Vártuk már, hogy újra a Balatonon lehessünk. Barna még Balaton-kör-szűz volt, Évi egyszer, Jenci már kétszer teljesítette a kört. A sok invitáció ellenére így is maradt a felállás: egy hölgy s három férfiú.
Első nap: Balatonakarattya-Tihany
Szombat reggel indultunk vonattal Akarattyára. Az ország másik végéről, így Debrecenből is egy közvetlen vonat halad ilyenkor a magyar tenger felé, erre ültünk fel Barna kivételével, ő Kelenföldön csatlakozott hozzánk. Az utazás amolyan állami vasút-hangulatú volt; nem egy kimondott luxus szolgáltatás, az ára sem ér annyit, amennyit kérnek érte, de jelenleg monopol hatalom, ez van, ezzel kell együtt élni.
A kiírt időre egy kicsivel meg is érkeztünk a tó északkeleti csücskéhez, ahol lerakodtunk, majd felmálházás és az elvek oktatása után útnak indultunk.
Az égen néhány felhő repkedett passzívan, ez rejtett némi esélyt rá, hogy száraz bőrrel nem ússzuk meg az első napi etapot, de mellette kiváltképp meleg volt, tehát nem is annyira bántuk.
Kenesénél álltunk meg először, hogy a vizuális kontaktuson túl fizikai kapcsolatba is kerülhessünk szeretett Balatonunkkal.
Egy lábáztatásra leültünk a köves partra, közben készítettünk egy-két képet, videót, én pl. felfedezni véltem néhány sügeret a vízben, be is hajítottam GoPro kollegát, nézzen szét ott lent:

Visszatértünk kerékpárjaink nyergének lovaglásába, mert a vonatozás miatt a nap fele már eltelt és az estét Tihanyban készültünk tölteni, odáig meg még volt előttünk egy pár kilométer, amit nem ártott leküzdeni, mert a teleportálás képességét nem sikerült ezidáig elsajátítanunk :)
Szóval mentünk-mendegéltünk, aztán a várhatóan várt eső meg is kezdte munkáját. Kicsit meg is ijedtünk és behúzódtunk egy aluljáróba, de aztán reálisabban elnézve a dolgot nem volt mitől tartanunk - egyrészt nem vagyunk cukorból, hogy a víz oldó hatását fejtse ki rajtunk, másrészt az esőcseppek sűrűsége sem szolgált rá arra, hogy az alattuk elhaladókat menedékbe kényszerítse. Azért felkerült egy-két esőkabát, egészen pontosan kettő, de mivel a csapadékot áztató hatása nem jellemezte, a meleg pedig tovább tartott, így hamarosan le is került.
A sorrend a következő volt: a vezető elöl botorkált, mögötte kedves hölgyeménye, majd hol egymás mellett, hol egymás mögött, hol pedig megfordítva a két további úr. Ütemesen haladtunk, egy-egy emelkedő azért összevárásra késztetett minket, mert ott sebességügyi változások miatt sikerülni vélt szétszakadoznunk. Az idő telt, csak telt, így azt beszéltük meg, hogy nem álldogálunk, hanem tekerünk és legközelebb csak Csopak után, Füred előtt lévő, a hippytanyára emlékeztető Világbüfében állunk meg. Ezt sikerült is tartani, csak Évi zsörtölődött néha egyet-egyet, melyben legmélyebb zsörtjeit próbálta megértetni az emelkedőkkel, de azok mit sem törődve vele, továbbra is csak emelkedtek. Elértük aztán a kívánt megállót, meg is álltunk hát és betértünk oltani éhünk-szomjunk. Egy-egy zsírosdeszkát és némi limonádét és fröccsöt tankoltunk magunkba, miközben megbeszéltük az eddigieket és az elkövetkezőket, néhány mellékszállal pedig csaptunk ide, csaptunk oda a beszélgetések szövevényes láncaiban.
Hajtottuk tovább a bringákat, de nem sokáig, mert Barna Füreden megállót rendelt el - a Hatlépcsősben kívánt régi és nem olyan régi emlékeiből hagyományt teremteni, egy velős pirítóst szeretett volna elfogyasztani némi borocska társaságában, ezt meg is tette. Csatlakoztunk hozzá és valóban ízletes eledelt kínáltak nekünk, tehát örömteli volt az ajánlás.
Innen már csak egy településnyire voltunk a szállásunktól, de már 6 óra felé járt az idő, tehát nem kóvályogtunk többet, egyenesen arrafelé vettük az irányt - navi be, célállomás kikeres és gó.
A Tihanyi-félszigetre rákanyarodva a bicikliútról szép kilátást vehettünk a sziget által vetett öböl-részre és a távolabbi tájakra is. Ismét emelkedősebb terep következett, Évi ugyancsak nem fogadta örömmel, utólag elmondva nem is bánta volna, ha nem Tihanyba helyezzük aznap esti rezidenciánkat. Utólag én se, hisz nem volt túlságos komfortérzetünk, viszont a kifizetett árért talán érdemleges lett volna, ha érezhetjük mivoltát.
Nembaj, egynek ha nem is jó, de ne legyünk elégedetlenek; volt tető a fejünk fölött és ha végeztünk az összes szúnyoggal, már nem volt, ki megcsípjen minket :)
Második nap: Tihany-Balatongyörök
Kialudtuk azért magunkat. 8 körül jóreggelt-et rendeltem el, így megindult a készülődés a második, combosabb napi adagra. Volt egy-két szervizkötelességem, melyeket sikerült hamar megoldani, az egyik esetében viszont csak átmeneti javulás keletkezett, az kívánt még utólagos módosítani valót. Az előző napi, sziget tetejére való felkúszást most egy szép hosszú lejtős menet kísérte, mely a már learatott, illatot már nem árasztó levendula-mezők mellett vezetett vissza a bringa körútra.
Újra belevetettük magunkat a Balaton-felvidék domborulatainak partmentére kivetült, hosszan elnyúló hullámvas(avagy kerékpár)útjába. Combjaink és vádlijaink az előző napi edzéstől már valamelyest belejöttek a hullámhódításba, így haladtunk is szépen előre.
Az időjárás ezen a napon nyáriasabb, ezáltal naposabb, ezáltal pedig durván meleg viszonyokkal vett minket körül. Ez a második napi szakasz mindig egy sokat tekerős, nehéz tereppel, ugyanakkor sok szép látnivalóval megáldott rész, viszont a sok tekerés miatt nem engedhettük meg magunknak, hogy a napsütés csúcsidőszakában leszálljunk a nyeregből. Évi ujjatlan, vállat sem fedő öltözékének takaráson kívül eső területeire rá is festette a Nap szép pirossal az 'Itt jártam'-ot. A Nap és az út ki is vette szegényből az erőt, így ismételten csúnyán nézett az elé táruló emelkedőkre.
Jenci és Barna egy-egy kisebb szakaszon előre haladtak és mikor árnyékos helyet vagy kutat találtak, ott bevártak minket.
Nemsokára elértük a Badacsonyt. Évit elnézve nem volt szívem felvinni a csapatot a csodás Római útra, az ottani kis forgalmú emelkedőket feladtuk a nagy forgalmú, de sík főútért cserébe. Erre a szakaszra női vezetést rendeltem el, magam elé engedtem Évit és mondtam neki, hogy most az ő tempójában megyünk. A forgalom miatt nem volt kellemes, de hamarosan Lábdihegyhez értünk, ahol lekanyarodtunk, hogy a 100 méterre lévő Kert Vendéglőben rakjunk egy kis üzemanyagot a bendőnkbe. Éppen nagy volt a hőség - ezt tanúsította az is, hogy szállásadónk hívott, hogy leugranak a strandra, majd lehetőség szerint értesítsem érkeztünk állapotáról-, szóval jó volt ücsörögni egy kicsit az árnyékban.
Fizettünk és hozzáláttunk a napi táv hátralévő részének leküzdéséhez. Most kicsit jobban gurultak a kerekek, hamar elértük a Szigliget felé lekanyarodó ágat, mikor elhagyhattuk a száguldozó vasdobozokkal teli főutat.
Itt már mondhattam a csapatnak biztatásul, hogy az utolsó emelkedők következnek, aztán jöhet a pihi.
Balatongyörök egyre közelebb került hozzánk, mi meg azon voltunk, hogy ez az állapot ne változzon, szóval csak tekertünk. A településhez közel érve belőttem a címet a telómba, hogy elirányítson minket az Andrea Apartmanhoz. Ügyesen tette is a dolgát, nemsokára már a szálláson pihentünk meg a nagy hajtás után. Módfelett igényes pecó, kívül-belül igényes, bátran ajánlom mindenkinek!
Évi égett bőrfelületei miatt aggodalmaskodott, gyógyírt szeretett volna rá, de nem volt ügyeletes patika a közelben. Lepihent, mi meg a srácokkal kinéztünk a helyi strandra. Csobbantunk egyet, levegővel töltöttünk meg egy-két kupát, majd visszaindultunk, hogy egy kis vacsorának valót nézzünk. A többet tapasztaltak véleményei alapján böngésztünk az elérhető helyek között, aezek alapján a Varga Vendéglőt néztük meg és nem csalódtunk benne. Csodás kilátás nyílik onnan a Balatonra, szuper kiszolgálásban részesültünk és még a kapott ételek is abszolút rendben voltak.
Közben megdumáltuk, hogy mi legyen a következő nap a menetrend.
Ennek tudatában egy kisbolti bevásárlásos reggeli után nekivágtunk a harmadik etapunknak. Valóban lapos útviszonyokkal találkozhattunk, ez a haladásunkban is meglátszott, településről-településre fogyasztottuk a távot, majd nemsokára némi fagyit is, mert elérkezett a kihagyhatatlan Florida Fagyizó, amit újra lecsekkoltunk. Ezennel újabb fagyikat próbáltunk, de a Balatoni Randevút számomra továbbra sem múlta felül egyik sem.
Dél körül elértünk egy kis népességű szabad strandhoz, ahol úgy találtuk jónak, ha megállunk, míg kicsit alábbhagy a hőség. Lecuccoltunk egy fa alá, a helyhez megfelelő öltözéket öltöttünk magunkra és strandolgatással, beszélgetéssel, olvasgatással, valamint falatozgatással múlattuk a napos időt.
Három óra körül pattantunk vasparipára, Fonyód közeledett, így felhívtam lellei szállásadónkat, hogy megközelítőleg fél óra múlva készülhet fogadtatásunkra. Gondoltam inkább korábban szólok, mint fél óra, mert általánosságban nem kívánt a korábbi érkezés, az illem pedig megkívánja a kis késést.
A fonyódi hajókázás idén kimaradt, mert csak 50%-ban rendelkeztünk BalatonMix jeggyel, mellyel díjmentesen igénybe lehet venni, valamint időt sem akartunk ezzel tölteni.
Lellén ismét előkaptam a navit, a szállás 1500 méterre felfele volt a Balatontól, csendes környezetben. Ezt nem is bántuk, mert szállásunk elfoglalása után szembesültünk vele, mikor célba vettük a hírös Nádfedeles Halsütőt, hogy lent a part menti sávban kb. annyi az ember és a nyüzsgés, mint a Balatonban a víz. Jól eső is volt, hogy a halsütő nem abban a nagy rengetegben rakta le alapkövét, hanem attól 50 méterre, jól megközelíthető módon, mégis elzárva a tömegtől. Említést nem felejtendő, hogy finom is, amit adnak.
Ezután még próbáltunk kinézni a kikötőbe, de az embermassza szinte áthatolhatatlan volt, így csak egy darabig próbálkoztunk, majd inkább visszafelé kormányoztuk keróinkat és kibérelt ágyaink pihenést adó reményét varázsoltuk magunkhoz fizikailag közelebb és közelebb.
Gyúrtam volna a földvári Fapuma lángos kipróbálására, de az asszonykám úgy megtömött eledellel, hogy képzelőerőmnek távolból felsejlő esélye sem volt olyasmire gondolnia - így ez a gasztro-program marad a tizenharmadik vagy azt követő körök egyikére.
Mentünk-mendegéltünk - ilyen a déli part, lényegében eseménytelenül telnek a kilométerek, míg meg nem töri a hosszú egyenest egy bal kanyar, majd egy jobb, hogy aztán újra egyenesen robogjunk célunk felé. Időnként van egy partszakasz, mikor szinte a Balaton aurájában kerekezhetünk, de többnyire a lakott területek, üdülőövezetek alacsony forgalmú, bazári pénznyelők és falatozók között vezet az út. Magasan vánszorgott az elképzelt hőmérő mutatója, kutakat kutattunk, ahogy Romhányi tétova tevéje is hajdanán. Sajnos sokat nem tettek közszemlére és közszomjoltásra, így egyszer vásárolni kényszerültünk, de következőleg már tankolni is tudtunk valahonnan jó mélyről.
Éviből előtört az éhes oroszlán, Siófok közelében már a ketrecvas is alig tudta rácsok mögött tartani, így megesett a szívem és előre engedtem, hogy válogasson az elénk táruló manna-árusítók közül. Gondoltam, hátha csak megállunk és kikér egy gyors gyrost vagy hasonlót, de beülős helyet választott, így oda mentünk. Bő 1 óra volt. Egyetlen közvetlen vonatunk 14:45-kor indulásra készült. Kikértük a kaját. Jenci egyszer csak matematikai egyenleteket oldogatott meg magában, miután eredményre jutott és szerencsénkre megkérdezte tőlünk: 'Nem kéne indulnunk?'.
Úgy voltam vele, hogy belefér, mert egy óra alatt megvan a Siófok-Akarattya táv, de az útvonal tervezők közel 20 km-t jeleztek, ahhoz viszont az éhes oroszlán lányt szelídebbé kéne valahogy varázsolni. Gyorsan elcsomagoltattuk a vonatútra a megrendelt kajákat, fizettünk és versenybe keltünk az idővel és a távval. A két fickó engedelmesen, közben mindenféle gazdasági és politikai történést megvitatva követték a kerekeim által aszfaltra rajzolt utat. A szelídítés viszont nem ment olyan könnyen, újra jött egy pár emelkedő, az éhség nem csökkent, így kaptam némi fricskát, közben dezsávű fílingek robbantak be elmémbe rendületlenül, mint emlékképek a tavalyi útról (lásd: tavalyi út), bár ott nem az emelkedők, az idő és az üres gyomor, hanem az eső és bőrig ázás volt a gyújtózsinór.
A világosi emelkedő következett, amit jófejségből jelezhettek volna már az alján, hogy le van zárva. Így a srácok előrehaladásával és az emelkedő tetejére érésével tudtuk meg mi is közvetetten, hogy vasútfelújítás miatt a lehetségességtől mentesülve nem lehet átkelni az adott szakaszon. Ekkor valahol legbelül egy kicsit feladtam, hogy meglesz a vonat elérése és átkoztam az időmenedzsmentet, amit végeztem magamban. De lent mondták a helyiek, akik többet tudtak, mint mi, hogy nem messze van egy másik feljáró, ott a lehetségmentesség lehetségessé orvosolható, mellyel éltünk is és végre ott voltunk újra, ahol korábban szerettünk volna; az építkezés túloldalán. Ha tehettem volna, szívem szerint Évinek adtam volna egy rakat erőt az enyémből, de ilyenre a jelenlegi állapotok szerint nincs lehetőség, így maradt az ő ereje, amit egyre csak fogyatkozni érzett. Még egy pár emelkedő következett, amit le kell győzni. A világosi kilátásnál azért megálltam, mert az órámra pillantva itt már tudtam, csak le kell gurulni a lejtőn, tekerni egy kicsit és teljesítve lészen a kör. Továbbindulást szavazott meg a csapat, tehát eszerint jártunk el. Legurultunk az említett lejtőn, tekertünk még egy kicsit és valóban jött az akarattyai vasúti megálló. A körforgalomban lévő tiszteletkörre talán már elfogyott a csapat jó hangulata, mikor már erre fel elkedvetlenedve én is lemondtam róla, így talán vigasztaló szándékból csak Barna végezte el.
Végezetül leereszkedtünk a peronra, majd nemsokára meg is érkezett a minket hazáig szállító vas-szerelvény.
Megköszönve gratuláltam a csapatnak a körteljesítés és a kitartó részvétel indokán, aztán jegykezelés után hozzáláttunk a siófoki falatok tápanyaggá alakításához.
Barna, üdvözölve legyél a Balaton-hódítók klubjában! Jenci, örülök, hogy harmadjára is velem tartottál! Évi, egyre csak jobb és jobb lesz ez, ne keseredj el sose, csak tekerj és célba érsz! :)
--- Jencinek és Barnának külön köszönet jár fotóriporteri munkásságukért, a képek egy (nagy) része az ők kezük és készülékük munkáját dicséri. ---
Újra belevetettük magunkat a Balaton-felvidék domborulatainak partmentére kivetült, hosszan elnyúló hullámvas(avagy kerékpár)útjába. Combjaink és vádlijaink az előző napi edzéstől már valamelyest belejöttek a hullámhódításba, így haladtunk is szépen előre.
Az időjárás ezen a napon nyáriasabb, ezáltal naposabb, ezáltal pedig durván meleg viszonyokkal vett minket körül. Ez a második napi szakasz mindig egy sokat tekerős, nehéz tereppel, ugyanakkor sok szép látnivalóval megáldott rész, viszont a sok tekerés miatt nem engedhettük meg magunknak, hogy a napsütés csúcsidőszakában leszálljunk a nyeregből. Évi ujjatlan, vállat sem fedő öltözékének takaráson kívül eső területeire rá is festette a Nap szép pirossal az 'Itt jártam'-ot. A Nap és az út ki is vette szegényből az erőt, így ismételten csúnyán nézett az elé táruló emelkedőkre.
Jenci és Barna egy-egy kisebb szakaszon előre haladtak és mikor árnyékos helyet vagy kutat találtak, ott bevártak minket.
Nemsokára elértük a Badacsonyt. Évit elnézve nem volt szívem felvinni a csapatot a csodás Római útra, az ottani kis forgalmú emelkedőket feladtuk a nagy forgalmú, de sík főútért cserébe. Erre a szakaszra női vezetést rendeltem el, magam elé engedtem Évit és mondtam neki, hogy most az ő tempójában megyünk. A forgalom miatt nem volt kellemes, de hamarosan Lábdihegyhez értünk, ahol lekanyarodtunk, hogy a 100 méterre lévő Kert Vendéglőben rakjunk egy kis üzemanyagot a bendőnkbe. Éppen nagy volt a hőség - ezt tanúsította az is, hogy szállásadónk hívott, hogy leugranak a strandra, majd lehetőség szerint értesítsem érkeztünk állapotáról-, szóval jó volt ücsörögni egy kicsit az árnyékban.
Fizettünk és hozzáláttunk a napi táv hátralévő részének leküzdéséhez. Most kicsit jobban gurultak a kerekek, hamar elértük a Szigliget felé lekanyarodó ágat, mikor elhagyhattuk a száguldozó vasdobozokkal teli főutat.
Itt már mondhattam a csapatnak biztatásul, hogy az utolsó emelkedők következnek, aztán jöhet a pihi.
Balatongyörök egyre közelebb került hozzánk, mi meg azon voltunk, hogy ez az állapot ne változzon, szóval csak tekertünk. A településhez közel érve belőttem a címet a telómba, hogy elirányítson minket az Andrea Apartmanhoz. Ügyesen tette is a dolgát, nemsokára már a szálláson pihentünk meg a nagy hajtás után. Módfelett igényes pecó, kívül-belül igényes, bátran ajánlom mindenkinek!
Évi égett bőrfelületei miatt aggodalmaskodott, gyógyírt szeretett volna rá, de nem volt ügyeletes patika a közelben. Lepihent, mi meg a srácokkal kinéztünk a helyi strandra. Csobbantunk egyet, levegővel töltöttünk meg egy-két kupát, majd visszaindultunk, hogy egy kis vacsorának valót nézzünk. A többet tapasztaltak véleményei alapján böngésztünk az elérhető helyek között, aezek alapján a Varga Vendéglőt néztük meg és nem csalódtunk benne. Csodás kilátás nyílik onnan a Balatonra, szuper kiszolgálásban részesültünk és még a kapott ételek is abszolút rendben voltak.
Közben megdumáltuk, hogy mi legyen a következő nap a menetrend.
Harmadik nap: Balatongyörök-Balatonlelle
Szóval arra jutottunk, hogy mivel teljes egészében sík terep vár ránk a mai napon, megtehetnénk, hogy a Nap csúcsidőszakában egy strandon sziesztázzunk.Ennek tudatában egy kisbolti bevásárlásos reggeli után nekivágtunk a harmadik etapunknak. Valóban lapos útviszonyokkal találkozhattunk, ez a haladásunkban is meglátszott, településről-településre fogyasztottuk a távot, majd nemsokára némi fagyit is, mert elérkezett a kihagyhatatlan Florida Fagyizó, amit újra lecsekkoltunk. Ezennel újabb fagyikat próbáltunk, de a Balatoni Randevút számomra továbbra sem múlta felül egyik sem.
Dél körül elértünk egy kis népességű szabad strandhoz, ahol úgy találtuk jónak, ha megállunk, míg kicsit alábbhagy a hőség. Lecuccoltunk egy fa alá, a helyhez megfelelő öltözéket öltöttünk magunkra és strandolgatással, beszélgetéssel, olvasgatással, valamint falatozgatással múlattuk a napos időt.
Három óra körül pattantunk vasparipára, Fonyód közeledett, így felhívtam lellei szállásadónkat, hogy megközelítőleg fél óra múlva készülhet fogadtatásunkra. Gondoltam inkább korábban szólok, mint fél óra, mert általánosságban nem kívánt a korábbi érkezés, az illem pedig megkívánja a kis késést.
A fonyódi hajókázás idén kimaradt, mert csak 50%-ban rendelkeztünk BalatonMix jeggyel, mellyel díjmentesen igénybe lehet venni, valamint időt sem akartunk ezzel tölteni.
Lellén ismét előkaptam a navit, a szállás 1500 méterre felfele volt a Balatontól, csendes környezetben. Ezt nem is bántuk, mert szállásunk elfoglalása után szembesültünk vele, mikor célba vettük a hírös Nádfedeles Halsütőt, hogy lent a part menti sávban kb. annyi az ember és a nyüzsgés, mint a Balatonban a víz. Jól eső is volt, hogy a halsütő nem abban a nagy rengetegben rakta le alapkövét, hanem attól 50 méterre, jól megközelíthető módon, mégis elzárva a tömegtől. Említést nem felejtendő, hogy finom is, amit adnak.
Ezután még próbáltunk kinézni a kikötőbe, de az embermassza szinte áthatolhatatlan volt, így csak egy darabig próbálkoztunk, majd inkább visszafelé kormányoztuk keróinkat és kibérelt ágyaink pihenést adó reményét varázsoltuk magunkhoz fizikailag közelebb és közelebb.
Negyedik nap: Balatonlelle-Balatonakarattya
Utolsó balatoni napunk reggelére keltünk ki bérnyughelyünk szóban tárgyalt időbeni megszűnése előtt egy kicsivel. Összecuccoltunk, készítettünk egy (két) fotót, leadtuk a kulcsokat, köszöneteket mondtunk, majd egy reggeli erejéig egy ábécé portékái közül válogattunk, fizettünk majd táplálkoztunk.Gyúrtam volna a földvári Fapuma lángos kipróbálására, de az asszonykám úgy megtömött eledellel, hogy képzelőerőmnek távolból felsejlő esélye sem volt olyasmire gondolnia - így ez a gasztro-program marad a tizenharmadik vagy azt követő körök egyikére.
Mentünk-mendegéltünk - ilyen a déli part, lényegében eseménytelenül telnek a kilométerek, míg meg nem töri a hosszú egyenest egy bal kanyar, majd egy jobb, hogy aztán újra egyenesen robogjunk célunk felé. Időnként van egy partszakasz, mikor szinte a Balaton aurájában kerekezhetünk, de többnyire a lakott területek, üdülőövezetek alacsony forgalmú, bazári pénznyelők és falatozók között vezet az út. Magasan vánszorgott az elképzelt hőmérő mutatója, kutakat kutattunk, ahogy Romhányi tétova tevéje is hajdanán. Sajnos sokat nem tettek közszemlére és közszomjoltásra, így egyszer vásárolni kényszerültünk, de következőleg már tankolni is tudtunk valahonnan jó mélyről.
Éviből előtört az éhes oroszlán, Siófok közelében már a ketrecvas is alig tudta rácsok mögött tartani, így megesett a szívem és előre engedtem, hogy válogasson az elénk táruló manna-árusítók közül. Gondoltam, hátha csak megállunk és kikér egy gyors gyrost vagy hasonlót, de beülős helyet választott, így oda mentünk. Bő 1 óra volt. Egyetlen közvetlen vonatunk 14:45-kor indulásra készült. Kikértük a kaját. Jenci egyszer csak matematikai egyenleteket oldogatott meg magában, miután eredményre jutott és szerencsénkre megkérdezte tőlünk: 'Nem kéne indulnunk?'.
Úgy voltam vele, hogy belefér, mert egy óra alatt megvan a Siófok-Akarattya táv, de az útvonal tervezők közel 20 km-t jeleztek, ahhoz viszont az éhes oroszlán lányt szelídebbé kéne valahogy varázsolni. Gyorsan elcsomagoltattuk a vonatútra a megrendelt kajákat, fizettünk és versenybe keltünk az idővel és a távval. A két fickó engedelmesen, közben mindenféle gazdasági és politikai történést megvitatva követték a kerekeim által aszfaltra rajzolt utat. A szelídítés viszont nem ment olyan könnyen, újra jött egy pár emelkedő, az éhség nem csökkent, így kaptam némi fricskát, közben dezsávű fílingek robbantak be elmémbe rendületlenül, mint emlékképek a tavalyi útról (lásd: tavalyi út), bár ott nem az emelkedők, az idő és az üres gyomor, hanem az eső és bőrig ázás volt a gyújtózsinór.
A világosi emelkedő következett, amit jófejségből jelezhettek volna már az alján, hogy le van zárva. Így a srácok előrehaladásával és az emelkedő tetejére érésével tudtuk meg mi is közvetetten, hogy vasútfelújítás miatt a lehetségességtől mentesülve nem lehet átkelni az adott szakaszon. Ekkor valahol legbelül egy kicsit feladtam, hogy meglesz a vonat elérése és átkoztam az időmenedzsmentet, amit végeztem magamban. De lent mondták a helyiek, akik többet tudtak, mint mi, hogy nem messze van egy másik feljáró, ott a lehetségmentesség lehetségessé orvosolható, mellyel éltünk is és végre ott voltunk újra, ahol korábban szerettünk volna; az építkezés túloldalán. Ha tehettem volna, szívem szerint Évinek adtam volna egy rakat erőt az enyémből, de ilyenre a jelenlegi állapotok szerint nincs lehetőség, így maradt az ő ereje, amit egyre csak fogyatkozni érzett. Még egy pár emelkedő következett, amit le kell győzni. A világosi kilátásnál azért megálltam, mert az órámra pillantva itt már tudtam, csak le kell gurulni a lejtőn, tekerni egy kicsit és teljesítve lészen a kör. Továbbindulást szavazott meg a csapat, tehát eszerint jártunk el. Legurultunk az említett lejtőn, tekertünk még egy kicsit és valóban jött az akarattyai vasúti megálló. A körforgalomban lévő tiszteletkörre talán már elfogyott a csapat jó hangulata, mikor már erre fel elkedvetlenedve én is lemondtam róla, így talán vigasztaló szándékból csak Barna végezte el.
Végezetül leereszkedtünk a peronra, majd nemsokára meg is érkezett a minket hazáig szállító vas-szerelvény.
Megköszönve gratuláltam a csapatnak a körteljesítés és a kitartó részvétel indokán, aztán jegykezelés után hozzáláttunk a siófoki falatok tápanyaggá alakításához.
Barna, üdvözölve legyél a Balaton-hódítók klubjában! Jenci, örülök, hogy harmadjára is velem tartottál! Évi, egyre csak jobb és jobb lesz ez, ne keseredj el sose, csak tekerj és célba érsz! :)
--- Jencinek és Barnának külön köszönet jár fotóriporteri munkásságukért, a képek egy (nagy) része az ők kezük és készülékük munkáját dicséri. ---
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése