Régen nem írtam már a mezítlábas futás terén tapasztalt sportolásaimról, pedig edzegetek azóta is a szörfcipőmben vagy puhább talajon mezítláb - többet-kevesebbet.
Az Oxigén Kupán az első két versenyen nem tudtam részt venni, most 10-én rendezték meg a harmadikat, erre már sikerült eljutnom.
Kicsit sok tennivalóm akadt az előtte való hetekben, így rákészülni nem igazán állt módomban, de azért a verseny hetén futottam két erősebbet, melyeknek természetesen kisebb izomlázak lettek a következményei - örültem nekik, mert azt jelentették, hogy megmozgattam magam - jobban, mint addig általában.
Aztán eljött a szombat. Egy korábbi alkalommal lemértem, hogy szörfcipőben kb 8-10 perccel hosszabban futok egy 12 km-es szakaszon, mint sima futócipőben; így arra gondoltam, most is jó lesz a futócipő - elvégre is verseny, alakítsunk vmi jó kis időt. Oda is értem rendben a starthoz, már éppen készítették dörrentésre a startpisztolyt, mikor én még csak öltözködtem. Pár másodpercet el is csúsztam, de az még nem számottevő.
Szépen haladt az első kör, vittem magammal időmérőt, ő azt mondta, hogy bő 10 perc, aminek nagyon örültem, mert azzal már lehet kalkulálgatni pozitív eredményeket. A második kör vége felé azonban változtatnom kellett a jobb lábam futólépésén - nem érkezhettem a helyes, ujjak mögötti talppárnákra, mert a cipő elkezdte kellemetlenül nyomni egy ponton, így az erősebbik lábam tolófunkcióját vesztette, a ballal kellett korrigálnom.
Az óra máris szomorúbb adatokkal szolgált, de nem érdekelt, úgysem most akartam megváltani a világot. Gondoltam, hogy szépen végigdöcögöm, lesz ami lesz. De aztán már a döcögés is a pokol tüzének sanyargató érzésével töltött el, a nyolcadik km végén elhatároztam, hogy leveszem a cipőt. Míg űztem ezt a cselekedetet, 5-en haladtak el mellettem, az utolsó ~20 méterrel járt előttem.
Aztán ahogy elkezdtem mezítláb futni, rámtört egy olyan érzés, mint amikor egy ártatlanul életfogytiglanra ítélt rabot engednek szabadon, mert újravizsgálták az ügyét és egyszer csak a szabadság minden szikrája bontakozik ki egész lényében. Olyan jól esett a bőrömön tapasztalni az avart, az enyhén hűvös talajt, az apró gallyakat, melyek találkozásakor sem éreztem fájdalmat, hanem csak kellemes simogatást. Beértem az 5-ös konvoj utolsó emberét, haladtam sorra el mellettük, közbe elegyedtek más versenyzők is, mellettük is természetes könnyedséggel szökelltem el, időnként hallottam egy-egy 'Azigen!'-t, aztán már a célegyenesbe kerültem, meghúztam még, az is nagyon finom volt.
45:21-re értem be. Nem a legjobb időm, de volt már sokkal rosszabb is. Viszont a megtapasztalás nagyon kellemes élményül szolgált. El is kezdtem szövögetni komoly terveket - majd meglátjuk, lesz-e róla bejegyzés a későbbiekben...
(A kép forrása: http://www.frissoxigen.hu)
Az Oxigén Kupán az első két versenyen nem tudtam részt venni, most 10-én rendezték meg a harmadikat, erre már sikerült eljutnom.
Kicsit sok tennivalóm akadt az előtte való hetekben, így rákészülni nem igazán állt módomban, de azért a verseny hetén futottam két erősebbet, melyeknek természetesen kisebb izomlázak lettek a következményei - örültem nekik, mert azt jelentették, hogy megmozgattam magam - jobban, mint addig általában.
Aztán eljött a szombat. Egy korábbi alkalommal lemértem, hogy szörfcipőben kb 8-10 perccel hosszabban futok egy 12 km-es szakaszon, mint sima futócipőben; így arra gondoltam, most is jó lesz a futócipő - elvégre is verseny, alakítsunk vmi jó kis időt. Oda is értem rendben a starthoz, már éppen készítették dörrentésre a startpisztolyt, mikor én még csak öltözködtem. Pár másodpercet el is csúsztam, de az még nem számottevő.
Szépen haladt az első kör, vittem magammal időmérőt, ő azt mondta, hogy bő 10 perc, aminek nagyon örültem, mert azzal már lehet kalkulálgatni pozitív eredményeket. A második kör vége felé azonban változtatnom kellett a jobb lábam futólépésén - nem érkezhettem a helyes, ujjak mögötti talppárnákra, mert a cipő elkezdte kellemetlenül nyomni egy ponton, így az erősebbik lábam tolófunkcióját vesztette, a ballal kellett korrigálnom.
Az óra máris szomorúbb adatokkal szolgált, de nem érdekelt, úgysem most akartam megváltani a világot. Gondoltam, hogy szépen végigdöcögöm, lesz ami lesz. De aztán már a döcögés is a pokol tüzének sanyargató érzésével töltött el, a nyolcadik km végén elhatároztam, hogy leveszem a cipőt. Míg űztem ezt a cselekedetet, 5-en haladtak el mellettem, az utolsó ~20 méterrel járt előttem.
Aztán ahogy elkezdtem mezítláb futni, rámtört egy olyan érzés, mint amikor egy ártatlanul életfogytiglanra ítélt rabot engednek szabadon, mert újravizsgálták az ügyét és egyszer csak a szabadság minden szikrája bontakozik ki egész lényében. Olyan jól esett a bőrömön tapasztalni az avart, az enyhén hűvös talajt, az apró gallyakat, melyek találkozásakor sem éreztem fájdalmat, hanem csak kellemes simogatást. Beértem az 5-ös konvoj utolsó emberét, haladtam sorra el mellettük, közbe elegyedtek más versenyzők is, mellettük is természetes könnyedséggel szökelltem el, időnként hallottam egy-egy 'Azigen!'-t, aztán már a célegyenesbe kerültem, meghúztam még, az is nagyon finom volt.45:21-re értem be. Nem a legjobb időm, de volt már sokkal rosszabb is. Viszont a megtapasztalás nagyon kellemes élményül szolgált. El is kezdtem szövögetni komoly terveket - majd meglátjuk, lesz-e róla bejegyzés a későbbiekben...
(A kép forrása: http://www.frissoxigen.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése