A munka ünnepe adta hosszúhétvége előtt válaszút elé érkeztem: az egyik út a Balatonra, a másik Szendrő tájékára vezetett. Mint szeretett Balatonom, a szívem erősen arrafelé húzott, azonban egy vasárnap reggeli kötelezettségem nem engedte meg a hosszabb kiruccanást, maradtak a hegyek.
Ekkora szervezték meg a szervezők hetedik alkalommal a Vitézlő teljesítménytúrát, melyen különböző távokat gyalog, futva, biciklivel, illetve kiegészítve kenuval lehetett teljesíteni.
Pénteken késő délután indultunk Debrecenből autóval, a tágas csomagtérben hamar ideális helyet találtunk mindennek, amit magunkkal kívántunk vinni.
Sötétedés után nem sokkal meg is érkeztünk Szuhogyra, itt kaptunk kellemes szálláshelyet éjszakára és finom étkeket vacsorára és reggelire. Hamar kipakoltunk, összeszereltük a bicikliket, becuccoltunk a házba, majd neki is láttunk telepakolni a pocakokat.
Reggel 7 körülre terveztük az alvásunk befejezését, lényegében sikerült is ennek a tervnek eleget tenni.
Miután mindenki elkészült a reggeli teendőivel, biciklire pattantunk és kerékpárunk első kerekeit Szendrő felé irányítottuk. Fél 10-re beértünk a rajt- és célként szolgáló általános iskolához, ahol kitöltöttük a regisztrációs lapokat és 3/4 10-kor el is indultunk, hogy távunkat legyűrhessük.
Peti és Enikő a 80km-esen, Laci, Ada és én az 50km-es távon próbáltunk szerencsét. A két táv között két ellenőrzőpont volt a különbség - nyilván a 80-as kontójára. Egy darabon azonban együtt mehettünk, így együtt is mentünk.
A rajt utáni első ellenőrzőpont egy szuhogyi cukrászdához vezetett, hamar meg is érkeztünk. Épp tv-sek interjúztattak, Lacit is elkapták egy pár szóra. Sokat nem kellett pihennünk, nem is nagyon volt mit kipihenni, így indultunk tovább.
A második ellenőrzőpont egy kis kitérőt jelentett; balra kellett eltérni egy külön útra, mely a Hungaropec fantázianevű veszélyes hulladéklerakóhoz vezetett. Nem volt senki az ellenőrzőpontnál, magunknak kellett beikszelni az adott "pecsét helyét" egy zsírkrétával. Egy helyi dolgozóval történő konzultáció után tovább kalandoztunk.
Emelkedősebb terep kezdődött, melegedtek az izmok a lábainkban, egyre jobban kellett erőt kifejteniük.
Lapos és meredekebb emelkedők váltották egymást, de maradéktalanul kárpótolt az általuk elért kilátás; szép tájakon kerekezhettünk. Mellékelek pár fotót ezekről, ám ezen fotókon keresztül sajnos nem adja át azt a szépséget, melyben tündökölt:
A múzeumnál visszapótoltunk némi vizet, aztán az következett, amire számítani lehetett: ahol az előbb lefelé zúgtunk, most ott kellett visszakapaszkodni egészen addig, ahol a lejtős rész kezdődött. Szeretem hamar letudni az emelkedőket, ilyenkor többet adok bele, mint sík terepen, így Peti és Enikő előtt haladtam, jöttek is nem sokkal mögöttem. Nem akartam nagyon elszakadni a bolytól, vallom a 'Stick together, team!' elvet, ezért néha visszalassítottam.
Az emelkedő tetején egy másik útvonalon folytatva az utat további enyhe emelkedő következett - több lefelével tarkítva. A rudabányai bányatónál helyezték el a negyedik checkpoint-ot. Itt pihengettünk, töltöttük az időt, de Laci és Ada az idő telésével sem érkeztek. Már láttuk jönni azokat a bicikliseket is, akik akkor jöttek lefele a harmadik ponthoz, mikor mi már jöttünk fel a negyedikhez, szóval gyanús volt, hogy vmi nincsen rendben Laciékkal. Enikőéket tovább engedtem, ugyanis ők hosszabb távot mentek, nehogy kicsússzanak az időből, én meg telefon után nyúltam. Sokadik próbálkozásra sem volt válasz, így eléjük mentem. Nem sokkal a bányató felé vezető elágazásnál álltak, láthatólag szerelni készültek vmit. Kérdésemre megtudtam, hogy Ada biciklijének az első váltója rakoncátlankodott, erre igyekeztek megoldást találni, de a váltó nem adta magát. Egy alternatív megoldást választva eltekertünk a bányatavi ponthoz, ahol kezünk ügyébe kevertük a bizonyos váltót. A manuális, kézzel állítható "váltó" ideájának megteremtését úgy igyekeztünk előidézni, hogy a fém váltót egy nagy kővel alkalmatlanná tesszük a lánc körüli kapaszkodásában, majd evakuáljuk. Pár ütés után fel is adta a harcot, diadalittas győzelemmel eltávolítottuk és mehetett tovább a hegyi tekerészés.
Ötödik pontunktól, Szőlősardótól egy közel 10km-es tekerés választott el, mely a jobbra-balra, fel-le irányváltoztatásokkal hamar el is telt. Összehasonlítva egy ilyen távot pl a 33-as úton megtett egyenes szakasszal: szinte ég és föld. Az utóbbi esetében a monotonitás annyira komoly koncentrációt igényel azt elhinni, hogy kevésbé látványosan ugyan, de fogynak a kilométerek, itt viszont éppen a változatosságok, a helyes váltófokozat megtalálása, a kátyúk vagy egyéb úthibák kerülgetése jobban eltereli figyelmünket a km-ek számolgatásáról.
Kínálat tekintetében a szőlősardói pont volt a leggazdagabb - izotóniás itallal táplálhattuk vissza a szervezetünkből elveszett anyagokat. Egy kút is volt mellette, ott az árnyékban lehűtöttük magunkat, ettünk egy kis magunkkal hozott energiaadó ezt-azt, aztán mikor mindenki eleget pihent, továbbindultunk.
Amúgy nem erőltettük a tempót, az időre biciklizést - elsősorban Ada váltójának hiányosságáért, de már korábban is megbeszéltük, hogy inkább egy élménykerekezésnek leszünk a teljesítői. Íme egy videó, mely összefogó képet hivatott közvetíteni az elénktáruló utakról, tájakról:
A következő pont felé vezető szakasz szép erdei utakon is keresztül vezetett, mellettünk patak csordogált, a fákon madarak éneke tette változatossá a gumik aszfalton történő súrlódásának egyhangúságát.
6,4 km-t /volt alkalmam lemérni/ tekertünk a legutóbbi ellenőrzőpont óta, mikor kissé kellemetlen dolgot észleltem; a hátamon nem volt táska. Táskával indultam el, benne szerszámokkal, iratokkal, zsetonnal, elsősegély felszereléssel. Szóltam Adáéknak a helyzetről, leültek egy árnyékos helyen. Visszaindultam, hamar le is esett, hogy a kút mellett hagyhattam, mikor kidobtam a szemetet, már nem mentem oda vissza, hanem a biciklire szálltam egyből. Jó tempóban pörgettem a pedálokat, negyed órán belül vissza is értem. A táskám nem volt a kút mellett, de a pontfelügyelők ott ültek az asztalnál és kétségbeesett arcomat látva kérdezték: 'Táska?', én meg hevesen bólogattam. Mondták, hogy utánam hozták volna, aztán elővették az autóból, mesélték, hogy közbiztonsági okokból átvizsgálták, nem bombát helyeztem-e el benne :)
Immáron teljes harci díszben mentem végig a már ismert szakaszon, hamar visszaértem, Laciék kényszerpihenő ideje ezzel lejárt.
Cél előtti utolsó elérendő pontunkat a Rakaca-tó mellé rakták le, ide még majdnem egy 15-öst kellett tekerni.
A Perkupát és Szalonnát felfűző útba beletorkollva Perkupa felé indultunk, itt jöttünk rá, hogy Szalonna - amin keresztül kell mennünk - nem erre van, így egy 180°-os fordulatot követve helyes irányba keveredtünk. Szalonnából Rakaca felé térültünk, nem sokára megpillanthattuk a tavat - egyelőre távolról, aztán egyre közelebbről. Először sikerült egy gyalogos ellenőrzőpontot megtalálnunk, ott tájékoztattak, hogy nem ez az, amire mi vágyunk, ami nekünk kell, az egy kicsit odébb van, de látótávolságon belül, így meg is mutatták.
Hamarosan ott is becsekkoltunk, innen vissza Szalonnára, onnan meg már csak Szendrőre kellett begurulni.
Peti és Enikő már korábban megérkeztek, beadtuk a papírjainkat, melyek alapján kiállították az emléklapjainkat. Eszegettünk iszogattunk, pihengettünk még az árnyékban, a fűben. Nekem 6 órakor indult a vonatom, oda kikísértek a többiek, elbúcsúztam tőlük, a szép tájtól és magamban összegzést tartottam:
Bár nem egy kategóriába tartozik a Balatonnal, így nem is hasonlítgatom a kettőt, de mindenképpen érdemes ilyen tájakon tekerni. Szép élményekkel gazdagodtam, megérte eljönni!
Táv /a kitérőkkel, plusz utakkal együtt/: 75,77 km
Szint: 380 m
Teljes idő: 6:07:00
Tekeréssel eltöltött idő: 4:15:07
Átlagsebesség: 17,8 km/h
U.i.: Gergő - aki végül a Balatonra ment - ugyanezen a napon 8 óra 35 perc alatt teljesítette a kört, feladva ezzel a feladatot, hogy jól leelőzzem, ha arra járok :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése