Single-speed

A napokban váltam tulajdonosává egy single-speed biciklinek. Míg a váltós országútimat hajtottam, nem igazán gondoltam bele, milyen lehet váltó nélkül tekerni, magát az érzést sem ismertem. Aztán egyre több felől hallottam, hogy mennyi előnye van ennek a technikai csodáktól mentes szerkezetnek. Olyan is történt már az idők folyamán, hogy single-speed győzött váltós versenygépek ellenében hivatalos versenyeken. Addig-addig jöttek felém ezek a gondolatok, hogy úgy döntöttem, szeretnék egyet. Szintén épített keróról van szó, ahogy a Rákenról Paripa esetében is.

Az átvétel napján megismerkedtem vele, ám első benyomásra nem az jött le, hogy rajongani fogok érte, inkább csak úgy el-el fogom tekergetni. Aztán tovább ismerkedtünk.

Állítottam egyet a nyereg magasságán, plusz le is cseréltem arra, ami korábban a montimat ékesítette. Lehet, esztétikailag nem a legmegnyerőbb így, de nekem mindig a funkcionalitás volt az első. És nagyon kényelmessé is sikeredett ezáltal. Egyre jobban éreztük egymást az utakon.

Aztán kezdődtek az élmények. Rekord idő alatt tettem meg mindenféle távot. Szinte együtt haladtam mindig az autókkal, motorosokkal.

Azóta feltettem rá egy pár alumínium sárvédőt is, mert főleg városban fogom használni, és ilyen biciklivel szinte lehetetlen 15 km/h óra alatt menni, hogy ne csapjon fel.

Maga a vezetési élmény is fantasztikus: rendkívül pontos kormányozás, teljesen hang nélküli menet, képesség nagyon dinamikus sebességváltoztatásra, igen pozitív élmény tekerés közben.

Így határoztam el, hogy megnézem, mire képes azon a 20,3 km-es távon, amin a váltós testvérével 39:22 alatt értem ki. Ez az acsádi úti Debrecen táblától tart a Vekeri-tó bejáratáig.

Mérő eszköz hiányában nem tudtam pontosan belőni, hogy milyen sebességeket tolok ki a lábammal, de nagyjából éreztem a 30 környékét. A szél nem volt jelentős, de szembe volt. Stopperrel néztem, hogy kb milyen vagyok a legjobb teljesítményemhez képest. A számítások azt igazolták, hogy körülbelül hasonló. Szépen haladtam, nagyon nem tudtam magam spannolni, csak ahogy éppen kedvem volt, úgy adtam bele energiát. A bánki elágazás előtt fordult meg hirtelen a szél és segített, plusz egy emelkedőn gyorsítottam és az abból adódó lejtőt kihasználva igen megtáltosodtam, viszont a hamar jövő stop tábla végzett a lendülettel. Mire elhagytam azt a szakaszt, a szél visszaállt az eredeti irányába, sőt, még erősebbé is vált. Innen már végig zúzta nekem szembe. Az órámra néztem, láttam, hogy nagyjából még mindig időben lehetek. Igyekeztem kis légellenállásúvá összehúzni magam, hogy legalább haladni tudjak. Nemsokára el is értem a Hosszúpályi felé vezető utat, amiről el lehet érni a Vekerit. Láttam, hogy 39 percnél tartok, tehát rekord már nem születik a dologból. Végül 42:05 lett az eredmény, aminek nagyon örülök, mert van remény a rekord-döntésre: az előző alkalommal szinte szélcsendes idő volt, plusz nem is bíztam annyira a sikerben, most már nagyon, valamint ki se fáradtam – szinte egyáltalán nem, ami az előzőnél úgy nézett ki, hogy megérkeztem, pihentem, hazafelé pedig nyugdíjas tempóban tekertem.

Tehát folytatás várható!