Téli Mátra M 2015

A mozgásféleségek közül talán a gyaloglás az, ami a legtávolabb áll tőlem; lassú, nem lehet közben haladni, emellett fárasztó. Mégis, mikor kilátásban van egy-egy mászkálás a természetben, a menetel tekintetében nem teszem magam szűk keresztmetszetté.

Épp üzenetet váltottunk Lacival, mikor említette, hogy egy cimborájával a Merkapt SE-ből neveztek a Téli Mátra túrára, azon belül is az M-esre, nincs-e kedvem nekem is velük tartani. Meghánytam-vetettem magamban, megnéztem a teendőim, elfoglaltságaim listáját, és nem találtam olyat, ami kizárná menetelem lehetőségét, így vertikális bólogatással jeleztem részvételi szándékomat.

Reggel fél 7-re volt megbeszélve a találkozó Laci kecójához közel, így mielőtt odaszállítottam magam, felkeltem pihe-puha ágyamból, főztem teát és összepakoltam még, ami kellhetett. Ahogy kiléptem az utcára, havas esővel karöltve csapott az arcomba a szél. Így hunyorogva tekertem, hogy a sok nedvesség ne rontsa a látási viszonyokat. A hőmérséklet nem csapott fagypont alá, így nem is maradt meg semmi a csapadék kristályossá dermedt szerkezetéből.

Lacihoz gyorsan feldobtam a biciklimet, aztán mentünk is ki a parkolóba, mert közeledett a 6:30. Nem sokára be is állt a kocsi, ketten pattantak ki belőle, Röfi és Oszi. Miután bemutatkoztunk egymásnak, Kata útitársunk tűnt még fel a színen. Gyorsan elrendezkedtünk, majd nekiindultunk a Mátra felé.

Utunk első felében erős havazás igyekezett fehérré varázsolni az autópályát, aztán mintha meggondolta volna magát, abbamaradt és száraz úton gurulhattunk tovább. Röfi elég jól tudta az utat, így nemsokára meg is érkeztünk Mátraházára, ahol már igen sok autó parkírozott, a rajt közelében nem is találtunk sehol egy autóbeállót.

Kiszállás után Kata és Oszi külön utakra indultak, Kata az L-es távra ment, Oszi hasonlóképpen hozzánk az M-esre, viszont ő futni szándékozott. Tehát hárman rajtoltunk el az iskolától 9:29-kor – nagyjából az utolsókként, mert ekkorra már a mezőny nagy része bőven benne volt a túrázásban.

Az alakulat

Meg is látszott az utakon, ugyanis mikor elhagytuk az aszfaltozott burkolatot, igencsak vigyázni kellett, hogy cipőinket a sártenger hullámai el ne lepjék – ez időnként sikerült, időnként kevésbé. Sok helyen annyira nem volt az úton a merülés kikerülésére lehetőség, hogy inkább plusz energiát befektetve, az utat elhagyva, újonnan kialakított ösvényeken tértünk ki az akadályok elől.

Az első ellenőrző ponton egy eligazító emberkével találkoztunk, aki jelezte, hogy itt a kijelölt út helyett egy másikon kell haladnunk, ez a kitérő az alábbi térképvázlaton látható.

Zölddel a tervezett útvonal, pirossal a ténylegesen megtett útvonal.

Ugyanez a személy kérdésünkre tájékoztatott minket, hogy 2800 főben maximalizálták a túrázók számát, ami kiegészül még azok számával, akik nevezés nélkül látogattak el a hegyre. Lassan ebédidőre járt már az idő, mikor Laci szorgalmazta, hogy egy napsütötte helyen, ahol némi ülőalkalmatosság is van, együnk valamit. Ettünk valamit, ittunk is rá egy kis teát, aztán már jóllakottan, átmelegedve indultunk tovább a Vörösmarty turistaházhoz, második checkpoint-unkhoz.

Nem időztünk sokat, csak újratöltettük a termoszt és indultunk tovább, mert a track-er még az út felét sem mutatta teljesítettnek. Oszitól azonban már jött a telefon, hogy hol vagyunk, mert ő már beért (3 és fél órán belül!). Mondtuk neki, hogy pihenjen egy kicsit, mert mi még odébb vagyunk.

Itt már kezdett érződni a magasság növekedése, ugyanis a saras körülményeket fel-felváltotta a fagyott, havas járófelület. Néhol már emelkedőkkel is meg kellett küzdjünk, tehát számíthattunk rá, hogy jó úton járunk a Kékes-tető felé.

Egy ponton még feljegyezték az időnket, ki is számoltuk és megállapítottuk, hogy egy jó negyed órával el vagyunk maradva a szintidőben meghatározottaktól.

Ettünk gyorsan egy zsírosdeszkát, aztán nekivágtunk a tető felé irányuló kaptatónak. Szépen libasorban haladtunk ezen a szakaszon – már kizárólag hófedte körülmények között. Meneteltünk szépen, nem álltunk meg sehol, gyaloglás közben nézegettük csak a jobbra-balra feltáruló szép kilátványokat.

Kb. 250-300 méter emelkedés után sikerült elérnünk hazánk legmagasabb pontját, 1014 méteren lazítottuk a teret. Az ottani időmérők által közölt adatok sem mutattak sok biztatót, a hátrányunk maradék nélkül fennmaradt. A sícentrumban nagy volt az élet; napsütés, zenebona, boldogság lengedezett a levegőben.

Egy szusszanás és pár fénykép lövése után megkezdtük ereszkedésünket célunk felé – immáron futva, persze vigyázva, nehogy baleset miatt legyen vége a túrának. Így egész jól fogytak a kilométerek, de még mindig távol voltunk a céltól.

Nem sok idő múlva megint dagonyázhattunk a sárban, mint a vaddisznók – csak talán kevesebb örömmel –, lépkedtünk a kevésbé sárosnak ítélt talpalatnyi területekre, helyenként persze pont az volt a legmélyebb, de már talán nem is bántuk, csak a haladás volt a cél – meg Mátrafüred :)

Néha egészen tónak kinéző helyeken kellett átkelnünk; csónak persze nem volt nálunk, így inkább jó nagyokat lépve, lehetőleg minél kevesebb beázás-esélyes lépésből próbáltuk magunk mögött tudni őket. Épp egy ilyen területen alakították ki a cél előtti utolsó pontot, ahol pecsételnek, a legkevesebb időt itt töltöttük, nekem egészen úgy csapódott le, hogy meg sem álltunk.

Még egy pár tocsogós lépés, aztán lassan, már sötétedésnek induló fényviszonyok között beérkeztünk a városka határába, ahol már kiépített, civilizáltabb, jobban járható úton értük el a célt.

Kata is ott volt már, aki előre aggódott a hazajutás ügyében, hogy vajon célba fog-e érni időben. Nekünk 7 és fél órába telt ez a kalandozásunk, ő is valahogy így végzett, viszont neki ez az L-es távon sikerült és az 5. helyezést jelentette, amihez dukált a gratuláció. Laci vágyott a kitűzőre, de így, a 7:00-s szintidőt túllépve szomorúan konstatálta, hogy nem élhet a tűzés tevékenységének élményével.

A műholdas nyomkövetésünk itt tekinthető meg:

További adatokért kattints a képre vagy erre a képaláírásra!

Eljött még a Merkaptos csapat egy másik része is, akik végül nem mentek végig a túrán. De ha már úgy együtt voltunk, megdumáltuk, hogy beülünk valahova eszegetni egy kicsit. Egy gyöngyösi pizzázóra esett a választás, ahol hamar utántöltöttük az elégetett kalóriákat. Fizettünk, aztán hazafelé vettük az irányt.

Debrecenbe érkezve örültünk még egymás megismerésének, búcsúzkodást követően pedig mindenki hazatért kipihenni a napot.

Öröm volt ez a nap, a saras körülményeket leszámítva nagyon szép helyeken járhattunk, a havas mátrai körülmények pedig adtak még egy kis igazi tél fílinget az ott járóknak.