Aggteleki tekergés

Gondoltam egy nagyot, nem lett olyan nagy belőle, de arra érdemesnek találtam, hogy írjak róla pár sort.

Hegyi biciklizést terveztem be egy hétvégére, de nem akartam lemondani a single-speed-ről, ezért elvégeztettem rajta egy kis átalakítást, íme:

Rákerült egy fogaskerék sor, így ha komolyabb hegy elé nézek vagy tartós szembeszélviharban kerekezek, akkor csak megállok, kioldom a gyorszárat, áthajítom egy könnyedebben tekerhető fokozatra a láncot és folytatom utamat.

Elindultam tehát megnézni, mit tudnak Aggtelek környékén a hegyek. Terveimben úgy szerepelt, hogy vonattal elzötykölődök Miskolcig, ahonnan már csak egy jó 50-es választ el Aggtelektől, vagyis onnan, ahol álomra hajthatom fejemet. Elég vacak arrafelé a sihuhu közlekedés, átszállás nélküli járatok nem is igazán vannak, így meg kellett kockáztassam, hogy Nyíregyházán elérjem a 3 perces csatlakozással rendelkező szupergyors vonatot. Volt bennem egy kis cidri, de azért sikerült a misszió.

 

Miskolcra is megérkeztem, még viszonylag időben is. Balázs komámnak megüzentem, hogy kb. mikorra leszek várható. Kigurultam az állomás elé és igyekeztem beizzítani a gps-t, mert azért annyira nem vagyok otthon az ottani közlekedésben.

Nem akart engedelmeskedni, így csak kiraktam a „műszerfalra”, hadd gondolkozzon még egy kicsit, én meg elindultam arrafelé, amerre gondoltam, hogy ki kell menni a városból. Már épp a főúthoz értem, mikor elkezdett jeleket venni a telefonom, mutatta is, hogy ’Hé, haver, ne itt, menjünk inkább kis forgalmú utakon!’, én meg mondtam neki, hogy ’Hé, haver, ez egy egészen jó ötlet!’ :)

Így szépen csendben kievickéltem a városból és elindultam a hegyek felé. Már az elején érezhető volt, hogy enyhén emelkedik a terep. A 26-os főúton kívül nem volt sok választásom, tehát azon indultam el észak felé. A távolban láttam, amire már Balázs is felhívta a figyelmemet; eléggé lóg helyenként az eső lába, náluk is esősre áll az idő. Nyugtáztam a dolgot, esőkabát volt a táskában, így ha nagyon úgy van, csak felöltöm magamra és tolom tovább. Sajószentpéter vége felé láttam úgy, hogy egy nagy homokfelhő úszik a levegőben, ezen keresztül pedig apró meteoritokra emlékeztetően egyszer csak egy, majd két-három, ezt követően pedig ezernyi kövér esőcsepp robban bele a betonba. Hál’ Istennek még a két-hármas esőcsepp fázisban sikerült egy fedett buszmegállóba behúzodnom, ahol már ketten álltak – látszólag egyikük a buszra várt, a másikuk kevésbé, ő szemben parkolta le a biciklijét, vmi helyi vagány lehetett.

Itt szépen kivártuk a végét, én közben a további útvonalat böngésztem a mobilomon, láttam, hogy nemsokára itt kell majd lekanyarodnom Múcsony felé, illetve feltöltöttem a szervezetem folyadékkészleteit egy kis vízzel. Látszott az égen, hogy már nem sokáig öntözi a területet a felhő, látszólag alább is hagyott, de azért inkább megvártam, míg egészen elzárják a csapot, mert nem szerettem volna ázottan továbbhajtani. Az úton kisebb tócsákba felgyülemlett a víz, egy hídon keresztülvágtázva láttam, hogy csak úgy patakokban folyik le róla két oldalt a víz. Kicsit össze is fröcsköltem a lábszáramat, de hát annyi kell.

Felsőnyárádnál vettem egy jobbost, ott már kezdett emelkedősebb lenni a terep – bár addig is volt egy-két fel-le menet. A kulacsomból kezdett kifogyni a víz, szemem már kutatta a kutakat, hol tehetnék szert egy kis plusz mennyiségre. Először két száraz kútban kerestem, hiába, majd egy harmadiknál megállva láttam, hogy épp közelít hozzá egy helyi, hát megostromoltam én is. Visszatöltöttem a kiizzadt vizet és tovaindultam.

Zubogy településre érve igazán úgy találtam, hogy az egy rendezett község, a házak előkertjei szépen megmunkáltak, színes virágok, szépre festett kerítések, impozáns – vélhetőleg inkább hétvégi – házak. Pár jobb minőségű autón láttam is, hogy nem a régió legszegényebbjei élik itt mindennapjaikat.

Az emelkedők folyton elémtárultak, de aztán a lejtők során vmit mindig visszakaptam belőlük – bár időnként úgy voltam vele, hogy inkább ne legyen lejtő, csak emelkedjünk fel szépen, onnan meg fennsík szerűen guruljunk szépen a sík vidéken, mert akkor nem kell mindig visszamászni a lejtett terepet. Álmodozni lehet persze, de ez most itt nem az álmok birodalma volt.

Trizsbe érve jött az sms, hogy hol vagyok már, mert a beígért időintervallum messzebb álló vége is eltelt már. Jeleztem, hogy jövök-jövök, csak nem voltam felkészülve, hogy emelkedős terepen nem számolhatok olyan átlaggal, mint síkon. Egy szép, hegyek közt elterülő horgásztó azonban adott egy kis lelki örömöt a fáradtságomra, így jobban esett újra nyeregbe pattanni.

Egy korosabb emberke hajtott el ekkor mellettem igen kicsire vett áttétellel. Kérdeztem is magamban, hogy vajon miért, aztán azt tételeztem fel, hogy biztosan a vén csontjai nem bírják már jól ezeket a kis dombokat, és elővigyázatosságból nem akarja terhelni magát.

Elhaladtam az Aggteleki Nemzeti Park kezdetét jelző tábla mellett, mikor le kellett szállnom a bicikliről, mert annyira emelkedett, hogy nem tudtam tekerve továbbmenni. Toltam egy darabon, majd láttam, hogy ennek nem akar vége lenni, így pihenésképpen toltam még egy kicsit. Mikor lankásodni kezdett, visszaültem tekerni, de ismét csak emelkedőbe botlottam. Váltottam az áttételen, de éreztem, hogy nem lesz ez így jó, mert a fék mindig érte a felnit, úgy meg nehéz síkon is, nemhogy emelkedőn haladni. Mikor próbálkoztam a kerék és a fék apró állításain, folyton szúnyogok döngicséltek a fülemnél, amiket hiába hajtottam arrébb a kezemmel, nanoszekundumokon belül újra ott voltak, ezért inkább a haladást választottam, toltam magam mellett a paripát. A gps szerint már csak négy kilométer választott el úticélomtól, ezért nem találtam relevánsnak a kés vajban történő haladására hasonlító menetkész állapot megteremtését.

A forgalom nem volt jelentős, leginkább az erdő békés csendje volt, ami körülvett – meg egy-két szívósabb szúnyog. Egy idő után sikerült elérnem egy helyet, ami már tekerhetőnek nézett ki, így nagy örömömre, a szúnyogoknak viszont bánatára nagyobb sebességgel tudtam haladni. Még egy kicsit kellett menjek, hogy egy jó kis lejtős szakaszban találhassam meg boldogságomat, a lejtő végén pedig Aggtelek települést. Itt telefonos eligazítást kértem, hogy akkor merre is tovább, megkaptam, mentem is, majd megleltem vendéglátómat a Baradla-barlang bejáratánál lévő Nomád Kempingben.

Talán látszott is rajtam, hogy kicsit megizzasztottak ezek a hegyek, mondjuk ha lehet hinni a műholdaknak, akkor 165 méterről 417-re másztam fel.

A Miskolc - Aggtelek táv műholdas lekövetése - bővebb információkért kattints a képre!

Ekkor született meg bennem az elhatározás, hogy maradok inkább ezen hegyek között a hétvégén – mert messzebb elterülő hegyek felé kalandoztak korábban gondolataim.

Levezetésképp sütöttünk egy jó szalonnát, beszélgettünk, majd tisztálkodást követően ledőltünk aludni.

Másnap reggel megettem pár energiadús kekszet, hogy meglegyen a tápanyagszükségletem fedezése, közben elkezdtem megtervezni az aznapi utamat. Nézegettem a térképet, mennyire legyen határon átívelő, mennyire legyen hosszú, aztán végül egy 60 km-es élménytekergés megalkotása lett a cél – nem akartam brutál teljesítményeket kihajtani magamból, csupán szerettem volna betelni a széppel, érezni a szabadságot, boldogan gurulni ide-oda.

Megigazítottam még a hátsó fékemet, kicsit lazábbra vettem, az elsőt pedig megerősítettem, aztán kipróbáltam, hogy a kettő egyvelege mennyire erős, aztán mikor úgy éreztem, hogy kellően, akkor megelégedtem és meghúztam a csavarokat. Áttettem az utolsó előtti könnyedségű sebességfokozatra, hogy ne kelljen mindig állítani rajta, ezzel az emelkedőknek is neki tudok vágni, de a síkon is képes vagyok magamból vmit kipréselni.

Jósvafő felé vettem utamat. Egy rövid, emelkedős terep után közel 10 kilométeren keresztül lefelé ereszkedtem nagyszerű utakon. Kósza gondolatként felötlött a fejemben, hogy majd a kör végén is megejtem ezt az ereszkedést, de aztán el is vetettem, mert ott visszamászni már kevésbé lehet élménydús.

Szinpetri előtt, ahol a hegy oldalába belegravírozták a nemzeti park logóját lekanyarodtam jobbra, mert szerettem volna megnézni egy ősgyümölcsöst, ahol még egyetemista éveim alatt végeztem önkéntes élőhelyrekonstrukciós munkálatokat.

Vhol rossz felé mehettem, mert Tornakápolnán kötöttem ki. Viszont ott, azon az úton olyan szép panorámákban gyönyörködhettem, melyek miatt már megérte a kitérő.

Továbbmentem Szin felé, itt meg az ugrott be, hogy de jó is volt Szelcepusztán, mikor első terepgyakorlatunkat töltöttük ott, fel kéne oda is menni – de azt már nem vállaltam be. Szin után elkanyarodtam jobbra, a 27-es főútra, mert emlékeim szerint Perkupán van egy jó kis fagyizó és épp fagyizós idő volt, szóval miért ne fogyasszak vmi finomat. Beneveztem egy citrom-csoki kombóra – kizárólag kornett tölcsérben, majd szépen hozzáláttam belakmározni.

Perkupa után a főutat elhagyva szintén jobbra kanyarodtam, amikor újabb emlékek jöttek elő: 2012 tavaszán itt tekertünk a Vitézlő során – csak épp az ellenkező irányban. Helyenként ugyan elég vacak utakkal találkoztam, de nem rontotta el a kedvemet, mert a cserébe kapott szép helyeken történő tekerészés feledtette a zötykölődést.

Kánóból kiérve, az utolsó ház portájáról három foxi iparkodott ki, szerettek volna gyorsabb tekerésre bírni, de egyrészt nem sikerült nekik bennem ijedtséget előidézniük, másrészt ismét emelkedősre váltott a terep, amihez kevésnek bizonyultam és tolva kellett folytatnom az utat.

Amikor egy kifejezés két nyelvben ölt testet (gy.k.: a Godspeed jelentése megegyezik a táblára írt szöveggel)

Imola után Ragály következett, ahol már előző nap jártam, ezért itt kikapcsoltam a navigációt, csak a track-elést hagytam futni, mert már kezdett merülni a kütyü. Ismerős a terep, kíváncsi voltam, lazább hátsó fékkel, mire vagyok így képes. Vártam, hogy túlhaladjak Trizsen, jött is a várva-várt emelkedő. Hát, hiába vettem le a legkisebb elérhető fokozatra, így is megfogott, persze azért tovább bírtam. Nemsokára, ebédidő környékén vissza is értem Aggtelekre. Behajlítottam egy marketingelt ördöglángost az egyik eszegetős helyen – hát, rossznak nem mondanám, de talán egy gyrostállal jobban jártam volna ugyanennyiért.

Az aggteleki tekergés műholdas lekövetése - bővebb információkért kattints a képre!

Aztán felvettem a kulcsot, feldobtam a telefonomat tölteni és hunytam egyet, mert még át akartam menni Szlovákiába.

A szállás

A kilátás

5 után indultam újra útnak, akkor már nem tűzött úgy a nap. Egy-kettőre ott volt a határ, átkeltem szépen. Fura módon ott nem tetszett annyira a hely, mint itthon. Domicán átutazva láttam a Balázs által említett félbehagyott, elhagyatott vidámpark maradványait. Aztán Hosszúszón keresztül mentem még. Gondoltam, elmegyek egy Tesco-ig, veszek egy Tatrateát, de ahhoz még 30-at kellett volna menjek, viszont nagyobb volt a fáradtságom, mint a vágyam, hogy Tatrateához jussak.

Akár egy provance-i táj is lehetne... :)

Így megálltam, nézelődtem, hogy mit lehetne csinálni odaát. Láttam pár bálát, gondoltam, készítek pár képet a biciklimről és magamról. Az egyik bálára állványon időzítettem a gépet, a másikhoz pedig, ahol volt a biciklim, átszaladtam, így készült pár kép.

Ezt követően visszaindultam szép, nyugodt tempóban. Kavargott bennem egy érzés, hogy jó azért ez az átalakított single-speed dolog, de nem árt egy váltós keró, ha hegyek között kíván az ember tekerni. Nem voltam csalódott, szó se róla, mert sok szépet láttam így is, de egy váltós biciklivel kényelmesebben lehet utazgatni ide-oda.

Visszaértem ismételten, felvettem a kulcsot, és mivel másnapra korai kelést terveztem, tisztálkodás után hamar be is vackoltam magamat az ágyba.

Reggel 5 órára terveztem az indulást. 4:45-kor keltem, a kekszreggeli után előkészítettem az izotóniás itókámat, aztán 5:15 körül útnak indultam.

Alapból ugyanúgy indultam volna haza, ahogy Aggtelekre mentem, viszont bejelentettek Szerencs és Nyíregyháza közé egy vágányzárat, aminek áthidalását buszközlekedéssel oldják meg, viszont a buszon nem lehet kerékpárt szállítani, így meg voltam lőve, be kellett vállaljam az Aggtelek-Debrecen távot. Megfordult a fejemben, hogy Nyíregyig lemegyek, onnan meg vonattal, de az még 3 km-rel több is lett volna, mint Debrecen, szóval maradt az eredeti opció.

A már ismert útvonalon indultam, ami eddig emelkedő volt, az most lejtővé, ami lejtő volt, az most emelkedővé változott. Papíron előnyösebb is volt ez így, mivel az Alföld felé tartottam, de ezt nem igazán éreztem. Monoton teltek a kilométerek, a Miskolcig tartó 50 km hamar le is ment, itt kerestem, hogy térhetnék rá a 35-ösre, ami hazáig vezet. Nemsokára, Nyékládháza után meg is találtam, rágurultam.

Az otthoniaknak jeleztem, hogy várhatóan ebédre, 13:00-ra hazaérkezem. Eszerint haladtam és eszerint próbáltam beosztani az időmet.

Utamat hat felüljáró leküzdése és a Polgártól hazáig érezhetően szembefújó szél tette nehézzé. Kicsit éreztem is már, hogy elfogyott belőlem a kilométerhiány, szerettem volna már letenni a biciklit, de haza kellett érni, így nem volt más választás, tekerni kellett.

A Keleti-főcsatorna hídján keresztül érve láttam, hogy a szűnni nem akaró szél nem akar engedni, így hazatelefonáltam, hogy nyugodtan kezdjék el nélkülem az ebédet, én majd érkezem. Betettem egy kis zenét, és úgy haladtam tovább, már semmire nem koncentrálva, csak, hogy egyszer hazajussak. Próbáltam nem a táblákat figyelni, amik a jelenlegi km-helyzetekről tájékoztatnak, mert azon csak azt láttam, hogy nem annyira haladok, mint amennyire szeretnék. Így figyeltem más dolgokra. Kitaláltam, azt játszom, hogy a felfestett jobb oldali sávzáró vonal és az azon kívül eső útpadka közti 5-15 cm-es sávon biciklizek, ez figyelmet igényelt és elég jól el is voltam vele – 3-4 km-en.

Szerencsére elég jól el tudtam magamban intézni, hogy nincs már sok hátra, az út nagy részét már megtettem és nem kell mást tegyek,  mint tekernem a pedált, a jó irányba fordítanom a kormányt, és mivel nem 0-val megyek, egyszer mindenképpen hazaérek.

Böszörmény után, ahol már ismerősebb volt a terep, kezdett a kedvem visszatérni, Józsánál már egészen felerősödött és Debrecenbe már úgy értem, hogy ’Hurrá, mindjárt otthon vagyok!’. És tényleg, hamarosan, még 13:15 előtt meg is érkeztem haza. Örömmel léptem be a kapun, cuccoltam le és ültem oda az ebédlőasztalhoz.

Az Aggtelek - Debrecen táv műholdas lekövetése - bővebb információért kattints a képre!

Végeredményben szép hétvégét tudhattam magam mögött, jó volt, ahogy alakult, semmit sem bántam meg. Kellemes élményekkel gazdagodtam, nagyon sok szépet láttam.

Balázs barátomnak pedig ez úton is köszönöm a szállásbiztosítást és a lehetőséget! ;)