Pár outis cimborám már egy ideje tekernek erre-arra, mindig hívtak is magukkal, de vhogy mindig úgy jött össze, hogy nem volt alkalmas számomra az időpont.
Most azonban összejött, és megismertettek egy igen jó edzőszakasszal: a 33-as úton nyugat felé haladva a nagyhegyesi körforgalomig, majd onnan vissza. Ez egy 35km körüli táv igen jó minőségű úton. Ha késő délutánra iktatjuk be, a forgalom sem jelentős, egyedüli negatívum az időjárással lehet, ami mostanság /és amúgy már egy jó ideje/ eléggé szeszélyes, tehát jól meg kell figyelni a dolgokat előtte, nehogy vmibe beleszaladjunk.
Amúgy nem spanyolviaszként keletkezett ez az útvonal kijelölés, jó számmal látni arra országúti kerókkal sporttársakat – igen szépen felkészített gépekkel, látható rajtuk, hogy nem a tájban gyönyörködni járnak arra, de jól is teszik, sok látnivaló nincsen.
Háromnegyed 7-kor indultunk tehát neki a távnak rendes, de nem abban az izomszakasztó tempóban. A szembejövő sporttársaknak köszöntünk, minket előzőekkel nem találkoztunk, tehát nagyon rossz sebességet azért nem futottunk.
Változatosságról nem igazán tudok mesélni; sík terep, szinte végig egyenes szakasz, puszta az út két oldalán, monoton tekerési stílus.
És ha már belekezdtem ebbe a bejegyzésbe, engedtessék meg bemutatnom a Rákenról paripámat új külsőivel, ilyen állapotában szakítottam végig vele a távot:
Egy ideje szervezés alatt állt egy hegymászós esemény, gyűltek is a jelentkezők, volt már, hogy úgy nézett ki, megyünk heten, aztán lecsökkent csapatunk száma hatra, onnan négyre, a vonat indulása előtt egy órával pedig úgy alakult, hogy ketten vágunk neki a tokaji Kopasz-hegynek.
Az időjárás előrejelzések nem mondtak hőséget, inkább esős időt jósoltak, így nem kellett attól tartanunk, hogy a hegyhódítást a nagy hőség fogja akadályozni. Délre értünk Tokajba, onnan besétáltunk a központba, megkerestük a piros turista útvonal jelzést, és nekiláttunk a meredek terepnek.
/MEGJEGYZÉS: mivel elég sok keresés erre az oldalra navigál, ha a 'tokaj' és a 'hegymászás' szó kerül be a keresőmezőbe, ezért hogy segítséget nyújthassak, íme néhány információ:
készítettem egy útvonalvideót a túráról, ezt előzetesen át tudjátok tekinteni, hogy pontosan mire is számítsatok/készüljetek (az elágazásoknál és ahol oda kell figyelni, ott normál tempóban játszódik, viszont az egyértelmű vonalvezetéseknél gyorsítva):
a teljes, normál sebességű videót itt tudjátok megtekinteni:
legegyszerűbben úgy találhatod meg a piros turista útvonalat, ha Tokaj főterére mész, szemben megállsz a templommal, a jobb oldalán elmész a végéig, ott már látni fogsz egy táblát, az fogja jelezni a túraútvonal kezdetét
innen 1-2 km-en belül meg is lesz a csúcs
útközben található a Gyönyörköd-tető (tábla fogja jelezni), érdemes ott is körülnézni, mielőtt a csúcsra érnél
a csúcsról szépen látszódnak a Tiszáról leválasztott morotva tavak, erdők, szántók és Tokaj határa
lefelé, a műúton végighaladva Tarcalra lehet megérkezni
ha már nem olvasnád tovább a bejegyzést, köszönöm, hogy erre jártál és jó hegymászást kívánok!
BLePister/
Egy tanösvény vezet végig az úton, így mászás közben egy-egy tábla nyújt némi információt az adott helyszínről. Az erdővel borított helyeken szúnyogok hada hívott minket csatára, sokszor győzött a túlerő. Mi azért csak mentünk előre lankadatlanul, a Gyönyörköd-tetőn álltunk csak meg szétnézni egy kis időre, milyen is a helyzet lent a város mellett. Elég párás volt a levegő, így nagyon messze nem lehetett ellátni.
Folytattuk az utunkat, egyre kezdett eltűnni a hegy a szemünk elől, ami azt jelentette, hogy közeledünk a csúcshoz. Kiértünk a műútra, ami biztosítja, hogy Tarcalból autóval is fel lehessen kaptatni a csúcsra. Innen még pár lépés és a szép kilátás birtokában megpihenhettünk. A városból a csúcsra egy kis elkavarással és egy pihenővel 50 perc volt az út.
Hegymászó társam:
Kis időtöltés után elindultunk visszafelé, de egy másik utat kerestünk, hogy többet lássunk. Megtaláltuk a hegy másik oldalán a sípályát, azon ereszkedtünk le. A végén azonban sűrű erdőben végződő tereppel kellett szembeszállnunk, ahonnan hamar egy földútra értünk.
Ez beletorkollott abba az autóútba, amin elindultunk lefelé. Ezen folytattuk tehát utunkat, mikor jobbra megláttunk egy dombot, amit meg kívántunk hódítani. Megtettük és már innen mentünk tovább Bodrogkeresztúr irányába. Azonban egy helyi tájékoztatott minket, hogy rossz irányba megyünk és változtassuk meg az irányunkat az általa vázolt úton-módon. Úgy tettünk, de nem egészen pontosan, mert visszajutottunk a betonútra. Itt kaptunk tájékoztatást, hogy Tarcal irányába megyünk és onnan Tokaj 6-7 km. Gondoltuk, jó lesz az is, legalább mászkálunk még egy kicsit.
Be is értünk hamar a városba, aztán a város vége tábla után következett a főút, amin nem szívesen sétáltunk, így letértünk a mellette lévő mezőre. Kezdetben földút mutatta az irányt, később megszűnt és magunk választhattuk, hogy merre menjünk. Változatos terepviszonyokkal találkozhattunk itt: volt gabonatábla, szőlő, napraforgó, nád és még hasonló finomságok. Közben elkezdett esni az eső. Nem olyan nagyon keményen, csak azzal az áztató funkciójával, ez viszont elég volt ahhoz, hogy az esőkabát által fedetlen területek átázzanak. Lassabban haladtunk, mintha vegetációmentes területen haladtunk volna, de nem álltunk meg, csak mentünk előre és kerestük a lehetőségeket, hogy merre a legközelebb. A város még semerre nem látszott, de nemsokára a távolban feltűnt egy domb, ami mögött létét reméltük. Ez volt hát az elérendő cél, mentünk mindenen keresztül, dombiránt. Ahogy kellő magasságban voltunk már a dombon, beigazolódott feltételezésünk, ott volt a város. Megnéztük, merre az állomás, és azt céloztuk meg, mert a vonatunk már lassan indulóban volt. Menet közben mögöttünk kisütött a nap, nemsokára előttünk tündökölt a szivárvány is.
Egy kis várakozás az állomáson, és már a hazafelé közlekedő vonaton ültünk.
Kb. 16 km-t gyalogolhattunk, szép helyeken jártunk, csak bort nem ittunk, de fogunk még arra járni :)
A hét elején levelet kaptam, miszerint alkalmam adódna részt venni egy Erdély területén szervezendő kerékpározáson. Kecsegtető útleírás és képek melléklete késztetett arra, hogy ezt a lehetőséget ne hagyjam ki. Nem is tettem; éltem a lehetőséggel és kora reggel már a megbeszélt találkozó helyen vártam a többieket. Gondos biciklirögzítés után autóval vágtunk neki a Királyerdő felé vezető útnak, azon belül is Barátka nevű település volt a célpont. Hamar meg is érkeztünk, mert minden rendben volt. Lepakoltunk, megreggeliztünk és elszántuk magunkat az indulásra.
Kezdődött az egész biciklizés egy 10%-os emelkedővel 1,2 km-en.
Kezdetben nem találtam a kis fokozatot a biciklimen, mert a bowden egy kicsit megnyúlt, így egy közepes fokozattal voltam kénytelen beérni.
El is kért egy jelentős adagot az energiámból ez a tevékenység. Egyszer meg is kellett állnom, hogy tolva segédeszközömet folytassam az utat. Az 1,2-es kemény szakasz végeztével nem változott síkká a terep, továbbra is emelkedett, csak már nem abban a mértékben, mint addig. Ezen a szakaszon vettem észre, hogy a váltókar egy bizonyos hajlításán túl található a kis fokozatom /ami eddig beljebb volt/, így a kényelmes tekerés érzete engem is elért. Ekkorra azonban a bal térdemet sikerült egy kicsit megerőltetnem, ezért kíméletesebb tekerési üzemmódra váltottam.
A tekerés mellett a festői szépségű tájakban való gyönyörködés egy olyan hangulatot teremtett, ami egy különösen harmonikus élményt nyújtott. Tájleírással nem is szeretnék próbálkozni, arról inkább beszéljenek a képek - amik szintén nem tudják ugyanazt átadni, amit személyesen lehet megtapasztalni, de talán biztosítani képesek egy megközelítő értéket. Az út igen jó minőségű volt és kis forgalmú, így a veszélyektől sem kellett gyakran tartanunk.
6-7 km lehetett az a távolság, miután elkezdett síkká válni a terep, egy-egy lejtősebb szakasz is jelentkezett, ami a sok lassan tekerhető út után igen hangulatos volt. Jöhettek a magasabb fokozatok, az egyenletesebb tempók megalkotása, aztán egyre vált lejtőssé a terep; egy-egy kisebb táv után már szinte csak lejtett, ez nagyobb sebességeket tett lehetővé azzal a hátránnyal kiegészülve, hogy kevésbé tudtuk szemügyre venni a tájat, az érdekességeket.
Az odafele megteendő úti célunk Biharrózsa volt, haladtunk is szépen felé, mikor nem sokkal előtte hátráltatni kényszerültem a csapatot. A hátsó belsőm levegőtartó képessége csökkent jelentősen, minek következtében - hogy már a cél előtt ne kelljen megállni szerelni - futva folytattam a távot. Igazán jól esett, bár izzasztóbb sport, mint a tekerés, de futni se futottam még Erdélyben :)
Nemsokára meg is érkeztünk ahhoz a vendéglátó helyhez, ahol üdítő italokat fogyaszthattunk fedett, árnyékos teraszon. Ezután gyorsan orvosoltuk biciklim betegségét és elnéztünk a település határában található vízimalomhoz. Az ott lakó bácsi előadott nekünk furcsa, hegedű&trombita hibrid hangszerével egy - vélhetőleg a kultúrájukból eredeztethető - zeneművet. Tapsvihar után sikerült rávennünk, hogy beizzítsa a malomkereket, így megfigyelhettük a liszt készülését. Nyelvek közötti egyezőtlenségek miatt nem jött létre köztünk gördülékeny beszélgetés, de segítséggel sikerült megértenünk, amit még szeretett volna mondani.
Innen már nem mentünk tovább, indultunk vissza Barátkára. Amit korábban szemünk nem vett észre a lejtők miatti sebességeknek köszönhetően, azt most jól megnéztük.
Igazán erős emelkedőnek nem lehetett nevezni a szintnövekedés mértékét, de azért a hajunk nem sokat lobogott az elején. Ki erősebben, ki kevésbé bírta, mindig bevártuk egymást. Én speciel annyira belelendültem a hegyi kerékpározásba, hogy az élre törtem és Barátka határáig meg sem álltam. A térdem már nem is fájt, aminek nagyon örültem. Azt megtanultam a dologból, hogy inkább ne erőltessem, ha nem épp egy medve kerget, mert lesz még szükségem rá, ha hasonlóan képzelem el az életem hátra lévő részében a sporttevékenységek űzését, mint ahogy most teszem.
Az utánam másodikként befutó sporttárssal leültünk egy hegyoldali mezőre, hogy onnan nézzük a völgyet, ahonnan a többiek várhatóak voltak. Nemsokára felhők gyűltek fölénk, amik esőt tartalmaztak, és nemsokára elő is adták tartalmukat. Kerestünk gyorsan egy fedett helyet, egy épülő ház teraszán találtuk meg, itt csatlakozott később a csapat további része. Nem volt nagy eső, inkább csak megnedvesítette az utakat, aztán elállt, de nem hagyták el a felhők a légteret.
Innen már csak az a 6-7 km-es szakasz következett, amit az elején olyan sok energiabefektetéssel meghódítottunk. Most jött el ennek a résznek a jogos élvezete, ki is élveztük maradéktalanul. Szép tempóban zúgtunk lefelé, kanyarokban persze jó nagy fékezések, aztán megint gyorsulás. Nagyon hamar leértünk, ahogy mindenki leért, eleredt az eső - hálát is adtunk az Égieknek, hogy nem közben ajándékoztak meg ezzel minket.
Ismét pakolászás következett, majd - már nagy esőben - indultunk haza Nagyvárad felé. Ott még megálltunk egy pizzázásra a Körös partján, aztán jóllakottan az otthonunkat céloztuk meg.
Nagyon szép élmény volt ez a tekerés - mind teljesítményben /70 km volt a táv/, mind szépségben. Ezért nagy köszönet a szervezőnek!
