehol sem lehet kapni, végül találkoztam három magyarral, az egyik gyalog turista – diák –, a másik egy kiszolgált tengerész, a harmadik egy szentföldi zarándok, aki egy tízkilós fakeresztet vitt. Ezeknek a társaságában aludtam a Tevere partján.

Július 29. vasárnap

Reggel bementünk egy német diákotthonba, ahol a társaim csomagja volt és ott rendbe hoztuk magunkat és ettünk. Délelőtt bejártuk a várost, már amennyit egy délelőtt Rómából látni lehet megnéztünk. Délben megint ott ebédeltünk abban a német diákotthonban, majd még elbeszélgettünk és én elmentem a „Collegium Hungaricum”-ba, ahol a biciklimet hagytam, hogy fölpakoljak és továbbmenjek. Ismerőseim elkísértek egészen a Tevere hídjáig, itt egy autós megmagyarázta, merre menjek Pisa felé. A fenséges Szent Péter bazilika előtt elhaladva a Via Aurelián mentem egészen Pisáig, t. i. Olaszországban az utaknak is vannak nevük. Egy olasz kerékpáros társaságában egészen Civitavecchiáig mentem. Itt megvacsoráztam és a városon túl egy parasztházban kértem szállást, mert már egyedül nem akartam a szabadban aludni.

Július 30. hétfő

Már ½ 7-kor elindultam és éhgyomorra először 25 km-t legyűrtem, majd szokásos vajas kenyér reggelimet megettem és írtam haza és egyben levelet kértem Bolognába. Most már a gondolatom állandóan a levél körül forgott, mint mióta egyedül maradtam, állandóan haza gondoltam. Így telt el a délelőtt, állandóan alföldön mentem, a hegyek és a tenger között. Délután találkoztam egy némettel, aki Pisáig társamnak ajánlkozott, egész délután – most már változatosabb vidéken - mentünk. Estére megint egy parasztházban aludtunk.

Július 31. kedd

Reggel mosdás után nekiindultunk, hogy mielőbb Pisában legyünk. Közben vettem egy ½ kg-os doboz marmallátát, mert úgy gondoltam, hogy így olcsóbban jövök ki. Körülbelöl Livornó előtt 10 km-rel az út a sziklás tengerpartra kanyarodott és igazán vadregényes hegyvidék, a végtelen azúrkék tenger oly elbűvölő látvány volt, amelynek benyomása sokáig megrögződik a lelkemben. Még Livornóban gyönyörködtem az élénk strandéletben. Livornónál el kellett búcsúzni a tengertől, mert az út befele vitt Pisának. Pisában még megnéztem a híres ferde tornyot. Majd Firenze felé fordítottam a biciklit. Az Arno folyóba még előbb mostam, fürödtem, majd pihentem csak azért is, mert a tervezett időnél előbb voltam ott és attól féltem, hogy a levél nem érkezik meg. A fürdés után már csak keveset kerékpároztam, még megvacsoráztam, azután újra szállás után néztem egy parasztházban.

Augusztus 1. szerda

Már ½ 5-kor felköltöttek és én szomorúan mentem, rohantam volna én, de mindig az tartott vissza, hogy a levél még nem lesz ott Bolognában. Ezért azután nekiállottam a fékjeimet igazgatni, a csengőt piszkálni. Lassan, nagyon lassan mentem Firenze felé, de így is már 11-kor Firenzében voltam. Biciklivel bejártam a várost. Vettem levelezőlapot, írtam haza. Hiába akartam még maradni, már nagyon húzott Bologna és így nekivágtam rémes hőségben a meredek útnak, mert 10 km-en a lehető legmeredekebb úton kellett mennem. Végül feltornáztam magamat, fáradozásomat lekváros kenyérből álló ebéddel jutalmazva elkezdtem rohanni lefelé. De beláttam, hogy kár rohanni, ezért előbb leültem és gyönyörködtem egy gyereküdülő telep vidám apróságaiban. Majd megfürödtem egy patakban, utána heverésztem egy kicsit és körülbelül 7-kor már aludni tértem – szokásos helyemre, a szénapadlásra.

Augusztus 2. csütörtök

Ez a nap jó erős munkában telt el. Az Appenninek legmagasabb részén jöttem át, a vidék elragadó volt és érdekessé tették az olasz katonák előkészületei a nagy gyakorlatra. Mindössze csak a hőség lett volna elviselhetetlen, ha egy kis szél nem enyhíti. Azt hiszem, minden lassúsági kísérletem dacára is elég gyorsan mentem. Már öt órakor Bolognában voltam, ahol először a postára rohantam, de levél nem volt. Mit csináltam volna mást, elmentem szállást keresni és gondolkoztam azon, hogy ott lesz-e másnap a levél.

Augusztus 3. péntek

A nap mondhatom elég változatos volt rosszban, jóban. Először is megint csak nem volt levél, a levelet egy kedves segítségével utánam küldettem Bolzanóba, majd írtam haza levelet. Most már minden vágyam az volt, hogy minél előtt Bolzanóban legyek. Azonban, mint derült égből a villámcsapás ért, hogy egy hatalmasat buktam és a tenyeremen és bal lábamon tisztességes nagyságú sebek lettek. A legközelebbi olasz házban lemostam, bekötöztem a sebemet, itt még segítettek, sőt még bort is adtak. Először meglehetős lassan mentem Modenáig, itt egy boltban ennivalót vettem, amit mindjárt ott elfogyasztottam, a boltos még dinnyét is adott. Most már bekötözött végtagjaim dacára elég gyorsan és rendesen haladtam, aminek 105 km teljesítmény lett az eredménye. Estére egy kedves olasz paraszt családnál aludtam, itt még polentával is megkínáltak.

Augusztus 4. szombat

Reggel a sebemet újra bekötve indultam Bolzeno felé. Első nagyobb város Verona volt. Innen kezdve lassan, de állandóan felfelé ment az út, a huszadik kilométer után bekanyarodtunk a hegyek közé – t. i. én és az Adige, amelynek folyásában mentem. Itt talán még vadabb részeket lehetett látni, mint a Tagliamento völgyében. Később a völgy kiszélesedett kissé, a vidék az alpesi tájak örök szépségében tündöklött. Estére azonban az egész nap fenyegető zivatar elkapott. Beszorultam egy kis kocsma eresze alá. Itt egy szegény öreg emberrel találkoztam, aki megígérte, hogy éjszakára ad egy ágyat. Eleinte nem nagyon szívesen fogadtam el, de később a lakása tisztasága megnyugtatott. Még bő vacsorát is kaptam.

Augusztus 5. vasárnap

Jókora adag meleg kávé és sütemény után elbúcsúzkodtam kedves házigazdámtól, akit csak egy talált szemüveggel tudtam megjutalmazni. Bolzanóban ismét csalódás ért, mert a levél nem volt ott. Innen megint sokfelé írtam, majd gyönyörű vadregényes vidéken mentem legközelebbi célom, az osztrák határ felé. Ezt nagyon erősen megközelítettem volna, de megkaptam az első defektemet, amit az elgyengült kezemmel eltöltöttem egy órát és mégsem lett jó. Ezután állandó fújtatással egy órát mentem még, majd egy osztrák családnál szállást kértem. Érdekes, hogy Észak-Olaszország lakosságának nagy százaléka osztrák.

Augusztus 6. hétfő

Reggel vettem annál a családnál egy fél liter tejet, majd megjavítottam a gumimat. Most már minden akadály nélkül haladtam, 11 óra felé elértem a vízválasztót, amely a Fekete-tenger folyóit elválasztja az Adriáétól. Innen egy negyed óra múlva már az olasz vámtiszt előtt álltam, akik hamar elintézték az útlevelemet és elhagyhattam a gyönyörű Itáliát. Még egy búcsúpillantás életem eddig legnagyobb, megvalósult álmára, azután az osztrák vámhivatalnok intézte el irataimat és már úgy éreztem magamat, mintha csak a szomszédban lenne Debrecen. Egyelőre azonban igyekezni kellett Lienzbe, mert a lírát, ami megmaradt, át kellett váltani schillingre. Lienzben voltam kb ¼ 3-kor, átváltottam a pénzt és 9 schillinget kaptam érte. Folytattam utamat és találtam egy kötszeres ládát, ami most egészen jól jött, habár sebem már lassan gyógyult. Megfürödtem a Drávában, majd vacsorát vettem magamnak, de ezt már a szállásomon ettem meg. Nagyon kedves asszony volt a szállásadóm, mert még egy párnát és két paplant is adott.

Augusztus 7. kedd

Az én jó gazdasszonyom reggel még a tejet is ingyen adta. Alighogy elindultam, találkoztam egy osztrák biciklistával, aki Szicíliából jött haza Spitalba. Jövőre hozzánk akar jönni túrára, megadtam neki a címemet, együtt meg is borotválkoztunk. Spitalban elváltunk, én meg ott vettem sajtot és kenyeret, amit mindjárt megettem. Innen az első állomásom a csodálatos Wörthi-tó volt, ahol jól megfürödtem, felvettem a cserkésznadrágom és a kimosott dresszem. Klagenfurtban hamar megtaláltam a főpostát, de levél sajnos nem volt, pedig hogy vártam! Ezután vettem egy fél kiló rozskenyeret, tíz deka vajat és bánatomban megettem. Majd még kb. 9 km-t kellett biciklizni, míg szállást kaptam.

Augusztus 8. szerda

Ma reggelre vésztjóslólag leborult fázósan mentem be a postára, ahol utamon a legnagyobb öröm, megjött a levél, hogy örültem, milyen jó volt megnyugodni, hogy mindenki egészséges, nincs baj! Örömömben egy fél liter tejet, ¾ kg kenyeres és 10 dkg vajat vettem és hamar eltüntettem, majd írtam haza. Esőre hajló időben, de jó kedvvel mentem ½ 2-ig, akkor elkapott egy eső, ezért bementem egy vendéglőbe, ahol schillingért megebédeltem, nagyon jól esett a rég nélkülözött főtt étel. Azonban a délután folyamán még kétszer kergetett be az eső vendéglőbe. Végre Scheiflingben jól megázva és fázva érkeztem úgy, hogy kénytelen voltam utolsó groschenig kifizetni a pénzemet a kávéért és a szobáért.

Augusztus 9. csütörtök

Minden pénz nélkül bicikliztem 25 km-t szakadó esőben Judenburgig, ahol az első bank volt. Itt azonban az egész 20 P-t be kellett váltanom, mert magyar pénzt nem tudtak visszaadni. Utána még jól megreggeliztem. Egész nap mentem, csak délfelé állított meg az eső és kénytelen voltam három órát pihenni. Estefelé már jól elhagyva Bruchot a Mura völgyében hatalmas gyártelepeket találtam, itt nem tudtam szállást kapni, de fáztam és így megint szállodába kerültem Frohnsteinben.

Augusztus 10. péntek

Most már eltelve reménnyel, hogy ma már elérem az én édes hazámat, Magyarországot, nekiindultam reménytelenül felhős időben, ami miatt hol megálltam, hol megindultam. Végre megérkeztem Grácba, innen már egyenes az út haza, még egy erős kapaszkodó a Gráct körülvevő hegyeken át, majd lassan lejt az út és vígan gurul a bicikli hazafelé. Könnyű akkor menni, amikor húzza az embert a szíve, én is már 4-kor a magyar határon voltam. Ugyanaz a kedves vámtiszt volt ott, aki először intézte az ügyünket. Még elbeszélgettünk, majd írtam Pestre és haza, most már vígan vitt a lábam azon a rossz, de mégis annyira szeretett magyar országúton. Majd először Vasszentmihályon hajtottam álomra fejemet az illatos magyar szénában.

Augusztus 11-12. szombat-vasárnap

Azt hiszem, a mai napon, illetve egész 12-e reggelig elég szép teljesítményt tettem. Ugyanis a délelőtt folyamán elég lassan haladtam, mert egy férfival mentem, aki Keszthelyre igyekezett, de mindig leesett a lánca, ezzel eltöltöttem én is az időmet úgy, hogy a tervezett 12 helyett 1-kor voltam Keszthelyen. Itt még a schillingemet P-re váltottam. Majd meguzsonnáztam és jól lakva folytattam utamat, közben elhatároztam, hogy éjjel is biciklizek és Pestig fogok menni. Elhatározásom mellett megmaradtam, csak Siófokon beszélgettem közben egy süket-néma intézeti tanárral, majd Székesfehérvár alatt két kerékpárossal, akik a sötétben javították a gépjüket. Végre álmosan, összetörve megérkeztem Pestre. Elképzelhető az öröm és a csodálkozás, mert a levelemet nem kapták még meg. Mindjárt kaptam enni, és ami a legjobb, jó meleg fürdőt. Haza táviratoztam. Majd lefeküdtem és 9 órás alvással pihentem ki a 284 km-es út fáradalmait. Este 7-kor keltem fel, megvacsoráztam és beszélgettünk, közben azon vitatkoztunk, hogy jönnek-e a szüleim az esti gyorssal. Megjöttek. Elképzelhetetlen volt az öröm, a boldogság, utána egész 12-ig beszélgettünk.

Augusztus 13-14. hétfő-kedd

Reggel a szüleim elmentek a gyorsvonattal, nekem az esti elhatározás értelmében másnap délig ott kellett maradni, hogy pihenjek. Ennek a feladatnak eleget is tettem derekasan, 14-én délelőtt ½ 2-kor azután elbúcsúztam a rokonoktól, hogy azt a hátralévő kis utolsó szakaszt is lekerékpározzam. Délután 6-kor már Szolnokon voltam, ahol ismét a vasúti laktanyában aludtam.

Augusztus 15. szerda

Reggel jókora evés után folytattam utamat, most már ismerős vidéken. Püspökladányban nagyszerű fogadtatásban volt részem. Mert a mi kedves Geró szomszédunk rokonai hatalmas ebéddel fogadtak. Innen ½ 2-kor folytattam utamat. Először Kaba alatt találkoztam debreceni ismerőssel, Barta bácsival. Szoboszlón a szüleim és Selindkerék vártak. Még itt jól megfürödtem én is, most már másfél óra múlva az én édes szülővárosomban voltam és nemsokára a nagyszüleim nyakába borultam. Így folyt le és fejeződött be Isten segítségével az én olaszországi bicikli utam, amely 3975 km volt.

A vizuális típusú Olvasóim számára itt egy térkép, melyen jelöltem a nagyjábóli útvonalat.

Így telt tehát ez a csodás nagy út, mely az ember nagyszerű teljesítményéről tanúskodik.
Maradéktalan elismerésem az ilyen tettekért, ezek valóban olyan dolgok, melyeket joggal mesél az ember - és tolmácsolom - az utókor számára.