Figyelemfelkeltő kerékpárút a Fekete-tengertől az Északi-tengerig

Félreértés ne essék - bár eshetne is :) -, nem én biciklizem végig ezt a 3000 km-es túrát, hanem egy székely sepsiszentgyörgyi sporttárs, Kiss László, a Mikes Kelemen Könyvtár dolgozója, aki ezzel az útjával szeretné felhívni a figyelmet az olvasás fontosságára.

Hét országon, 22 napig biciklizik keresztül, hogy elérje végcélját, a hollandiai Maastricht-et, ahol június 28-án kezdődik a Nemzetközi Gyermekkönyvtárak Egyesületének (IASL) konferenciája, melyen természetesen részt kíván venni.

Céljairól, útvonaláról bővebben itt olvashattok:

http://readingacrosseurope.blogspot.ro/

Maxi Riszpekt, olvassatok sokat! :)

Mostantól nevezzetek csak Hősnek! :)

A GoPro belépőszintű, CHDHA-301 típusú akciókamerája érkezett BLePister Sportblogjának blogszerkesztőségébe, így muszájnak éreztem, hogy beteszteljem, milyen is, mikor összehangolom a biciklizést az operatőri munkálatokkal.

Egy március végi hétvégén a fővárosban jártam barátlátogatáson, egyúttal megnéztem pár látványosságot a szitiben, így először felugrottam a Citadellához, onnan leereszkedtem, átugrottam a Várba, onnan is leereszkedtem, majd a Nyugati felé még megnéztem, milyen az élet a Szigeten.

Aztán dobtam egy dőnert és egy gyrost, majd hazazötykölődtem. Az ebédelős, hazazötykölődős részen kívül meg is tekinthetitek, hogy történt minden egészen pontosan:

Téli Mátra M 2015

A mozgásféleségek közül talán a gyaloglás az, ami a legtávolabb áll tőlem; lassú, nem lehet közben haladni, emellett fárasztó. Mégis, mikor kilátásban van egy-egy mászkálás a természetben, a menetel tekintetében nem teszem magam szűk keresztmetszetté.

Épp üzenetet váltottunk Lacival, mikor említette, hogy egy cimborájával a Merkapt SE-ből neveztek a Téli Mátra túrára, azon belül is az M-esre, nincs-e kedvem nekem is velük tartani. Meghánytam-vetettem magamban, megnéztem a teendőim, elfoglaltságaim listáját, és nem találtam olyat, ami kizárná menetelem lehetőségét, így vertikális bólogatással jeleztem részvételi szándékomat.

Reggel fél 7-re volt megbeszélve a találkozó Laci kecójához közel, így mielőtt odaszállítottam magam, felkeltem pihe-puha ágyamból, főztem teát és összepakoltam még, ami kellhetett. Ahogy kiléptem az utcára, havas esővel karöltve csapott az arcomba a szél. Így hunyorogva tekertem, hogy a sok nedvesség ne rontsa a látási viszonyokat. A hőmérséklet nem csapott fagypont alá, így nem is maradt meg semmi a csapadék kristályossá dermedt szerkezetéből.

Lacihoz gyorsan feldobtam a biciklimet, aztán mentünk is ki a parkolóba, mert közeledett a 6:30. Nem sokára be is állt a kocsi, ketten pattantak ki belőle, Röfi és Oszi. Miután bemutatkoztunk egymásnak, Kata útitársunk tűnt még fel a színen. Gyorsan elrendezkedtünk, majd nekiindultunk a Mátra felé.

Utunk első felében erős havazás igyekezett fehérré varázsolni az autópályát, aztán mintha meggondolta volna magát, abbamaradt és száraz úton gurulhattunk tovább. Röfi elég jól tudta az utat, így nemsokára meg is érkeztünk Mátraházára, ahol már igen sok autó parkírozott, a rajt közelében nem is találtunk sehol egy autóbeállót.

Kiszállás után Kata és Oszi külön utakra indultak, Kata az L-es távra ment, Oszi hasonlóképpen hozzánk az M-esre, viszont ő futni szándékozott. Tehát hárman rajtoltunk el az iskolától 9:29-kor – nagyjából az utolsókként, mert ekkorra már a mezőny nagy része bőven benne volt a túrázásban.

Az alakulat

Meg is látszott az utakon, ugyanis mikor elhagytuk az aszfaltozott burkolatot, igencsak vigyázni kellett, hogy cipőinket a sártenger hullámai el ne lepjék – ez időnként sikerült, időnként kevésbé. Sok helyen annyira nem volt az úton a merülés kikerülésére lehetőség, hogy inkább plusz energiát befektetve, az utat elhagyva, újonnan kialakított ösvényeken tértünk ki az akadályok elől.

Az első ellenőrző ponton egy eligazító emberkével találkoztunk, aki jelezte, hogy itt a kijelölt út helyett egy másikon kell haladnunk, ez a kitérő az alábbi térképvázlaton látható.

Zölddel a tervezett útvonal, pirossal a ténylegesen megtett útvonal.

Ugyanez a személy kérdésünkre tájékoztatott minket, hogy 2800 főben maximalizálták a túrázók számát, ami kiegészül még azok számával, akik nevezés nélkül látogattak el a hegyre. Lassan ebédidőre járt már az idő, mikor Laci szorgalmazta, hogy egy napsütötte helyen, ahol némi ülőalkalmatosság is van, együnk valamit. Ettünk valamit, ittunk is rá egy kis teát, aztán már jóllakottan, átmelegedve indultunk tovább a Vörösmarty turistaházhoz, második checkpoint-unkhoz.

Nem időztünk sokat, csak újratöltettük a termoszt és indultunk tovább, mert a track-er még az út felét sem mutatta teljesítettnek. Oszitól azonban már jött a telefon, hogy hol vagyunk, mert ő már beért (3 és fél órán belül!). Mondtuk neki, hogy pihenjen egy kicsit, mert mi még odébb vagyunk.

Itt már kezdett érződni a magasság növekedése, ugyanis a saras körülményeket fel-felváltotta a fagyott, havas járófelület. Néhol már emelkedőkkel is meg kellett küzdjünk, tehát számíthattunk rá, hogy jó úton járunk a Kékes-tető felé.

Egy ponton még feljegyezték az időnket, ki is számoltuk és megállapítottuk, hogy egy jó negyed órával el vagyunk maradva a szintidőben meghatározottaktól.

Ettünk gyorsan egy zsírosdeszkát, aztán nekivágtunk a tető felé irányuló kaptatónak. Szépen libasorban haladtunk ezen a szakaszon – már kizárólag hófedte körülmények között. Meneteltünk szépen, nem álltunk meg sehol, gyaloglás közben nézegettük csak a jobbra-balra feltáruló szép kilátványokat.

Kb. 250-300 méter emelkedés után sikerült elérnünk hazánk legmagasabb pontját, 1014 méteren lazítottuk a teret. Az ottani időmérők által közölt adatok sem mutattak sok biztatót, a hátrányunk maradék nélkül fennmaradt. A sícentrumban nagy volt az élet; napsütés, zenebona, boldogság lengedezett a levegőben.

Egy szusszanás és pár fénykép lövése után megkezdtük ereszkedésünket célunk felé – immáron futva, persze vigyázva, nehogy baleset miatt legyen vége a túrának. Így egész jól fogytak a kilométerek, de még mindig távol voltunk a céltól.

Nem sok idő múlva megint dagonyázhattunk a sárban, mint a vaddisznók – csak talán kevesebb örömmel –, lépkedtünk a kevésbé sárosnak ítélt talpalatnyi területekre, helyenként persze pont az volt a legmélyebb, de már talán nem is bántuk, csak a haladás volt a cél – meg Mátrafüred :)

Néha egészen tónak kinéző helyeken kellett átkelnünk; csónak persze nem volt nálunk, így inkább jó nagyokat lépve, lehetőleg minél kevesebb beázás-esélyes lépésből próbáltuk magunk mögött tudni őket. Épp egy ilyen területen alakították ki a cél előtti utolsó pontot, ahol pecsételnek, a legkevesebb időt itt töltöttük, nekem egészen úgy csapódott le, hogy meg sem álltunk.

Még egy pár tocsogós lépés, aztán lassan, már sötétedésnek induló fényviszonyok között beérkeztünk a városka határába, ahol már kiépített, civilizáltabb, jobban járható úton értük el a célt.

Kata is ott volt már, aki előre aggódott a hazajutás ügyében, hogy vajon célba fog-e érni időben. Nekünk 7 és fél órába telt ez a kalandozásunk, ő is valahogy így végzett, viszont neki ez az L-es távon sikerült és az 5. helyezést jelentette, amihez dukált a gratuláció. Laci vágyott a kitűzőre, de így, a 7:00-s szintidőt túllépve szomorúan konstatálta, hogy nem élhet a tűzés tevékenységének élményével.

A műholdas nyomkövetésünk itt tekinthető meg:

További adatokért kattints a képre vagy erre a képaláírásra!

Eljött még a Merkaptos csapat egy másik része is, akik végül nem mentek végig a túrán. De ha már úgy együtt voltunk, megdumáltuk, hogy beülünk valahova eszegetni egy kicsit. Egy gyöngyösi pizzázóra esett a választás, ahol hamar utántöltöttük az elégetett kalóriákat. Fizettünk, aztán hazafelé vettük az irányt.

Debrecenbe érkezve örültünk még egymás megismerésének, búcsúzkodást követően pedig mindenki hazatért kipihenni a napot.

Öröm volt ez a nap, a saras körülményeket leszámítva nagyon szép helyeken járhattunk, a havas mátrai körülmények pedig adtak még egy kis igazi tél fílinget az ott járóknak.

Áldott, boldog karácsonyt!

Verseny a 2-es villamossal

A debreceni 2-es villamos körüli nagy hírzengéseknek már vége van, szépen beindult a rendszer, használják is - úgy látom. Nem vagyok a tömegközlekedés híve - bár tény, hogy környezetkímélőbb, mint kocsival furikázni -, de nekem a bicikli örök, sose teszem le. Régen is így volt, ezért most a korábbi villamosversenyek [első], [második] emlékére döntöttem úgy, hogy megmérettetem magam az új, 2-es villamossal is. Lássuk, mit tudott.

Hasonlóképp az előzőkhöz, most is kigurultam a Nagyállomáshoz, ahonnan indulnak a járművek. Vártam a versenytársat, de épp egy 1-es kanyarodott ki megpakolt állapotban. Aztán láttam beállni az 516-os rendszámú 2-est, még gyorsan felszedte az utasait, majd megindult körútjára.

Indultam én is. A félerős kavargó szél munkája már akkor is érezhetően hátráltatott - bár úgy gondoltam, ennyi előnye hadd legyen az elektromos gépnek.

A lámpák többnyire - ha nem maradéktalanul - a villamos folyamatos haladásához vannak belőve, így mindig figyeltem, hogy milyen ütemben kell érkezzek, hogy épp zöld legyen vagy ha nincs villamos a közelben, akkor jobban teszem, ha lassítok, mert nagy valószínűséggel piros marad, amíg egy fel nem tűnik a színen / vagy a sínen :) /. Ettől függetlenül az első lámpa után átvettem a vezetést. A szél ellenére is tudtam szépen haladni, sikerült a lámpákkal összhangba kerüljek, így csak egyszer-egyszer kellett lassítanom vagy megálljak, de a villamost már csak távol a hátam mögött véltem felfedezni. A megállók kijelzőjén olvasható a következő villamos érkezésének ideje, ezeket csekkolgatva észleltem, hogy az adatok megállóról megállóra 1-2 perccel növekedtek.

Nem is nagyon volt kihívás a dologban, hiába nézegettem hátra, nem láttam versenytársamat. Néhány lámpa kavart csak be, de nagy hátrányából így sem tudott lefaragni. Megtettem szépen a visszafordító kört/hurkot is - hol kis íven, hol nagy íven, de mindig a sínpálya mellett haladva -, visszafele a Thomas Mannon láttam szembejönni, a távolban pedig már látszott az előtte haladó járat, így miután porba tiportam az 516-ost, ő lett az új ellenfelem :)

Sajnos ő sem villám sebességéről volt híres, mert ugyan a Mester utcához érve sikerült elsurrannia a rövidebb, lámpátlan íven, de miután engem is engedett a lámpa, visszahoztam a lemaradást, a főtérhez érve pedig már megint én voltam az élen.

A célegyenesben még egy 1-es villamost is elhagytam, a célban meg gyorsan számolgattam: teljes idő: 32 perc, tekeréssel eltöltött idő 24:44 perc. A 2-es villamos teljes körére 44 perc menetidőt ad meg a dkv.hu, így alsóhangon /mert késések mindig vannak/ 12 percet vertem rá. További adatokat pedig itt találhattok:

Bővebb információkért kattints a képre vagy a képaláírásra!

A célban csűrtem még egy győzelmi szelfit, azt szépen hazatekeregtem.

Konklúzió: jó, hogy vannak villamosok, de biciklivel még mindig hatékonyabban, kényelmesebben és mint az ismert apróhirdető szolgáltatása, háztól-házig lehet haladni :)

Tour de Debrecen

Legelőször egy Monostorpályi - Debrecen táv megtételének során hallottam erről a versenyről egy másik biciklistől, akinek a szélárnyékában utaztam.

Hazamentem, meg is néztem, hogy mi is ez pontosan, de sokalltam a nevezési díjat, így letettem róla.

Aztán most a héten Hongi cimborám üzent rám, hogy nem lenne-e kedvem jelentkezni rá, mert ő megy. Megnéztem még egyszer a lehetőségeket és a legkedvezőbb árú (2990 Ft) eseményre adtam le a nevezésemet, mint kiderült, Hongi is.

Vasárnap háromnegyed 10-kor találkoztunk, hogy legyen még időnk átvenni a rajtszámainkat, illetve hogy ne lóhalálában kelljen felsorakoznunk a 10:35-ös rajthoz.

Végül elég sok időnk maradt, mert hamar megszereztük a számainkat, illetve előbb a 120 km-es távon (ami egyébként kísértetiesen hasonlít a téli Tisza túrám útvonalára) indulókat eresztették útnak, utána még az 55 km-es versenyre nevezők kaptak zöld lámpát, mi már csak ezt követően.

11:10 is elmúlt már, mikor a Metro áruházhoz értünk, ott engedtek el a felvezető kocsik, hogy most már menjünk a magunk ütemében.

Mentünk is. A mezőny kezdett szétszakadni, először különböző tempójú bolyok alakultak ki, majd azok is tovább osztódtak, ahogy kilométerek folytán haladtunk előre.

Nem túl erős, de a tekerést zavaró szél kezdett minket hátráltatni, mikor kiértünk az épületek és fák takarásából a pusztába. 26-28-as óránkénti tempót toltunk Hongival, volt, akiket megelőzünk, de voltak, akik minket előztek meg. Kb. 8 km-t tehettünk meg, mikor egy mentőautó zúgott el mellettünk. Gyanítható volt, hogy a versenyzők közül szorult vki/vkik sürgősségi ellátásra. Mikor elkanyarodtunk a nagyhegyesi körforgalomban Balmazújváros felé, akkor láttuk, hogy valóban egy biciklisnek volt szüksége segítségre, addigra már az árok partján ült, jobb karja fel volt kötve és sürögtek körülötte a mentők.

Balmazújvárosban egy kialakított pihenőben vártak minket, ahol vizet és egy-két féle péksütit kínáltak. Sokat nem időztünk, szusszantunk egyet, majd továbbindultunk.

Balmazújvárosból kiérve érezhető volt, hogy a szél már kedvezőbben fúj - egész pontosan: mögülünk. Hongi azonban ~30 km után egy falba ütközött és már csak lassabban tudott előrehaladni. Én mentem elől és lassan felzárkóztam egy tizenegynéhány éves tökmag mögé.

Kicsit furcsálltam, hogy hagyhatta egyedül a szülője, felnőtt korú kísérője, elvégre ez egy közút, és itt már javában zúgtak el mellettünk a kisebb-nagyobb autók, gondoltam, inkább becsatlakozok mögé és vigyázok rá, noszogatom, űzöm a jelenlétemmel, hogy tekerjen - mert néha láttam rajta, hogy lassítana már, de mikor hallotta, hogy ott surrognak mögötte a kerekeim az aszfalton, üldözöttnek érezhette magát és próbált jobban tekerni. Hátra-hátra nézegettem, hogy mi újság Hongival, jött, de már olyan 200 méter is volt köztünk. Nem szerettem volna otthagyni, de a kiskölyköt sem akartam elengedni, így visszább fogtam a nyaggatásából, csak akkor mentem jobban rá, mikor láttam, hogy jobban felcsatlakozott mögém Hongi. A 33-as kereszteződésnél szerencsére nem kellett lassítani a forgalom miatt, mert csak egy kocsi jött arra, az meg éppen Újváros felé kanyarodott. Itt már láttam, hogy van két lassabb mozgású kerekes előttünk 500 méterre. Hajtottam hát a kissrácot, hogy sikerüljön elérni őket, így rájuk engedhetem és a városi szakaszon már visszalassíthatok Hongihoz. Kente neki szépen, már akkor is, mikor nem voltam nagyon rajta, közben buszok zúgtak el mellettünk szinte centikre... 3 km-en belül meg is volt az 500 méteres hátrány lefaragása, rácsatlakoztattam a kissrácot a nagyobb srácokra, aztán egy buszmegállóban megvártam Hongit, ő ekkor már nagyobb hátrányt szedett össze magának, de hamarosan beérkezett ő is. Láttam rajta, hogy fáradt már, de szeretne a célba érni, így mondta is, hogy ne álljunk meg, hanem menjünk. Mentünk.

Kicsit szokatlan volt, hogy a városon belüli szakaszt is úgy kellett megtennünk, hogy nincs biztosítva az utunk, csak sárga pólós fiatalok mutogatnak, hogy merre menjünk. De a forgalom korlátlanul pörgött. Meg is álltam egy piros lámpánál, mert hát úgy a helyes, de láttam, hogy Hongi megy rajta keresztül, hiába jönnek jobbról kocsik, akiknek hajtói kissé paprikás megjegyzésekkel kínálnak meg minket. Át is vettem a mentalitást, hogy minden mindegy, elvégre is nevezési díjat fizettünk, úgymond jár ez nekünk.

13:18-ra értünk be a célba, kicsit sivár volt a fogadtatás - pontosabban nem is volt. Az Oxigénes kupákon lévőhöz vagyok szokva, hogy azért ott csak van egy-két ember, aki tapsol, meg a célban azért rámnéznek a szervezők, hogy mi a rajtszámom, ki fia vagyok. Olyasmi érzés volt, mint mikor megbíznak vkit, hogy tegyen meg vmit, a megbízott lelkesen teljesíti a megbízást, de mire értesítené a megbízót, hogy elvégezte a feladatát, már nem foglalkoznak vele, így a köszönöm sem jár neki.

Az utunk track-elése így néz ki:

Bővebb információkért kattints a képre vagy a képaláírásra!

Köszi, Hongi, hogy hívtál, jó volt egyet tekerni, de akár versenyen kívül is elmehettünk volna, túl sok előnyét nem éreztem a szervezésnek :)

Az én Kedvesem egy olyan lány, aki...

Az én Kedvesem egy olyan lány, aki

Monostorpályiban lakik,

Így többször tekertem már le

A Debrecen-Monostorpályi távot,

az én Kedvesem.

Félretéve a felettébb muzikális bevezetőt, a lényeg, hogy sok mindent mértem már le ezen a távon, mivel volt hogy ide, volt, hogy oda, és volt, hogy ide-oda bicikliztem rajta.

Először a single speed-emmel kezdtem megtenni ezt a szakaszt, átlagban 1 óra 10 perces idők kerekedtek. Aztán különböző okok miatt elő-előkerült a szinte csak félrerakott váltós gempám, és az időmérőre pillantva jöttek a nagy csodálkozások: vagy az óra nagyon vacak, vagy a bicikli nagyon jó /korábban ugyanis, mikor nagy távokat tettem meg, azt tapasztaltam, hogy a single speed-del hatékonyabban tudom falni a kilométereket, viszont most olyan serényen használtam a váltószerkezetet, mint vmi versenyző, akinek minden ezredmásodperc számít/.

Így lett, hogy – bár nem hivatalos, Omega által mért idő, de – a rekordom vhol 48 percnél jár ezen a ~24 km-es szakaszon.

Ma reggel is onnan jöttem haza és bár kellemetlen jellemmel bíró szelek próbáltak mindig ellenkező irányba terelgetni, mint amerre mentem, azért most is összejött egy szűk 50 perces történet. A műholdak így látták a dolgot:

Bővebb információkért kattints!

Elő is tört belőlem a gondolat, hogy jó lenne már vmi komolyabb váltós gépbe befektetni 1-2 Ft-ot, hátha keletkeznének komoly dolgok általa… :)

Bő 2000 km a Balaton körül

A 2014-es Balaton-hódítás újabb rekordokat döntött. Most volt a legnagyobb létszámú csapat, most jelentkezett a legtöbb lány, most ettünk a legtöbb helyen, a legtöbb félét és most vittem magammal a legtöbb cuccot.

A hódítás lehetőséget most is sokaknak felkínáltam, a sokak közül öten haraptak az ajánlatra, köztük két újdonsült, Balatont hódítani vágyó, valamint három “visszaeső”, akik már korábban megtették a kört. Három lány, Évi, Ildi, Orsi és három fiú, Attila, Csabi és jómagam indultunk tehát útnak szombaton, hogy a sokórás vonatút után a Balaton párájával átitatott atmoszférában megkezdhessük tókerülésünket. Nem sokkal fél kettő múltán sor is került erre a tettre.

Csodás időnk volt, még talán melegebb is, mint kéne. Hamar összeszokott a banda, és gyorsan kialakult, hogy milyen tempóban, milyen tapadással és sorrendben haladjunk egymás mögött.

Azonban nemsokára kényszermegállót kellett előidézzünk, ugyanis Kenese előtt egy kavicsos útburkolatú kanyarban Ildi vékony gumis biciklije megtántorodott és lehajította magáról hajtóját, aminek egy kis térd ütés és egy kicsit nagyobb horzsolódás lett az eredménye. Igyekeztünk orvosolni a helyzetet, Évi felajánlott egy jó nagy méretű tapaszt, mely lefedte a sebet, viszont mikor továbbindultunk, hamarosan le is vált.

Nem messze úgy találtam jónak, hogy menjünk le a partra egy kis érintkezésre a Balatonnal. Itt lógattuk a lábunkat a vízbe először és megbeszéltük, hogy kinek milyen igényei vannak és azok alapján hol kell majd legközelebb megálljunk.

Szusszantunk egyet és újra nyeregbe pattantunk. Balatonfüredre gondoltuk a következő megállót, azonban az emelkedőkön hátra-hátrapillantva azt vettem észre, hogy ez még így első nap kicsit sok a lányoknak, így inkább visszább vettem a dologból és már Füred előtt a csopaki 'Guruljon az élet! Mindenkinek' pihenőnél stílszerűen pihenőt rendeltem el. Azt hiszem, mindenki örömére - mert bár még nem voltam itt, én is úgy gondoltam, ez csak jó hely lehet.

Kikértünk egy-két finomságot az asztalra, miközben fogyasztottuk azokat, beszélgettünk erről-arról, néhányan megosztották, hogy látják eddig, alapjában véve mondhatni pozitívakat hallottam, amit örömmel nyugtáztam.

A Nap már előrehaladott állapotában járt az égen, így folytattuk tekerésünket, hogy időben az örvényesi szálláshelyünkre érhessünk. Füreden még Évi javaslatára beugrottunk a Bergmann cukrászdába nyalni egy-két gömb fagyit. Ez fél 7 tájban történt, így igyekvőre kellett fogni a témát, sajnos már a tihanyi kitérőt sem vállalhattuk be, de így legalább időben megérkeztünk a szállásunkra.

Lecuccoltunk, majd mivel már éhesek voltak a hasak, betértünk a helyi Huszár Vendéglőbe, ahol eleget tehettünk az igények kielégítésének.

Este Attila és Csabi még úgy gondolták, hogy átugranak Füredre jól érezni magukat. Mikor visszatértek, akkor láttam, hogy Attila biciklijének első kereke elengedte a korábban belepumpált levegőt. Késő volt már, úgy voltunk vele, hogy majd másnap reggel kerítünk időt a megjavítására.

Mint kiderült, a sötétben, a bicikliúton egy törött üvegen mentek keresztül - még jó, hogy 4-ből csak egy gumiban keletkezett kár!

Az első nap műholdas lekövetése - bővebb információkért kattints!

Legjobb tudásom szerint befoltoztam, és megkezdtük második napi etapunk teljesítését.

Nem mentünk sokat, a következő település vonzáskörzetében hallom, hogy Csabi értesít hátulról, valami nincs rendben, Attilának nyoma veszett. Megállítottam a csapatot, egy árnyékos helyre navigáltam őket és visszaindultam. ~500 méterrel visszább ott is volt a bajbajutott, ismét leengedett a belső gumija, térereje meg nem volt, így nem tudott telefonálni, hogy álljunk már meg.

Szétszedtük tehát újra a kereket, a szelepnél lévő nagyobb hasadást nem fedte le teljes mértékben a folt, így azt egy nagyobbra cseréltem. Sajnos a szelep tövéig fel kellett ragasztani, ami nem eredményezett korrekt tapadást, de azért megpróbáltuk. Közben Csabi is visszacsatlakozott a hímfalkához. Felpumpáltuk és visszaszereltük a bajos kereket. Mikor elcsomagoltam a szerszámokat és indultunk volna, szomorúan észleltük, hogy a beleinvesztált levegőnek már a fele sincs bent. Egy új belső vétele volt a legújabb célunk. Attila eltolta a biciklit a csapat árnyékos pihenőhelyéig, ott megérdeklődtünk egy kedves hölgyet, hol találhatunk bicikliboltot, mondta, hogy legközelebb 4 km-re lesz a Bringakali, ott segítenek. Csabi és Attila - Évi biciklijének segítségével - elbicikliztek tehát oda, mi addig hűsöltünk az árnyékban, illetve előkészítettük a kereket, hogy már csak bele kelljen tenni az új belsőt. Fél óra múlva vissza is ért Attila - Csabi biciklijével és egyedül, ugyanis Csabi jobbnak találta, ha ott megvár minket Évi biciklijével. Évinek így átmenetileg ki kellett próbálnia egy másik biciklit, ez Attila immáron helyrehozott kerékpárja volt, mely jellegében próbált hasonlítani a sajátjára.

Lényegében lényeges dolgok nélkül zajlott tovább az utunk, Pálköve határában azonban megálltunk egy frissítőre, mert addig jó tempót jöttünk és megérdemeltnek éreztük. Ettünk-ittunk - kinek milyen igénye volt, majd hogy nagyon ne teljen el a tekeréssel eltölthető időnk, megindultunk. Csabi azonban utánunk szólt, hogy ne tegyük, és a kerekére mutogatott. Először viccnek tűnt, de aztán bizonyítólag összelapította és valóban levegőhiányban szenvedett szerencsétlen gumi. Hamar meg is lett a tettes, egy növény tüskéje szúrta át a külsőt, de annyira, hogy a belsőt is elérte. Gondolta Csabi, hogy csak pumpáljunk bele egyet és mivel kicsi a lyuk, nagy sebességgel előremegy és majd a Badacsonyban találkozunk. Jó ötletnek tűnt, így is tettünk, Csabi elindult, mi is utána. Balatonrendes előtt van egy rövidítési lehetőség; ~400 métert a főúton megtéve le lehet vágni egy ~2 km-es szerintem kissé indokolatlan szakaszt /levisz a strandra egy bő kilométeren, majd onnan 100 méter múlva visszahoz ugyanilyen távon/. Már csak útközben jutott eszembe, hogy ezt nem említettem Csabinak, így mi már Ábrahámhegyen voltunk, mikor jött a telefon, hogy mi hol jöttünk, mert ő lement a strand felé, a kereke meg közben lapos lett. Visszamentem gyorsan érte, szerencse, hogy kemény fából faragták és az emelkedőn feljött, nem is kellett sokat tekerjek, már ott volt. Pumpáltunk bele újra egy kis levegőt, majd elmentünk a csapatig.

Köszi a képet, Orsi! :)

Ott kezelésbe vettük a lyuk foldozását, mire Attila újra észlelte, ezúttal viszont a hátsó kereke tekintetében, hogy valami nincs rendben. Ott is egy tüske intézte el a belsőt, ismét nem nagy lyukat ejtve rajta. Felkerült tehát egy-egy folt, és a munka eredménye jónak is tűnt, ugyanis újra tekerhettünk és nem jöttek a jelzések, hogy 'Baj van, álljunk meg!'.

Mentünk tehát a Badacsony felé, Badacsonytomajra is beértünk, itt vezet a bicikliút fent a Római úton, mely összeköti a hegyen lévő településeket, mégsem forgalmas, mert az autók többsége lent megy a 71-esen, illetve a Badacsony ívének belső körén haladunk, így rövidebb is az út - persze emelkedősebb is, amiért némi lázadozások alakultak ki a csapat két hevesebb vérmérsékletű nőtagjai által. Ezt sikerült egy fagyival lehűteni, illetőleg próbálkoztam kelteni bennük a reményt, hogy hamarosan már csak le kell ereszkedni a hegyről és innen már csak lefelé visz az út.

Az emelkedők megterhelő hatásának figyelmen kívül hagyásával csodás tájakra láthatunk rá, mind a Balaton, mind a Badacsony felé tekintgetve.

Nemsokára valóban vége lett a Badacsonynak és leereszkedtünk róla. Megbeszéltük, hogy beugrunk Szigligetre, mert szerettünk volna enni egy kis halat, és úgy hallottuk, hogy az ottani strandon Oszi bácsi finomat tud előállítani. Elérkeztünk a strand bejáratáig, 18:00-ig volt pénztár, mi 17:54-kor már áthaladhattunk belépőjegy fizetése nélkül. Pihenőhelyet kerestünk a biciklijeinknek, majd beálltunk a halkiszolgáló pult elé és tanakodtunk, mit együnk. Mikor ránk került a sor és szerettünk volna választani, Oszi bácsi nem épp vásárlóbarát megnyilvánulása egy másik hely profitját hivatott növelni, így ott ettünk halas pizzát és más nyalánkságokat.

Csabi és Attila hálájuk jeléül a sok toldozgatásért-foldozgatásért cserébe megvendégelt egy-egy házmesterre, köszönettel fogadtam és fogyasztottam.

Ezután pedig ha már a Balatonon voltunk, csobbantunk is egyet benne, jó volt kicsit megmártózni, de már lefelé úton volt a Nap, így nem is időztünk sokáig, hanem györöki szállásunk irányába vetettük magunkat - vetettük volna helyesebben, mert a lányok kívánós szeme egy cukrászdát pillantott meg, így becsábítottak oda minket is. Telefonáltam a házigazdának, hogy ne haragudjon, hogy nem értünk még oda, de rajta vagyunk a témán.

Mire megettük a sütit, egészen beesteledett, a sötét is kezdte átvenni a napsugarak helyét.

A csapat már fáradt volt, kicsit nyűgös is talán és még ~8 kilométer állt előttünk. Beizzítottuk a kerólámpákat, és úgy folytattuk utunkat. Már egész sötét volt, mire beértünk Balatongyörökre, de ott meg már egész nagy élet tárult a szemünk elé; vásári forgatag, sok-sok ember, fények, zene, a szállásunkhoz pedig egy emelkedőn kellet felkaptatnunk, de hamar az is meglett. Becsekkoltunk, elfoglaltunk egy-egy szobát, majd mindenki megkereste a komfortjához leginkább illő tevékenységet - ki mosakodott, ki borozott. A srácok most is gondoltak egyet és az éjszaka első felét a városi vásári forgatagban töltötték.

A második nap műholdas lekövetése - bővebb információkért kattints!

Másnap 10-kor elhagytuk a szálláshelyet, a helyi ábécében feltankoltunk egy kis reggelinek valóból, majd Keszthelyig meg se álltunk.

Egész jó tempót tudtunk kipumpálni a lábunkból, a csapat kezdett megedződni, érződött, hogy nem hiába volt az az első két napi emelkedős rész.

Keszthelyen beugrottunk a kastélyhoz, pihentünk egy huzamosabbat, az ottani oroszlános kútnál vettünk magunkhoz vizet, majd búcsút véve elhagytuk az északi partot, hogy nemsokára átérkezhessünk a délire.

Következő megállóhelyként ideálisnak bizonyult a fenékpusztai 400 éves vámház. Ideérve kicsit ramaty időjárási helyzettel szembesülhettünk; szembeszelünk volt és esőre állt a dolog. Itt fogyasztottunk egy kis ezt-azt. Mire újra biciklire ültünk, visszajött a jó idő.

Újra jó tempóban közlekedhettünk, legközelebb csak Balatonmáriafürdőn fékeztük paripáinkat, mikor Évi gasztro-érzékeny szeme megpillantotta egy hirdetőtáblán a 2014. év Balaton fagyija díjat nyert 'Balatoni randevú' fantázianevű, pezsgős, marcipános, szamócás ízesítésű fagyi reklámját és megálljt parancsolt. Ugyanis az itteni Florida Fagyizóban készítették el ezt a remek csemegét, melyből ettünk is rendesen, de nem hagytuk a többi félét sem kóstolás nélkül, repeták során igyekeztünk különböző ízeket is betesztelni.

Fonyódnál beiktattunk idén is egy hajókázást, átszeltük a habokat Badacsony irányába és vissza.

Miután kihajókáztuk magunkat, ettünk egy lángost, aztán megegyeztünk, hogy továbbindulunk. 

Balatonszemesen várt a harmadik esti szálláshelyünk, még azelőtt sikerült odaérnünk, mielőtt sötétség borult volna a tájra.

Elfoglaltuk, berendezkedtünk, majd a srácok kivételével kinéztünk még a naplementével borított partra, annak végeszakadtával pedig a kikötőbe, hogy telítsük valamivel a gyomrunkat. Attila és Csabi megint csúcsra járatták az éjszakát, ezennel Siófokra vonatoztak át, majd hajnaltájt vissza.

A harmadik nap műholdas lekövetése - bővebb információkért kattints!

Utolsó nap a cél az volt, hogy a 14:44-es vonat indulása előtt befejezzük a Balatonkerülésünket. Ezt monoton, 20 körüli kilométer/óránkénti sebességgel végeztük, mivel ekkorra már nagyon edzett társaság követett. Siófokon álltunk csak meg ebédidő környékén, hogy falatozzunk valami finomat. Gasztro-hosztjaink Csabiék voltak, mivel ők este már felderítették a terepet. Miközben ebédünket fogyasztottuk, szemerkélve ugyan, de eleredt az eső. Örömmel fogadtuk, hogy mire befejeztük, el is állt.

Siófoktól már nem kellett sokat menni, hogy teljesítsük a kört, a világosi emelkedő után pihentünk egyet, gyönyörködtünk a panorámában, amikor láttuk, hogy közelít felénk egy nem túl barátságos felhő. Próbáltunk menekülni előle, de gyorsabb volt és perceken belül a nyakunkba szakad a tartalma, hamarosan bőrig áztunk, így kellett tehát folytassuk utunk befejező részét, de sikerült elérni a vonatot.

A nagyedik nap műholdas lekövetése - bővebb információkért kattints!

A vonaton sort kerítettünk, hogy vizes ruháinkat szárazra - vagy legalábbis kevésbé átázottra - cseréljük.

A csapatra büszke vagyok, nagyon meg voltam Velük elégedve, Évi, Orsi, legyetek üdvözölve a Balaton-hódítók körében, Ildi, Attila, Csabi, köszönöm, hogy újra velem tartottatok!

Gratulálok Nektek! ;)

És köszönöm, hogy jelenlétetekkel támogattatok 10. Balaton-kerülésemnél, így már elmondhatom magamról, hogy ezidáig bő 2000 kilométert tekertem a Balaton körül :)