Méhkeréki ride

Egy ellenállhatatlan meghívásnak történő elégtétel előreláthatatlan beteljesülésének időszaka ezen a hétvégén lezárult, éltem a lehetőséggel, és letekertem egy kedves családhoz.

A cél Méhkerék volt, ide kellett eljutnom – az érkezési időpont meghatározása hol erről, hol arról az oldalról sokat módosult, de végül az is megszületett; elég volt dél előtt egy kicsivel indulnom, hogy még sötétedés előtt megérkezhessek – beleszámítva nagyjából minden eshetőséget.

A biciklizéseim új dimenziójába léptem, mostantól műholdak segítségével leképezem az útvonalat, melyen tekertem, jelölve azon sebesség- és szintadatokat, plusz ha fénykép is csattant, az útvonal adott pontján rákattintva azt is megtekintheti a kedves látogató. Íme:

További útvonal adatokért kattints a képaláírásra!

Az időjárással sajnos nem könnyű egyességet kötni – néha bejön, de többnyire inkább nem. Így volt ez most is. Nézegettem azért a szélelőrejelzéseket, de mind csak arra számíthattam, hogy 8-10 km/h-s szembeszél fog simogatni egész utam során. A távtól nem ijedtem meg, nagyjából 120-ra tettem – mivel egy jó tanács hatására opcionális utat kerestem a 47-es helyett és egy kis kerülővel Szovát felé terveztem át az irányt – Istennek is kevesebb vigyázó melót adva ezáltal. Tehát jöhetett a szél, nem bántam, legalább edz egy kicsit – a szigetközi élményeim óta egész érdektelenül kezelem ezeket az alföldi fuvallatokat.

11:38 volt, mire nyeregbe pattanhattam. A pumpát nem leltem, kézi pumpával próbáltam kevésbé lapossá varázsolni a gumikat, ezt egy városi benzinkútnál kicsit továbbfejlesztettem, mire elég biciklizhető lett, továbbindultam. Sok csomag nem volt nálam, csak a legszükségesebbeket vittem magammal, de ebben mindig benne van pl. minden szereléshez szükséges szerszám, elsősegély pakk, folyadék bőségesen, néhány csomag gabonakeksz. Ezt kiegészítettem még ruhával másnapra és tisztálkodási szerekkel. Azért a csomagtartót felszereltem, ha úgy érezném, hogy a hátam már nem szeretne nyomás alatt terhelődni.

A 4-es főúton kellett tekernem egy szűk km-t, hogy Hajdúszovát felé leágaztathassam az irányt. Gyorsan felöltöttem a rendkívül fess fickóvá varázsoló, körülbelül három megtermett vízilovon is lifegő „muszájkabátot”, aztán jól láthatóan továbbindultam.

Nem csalt az előrejelzés, valóban kaptam szembe a szelet. A váltófokozatokat serényen használtam, ha már nem a single speed-del jöttem, legyen meg a haszna :) Egy idő után, mikor észrevettem, hogy szinte csak méterekre válthatok feljebb, hagytam alacsonyan, nem árt, legalább nem érzem, hogy szét akar robbanni a combom.

Hajdúszovátból még éppen nem értem ki, mikor megálltam, mert a hátam már kívánta, hogy nélkülözzem róla a táskát. Felrögzítettem a csomagtartóra, ittam egy kicsit és visszapattantam tekerni.

Ezennel egy új izotóniás port próbáltam ki, nem volt olyan hatásos és ízes, mint az előző, de legalább most már ezt is tudom.

A forgalom nem volt jelentős, egyszer lepett csak meg egy autós, az is akkor, mikor éppen egy vasúti átkelő előtt lovak által átdolgozott ilyen-olyan termékek között cikkcakkolva, mennyei mámorban úszkálva falatoztam az egyik mindenféle jóval teletunkolt kekszcsomag tápláló tartalmát. Új autó volt és úgy leszigetelték, hogy motorzúgásnak nem, inkább motorsuttogásnak lehetett nevezni, amit produkált. De észnél voltam, szépen visszaevickéltem az út jobb oldalára.

Néha jól esett egy kicsit leszállni, mászkálni:

A települések egyre csak jöttek és jöttek, aztán szépen elvesztek mögöttem a távolban: Földes – Bihartorda – Bakonszeg – Zsáka. Lassan a GPS alkalmazást is beélesítettem, mert ahol sose jártam, nem árt, ha van egy segítő ketyere. Kicsit furcsálltam, mikor kiírta a hátralévő táv mennyiségét, mert számításaim szerint egy jó 15-20-szal többnek kéne lennie, de azért csak mentem Dél felé. Aztán egyszer csak megláttam egy táblát, melyen települések elérhetőségének km-ei voltak megadva. Ezen volt feltüntetve Sarkad – amin elvileg keresztül kellett volna menjek -, hogy 40 km, a célom pedig már csak harmincvalahányra lehetett. Hm, mondtam, üdítő hír, meglátjuk, mi lesz belőle. Hagytam ismét néhány ember által sűrűn lakott területet magam mögött, mikor Komádiból is kiértem, jött a telefon, hogy mi az újság. Meséltem, hogy mi az ábra, bár magam sem hittem, hogy nagyjából egy órányira vagyok.

Nemsokára szembesültem a dolgok miértjével. Zsadányban egyszer csak azt duruzsolta a fülembe az irányító hang, hogy ’Itt fordulj balra!’. Kicsit kelletlenül, de engedelmeskedtem. Egy sóderrel megtámogatott földúton találtam magam, mellettem nagyjából a létminimum szélén tengődő gyerekek szaladgáltak vmi hulladéknak tűnő játékot hajkurászva, lomos-romos házak dülöngéltek egymásra, vártam, mi vár az út végén, ami miatt erre hoz. Találtam egy kukorica táblát, rajta egy traktorost, de közutat egyet se. Leparkoltam a tábla mellett, elkezdtem pötyögni a térképen, hogy mi a meglepetés. Ahogy nézegettem, hogy merre kíván vinni, megnéztem a valóságban is: a kukoricáson át egy erdő felé szerette volna, ha továbbmegyek. Oké, hogy jó kaland, de azért jobb lett volna időben megérkezni és országúti keróval nem teleszkópnyűvő, vaddisznó-nemlátta terepeket meghódítani, tehát fordultam egyet és visszatértem, ahonnan jöttem. A következő földutas résznél, ismét rávezetett volna, most már makacsabb voltam, nem hagytam magam, követtem a betonburkolatot. Egy zöld táblát távolról megpillantva láttam, hogy balra település felé vezet betonút, erre vártam! Egy fa takarta, de kirajzolódott egy nagy M betű. Aztán egy ’e’, de nem láttam, hogy lenne rajta ékezet. Reméltem, hogy csak a fa levelei takarják és előbújik majd az is, meg a többi betű, ahogy kívántam. De nem bújt, hanem maradt anélkül. Mezőgyán terült el arrafelé.

A táblánál egy templom tövében kutat leltem, folyadékmegcsappanásom állapotában ezt jónak véltem figyelembe venni és lecsekkoltam, mi folyik arrafelé. Iható, de azért vmilyen mellékízzel megspékelt likvidet kaptam, a sejtek biztos örültek neki, én azért ittam rá egy izós kortyot, hogy a szájam íze is vidámabb legyen.

Szembe a kúttal vezetett a betonos út, megnéztem már, mi van a végén. Keresztülmentem az apró falun, aztán megint szerette volna extrémebbé tenni az utamat a bemondóhölgy, intett, hogy térüljek jobbra. Mondom jó, nézzük meg. Még a kútnál azért kiiktattam, hogy bármilyen esetben is földútra vigyen, megígérte, aztán mégis ide hozott. Így bízzon az ember a nő szavában… :) Szerintem az út mentén lakó, pletykapadon ücsörgélő, jópár évet megélt asszonykák is érdeklődve tekinthettek rám, hogy mit csinál ez a srác itt rikító mellényben, nem épp vasat furikázva a telepre. Azért csak bólintottam nekik, mire ők mosolyogtak és megkapták a hétvégére szóló sztoritémát.

Kivitt a – z egyébként elég jól biciklizhető - földút egy közútszerűségre, épp kezdtem díjazni, mikor mondta egyből, hogy menjek csak át a következő terepviszonyokkal intenzíven megáldott vonalas létesítményre. Na mondom, én már itt nem kerülök semerre, csak ahova vezet a nyilacska, legyen, aminek lennie kell. Hát ez fogadott:

Még egy tízes volt kiírva, amit meg kell hódítani. Úgy voltam vele, hogy azt akár már a bicikli mellett futva is lenyomom, mindegy, csak érkezzek meg. Tehenek, távolban pislákoló kunyhók, különböző haszonnövényekből álló táblák - egész megelégedtem a képpel, vágytam is már egy kis természetre/természetességre. Egy csatorna hídján megálltam telefonálni /mert menet közben is próbáltam telefonálni, de a szélmolekulák annyira beleférkőztek a mikrofon nyílásába, hogy a vonal másik végén lévő inkább vele beszélgethetett volna, nem velem, így beszélgetni mindig megálltam/, helyzetet jelentettem, hogy tényleg nincs már sok hátra. A távolban egy tanyát láttam, előre sejtettem, hogy mit remélhetek. Egy lovas kocsi jött felém, mögöttük egy szamár elég izgatottan kószált, szóltak, hogy vigyázzak, nehogy megugorjon, elhaladtam mellette, megfordult, aztán biztos nem voltam elég kívánatos, mert visszafordult és ment tovább. Jött a tanya. Alacsony falak vették körbe, a kapu helyén semmi, ki is látogatott hozzám pár hangoskodó eb, elmondták párszor, hogy szeretnék, ha továbbállnék, én továbbálltam, de ők azért csak mondták a magukét. Szaladgáltattam őket egy szűk kilométeren, aztán mikor látták, hogy igazából én nem is ellenkeztem, csak ők fújták fel nagyon a dolgot, akkor visszavettek az arcukból és szépen hazabattyogtak.

Beértem Újszalontára, végre betonon surrogtak a kerekek gumijai. Olyannyira felemelő volt, hogy energiabomba keletkezett bennem, melyet a pedálok tekerésének intenzitásnövelésébe fektettem be, így Isten vigyázó segítségével egykettőre a Méhkerék táblánál fotózkodhattam.

Pár percen belül már a fogadó család lakályos házában falatozhattam a mennyei gulyáslevest, innentől pedig már kulináris-, emberi kapcsolati-, látványbeli- és léleképítő élményekben volt részem, melyek már nem a sporthoz kapcsolódnak, így bejegyzésem sorait ezennel le is zárom.

Köszönöm a szívélyes vendéglátást, jól éreztem magam, megérte élni a lehetőséggel! :)

Táv: 110 km
Tekeréssel eltöltött idő: 4:58:47
Teljes idő: 5:57:00
Átlagsebesség: 22,0 km/h