Gemenci futás

Kötelességeim úgy hozták, hogy pár napot Gemencen, illetve annak környékén töltsek el. Szeretem az ilyen kötelességeimet :)

Úgy voltam vele, hogy nem sűrűn adatik meg az ember számára, hogy olyan szép helyeken sportolhasson, mint például Gemenc. Ezért az elengedhetetlen cuccok közé becsomagoltam a futócipőt is – hátha lesz alkalmam az ottani erdőségekben szaladgálni egy keveset.

Egy kicsit időkihasználónak tűntek az ottani programok, így csak az egyik nap sikerült beiktatnom a sport eme féleségét.

Este fél 7-kor sikerült elindulnom, a célom a Duna volt, mely közúton 7-kmre helyezkedett el szállásunktól. Azonban nem szerettem volna végig betonon utazni, így erdei környezetet választottam – inkább legyen hosszabb, de kényelmesebb.

Sokat hallottam már róla, hogy Gemenc vadállományát tekintve igen gazdag. Ennek első jeleit saját megtapasztalásomból akkor véltem felfedezni, mikor egy kicsit sárosabb útszakaszhoz érkeztem és a vaddisznó nyomok annyira sűrűn helyezkedtek el, hogy nyom nélküli talajrészlet nem is igazán létezett. Ezen kívül olykor egy-egy széláramlattal sikerült a vadak illatát az oxigénnel együtt beszippantanom. Az erdő egyébként is nagyon szép volt; változatos, izgalmas, természetes – vagy legalábbis természetközeli -, egyszóval /azaz kettővel/ magával ragadó.

Kb 3-4. km-emet taposhattam, mikor jobb oldalt egy tisztásabb területet pillanthattam meg. Első ránézésre nem volt semmi különös; fák, cserjék, dús fű, azonban léptem még kettőt-hármat és a nagy robaj segített azt is észrevenni, amit addig nem: egy szarvas csorda legelészett éppen, akiket jelenlétem felzavart. Először 10-12-t számoltam, nagyobb-kisebb bikákat, teheneket, borjakat. Velem egy irányban szaladtak, kb 100 méterre tőlem. Nem tudom, ők vagy én féltem-e jobban, de talán ők, mert az élmény szépsége jobban eluralkodott rajtam, mint a félelem. Ahogy szaladtak egyre sűrűbb részeken, egyre többen és többen lettek, már 20-an is lehettek. Némelyest szem elől tévesztettem őket, csak nagyjából tudtam már, hogy merre lehetnek, viszont az együtt futás továbbra is fennállt. Ahogy futottam, folyton felriadtak és futottak még egy kicsit, megálltak, majd így történt még ez párszor. Mondtam is magamban, hogy milyen kis buták: ha ellenkező irányba riadtak volna fel, már nem lenne velem gondjuk. Aztán egy kicsit megszaporázták a lépteiket és előttem az úton áthaladtak a bal oldalra. Ekkor tűnt fel igazán, hogy milyen sokan is vannak. Annyira, hogy még a telefonomat is volt időm elővenni, fókuszálni vele és két képet készíteni, amiből az egyik lett csak használható – valamennyire.
Aztán a másik oldalra való átállásuk ideája nem tűnhetett számukra megfelelőnek, mert cirka 50 m múlva vissza is tértek a korábbi oldalra és folytatták útjukat velem kelet felé. Ekkor azonban egy olyan erdőrészlethez értek, mely nagyon sűrű, nagyon sötét és nagyon biztonságosnak nézhetett ki számukra, ide húzódtak be és mozdulatlanul megvárták, míg kikerülök a látómezejükből. Örültem az élménynek, majd a kelet felé vezető út megszűnni látszott, két lehetőségem maradt: észak vagy dél. Mivel tudtam, hogy a közút délre található és onnan biztos kikeveredek a Dunához, így azt választottam. Nyilván élménydúsabb lett volna végig az erdőn keresztül menni, csak helyismeretem hiányában ezt nem vállaltam be. Viszont a betonútig vezető erdei út tartogatott még egy találkozást. Ezúttal inkább lehetett okom félelemre, ugyanis csíkos malacos vaddisznókkal találkoztam. Szintén a jobb oldalamon vettem őket észre, egy kisebb nyiladékban voltak. Jelenlétemre a malacok és vélhetőleg a kan odébbálltak, az anya pedig felém fordult, megállt a farkát az égnek meresztette. Megálltam én is, miközben farkas szemet néztünk, azon gondolkoztam, hogyan tovább. A vaddisznó nem mozdult továbbra sem, én meg valamerre mentem volna, szóval cselekedtem. Folytattam az utamat, mire a mérges állat tartotta még egy kicsit magát, majd ő is távozott.

Egy mocsaras területre érkeztem, aminek köszönhetően a futásom sebessége jelentősen csökkent. Sokat kellett elhajolgatnom, nagyokat ugranom vagy éppen sok rövidet, de biztosat lépnem, így más izmok is kivehették a részüket a sporteseményből. Nem sokkal odébb egy kisebb vízfolyás vágta el a köztem és a betonút közötti részt. A hordalékát alkotó fák egy gátszerű formává alakultak, amit én hídnak használtam és átkeltem a túlpartra.
 Onnan még egy kis futás kellett és elértem az utat. A Dunáig hátralévő részt innen futottam. Nem volt jelentős a forgalom, főleg az út mellett lévő fűben próbáltam futni, ahol nem volt ilyen rész, ott ha kellett, lehúzódtam. Baja fényei már messziről látszottak, viszont a távolság nem nagyon akart csökkenni. Jöttek sorra a km jelző táblák, de csak lassan csökkent a rajtuk lévő szám. Végül megpillantottam a város kezdetét jelző táblát, onnan nem messze a Duna folyam táblát, gyors fényképezkedés, aztán indultam vissza, mert sötétedett és várt a bajai halászlé… :)

Készült egy kép magáról a Dunáról és rólam, a szálláson meg is mutattam néhány társamnak, azonban a technikának köszönhetően elveszett.

Hazafele már nem tértem be az erdőbe – nem is láttam volna igazán, meg a vadakat sem akartam zavarni. Végig a közút mellett, illetve rajta futottam, néztem az egyre sötétülő tájat, ami még onnan is csodás. Végeredményben 16 km-re jött ki a táv, ahogy számolgattam és a változó talajviszonyok miatt valamivel több mint másfél órára.

Visszaértem éppen időben, már tálalták a halászlevet, ettem egy jót, felfrissültem és boldogan gondolhattam vissza az élményekre.